26. fejezet

Az idő egyre hidegebb, a táj pedig egyre szürkébb lett, ahogy telt az idő. A percek hosszú óráknak tűntek, ahogy ott ültünk Rickyvel. Már kezdett kihűlni, mégsem tudtam elengedni. Még mindig fogtam a kezét, igyekeztem legalább ezt a kis részét melegen tartani. Patakzó könnyeim apró jégszilánkokként hullottak alá a szállingózó hóval.

-    Jihyun, mennünk kell! – hasított bele a csendbe L.Joe türelmetlen hangja. Ünneprontó, nem hagyja, hogy Rickyvel legyek. Nem akartam elmenni, nem akartam otthagyni barátomat, nem tudtam elengedni. A helyzet nem ilyen viselkedést kívánt volna meg tőlem, mégsem tudtam mást tenni. A gyásznál sokkal jobban kínzott a bűntudat, amiért félreismertem Rickyt, amiért megingott a belé vetett bizalmam, és amiért megtámadtam. Most már minden késő volt, többé nem tehettem jóvá vétkeimet. Mint egy heg, belém izzottak tetteim, hogy egész életemben vezekelhessek értük.

-    Gyerünk, állj fel! – húzott fel L.Joe a földről. Láttam, őt is megérintette valamennyire Ricky halála, de közel sem eléggé ahhoz, hogy megértse, mit érzek.

-    Vigyük magunkkal! – kérleltem. – Nem hagyhatjuk itt, egy ilyen hőst, mint ő…

-    Visszajövünk érte, de el kell tűnnünk, mielőtt ideér a Rövidkardos úrnő és mindkettőnkkel végez!

Alig mondta ki L.Joe ezeket a szavakat, amikor, mint valami szellem, teljesen hangtalanul egy árny lépett ki elénk a tisztás túlsó végéről. Hidegen nézett végig kis csataterünkön és a két holttesten. Rickynél elidőzött kicsit, majd felénk fordult. Changjo volt az. Ahogy felismertük, L.Joe egyből kihúzta a kardját és támadásra készen méregette az imént érkezőt.

-    Nem harcolni jöttem, Sebes Árny – szólt hidegen; hidegebben, mint a levegő. – Egy kérésem lenne számotokra.

-    Mit szeretne tőlünk egy hozzád hasonló Rövidkardos kutya? – felelt lenézően L.Joe. Changjo elengedte füle mellett a sértést és ugyanolyan higgadtan folytatta:

-    Vigyétek innét a testét – bökött fejével Ricky irányába. – Nem érdemli meg, hogy a vadállatok játszadozzanak csontjaival. Vigyétek és adjatok neki méltó végtisztességet! – fejezte be és menni készült.

-    Miért kérsz ilyet tőlünk? – tette fel a kérdést L.Joe.

-    Ennyit tehetek egy barátért – motyogta a válla felett Changjo, majd eltűnt a ködben, pont ott, ahonnét előbukkant. Még szinte fel sem fogtuk, hogy harc nélkül engedett el minket.

Gyorsan el kellett tűnnünk innét, Alena ugyanis már nagyon közel járhatott. Erre utaló nyomok ugyan nem voltak, de mindketten éreztük az egyre nagyobb fenyegetést, ami a sarkokból leselkedett ránk.

L.Joe nagy nehezen a hátára vette Rickyt és így siettünk vissza a tényleges csatatérhez. Nem túl messze a küzdőktől egy fának támasztottuk Rickyt, majd L.Joe meghagyta, hogy maradjak ott vele. Nem kellett kétszer mondania, ő maga pedig továbbment a harc középpontja felé. Nem sokkal az után, hogy az első embert leterítette, feltűnt ő, akinek közeledését éreztük már eddig is. Ismét felcsendült a fülsiketítő zaj, ezúttal azonban hangos rikácsolással vegyült. A hideg rettegés, ami Gaur előtt és után járt, hamar elérte az embereket, hamarabb, mint maga az árnyéklény. Alena próbálta itt tartani az embereit és felvenni a harcot az árnyéklénnyel. Nagyon jól tudta, hogyha a mindent látó szem képes volt hajdanán térdre kényszeríteni a bestiát, akkor ugyanúgy lehetséges ez a mindent halló fülnek is. Ezúttal mégsem a bábot célozta, hanem a bábmesternél kívánta elvágni a fonalakat, hátha a frissen szabadult rab hajdani fogva tartója ellen fordul. C.A.P. felé vette hát az irányt és kivont karddal kihívta egy párbajra.

A két egyenrangú penge, őseik öröksége, méltó ellenfélre talált végre, csaknem daloltak, ahogy összeértek a harc közben. Örömük mégsem tarthatott sokáig, az árnyéklény szétszórta a Rövid Kardok klánja egész csapatát, így Alena kénytelen volt visszavonulót fújni.

-    A küzdelmünket elhalasztjuk, klánfőnök – szólt, mielőtt elment volna -, de ne feledd! Én sem felejtem! – S ezzel bevetette magát ő is az erdőbe.

Ahogy az utolsó élő Rövidkardos is eltűnt a színről, ismételten megkönnyebbülés járta át a Sebes Árnyak klánja és a Zöld Íjászok csapatát. Újabb győzelmet tudhattunk magunkénak, és csaknem szemtanúi lehettünk korunk legnagyobb összecsapásának a két klánfőnök között. Egy ilyen küzdelem végleg eldöntené, melyik klán a jobb és elszalaszthatatlan esélyt adna a másik megdöntésére. Erre a történelmi pillanatra egyelőre azonban még várnunk kellett, fontosabb volt a győzelem.

Már rég besötétedett, mire sikerült teljesen összeszednünk magunkat a csata után. A szél viharosra fordult, a hó pedig elképzelhetetlen mértékben szakadt. Szerencsére sikerült találnunk egy barlangot a környéken, ahol meghúzhattuk magunkat. Parányi tüzeink fényénél láttuk el a sebesülteket és szedtük össze a halottakat. Komoly veszteségek értek minket, alig maradtunk harmincöten. Emellé még mindenkit izgatott az áruló kérdése, valamint Ricky halála és Barin eltűnése. C.A.P. tehát ismét magához vette a szót, hogy lerántsa a leplet Barin árulásáról, hogy tisztára mossa Rickyt az egész klán szemében és a hozzá hasonló hősök soraiba emelje. Nehéz dolga volt ugyan, de hamarosan az egész csapat belátta, mekkorát vétett, amikor Rickyt gyanúsította. A termet belepte a bűntudat és a gyász, de a büszkeség is, hogy tudhatják, a Rövid Kardok klánjából is jöhetnek tisztességes emberek, akik életüket áldozzák a másik oldalért.

A másnap reggel nehezen érkezett el. A vihar egész éjjel tombolt, nehéz volt reggelig ébren tartani a tüzet. Ezúttal azonban a napkelte sem hozott sok változást, a hó változatlanul szakadt, szürkeség és homály uralkodott odakint; a hideget pedig vastag ruháink sem voltak képesek kirekeszteni. A súlyosabb sérültek közül néhányan reggelre el is távoztak közülünk, tovább mélyítve a gyászt. Őközöttük volt Niel édesapja is, kinek elvesztése mély nyomot hagyott mind Nielen, mind rajtam. Mégis vigasztaló volt a tudat, a nemes cél, amiért elestek.

Már dél is jócskán elmúlott, mire kint alábbhagyott a vihar. A szél szinte teljesen elült, a hó pedig csendesen szállingózott körömnyi pelyhekben. Nem várakozhattunk tovább, útnak kellett indulnunk. Mielőtt azonban végleg elhagytuk volna a barlangot, a bejáratától nem túl messze építettünk egy nagy máglyát, hogy megadjuk a végtisztességet elesett bajtársainknak. Ricky ugyanúgy odakerült a többi Sebes Árny és Zöld Íjász közé, hogy bajtársaival együtt térhessen át a túlvilágra. A szívem is összeszorult a gondolattól. Ricky, most már nem vagy egyedül, nem vagy az a magányos Ricky, az áruló, aki voltál. Kérlek, vigyázz magadra és ne felejts el minket, soha! Ha még a bocsánatod is kérhetném… félek, túl nagy kérés lenne az már. Inkább csak őrizz meg az emlékeidben és tekints le ránk odafentről! Ég veled, barátom!

Idővel felszáradtak a keserű könnyek, ahogy a máglya tüze is lassan kialudt. Egy nagy körben állva néztük végig, ahogy bajtársaink testei a tűz martalékává válnak. Egy szó sem hangzott el, mindenki a maga gondolataiban járt és némán bámult bele a lángokba. Miután aztán leégett a máglya, a hamvakat összegyűjtöttük, hogy, mint a legutóbbi harcban elesett bajtársainkét, az ő maradványaikat is magunkkal vigyük és majd, ha a játék végeztével kijutunk a kinti világba, ott szabadon ereszthessük őket, hogy a szél hátán bejárhassák az egész világot, amit nem sikerült megismerniük.

Miután itt végeztünk, összeszedtük minden maradék felszerelésünket és újból nekivágtunk az erdőnek. Rengeteg időt vesztegettünk a vihar miatt, igyekeznünk kellett, hogy behozhassuk. Bár többé-kevésbé mindenkinek fix helye volt a menetben, valahogy mégis képtelen voltam tartani a tempót. Le-lemaradoztam, néha megálltam és csak nagy erőfeszítések árán tudtam továbblépni. Csak bolyongtam az emberek között, olyan voltam, mint egy szellem vagy egy élőholt. A mellettem lépkedő Batha igyekezett betartatni velem a tempót, bár őt is megviselte gazdája elvesztése. Az állatok sokkal okosabbak, mint néha azt gondolnánk. Úgy éreztem, ő lehet az egyetlen, aki átérzi a fájdalmam, elvégre neki is ugyanolyan fontos volt Ricky, mint nekem. Egyedül az volt az óriási különbség, hogy ő sohasem hagyta el gazdáját és nem fordult ellene. Néha halk szavakkal is elpanaszoltam neki gondjaimat, s mintha értett volna, meleg, vigasztaló pillantásokkal jutalmazott. Rendkívül hálás voltam neki.

Az elkövetkező két napban senkivel nem beszéltem Bathan kívül, egyedül emésztettem magam. Egy idő után már egyáltalán nem bírtam menni, úgyhogy a ló hátán folytattam az utat. Kényelmesen a nyakába dőltem, szükségem volt a melegre és a megértésre, ami belőle áradt. Úgy éreztem, testem kezd egyre jobban megdermedni és egy jéghideg márványszoborrá változni. Könnyeim már nem voltak, egyedül magamban sírtam.

-    Jihyun, beszélgessünk egy kicsit! – jött oda hozzám L.Joe az egyik pihenő alkalmával. Magányosan üldögéltem, messze a tűztől és a többiektől. – Nem bírom nézni, hogy így marcangolod magad!

Nem válaszoltam. Mégis mit mondhattam volna neki? Köszönöm az aggódásod, de nem tehetsz értem semmit? Bármit is mond, az nem hozza vissza a holtakat és nem teheti jóvá, amit tettem. Az egyetlen megoldás az lehet, ha vezeklek érte.

-    Legalább egyél egy kicsit vagy melegedj meg! Ricky sem azt szeretné fentről végignézni, ahogy az őrületbe és a halálba kergeted magad!

-    Mégis mit tudsz te!? – csattantam fel. Rekedt, erőtlen hangomon még én magam is meglepődtem, főleg ahogy némi élt sikerült csempésznem bele. L.Joe nem szólt semmit, nem vágott vissza semmilyen bántó megjegyzéssel, csak mélyen a szemembe nézett. Igyekeztem állni a tekintetét, de nem bírtam, muszáj volt elnéznem a messzeségbe.

-    Tudod, teljesen megértem, mit érzel most. Én is átéltem ugyanezt nem is olyan rég. Akkor pont te voltál az, aki arról beszélt nekem, Sen mit nem szeretne. Figyelj ide! – mondta komoly, de mégis kedves hangon és maga felé fordította az arcom. – Ne kínozd magad olyasmi miatt, amit nem is követtél el! Nem árultad el Rickyt, egy pillanatra sem! Azt hiszed, nem láttam, hányszor maradoztál le korábban is a menetből, hogy némileg közelebb kerülj hozzá, amikor mindenki kirekesztette? Te voltál az egyetlen, aki képes volt beszélni vele és nem pusztán elítélni holmi előítélek miatt! Rickynek már ez nagyon sokat jelentett, te voltál az egyetlen, akiben megbízhatott!

-    Mégis elárultam! Épp ezért fáj ennyire… - szorítottam meg mellkasomat. Könnyeim ismét folyni kezdtek, a még be sem forrott sebek újonnan vérezni kezdtek.

-    Jihyun! – fogta két kezébe arcomat, hogy még véletlenül se figyeljek máshova. – Nem árultad el őt, egy pillanatig sem gondolta rólad azt, hogy elárultad! Hálás volt neked vagy talán még több is, ezt nem tudhatom, de semmi esetre sem utált! Utolsó szavaival is a te bocsánatodat kérte, nem gondolhatta tehát, hogy ártottál neki! Ezt vésd az eszedbe!

L.Joe eléggé felizgatta magát a témán, és ahogy mondandója végére ért, felpattant, hogy otthagyjon.

-    L.Joe… - szóltam utána halkan. Megtorpant és visszanézett rám. – Kérlek, ne hagyj itt… - suttogtam, mire mögém lépett és hátulról átölelt.

-    Én mindig itt leszek veled, nem kell aggódnod! – suttogta a fülembe. Éreztem a meleget, a tavaszi napsugarakat áramlani belőle, amik felolvaszthatják még a legkeményebb jeget is. Vajon képes lesz megolvasztani az én márványszívemet is?

Egy darabig még L.Joe ölelését élveztem, de hamarosan közelebb vitt a tűzhöz, hogy együtt melegedjünk. Szemmel láthatóan aggódott miattam, egy pillanatig sem hagyott magamra. Hálás voltam neki, amiért végig nekidőlhettem, amiért átölelt, amiért éreztette velem, hogy ide tartozom, hogy szükség van még rám. Viszont ahányszor eszembe jutott Ricky, ismét elfogott a rossz érzés és a kardomat szorítottam. Ez volt az egyetlen, ami a szavain kívül rám maradt. Valószínűleg L.Joe is észrevehette, hogy a kardot szorongatom, úgyhogy így szólt hozzám:

-    Hallottál már a kardok lelkéről?

-    A kardok lelkéről? – ismételtem bizonytalanul.

-    Így van. A legtöbb kardnak lelke van, ez viszont változó, hogy milyen. A legkiválóbb kardok saját lélekkel is bírhatnak, míg az átlagosabbak vagy kovácsuk, vagy hajdani forgatójuk lelkét tarthatják. Biztos vagyok benne, hogy Ricky lelkének egy darabja tovább él a kardban, amit kaptál tőle, de nem azért, hogy gyilkolhass vele, hanem hogy megvédjen az ellenségtől.

-    Tényleg így lenne? – néztem fel rá.

-    Teljesen biztos – mosolygott határozottan. Ezt látva nekem is sikerült valami halvány mosolyt erőltetnem az arcomra, és hálásan néztem hol L.Joe-ra, hol a kardra. Egy újabb reménysugár kilátástalan telembe.

A pihenőnek hamar vége lett, ahogy mindnek már egy jó ideje. Hosszú út állt még előttünk, de alig volt már vissza három napunk. Rövidebbre fogtuk tehát a pihenőket és megnyújtottuk az időt, amíg mentünk. Ez több szempontból is előnytelen volt, ugyanis az egész csapat egyre fáradtabb lett, ami rossz kilátásokat jelentett újabb esetleges rajtaütéshez, valamint a sebesültek sem gyógyultak rendesen. Az előrehaladást nehezítette a nagy hideg és a csaknem térdig érő hó is. Néha kisebb szélviharok is rontották még a helyzetet, de nem pihenhettünk. Erőfeszítéseink szerencsére kifizetődtek, Lorian szerint ugyanis nagyon közel jártunk már.

Nyomasztó volt a változatlan táj, egyszerűen nem tudtam hozzászokni. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, ami kezdte kiszorítani agyamból a gyászt és a megbánást, és valami sokkalta nagyobb erő vette át a helyüket. Csak arra tudtam gondolni, hogy megbetegedtem, mert a testem folyton jéghideg volt, az arcom pedig sápadt – még a hideg sem csípte vörösre. Néhányan a csapatból esküdni mertek volna, hogy néha a szemem is fehérré válik, amikor hosszasan bámulok a messzeségbe. Kezdtem megijedni attól, mi történik velem. Végezetül egyetlen megoldásra tudtam jutni: kezd lejárni az időm. Mostanra már tisztán emlékeztem mindenre, ami az Acronison történt és belül tán vágyakoztam is a hely után. Celeborn szavai azonban végig ott csengtek a fülemben: fontos feladatod van még. Közeledtünk a nagy naphoz, ahogy fogyott az emberek ereje, úgy nőtt bennük az izgalom és a kíváncsiság. Engem viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, miszerint valamit meg kell tennem, valamivel még segítenem kell a klánt ebben a játékban. Ha azonban képtelen vagyok rájönni arra, mi ez, nem élhetek itt tovább, meghalok. Keserédesen elmosolyodtam, ahogy erre a pontra jutottam gondolataimban.

Meghalok – az vajon azt jelentené, hogy újra találkozhatok Rickyvel? Azt elsőre fel sem ismertem, milyen önző is volt ezen gondolatom. Eszembe jutott L.Joe. Ahogy így belegondoltam, az utóbbi időben teljesen a háttérbe szorítottam mindent, amit iránta éreztem. Olyan volt ő nekem, mint a magányos szirt a síkságon, az árva sziget a tenger közepén vagy a fény az alagút végén. Folyamatosan reményt adott és tartotta bennem a lelket, amiért rendkívül hálás voltam neki. Talán valamennyivel többet is éreztem iránta, de az érzelmeimet elraktároztam valahová jó mélyre magamban azon a napon, amikor elindultunk a Zöld Íjászok csarnokából. Úgy gondoltam, csak felesleges útitársak lennének, de mégis képtelen voltam letenni róluk. Olyan érzésem volt, hogy L.Joe is sokat gondol rám, amiket mondott, nem csak baráti törődés lehetett. Mégsem éreztem volna helyénvalónak, ha átengedem magam az érzelmeimnek. Bármennyire is fáj vagy nehéz, de félre kellett tennem az érzéseimet, hogy segíthessek a klánon. Eljön az érzelmek ideje is, ahogy vége lesz a játéknak…

Elvégezetlen feladatom súlya percről percre, napról napra jobban nyomta a vállam. A szentélyhez érkezésünk előtti éjszakán végül felkerestem C.A.P.-et, hogy kiöntsem neki a szívem, hogy elmondjak mindent az elvégezetlen feladatról és az Acronisról. A Főnök, mint mostanában szokásává vált, egyedül üldögélt valahol a tábor sarkában. Arcát folyamatosan aggodalom torzította, komoly gondok nyomaszthatták. Nem voltam benne biztos, hogy még a magam problémájával is zavarnom kéne, de nem tudtam máshoz fordulni. A felelősségérzet már szinte fojtogatott, a Főnök pedig elég tapasztaltnak és bölcsnek tűnt ahhoz, hogy megfejthesse az istenek szavait.

-    Főnök, zavarhatok egy kicsit? – közelítettem meg óvatosan.

-    Mondtam már, kérlek, hívj C.A.P.-nek – felelt robotosan, közben még mindig nem mászott ki a maga kis világából.

-    Akkor, C.A.P. … Nem tudom, terhelhetlek-e még a saját gondjaimmal is, de muszáj tanácsot kérnem. Félek, rettegek, hogy képtelen leszek megtenni azt, amit elvárnak tőlem.

-    Már vártam, mikor fogsz felkeresni – mondta rejtélyesen és felém fordult. Szemei újonnan megvillantak a már jól ismert aranysárga színben, ami a mindent látó szemére utalt. Egy pillanatra megijedtem, hogy már mindent tud, de nem érdekelt, újra elmondtam neki az egész történetet, az arany pavilontól kezdve egészen a „hazaútig”, nagy gondot fektetve Celeborn és Celestia szavaira. C.A.P. figyelmesen végighallgatott, a végén pedig mintha megértés csillant volna a szemében.

-    Azt hiszem, el fog jönni az idő, amikor teljesítheted a feladatod, és egyre közelebb kerül. Nem kell hát aggódnod, nem bújhatsz ki alóla. Azt hiszem, én már tudom, mi lesz az, de nem mondhatom el.

-    Miért nem? Miért tudhatja mindenki, csak én nem? – háborodtam fel, de érzéseim a kétségbeeséstől sem voltak messze. C.A.P. megnyugtatólag a fejemre helyezte egyik kezét és mélyen a szemembe nézett.

-    Egy ritka kincs vagy, Yoon Jihyun, klánunk legfényesebben és legtisztábban ragyogó csillaga. Ne hagyd, hogy ezt a ragyogást bármi is bepiszkítsa! Vigyázz magadra, mi is vigyázunk rád. A feladat miatt ne aggódj, hamarosan eljön a te ragyogásod ideje! Akkor pedig mindannyiunk nyomravezető csillaga leszel. – Mintha egyszeriben terhek százai estek volna le a Főnök válláról, szája szélén megkönnyebbült mosoly bujkált. Bár az ő szavait még kevésbé értettem, mint az istenekét, mégis hatalmába kerített engem is a remény. Ha valóban segíthetek az egész csapaton, akkor minden rendben lesz. C.A.P. mintha előre látta volna a jövőt, olyan meggyőződéssel beszélt, így képes voltam én is elhinni, hogy nem kell aggódnom, hamarosan teljesíthetem a feladatom. Menni készültem volna már, de úgy tűnt, ő még mondana nekem valamit.

-    Van egy fontos dolog, amit el kell mondanom neked. Már régóta tudatában vagyok, így kérlek, bocsásd meg késlekedésem. Bíztam benne, hogy Ricky fogja ezt elmondani neked, miközben előnyt kovácsol a helyzetünkből, de sajnos ő már csak fentről segíthet nekünk.

-    Fontos dolog? – ismételtem megszeppenve. Vajon mit akarhat a klánfőnök?

-    Mint azt te is tudod, van egy testvéred, egy ikerbátyád valahol ebben a világban. Ricky segítségével végre sikerült egyértelműen a nyomára bukkannom az illetőnek, de nehezebb lesz elérni, mint azt gondoltam.

-    Állj! – állítottam meg hirtelen. – Nem akarom tovább hallani! A bátyám… azt hiszem már én is sejtem, miről lehet szó, épp ezért ne beszéljünk róla! A másik klánnál van, igaz? – kérdeztem azért mégis rá félve. Már sejtettem egy ideje, hogy ez a helyzet. Ha életben van, máshol nem lehetett, csak ott. A gyanúmat még inkább megerősítette a tény, hogy a kulcs másik felét a Rövid Kardok klánja ismerte. Az a szellem viszont, amit belenevelnek itt az emberekbe, nem engedné őt a Rövid Kardok klánjától, elvégre már annak a tagja. Ricky kivételével, leginkább Changjot elnézve, esélytelen, hogy bárki is elárulná a klánt. Arra, hogy újra egyesülhessek a bátyámmal, semmi esély nem volt, úgyhogy inkább nem is akartam tudni.

-    Igen, ott van. Biztos, hogy nem akarod hallani?

-    Teljesen biztos! – feleltem határozottan.

-    Ám legyen. De bármikor, ha tudni szeretnéd, szívesen elmondom neked. Nem mondom, hogy az igazság nem okozna fájdalmat, épp ezért talán jobb is, hogy így döntöttél.

-    Köszönöm! – hajoltam meg előtte és visszasiettem a helyemre. Erős volt a csábítás, hogy megkérdezzem, de a józan eszem az ellenkezőjét diktálta. Az én bátyám ChanHee, akinél jobb bátyot nem is kívánhat az ember, hadd maradhasson hát ő a testvérem!

Ez az éjszaka volt az utolsó, amit nyugalomban töltöttünk. Lorian bejelentette, hogy másnap sötétedés környékén elérjük a szentélyt. Az idő teljesen tökéletes volt, a téli napforduló előestéjére értünk így oda. Az utolsó szakasza volt a legnehezebb a megtett útnak. Egészen idáig nem nagyon kellett aggódnunk a vadállatok miatt, csupán néhány baljós ágzörgés vagy távoli vonítás jelezte jelenlétüket. Gaur felbukkanásai helyszínét és széles körben körülötte pedig egy állat sem merte volna megközelíteni, mind féltek az árnyéklényektől. Az utolsó nappal azonban már teljességgel kiértünk ennek a körnek legkülső sugarából is, bele az ismeretlen területek legmélyebb vadonjába, ahol többször is ránk támadtak. Szerencsére legtöbbjüket a megmaradt íjászok pillanatok alatt leterítették, de megesett, hogy sikerült átjutniuk az íjászok körén. Egy alkalommal Bathat is majdnem elragadták mellőlem, de L.Joe egy egyenes döféssel végzett a támadóval.

A legfőbb célunk az volt, hogy még világosban elérjük a szentélyt. Nem tudhattuk, pontosan mi leselkedik ott ránk, úgyhogy fel kellett mérni a helyszínt. Egy kicsit gyorsítottunk a tempónkon, de sokan nem bírták, úgyhogy C.A.P. úgy döntött, egy kisebb csapattal előremegy és megnézik a helyet. Magával vitte hát Chunjit, Loriant és még egy íjászt, a mi vezetésünkre pedig Aerint nevezte ki, egy másik íjász-kapitánnyal karöltve. Az utat így az eddigi sebességgel folytattuk, mégis hajtotta a vágy már az egész csapatot, hogy minél előbb odaérjünk. Már szinte a markukban érezték a végső győzelmet, azon tanakodtak, mihez is kezdjenek majd a kinti világban. Legnagyobb meglepetésemre egyesek tanácsot kértek tőlem és a kinti világról kérdezgettek. Történeteimmel nagy népszerűségre tettem szert így utolsó napra.

Már csaknem besötétedett, mire elértük a pontot, amit találkozónak neveztünk ki a másik csapattal. Mivel még nem voltak itt, letáboroztunk, hogy pihenjünk egyet. Ahogy egyre közeledtünk a szentélyhez, úgy lett egyre kevesebb a hó. Talán valamivel hidegebb volt erre, mint eddig bármelyik részen, de ezt a csekély változást kellőképp kiegyensúlyozta a hó eltűnése. Volt, hogy kis híján derékig érő hóban kellett idáig eljutnunk, úgyhogy végképp nagy felüdülésnek számított a száraz talaj. A köd is ritkulni kezdett, ahogy leszállt az éjszaka. Rendkívül hálásak voltunk ezért az isteneknek, bár igazából már teljesen hozzászoktunk ahhoz, hogy vakon haladjunk előre.

Már rég besötétedett, de C.A.P.-ék még sehol nem voltak. Az aggodalom megülte az itt maradtak szívét. Nem tudtuk, mi vár ránk a szentélynél, a bátor klánfőnök nélkül pedig minden esélytelennek és félelmetesnek tetszett. Emellett továbbra is tartanunk kellett a Rövidkardosoktól is, akiknek támadására már jó ideje számítottunk. Ha esetleg Alena is feltűnne amikor nincs itt C.A.P., igazán nagy bajba kerülnénk. Hiába minden reménykedésünk, megtörtént, amit a legkevésbé kívántunk.

Koromsötét volt körülöttünk, kis tábortüzeink csak parányi területet tudtak bevilágítani. A kopasz, száraz fák közül fenyegető sötétség vigyorgott ránk minden oldalról. Mindenki igyekezett szorosabbra húzni maga körül a takaróját és elterelni a gondolatait félelmeiről, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni a fenyegetést, így kezüket végig kardjuk markolatán tartották.

Hogy őszinte legyek, nem is tudom, pontosan hogy történt. Az egyik pillanatban még mindenki látszólagos nyugodtsággal ült a tűz körül, a másikban pedig már kitört a harc. A Rövidkardosok ránk zúdultak minden oldalról. Bár rengeteg elesett már közülük is, mégis mindig volt tartalék csapatuk, akiket bevethettek a túlerő érdekében. Ha csak a sima klántagok jöttek volna, még lett volna reményünk, de pillanatokon belül megütötte fülünket az Alenatól jól ismert fülsiketítő zaj is. Az úrnő közeledte kis híján hasonló reakciót váltott ki belőlünk, mint Gaur érkezése a másik oldalból. Alena azonban egyelőre nem folyt bele a küzdelembe, csak, mint egy szobor, melyről nem tudni, mikor fog megmozdulni, megállt a szélen és figyelt. Valakit szemmel láthatóan keresett a tömegben. A jobbján álló Changjo ugyanígy a küzdő feleket pásztázta.

Én nem folytam bele a küzdelembe, úgy éreztem, tagjaim hidegek és nehezek, mint egy kőszobor, úgyhogy igyekeztem valami menedéket keresni. Normál esetben gyávaságnak tartottam volna ezen tettemet, most viszont mindennél jobban motivált, hogy elvégezzem a feladatom. A klánunk nem fog ebben az összecsapásban elesni, lesz még, akinek szüksége lehet rám, akinek utat mutathatok. Próbáltam beleolvadni a sötétségbe biztonságos távolban a harctól. Kezem mégis a Rickytől kapott kard markolatán tartottam, arra az esetre, ha mégis harcba keverednék.

-    Miért vonod ki magad a harcból, kulcs-kisasszony? – szólalt meg hirtelen mellettem valaki. A félelemtől összerezzentem, de mozdulni nem mertem. Megéreztem a pengét, amit a hátamnak nyomott. Óvatosan oldalra fordultam, hogy megnézzem, ki az. Changjo volt.

-    Csak nem félsz? – húzódott gúnyos vigyorra a szája, ahogy meglátta ijedt arckifejezésem.

-    Tőled? Soha! – feleltem, de hangomból hiányzott a rendíthetetlenség, az elhatározás. Changjo felkacagott, majd ijesztően gyorsan váltott ismét komoly hangnemre.

-    Most velem kell jönnöd! Az Úrnő már nagyon szeretne találkozni veled!

-    Nem megyek sehova! – ellenkeztem és egy hirtelen mozdulattal elfordultam pengéje elől, és előrántottam a magamét. – Előbb le kell győznöd!

-    Érdekesebb játékkal is szolgálhattál volna! De legyen, a halálra ítélteknek illik megadni az utolsó kívánságukat! – Arcán ismét feltűnt az a szadista, kíméletlen mosoly, amivel a kegyetlen gyilkosok jutalmazzák áldozataikat, mielőtt „eljátszadoznának” velük. Nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy esélyem sincs ellene, ahogy a múltkor sem volt. Egyedül abban bíztam, hogy valaki ideér és segít rajtam. L.Joe vagy C.A.P. vagy bárki… Csak Alena elé ne kelljen kerülnöm!

Changjo nem volt türelmes kedvében, egy pillanat alatt nekem rontott és akkora erővel, hogy, bár felfogtam kardját, de a földre estem. Gyorsan félregurultam az újabb támadás elől, hogy újra talpra szökkenhessek és folytathassuk a küzdelmet. Ezzel csak annyi baj volt, hogy a tagjaim mintha ólomból lettek volna…

Changjo vadul támadott nekem többször is, a támadásait épphogy fel tudtam fogni. Megfordult a fejemben, hogy esetleg mégiscsak játszadozik velem, de nem volt sok időm gondolkodni. Egy hajszálon múlt, hogy ki tudtam védeni a következő támadását. Ő azonban nem ugrott el, továbbra is tolta felém kardját, mely így vészesen közelített mellkasomhoz. Közben ő is közel került hozzám, a még égő tábortüzünk homályos fényében közelről is szemügyre vehettük egymás arcát, és ekkor valami felismerés futott végig mindkettőnkön. Changjo visszavett a támadásból és hátrált néhány lépést. Kardját még mindig fenyegetően előretartva, mégis némileg lágyabb hangon így szólt:

-    A Sebes Árnyak kulcsa vagy, igaz? Mit gondolsz, fűzhet bármi kapcsolat a Rövid Kardok klánja kulcsához?

-    Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza még mindig megszeppenve. Aki ott állt előttem, Changjo… hogy nem vehettem észre egész eddig? Hogy nem gondolhattam rá, pedig oly sokáig itt volt az orrom előtt…

-    A kérdésemre válaszolj, ha nem kívánsz idejekorán meghalni! – kiáltott rám indulatosan.

-    Nem félem a halált! Egyszer már úgyis meghaltam… - jegyeztem meg halkabban. – Te vagy a Rövid Kardok klánja kulcsa, igaz? – Changjo nem felelt, csak összehúzta a szemét. Közben még mindig nekem szegezte a kardját, melyet én is viszonoztam, tehát beszéd közben lassan, óvatos léptekkel köröztünk.

-    Amikor a Sebes Árnyak klánjához értem – folytattam -, meséltek nekem egy történetet a játékról, a kulcsról és a tekercsről, valamint egy éjszakáról, amikor a kulcs őrzőjének ikergyermekei születtek, de az egyiket elragadták a Rövidkardosok. – Changjo felvonta a szemöldökét a hallottakra, mintha kezdett volna ellágyulni, úgyhogy tovább folytattam. – A Rövid Kardok klánjának soha nem volt kulcsa, csak a tekercs volt az övék. Tolvajok voltak, akik elragadtak egy újszülöttet a győzelmük érdekében! Az ikerpár másik felét kimentették a kinti világba, hogy ha eljön az ideje, visszatérjen és beteljesítse a feladatát. De hogy a kisfiúval mi történt, akit elragadtak, azt nem tudni…

-    De igen, én tudom – szólalt meg, hangja vegyes érzelmekkel volt tele. Leeresztette kardját és meghatottan állt velem szembe egy ideig. – A kisfiút felnevelték és a klán legveszélyesebb fegyverévé tették, aki tudtán kívül, hidegvérrel végzett a maga családjának oly sok tagjával…

-    Szóval tényleg te lennél…? – Be sem kellett fejeznem a mondatot, Changjo bólintott. Hirtelenjében mind a ketten tudtuk már az igazságot, ami oly nyilvánvaló volt, mégsem jöttünk rá ilyen hosszú ideig. Csak álltunk és néztünk egymásra, közben könnyek gyűltek a szemeinkbe. A csatazaj egyszeriben elhalt körülöttünk, nem hallottunk semmit, csak fejeinkben cikázó gondolatainkat. Nem számított a világ kegyetlensége, mindketten boldogok voltunk, hogy végre egymásra találhattunk. Tettem egy lépést felé, meg akartam ölelni, végre szerettem volna érezni is, hogy tényleg ő a bátyám, nem csak holmi kitaláció, elvétett szavak és ismeretlen történetek, hogy élő, hús-vér ember. Többé nem az a Changjo volt a szememben, akitől féltem, aki elrabolt otthonról, fogva tartott és megölt; hanem Changjo, a bátyám, akire szükségem lett volna az elmúlt hónapokban.

-    Ó, milyen megható a családi egyesülés – csendült fel Alena gúnyos hangja Changjo mögül. A fiú arcán félelem futott végig, teljességgel ledermedt egy pillanatra. Szerencsére épp időben szedte össze magát és ugrott félre, így Alena gyilkos támadása épp csak súrolta az oldalát. Védelmezőleg elém állt, kardját pedig pillanatok alatt hajdani úrnőjének szegezte.

-    Hát mégiscsak elárulsz engem, Changjo – folytatta tettetett szomorúsággal. – Egyszer ennek is el kellett jönnie… Jó szolgálatot tettél, többé nincs rád szükségem! – mosolyodott el, mire ismét felcsendült a fülsiketítő zaj. Muszáj volt betapasztanom a fülem, de még így sem lehetett kizárni. Changjo arca teljesen eltorzult a hang hallatára, és fájdalmasan felkiáltott. Biztos voltam benne, hogy ő többet hall, vele valami más történik, mint az átlagos emberekkel, akik hallják a hangot. Térdre esett, kardját pedig kiejtette a kezéből. Míg Changjo magában szenvedett, Alena nyugodt léptekkel közelebb sétált és a kezében lévő csillogó tőrt forgatta. Leguggolt Changjo elé, arcát egy lágy mozdulattal fölemelte, hogy a szemébe tudjon nézni, bájosan elmosolyodott és egy hirtelen mozdulattal ledöfte őt.

-    Te pedig most velem jössz – nézett rám ördögien, ahogy kihúzta a fegyvert a fiúból. Megrémültem, ismét ugyanazzal a tekintettel nézett rám, mint aznap, amikor először találkoztunk, csak most még több kegyetlenség vegyült szemeibe. Már ennyi elég lett volna ahhoz, hogy lefegyverezzen, nagyon erőlködnöm kellett, hogy egyáltalán tartani tudjam a kardomat.

-    Ha nem ellenkezel, neked is könnyebb lesz. Így is, úgy is velem jössz – nyúlt utánam, a félelemtől mozdulni sem tudtam, gyakorlatilag ott álltam és vártam, hogy elkapjon. De Alena hirtelen megtorpant. Arcára a düh jelei rajzolódtak ki, ahogy letekintett a lábára. Changjo volt az, a maga tőrjét az úrnő lábába döfte.

-    Fuss! – mondta nekem. Egy fél pillanatig sem habozhattam. Bár aggódtam Changjo miatt, nem akartam rögtön elveszteni, ahogy rátaláltam végre, mégsem tehettem mást. Értékelnem kellett az áldozatot, hogy még ilyen állapotban is inkább engem mentett. Nyeltem egy nagyot és belevetettem magam a sötétségbe.

Azt még hallottam, hogy Alena szitkozódik egyet és erősen belerúg Changjoba, de utána elhalt minden zaj. Szaladtam, szaladtam, ahogy még soha. Tudtam, hogy a nyomomban van, tudtam, ha utolér, mindennek vége. Egyetlen reménysugaram volt: a szentély. Ha sikerülne odaverekednem magam és összetalálkozni C.A.P.-pel, talán megmenekülhetnék. De azt sem tudtam, merre kell menni, így csak egyenesen futottam. Ismét meghallottam a zajt, mely mintha cafatokra tépkedte volna a belsőmet, ahogy a fülemen keresztül bejutott a testembe. Nagyon fájt, de csak szaladtam. A látásom homályosulni kezdett, lábaim egyre nehezebbek lettek, mégsem adhattam fel. A távolban mintha valami pislákoló fényt fedeztem volna fel. Egyre közelebb és közelebb értem hozzá, de mielőtt elérhettem volna, összeestem. A kínzó zaj egyszeriben abbamaradt, helyette egy kellemesebb hang csendült fel.

-    Megállj! – Bár csak ennyit mondott, már tudtam, C.A.P. volt az, a klánfőnök, az egyetlen, aki megmenthetett, az egyetlen, aki kihúzhatta a klánt a vereségből, amibe süllyedni kezdett.

-    Hát ismét találkozunk, klánfőnök! – szólt Alena nyugodt hangon. Beljebb lépett a fáklyákkal megvilágított romok közé. Kezét végighúzta a falakon, hosszasan elnézte a furcsa szobrokat, amik a falakat díszítették. Mind-mind harcosokat ábrázolt, háborúra felfegyverkezve. Középen állt egy kőasztal, sokkal inkább kőoltár-szerűség, fölötte hiányzott a szentély teteje. Az oltár mögött egy hatalmas, jó kétméteres szobor állt. Négy keze volt, ezek közül mindben más fegyvert tartott. Díszes harci ruhába volt öltözve, hosszú haja hátul összefogva, csupán egy-egy tincs lógott előre. Szemei csukva voltak, gyönyörű arca nyugalmat sugárzott. Homlokán egy indákból kirajzolódó korona ült, melyet két oldalról egy-egy énekesmadár díszített, mely az égi eredetre utalt.

-    Alaris, a harc istene – mondta merengve. – Nincs is jobb hely ennél a küzdelmünkhöz, mit gondolsz, klánfőnök? – fordult C.A.P.-hez. – Alaris is végignézheti… ha legalább a szeme nyitva lenne… De nem baj, legalább megkímél a szégyentől, hogy a szeme láttára esel el! – A végére a hangja indulatossá és kihívóvá vált, előkapta kardját és C.A.P.-nek szegezte. A fiú csak nézte őt még egy ideig, mintha el akarta volna kerülni ezt az összecsapást, de nem tehetett mást. Őseik hagyatéka volt, hogy meg kell küzdeniük egymással a győzelem érdekében. Amelyikük itt alulmarad, az teljesen biztos, hogy a játékot is elveszti.

C.A.P. a fejével intett három társának, akik még itt voltak vele, hogy siessenek vissza a csapathoz és segítsék őket. Chunji egy pillanatig habozott, aggódott barátja miatt, de végül ő is elment. Közben összeszedett engem is, hogy biztonságba helyezzen, így C.A.P. és Alena magukra maradtak. Egy ideig még méregették egymást, mintha képességeikkel igyekeztek volna kiolvasni a másik fejéből, mit tervez. Végül Alena bizonyult a temperamentumosabbnak, a kezdeményezőnek – ő rontott neki először C.A.P.-nek. A fiú pillanatok alatt előrántotta kardját, és míg a tokkal felfogta a támadást, szabad kardjával már indíthatta is a választ rá. Alena elugrott előle, de C.A.P., mint egy oroszlán ment utána. Vad párbaj bontakozott ki közöttük, ütés, védés, válasz, esetleg félreugrás. Méltó ellenfelek voltak, azonos szinten álltak. Kardjaik újonnan virgoncan csattantak össze, felidézve az elmúlt évszázadok emlékeit korábbi összecsapásokról. Egy ideig még nem használták képességeiket, mindketten bizonyítani akarták, hogy nem klánfőnöki képességeik emelték őket arra a szintre, ahol most voltak. Fáradhatatlanul fogadták egymás támadásait, az állóképesség – ez válhatott egyedül bíróvá küzdelmükben.

Chunji egy fának döntött, hogy leellenőrizze az állapotom. Félig magamnál voltam, félig még Alena víziójában. Ahogy azonban a nő figyelmét lekötötte a harc, egyre inkább elpárolgott a rám gyakorolt hatása is.

-    Megvagy? – kérdezte Chunji, ahogy végre tisztán láttam.

-    Azt hiszem… - válaszoltam bizonytalanul. Ürességet éreztem, mind kívülről, mind belülről. Közel az idő, suttogta egy hang folyamatosan a fülembe.

-    Vissza kell mennem a csapathoz. Amint tudok, küldök ide érted valakit, rendben? Addig nem szabad sehová sem elmozdulnod. Ha valami baj történne, ha valaki megtámadna, fújd meg ezt és itt is termek, érted? – mondta komolyan, miközben átnyújtott nekem egy aprócska kürtöt. Bólintottam, mire feladatát elvégezve Chunji felállt és vissza akart menni.

-    Várj! – szóltam utána. Kérdő tekintettel fordult vissza. – Changjo… valahol a harcon kívül fekszik. Segítened kell rajta, nem halhatott még meg! – Szemeimbe könnyek gyűltek a gondolatától is. – Ő… ő a bátyám, Chunji! Kérlek, mentsd meg!

-    Értettem! – bólintott, majd egy szempillantás alatt elveszett a sötétségben. Egyedül maradtam. Egyedül minden kétségemmel, aggályommal és félelmemmel. A sötétség dermesztő hálóként font körbe, messziről hallottam a csatazajt, de mint valami fekete lyuk, az éjszaka mindent magába zárt. Sorba vettem a barátaimat, akikért aggódnom kellett. Changjo, C.A.P., Niel és L.Joe – vajon mind jól vannak? Miért kell nekem egyedül tétlenül itt ülnöm és várnom a csodát? Tennem kellett valamit, még mielőtt a fához fagytam volna tehetetlenségemben. Fel akartam kelni, de nem bírtam mozdítani a lábam. A kezemről valahol elhagytam a kesztyűm – ahogy magam elé emeltem, márványszerű bőröm fehér fényben úszott. Közel az idő, hallottam meg ismét a hangot. Eszembe jutott, amit C.A.P. mondott a múlt éjjel: „Egy ritka kincs vagy, Yoon Jihyun, klánunk legfényesebben és legtisztábban ragyogó csillaga.” Vajon tényleg egy csillaggá fogok válni? Tényleg utat mutathatok a klánomnak a győzelem felé?

Nem is tudom miért, de valahogy eszembe jutott a jóslat. „Kiválasztott földben nyugszik Az istenek vértje; Fehér angyal fogja tudni, Mikor kell élnie.” A fehér angyal, fehér csillag…És ebben a pillanatban átfutott rajtam a megértés. Ismét láttam az álmom, amiben megjelent a fehér angyal. Hát persze, hogy lehettem ennyire ostoba! Most már teljesen tisztán láttam az arcot, mely oly ismerős volt. Nem, nem Aerin arca volt az, hanem…

-    Jihyun! – hallottam meg L.Joe hangját a közelből. – Itt vagy valahol? Jihyun!

-    L.Joe! – kiáltottam vissza. A fiú pillanatok alatt mellettem termett. A sötét ellenére is láttam, hány sebből vérzett és milyen rossz állapotban volt.

-    Rendben vagy? – kérdezte, hangja nyugtalan volt.

-    Ezt nekem kéne kérdeznem! Megsérültél…

-    Ugyan, ez semmiség! – legyintett. Láttam arcán, hogy valami zavarja. Biztos voltam benne, hogy a fény, ami körülvett, de nem kérdezte, így inkább én sem mondtam semmit.

-    Jártál a szentélynél? – kérdezte végül.

-    Fogjuk rá – feleltem. – A Főnök Alenával harcol! Oda kell mennünk, segítenünk kell neki!

-    Azt nem tudom, segíthetünk-e neki, de biztosan odamegyünk! Az összes Rövidkardos felbolydult és a szentély felé indult. Mi is oda tartunk, úgyhogy gyere! Megvédelek! – nyújtotta a kezét és felsegített. Hiába próbálkoztam, lábaim idegenné váltak, úgyhogy L.Joe kénytelen volt a hátára venni.

Ahogy egyre telt az idő, ahogy egyre közelebb kerültünk a szentélyhez, úgy vált a testem egyre idegenebbé számomra. Kezdtem úgy érezni, mintha nem is én lennék itt, mintha valaki irányítana, vagy mintha csak egy álomban lennék, ahonnét valaki szemén keresztül látom a történéseket. Aztán hamarosan eljött az a pillanat, amikor teljesen elvágtak a testemtől.

Jeleztem L.Joenak, hogy letehet, hogy már tudok menni a magam lábán is. Eleinte tiltakozott, de végül engedelmeskedett. Ahogy lábaim a földet érintették, egyből átfutott rajtam valami megkönnyebbülés-féleség. Bár hideg volt, mégis kibújtam a kabátomból, ledobtam a sapkámat és a kesztyűmet, ugyanígy a csizmám is.

-    Te meg mit művelsz? – kérdezte ijedten L.Joe, de nem tett semmit, csak nézte, mit művelek.

Hamarosan egy nagy, világító fehér folt állt előtte. A hajam, a bőröm, a szemem, de még a ruhám is teljesen fehér volt. Mint egy holdkóros, elindultam a szentély felé, ahonnét az ott jelenlevő emberek zaja már ide is elhallatszott.

-    A fehér angyal… - suttogta L.Joe elvarázsolva. Térdre esett és csak úgy bámult utánam, amíg ragyogásom el nem tűnt a szentély romos falai mögött. Itt az idő.

Mind Alena, mind pedig C.A.P. ereje végénél járt már. Lassan egy óra is eltelt azóta, hogy küzdelmükbe belekezdtek, mégis mindketten ragaszkodtak a győzelemhez. Nagyjából ugyanannyi sebből véreztek mindketten, teljesen egyenlő félként álltak szembe egymással. A klán többi tagja, mintha valami isteni szó vezette volna őket ide, két táborba verődve állt, kisebb összecsapásokat leszámítva békésen, és feszülten figyelte a két vezető harcát. A fáklyák remegő fénye baljós hangulatot kölcsönzött az oldalról néhol nyitott teremnek.

-    Már lassan éjfél körül járhat az idő – jegyezte meg az egyik Sebes Árny a mellette állónak. – Itt a téli napforduló napja, miért nem történik semmi?

-    Csak várj és figyelj – szólt a Rövidkardos mellőle -, amint az Úrnőé lesz a győzelem, az istenek is leszállnak az égből!

Dermesztő szélfuvallat söpört végig a termen, egyszeriben kioltva az összes fáklya fényét. Sötétség borult a teremre és a jelenlevőkre, egy pillanatra még C.A.P. és Alena is megállt és feszülten figyelt. Csaknem kézzel fogható csend szállta meg a helyet, melyben egyedül lágy léptek hangja hallatszódott. Hamarosan feltűnt valami fehér fény is, majd a hozzá tartozó alak.

-    Jihyun? – húzta össze a szemét C.A.P. – Hát, eljött az idő!

A körben álló klántagok utat engedtek a fehéren világító alaknak, körülötte minden oldalról csak suttogás hallatszódott:

-    A fehér angyal!

A lány lágyan suhant át az emberek között, céltudatosan haladva előre. Amikor a klánfőnök mellé ért, mintha egy mosoly futott volna át arcán, de csak egy pillanatra lehetett látni és csak annak, akinek címezte ezt. Megkerülte a kőoltárt és megállt Alaris, a harc istenének szobra előtt. Az emberek megszeppenve figyelték, mi fog történni.

- Kiválasztott földben nyugszik

Az istenek vértje

Fehér angyal fogja tudni,

Mikor kell élnie.

Itt az idő, kelj hát életre!

A lány elszavalta a jóslat ideillő darabját, közben végigsimított a kőszobor arcán. Érintése nyomán a szobor szemei felpattantak, kő végtagjai hússá és izommá váltak, majd lassan sikerült felegyenesednie és a jelen lévőkkel farkasszemet néznie. Szemei sárgán világítottak, nem evilági dolog volt. Tekintete csak rémülettel találkozott. Hiába kelt életre, arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint egy szoboré. Egy kis ideig még nézelődött, majd megmozdította egyik karját és a benne lévő csatabárddal félresöpörte a fehéren izzó lányt. Ebben a pillanatban ismét felgyulladtak a fáklyák, az emberekbe visszatértek az érzelmek és gondolatok, leginkább a félelem kerítette őket hatalmába. A falon sorakozó összes szobor életre kelt és nekitámadt a jelen lévő klántagoknak, maga Alaris pedig a két vezetőt vette célba.

-    Hát persze – szólalt meg Alena -, Alaris, a harc istenének földi mása, az Acronis védelmezője. Mi más lehetne az istenek vértje!?

Alig jutott mondanivalója végére, a szobor lesújtott rá. Nem sokon múlott, hogy félre tudott ugrani. Másik karjával C.A.P.-et célozta, de ő is szerencsésen kitért a támadás elől. Újabb harc bontakozott ki a jelen lévők között, de ez más volt, mint korábban: itt már nem egymással harcoltak, hanem egymás oldalán egy közös ellenséggel. C.A.P. és Alena is hamar felismerte, hogy külön-külön nem győzhetik le négykezű ellenfelüket, csakis akkor nyerhetnek, ha összedolgoznak.

-    Ez volt hát a játék lényege – mondta Alena, mire C.A.P. bólintott.

-    Nem az volt az istenek terve, hogy lemészároljuk a másik felet, hanem hogy együtt dolgozzunk. A játéknak így nem csak egy győztese van – mindannyian nyerhetünk! – C.A.P. egy átható pillantással Alenára nézett. A lánynak még mindig nem volt sok kedve az összedolgozáshoz, de ő is belátta a lényeget. Képességeiket felhasználva tehát ismét nekitámadtak a szobornak, aki igazából tudat nélküli harci gépezet volt, így a két klánvezető gondolatait nem tudta kitalálni. Sorba hullottak le a karjai, vesztésre állt. A végén, amikor már csak a feje volt hátra, a két klánfőnök megállt. Közösen tekintettek le az előttük térdelő ellenfélre.

-    Itt a vége! – mondták ki egyszerre és egy közös mozdulattal levágták a szobor fejét. Ebben a pillanatban valami nagy fényesség söpört végig az egész helyen, a szentélyből kiindulva az ismeretlen területeken keresztül, egészen a két faluig és még azon is túl. A szentélynél olyan vakító volt, hogy kénytelenek voltak eltakarni a szemüket. C.A.P. a mindent látó szemének köszönhetően egy darabig még látta, ahogy az összes ember beleolvad a sárga fénybe, de hamarosan őt is teljesen bekebelezte a fény, így számára is eltűnt minden.