17. fejezet

Sűrű köd ült a tájon, áthatolhatatlan burkot képezve a külsők számára. Csend volt, a szél is hallgatott; semmi nem mozdult. A kopasz ágak egyhangúan nyújtózkodtak az ég felé, mintha csak abban reménykednének, egyszer elérhetik azt. Itt-ott fekete madárhadak borították őket levelek helyett, de még a madarak is csendben voltak. Néha-néha ugráltak egyet az ágakon hang nélkül, mintha valami hangszigetelt helyen lennénk.

A vadász nyílvesszeje az egyik legkövérebb, legtestesebb madarat vette célba. Mozdulatai teljesen hangtalanok voltak, hosszasan figyelte az állatok mozgását. Nem lőtt. Csak várt és várt.

Hirtelen megreccsentek az ágak jobb felől és hamarosan egy fiatal szarvas lépett elő. Gyönyörű példány volt. Ahogy kilépett a bokrok közül, fejét magasan előretartva, füleit éberen mozgatva és szaglászva figyelt. Nem bízott meg a látszatban, addig nem mert volna továbbmenni, míg ő maga nem bizonyosodik meg a biztonságról.

A vadász még mindig a madárra koncentrált, de az imént érkező állat is felkeltette az érdeklődését. Csaknem a bőség zavarában választani sem tudott. Aztán szemét oldalra kapta, mintha valamit észrevett volna. Hümmögött egyet magában és íját a szarvasra irányította. Az állat még mindig állt és figyelt. A vadász már lövésre készen állt, csak a megfelelő alkalomra várt, hogy ellőhesse a nyilat. Amikor ezt elérkezettnek látta, teljesen ráhangolódott a húr eleresztésére.

-    Meerreee vaaaagy? – kiabált valaki hirtelen. Már késő volt a vadásznak, hogy visszafogja a nyílvesszőt, elengedte, de sikertelenül. A kiabálásra a szarvas egyből sarkon fordult és visszaszaladt a kopasz gallyak tengerébe. A nagy keveredésre még a madarak is mind elszálltak. Nagyot sóhajtott.

-    Remélem, jó okod volt rá, hogy így telelármázz mindent! – ugrott le a fáról, pont az imént érkezett orra elé. – Most lőttek a vacsoránknak… Pedig még szarvashús is kerülhetett volna terítékre!

-    Vendégeid érkeztek! – felelt kurtán a férfi. Őrökhöz méltó ruhát viselt szépen megmunkált bőrpáncéllal és zöldes barna köpennyel. A ruhája képes lett volna beleolvasztani a környékbe, a szája azonban megakadályozta ezt. De a vadász inkább eltekintett ettől és a kijelentésével foglalkozott.

-    Tudok róla – sóhajtott. – Épp ezért akartam egy szarvast lőni, hogy őket is megvendégelhessük! De hála neked még nekünk sem jut semmi vacsorára! – koppintott az őr fejére. – De mégis érdekel ez a dolog – nézett el az őr mögött a semmibe. – Vendégek… hozzám? Ezt látnom kell!

Ezzel el is indultak az őr érkeztének irányába. Nagyon sűrű volt a köd, az ember inkább támaszkodhatott a hallására, mint a látására. Bár ez sem ért sokat, a legtöbb hangot a köd magába olvasztotta. Ijesztő egy hely volt, de nem a vadász számára.

A vendégek gondolata teljesen felcsigázta. Az elmúlt három évben senki nem jött hozzá, még őrségváltás sem volt. De, de egyszer volt, de annak is már vagy két éve. Kezdett olyan érzése lenni, mintha a rá vigyázó két őrt is száműzték volna vele együtt. Sorstársak voltak az ismeretlen területek vadjainak kiszolgáltatva. Talán maga a Nagyfőnök sem gondolta volna, hogy ilyen sokáig húzza itt.

Hamarosan elértek egy szalmával borított kis fakunyhóhoz. A ködös területek szélén állt, elképesztő látványt nyújtva. A sűrű ködöt a kunyhó mögött mintha egy késsel elvágták volna, egy bizonyos pontnál nem terjedt tovább. A vadász hátulról lépett be a házikóba, hogy még véletlenül se találkozzon idejekorán vendégeivel.

A házikó egy viszonylag nagy szobából állt. Egyik sarkában az alvós takarók voltak felhalmozva, a vele szemközti oldalon pedig egy nagy láda állt. A láda mögött különféle méretű és kinézetű íjak és lándzsák sorakoztak. Ide dobta le azt is, ami jelenleg nála volt. Vett egy nagy levegőt, kicsit megigazította a haját, hogy mégis illendően fogadja vendégeit, majd kilépett az első ajtón. Izgatott volt.

Az első ajtó előtt egy széles folyosó húzódott a kunyhó egész hosszában. Ennek egyik végén voltak felhalmozva az evéshez szükséges eszközök. Rendetlenség volt, ez csak most tűnt fel neki, hogy vendégeket fogadott. De nem számít, meg kell próbálniuk hozzászokni, elvégre ilyen egy száműzött élete.

A vendégek, egész pontosan két férfi a folyosó előtt várakoztak. Alaposan végigmérte mindkettőt, mielőtt megszólította volna őket. Az egyik drága selymekbe és bársonyba öltöztetett nemes, frissen vágott hajjal és gondosan ápolt bajusszal, tipikus diplomata-kinézettel. A másik egy harcos lehetett, nála voltak fegyverek is, bár arca inkább tudatlanságot, mintsem tekintélyt tükrözött. Nem értette, hogy lehet nála fegyver?! A biztonsági előírások szerint ő, mint száműzött, nem jelenhet meg fegyverrel látogatói előtt. Erről kötelesek gondoskodni az őrök is (alapjáraton abszolút nem használhatna fegyvereket, de különben ki gondoskodna a mindennapi ételről?). Ellenben, a vendégek maguknál tarthatnak bármilyen szúró, döfő, vágó, illetve veszélyes eszközt és ezzel veszélyeztethetik a száműzött életét. Valahogy mégis neki is meg kell védenie magát!

-    Üdvözlöm Önöket szerény hajlékomban! Mi járatban errefelé, oly közel az ismeretlen területekhez? – köszöntötte őket tettetett szívélyességgel. A végét szándékosan tette hozzá, hangsúlyozva a rájuk leselkedő veszélyeket. Első pillantástól kezdve ellenszenvesnek tűntek, de megpróbálta visszafogni magát.

-    Bennor vagyok a Sebes Árnyak Klánjától – hajolt meg mélyen. A házigazda kénytelen volt nagyon erősen visszafogni magát, nehogy elejtsen valami gúnyos megjegyzést. – A száműzött Chunjihoz jöttünk, a Klánfőnök akaratát közvetítve.

-    Nos, én vagyok Chunji – vonta fel a szemöldökét a fiú és letelepedett a folyosó szélére. Volt ott két párna, amire le lehetett ülni, oda invitálta két vendégét is, hogy kényelmesebben tárgyalhassanak. A nemes, Bennor el is fogadta az ajánlatot, míg a másik, továbbra is éberen kardján tartva kezét, mögé állt. Mégis mióta ilyen veszélyes ő, hogy állandó támadókészültségben kelljen állni a társaságában?, gondolkodott Chunji. Annyira viszont mégsem tarthatják veszélyesnek, ha mindössze egyetlen fegyveres emberrel jöttek érte.

-    És mégis mi lenne a szándéka velem az öregnek? – tette fel a kérdést nemtörődöm stílusban.

-    Több tiszteletet! – ragadta meg a kardja markolatát a fegyveres.

-    Nyugalom, Gaeron! – intette le a nemes. – Mégis több tiszteletet kéne mutatnod a klánfőnök iránt! – fordult feddőn Chunji felé.

A fiú elhúzta a száját. Ismét elméjébe tódultak annak az éjszakának a képei, amikor elvitték őket. Éppen vacsorához készültek szüleivel. Ők orvosként dolgoztak, így szinte alig volt szabadidejük – ha épp nem a sérülteket vagy betegeket látták el, akkor újabb gyógymódokon törték a fejüket vagy ősi könyveket bújtak. Hosszú idő után először vacsoráztak volna ismét együtt. Teljes nyugalom volt, a hangulat csaknem idilli. Ezt az idillt és boldogságot szakították meg a harcosok, akik minden jó modorukat félretéve rontottak be hozzájuk és rángatták őket ki a házból. Az apja, sőt maga Chunji is klántagok voltak, így elképesztő sértésnek számított az alacsonyabb rendű harcosok ezen tette. Próbáltak hadakozni velük, de esélytelen volt. A sima harcosokkal még el tudtak volna bánni, de túl nagy volt a meglepetés ereje, és mire észbe kaptak, már egy klántagokkal vegyített csoport közepén találták magukat. A csoport egy helyen kinyílt, utat engedve a klánfőnöknek. Ő mindent látó szemével keményen tekintett le rájuk, az árulókra. Pillantása a veséjükig hatolt, semmit nem titkolhattak előle, kisemmizve térdeltek a földön.

-    Azt hittétek, elrejthetitek előlem gyalázatos tetteiteket, árulók? – dörögtek keményen szavai. – Tudhatnátok, hogy bűn a másik klán embereivel foglalkozni. Hogy képzeltétek, hogy segítetek rajtuk?

-    Orvosok vagyunk – nyelt nagyot Chunji apja. Rettegett a klánfőnöktől, szabályosan remegett, mégis sikerült neki annyi bátorságot gyűjtenie, hogy kimondja az igazat. – Orvosok nem tesznek különbséget a betegeik között…

Egy jól irányzott ütés volt a jutalma ezért a megszólalásáért. Valamelyik ember a tömegből nem tűrte már az arcátlanságát. Természetesen a „kifogás” nem volt kielégítő, így még akkor este megszületett a döntés: száműzték őket, az egész családot a klánon kívülre, az ismeretlen területek három különböző szegélyére. Bár nem mondták ki, de gyakorlatilag halálos ítéletnek számított ez a köddel borított területeken portyázó vadállatok és ismeretlen rémek miatt. Mind Chunjit, mind az apját megszabadították státuszukat jelző hajtincseiktől és még az éjszaka elszállították őket új lakóhelyükre.

Azóta az éjszaka óta egyenes gyűlölettel tekintett Chunji a klánfőnökre, és bosszút esküdött. Hosszú ideig tervelte a visszatérést, de végül felhagyott az efféle gondolatokkal. Hozzászokott idővel az ottani élethez, de az érzéseit nem felejtette el, csupán elrejtette egy vastag ajtó mögé. Annak az éjszakának az emléke még mindig ott feketéllett a szívében, megmásíthatatlanul.

-    Nem tartozom már a klánhoz, így tisztelettel sem az öreg iránt – legyintett, arca viszont komoly volt. – Csodálom, hogy még mindig él…

-    Tiszteletet! – sziszegte a fogai közül Gaeron. Chunji már rá sem hederített, inkább Bennorra koncentrált.

-    Nincs értelme öregnek nevezned – mondta. – Boot klánfőnök eltávozott közülünk – hajtotta le fejét tiszteletadóan. – Jelenleg a fia, C.A.P. a klán feje, az ő parancsára jöttünk, tehát több tiszteletet várnánk el tőled is!

-    Hogy C.A.P. a klánfőnök? – nyíltak nagyra a szemei. Hát persze, így már érthető minden… Az öreg soha nem kereste volna fel, csakis C.A.P. keze lehetett a dologban. Valóban jó sok minden történhetett, mióta száműzték.

-    Így van. Azért küldött minket, hogy visszavigyünk a klánhoz. Szüksége… - látszott rajta, hogy nehezére esik kimondani ezeket a szavakat. Hát minden egyes emberbe elültették a gyűlölet magvait ő és a családja ellen!? – Szükségünk van a segítségedre – nyögte ki végül, látszólag Chunji szemébe nézve, gyakorlatilag pedig elnézett mellette.

-    Nem jutok szavakhoz – köhintett Chunji némi gúnnyal fűszerezve. – Mégis miben tudnék én, a száműzött áruló a Nagy Sebes Árnyak Klánja segítségére lenni?

A szavak hallatára Gaeronban ismét felment a pumpa, de Bennor ismét leintette.

-    Ezt majd elmondja neked maga a klánfőnök, amint visszaértünk az Arany Kastélyba. Egyelőre legyen elég annyi, hogy a játék elkezdődött!

Chunji csaknem félrenyelt a szavak hallatán. Igaz, amit hall, vagy csak álmodik? Hirtelen túl sok információt kapott, nem tudta ilyen sebességgel feldolgozni. Már a tudat, hogy C.A.P. a klánfőnök, és hogy visszatérhet, pontosabban vissza kell térnie a klánhoz, keserédes érzéseket keltett benne.

A korábban elszenvedett sérelmeiért tehát már nem állhat bosszút azon, akin kéne, az új főnököt pedig egyértelműen nem fogja bántani. Hogy is bánthatna egy régi barátot… Érezte, hogy C.A.P.-nek nagy gondjai lehetnek ebből a döntéséből, talán épp ezért találta annyira meghatónak hajdani barátja döntését. Teljesen biztos volt benne, C.A.P.-et ismerve, hogy sok mindent megpróbált már annak érdekében, hogy visszahozza őt a klánba, de most sikerült neki a legjobb ürügyet megtalálni. Ha számításba vesszük a tényt, hogy a játék elkezdődött, még inkább megérintette. Szóval C.A.P. sem akarta itthagyni őt, ebben a világban…

A Sebes Árnyak Klánjának tettei azonban mégis beárnyékolták ezt az örömöt. Úgy érezte, a három éves sötétség kiszabadult az őt eddig fogva tartó tömlöcből és újult erővel tombolni kezdett. Nem számít, meg kell próbálnia eltűrni a klán minden egyes eddigi és jövőbeli tettét a barátai és a győzelem érdekében. Ez kell, hogy vezesse, nem a sötétség.

Úgy tűnt, Bennor ennyit akart csak mondani és azonnali indulásra sürgette őt. Gyorsan beugrott még a házikóba, összeszedte a legfontosabb dolgait, amire esetleg még szüksége lehet – így kedvenc íját -, és már indulhattak is vissza a klánhoz. Furcsa lesz visszatérni, vajon olyan érzés lesz, mintha hazatérne, vagy inkább mintha otthonról jönne el? Ez foglalkoztatta leginkább, amíg maguk mögött hagyták háromévnyi otthonát.

16. fejezet

Ricky mély levegőt vett, amikor az őrök kitárták előtte a trónterembe vezető hatalmas, kétszárnyú ajtót. Még soha nem járt a Sebes Árnyak Klánja területén, végképp nem az Arany Kastélyban. Már most sokkal barátságosabbnak találta a hatalmas ablakokat és fényes termeket. Hiányzott innét az a nyomasztó, szigorú légkör, ami otthon, a Vörös Palotában uralkodott. Meglepődött rajta, hogy lehet ekkora eltérés a két klán között.

Magabiztos léptekkel lépte át az ajtót, majd miután a két oldalát vigyázó két férfi elhúzta előtte a vastag, nehéz bíborfüggönyt, ténylegesen is beléphetett a trónterembe. Már sötétedett odakint, a lemenő nap fényében az égbolt vörös és arany színben játszott. Utolsó, fáradt sugarait a szemközti hatalmas üvegablakon keresztül a trónszékében ülő klánfőnökre vetítette. Bár csak a körvonalai látszódtak, mivel árnyékban ült, tekintélyt parancsoló tartása és alakja így is érvényesült.

Amíg közelebb ért a főnökhöz, alaposan szemügyre vette a teremben lévőket is. A főnök balján ott állt a lány, aki idáig kísérte. A trónus két szélén továbbá még két kisebb, nagyjából 10-15 főt számláló csoport állt, az egyik középkorú férfiakból, míg a másik nagyjából 60 év feletti idős emberekből állt. Valószínűleg ők lehettek a legfőbb tanácsadók, másra nem tudott gondolni.

-    Nagyuram – ereszkedett térdre, ahogy az emelvény elé ért, melyen a trónszék ált.

-    Nem kell így hívj – intette le C.A.P. – A nevem C.A.P. Nem várom el tőled, hogy főnöködként tekints rám!

-    Ennek ellenére mégis így kívánok tenni – hajtotta le Ricky a fejét is. Nem nézett fel a Főnökre, félt a szemébe nézni, hátha valami olyat olvas ki belőle mindent látó szemével, amit nem kellene.

-    Legyen – bólintott.

-    Térjünk át a lényegre! – szakította meg a látszólag értelmetlen fecsegést Aerin. – Elvégre nem a semmiért engedtünk be ide… Áruld el, mit tudsz a rejtvényről!

Ricky nyelt egy nagyot. Már első pillanattól kezdve nem tetszett neki a lány, most pedig ezzel a „nyomulásával” még lejjebb csúszott. De végülis igaza volt, ez az, amiért beengedték ide. Nem mellesleg nem is számított más viselkedésre a Sebes Árnyaktól. Ők, a Rövid Kardok Klánja cseppet sem rosszabbak náluk…

„Az örök sötét éjjelén

Ködbe burkolózva nyugszik

Sűrű erdő övezi,

S vadak ménje őrzi.”

-    Így hangzik az első fele – szavalta el a gyerekkora óta már oly jól ismert mondókát.

-    Sikerült megfejtenetek valamit ebből a szakaszból? – húzta össze egy kicsit szemét a klánfőnök némi hatásfokozó szünet után.

-    A mondóka két dolgot jelöl meg: valaminek az idejét és helyét.

-    Az istenek vértje tartózkodási helye! – szólalt fel valaki a középkorú férfiak közül. Miután jobban megnézte, Ricky biztos volt benne, hogy látta már valahol azelőtt a férfit, de nem tudott dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy hol.

-    Valószínű – vette vissza a szót a fiú. – A helyszínre három sor is utal, ezt sikerült megfejtenünk, bár közel sem pontosan. A leírások alapján valószínűleg valahol az ismeretlen területeken kell keresni – mint kiderült – az istenek vértjét. Amíg a klánnál tartózkodtam, ennél többet nem sikerült megfejteniük. Még mielőtt kételkedni kezdenének, bár alsóbb rendű, de tagja voltam a stratégiai csoportnak, így az ezzel kapcsolatos üléseken mindig jelen voltam. Teljesen biztos, hogy addig semmi mást nem derítettek ki.

-    Van esetleg valami elképzelésed a többi részről most, hogy már ismered a rejtvény másik felét is? – folytatta a kérdezgetést Aerin. Látszólag őt sokkal jobban izgatta a dolog, mint a klánfőnököt. Ricky továbbra is próbálta kerülni C.A.P. tekintetét, feszélyezve érezte magát. A kulcsról tartott „előadásában” viszont végig a szemébe nézett, hogy bizonyítsa, teljesen igazat mond.

-    Nem, nem igazán gondolkodtam még el rajta.

-    Jobban izgathatta, hogy azon törje a fejét, miképpen lopózzon be a klán területére – ejtett el valaki egy igencsak hangosra sikeredett megjegyzést a fiatalabbak közül. Ricky megpróbált rá sem hederíteni, nehogy kizökkentsék. Számított az efféle megjegyzésekre, így felkészült rájuk, legalábbis azt hitte. Elsőre kicsit elkapta az indulat, de szerencsére egy ökölszorítással sikerült megőriznie hidegvérét.

Meglepte, hogy a főnök a kihallgatás nagy részén csendben ült. Mérget mert volna venni rá, hogy a mindent látó szemével a gondolatait elemzi. Lopva néha rátekintett, akkor is csak a mereven maga elé bámuló, valahol messze járó tekintetét láthatta. Vajon idefigyelt egyáltalán?

Ami azonban a legnagyobb hatást gyakorolta Rickyre, az C.A.P. pillantása volt. Egyáltalán nem egy zsarnokoskodó, akaratos, karizmatikus vezér nézett vele szembe, sokkal inkább egy kedves, de mindenesetre búskomor, talán depressziós ember. Szemei olyan feneketlen szomorúságban úsztak, hogy azt Ricky alig bírta felfogni. Annyira nem lehet szomorú a klánfőnök helyzete, tehát el sem tudta képzelni, mi lehet vele. Furcsa egy vezető, teljesen Alena úrnő ellentéte, de nem feltétlenül rossz. Bölcsnek és megfontoltnak látszott, minden mozdulata tekintélyes volt. Szívesen elfogadott volna egy ilyen vezetőt.

Egy ideig C.A.P. még némán meredt maga elé, aztán így szólt:

-    Azt javaslom, most, hogy birtokában vagyunk az egész rejtvénynek, vonuljunk vissza és vitassuk meg újra. Számítok rád is az oldalamon az Ifjak Tanácsában – fordult Ricky felé. – Szükségünk van a te ismereteidre és ötleteidre is, úgy biztosan többre megyünk!

-    Igenis! – bólintott az egész terem egy személyként. Bár egyesek szájukat húzogatva, szemüket forgatva vonultak el C.A.P.-pel, Ricky mégis úgy tett, mintha mi sem történt volna. Nem mintha neki sokkal több kedve lett volna elvonulni gyakorlatilag az ellenséggel. Pont ez volt az a gondolkodás, amitől megpróbált megszabadulni. Ha valóban egy oldalon akar velük küzdeni, nem szabad ellenségként tekinteni rájuk. Ellenkező esetben viszont, ha túlságosan figyelmetlen és elveszti éberségét, bármikor megtámadhatják. Nehezebb helyzetbe hozta magát, mint gondolta, de meg fog birkózni vele és bebizonyítja mindenkinek, hogy tényleg egy oldalon áll velük. Ha már a haját is feláldozta ezért…

Hamarosan becsukódott a két tanács mögött a tanácsterem ajtaja és, bár már sötét volt odakint, éberen belefogtak a nagy tanácskozásba.

Ez idő alatt mi Niellel odakint várakoztunk a trónterem „előszobájában”. A sarokban bal oldalt volt egy kőpad, erre telepedtünk le. Már sötét volt odakint, a fedetlen ablakkivágáson hideg levegő áradt befelé. Hát persze, elvégre már november környékén járhatunk…

Tiszta libabőr voltam, a ruhát, amit Aerin adott, nem ilyen időjárásra tervezhették. Legtöbbször ilyenkor már a szobám melegét élvezhettem, úgyhogy eddig fel sem tűnt, mennyire hideg van.

Ami a szobámat illeti, amióta a Sebes Árnyak Klánjánál vagyok, eddig két helyen laktam. Eleinte a kastélyon belül kaptam egy használaton kívüli szobát, de igazából ott magányosnak éreztem magam és minden olyan hideg és idegen volt. Nem sokkal később tehát Niel felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha hozzájuk költöznék. Közvetlenül a kastély szomszédságában laktak egy hatalmas, előkelő házban. Niel szülei gazdagok voltak, amolyan nemes-félék. Édesapja tiszteletbeli klántag volt, sőt, az Ifjak Tanácsában is benne volt. Édesanyja külsőre tipikus úrinő volt, de rendkívül kedves volt velem mindvégig, teljesen a lányaként kezelt. Ahhoz képest, hogy a házban volt elég cseléd az összes házimunka elvégzéséhez, mégis szívesen főzött vagy mosott. Legnagyobb meglepetésemre a karddal is feltűnően jól bánt, holott ő nem volt se harcos, se klántag. Elmondása szerint ebben a világban az asszonyoknak is meg kell tudni védeni magukat. Tetszett a felfogása, úgyhogy már megemlítettem neki egyszer, hogy nekem is taníthatna valamit. Eddig mindenesetre csak főzőleckéket kaptam tőle…

-    Odaadom a kabátom! – ajánlotta fel Niel illedelmesen, ahogy tüsszentettem egyet.

-    Hagyjad csak, megvagyok!

-    Ne viccelj! – nézett rám komolyan és rám terítette az említett ruhadarabot. Melegebb volt, mint gondoltam.

-    Azt hiszem, szólnom kell anyámnak, hogy keressen neked valami évszakhoz jobban illőt… - nevetett.

-    Nem, nincs szükség rá, nem szeretnék gondot okozni-

-    Jihyun! – szakított félbe és mélyen a szemembe nézett. – Remélem, tudod, hogy a szüleim, de legfőképp anyám szemében már a húgomnak számítasz! Teljesen olyan vagy, mint egy családtag, tehát csak ne panaszkodj itt, hogy gondot okozol, értetted?

-    Igen – próbáltam komolyan nézni rá, de alig bírtam visszafogni a nevetést.

Ezt követően kisebb csend telepedett ránk. Kinéztem az ablakon. Nagyon sötét volt odakint, már a csillagok is feljöttek. Gyönyörű volt az ég, leszámítva azt a néhány felhőt, ami néha átvonult a hold előtt. Ahogy elnéztem a falu irányába, a legtöbb házban sötét volt már. A főtéren fáklyák lobogtak és csaknem idáig hallani lehetett a gondtalanul mulató falusiak kacaját. Itt-ott egy-két kéményből füst szállt fel és néhány házikó előtt is fáklyák világítottak. Olyan volt a falu, mint a csillagos égbolt tükörképe.

-    Vajon hol lehet most L.Joe – mondtam ki félhangosan a gondolatomat. Nem is értem, Jihyun, miért gondolsz rá?

-    Hát igen, ez jó kérdés… - válaszolt Niel. – Valószínűleg Sennél a temetőben, mindig hozzá futott, ha valami baja volt vagy megsértették.

-    Sen? – néztem kérdőn Nielre. – Ki az a Sen? Annyit hallottam már a nevét…

-    L.Joe és Sen gyerekkori barátok voltak, szinte teljesen együtt nőttek fel. Amolyan vérrokonságon felüli bátyja volt. Mivel idősebb volt nála, mindig hozzá fordult a problémáival, és Sen mindig tudott valami vigaszt nyújtani neki. Bár C.A.P.-et, Chu-, a dinnyés barátunkat és engem is több mint 10 éve ismer, de Senhez sokkal szorosabb kapocs fűzte. Aztán nemrég sajnos Sen elesett egy küldetésen – sötétült el hirtelen az arca. – Akkor volt, amikor beosontak a Rövid Kardok Klánjába, hogy megkeressék a kulcsot. Jobb híján engem sikerült csak kihozniuk a börtönből – nevetett, de éreztem, nevetése inkább szomorú, mintsem vidám volt. – Miután nem tudtam megmondani, hova vitték a kulcsot, úgy döntöttünk, hogy betörünk a trónterembe és egy másolatot keresünk. Ott azonban a vártnál nagyobb őrség fogadott, mintha számítottak volna ránk. Mindnyájan otthagytuk volna a fogunkat, ha Sen nem áldozza fel magát. Ő volt a legjobb harcos közöttünk, neki volt a legtöbb esélye a túlélésre. De végül neki sem sikerült… még hallottuk, ahogy fegyverei a földre hullanak, s ő is melléjük esik – itt abbahagyta a mesélést. A hangja remegett és fokozatosan elhalkult. Erőt vett magán, hogy visszafogja a sírást, de nem akart neki összejönni. Vigasztalóan megsimítottam a vállát.

-    A legrosszabb az egészben, hogy még a testét sem hozhattuk el, hogy tisztességesen eltemessük… Ki tudja, mit tettek vele a Rövidkardosok… L.Joe hajthatatlan volt és mindenképp vissza akart menni érte, alig bírtuk megértetni vele, hogy ha ezt tenné, Sen áldozata hiábavaló lenne… Legszívesebben igazából mi is visszafordultunk volna…

Niel nagyokat nyelt és lehunyta szemét, hogy visszatartsa előtörni vágyó könnyeit. Megható volt látni, mennyire megviselte őket a dolog. De hát ez teljesen érthető, mindenkit megvisel egy barát elvesztése. Legszívesebben én is sírtam volna Niellel. Ez a történet végre magyarázattal szolgált L.Joe viselkedésére is. Fájt a szívem, ha belegondoltam, hogy akkor ott a temetőben ugyanúgy elpanaszolt mindent Sennek, mint ahogy azt korábban is tette. Szegény L.Joe… ismét egy lépéssel közelebb kerültem a megértéséhez.

A történet és a fájdalom, amit hordozott, ismét felerősítette bennem a már korábbi elhatározásomat: mindenképp segítenem kell valahogy megszüntetni a rivalizálást a két klán között és megnyerni a játékot. Kíváncsi vagyok, vajon tehetek-e még értük valamit. Vajon csak annyiból állt a feladatom, hogy a kulcs elolvasásához magamon kellett hordoznom a jeleket? Semmi mást nem tehetek értük…?

Ekkor egy ötletem támadt. Addig biztos nem segíthetek semmit, amíg nem tudok harcolni. Ha megtanulok bánni valamelyik fegyverrel, talán magukkal visznek az istenek vértjének keresésére is. Nem bírnám ki, ha egy helyben ülve, itthonról kéne aggódnom azon, vajon sikerrel járnak-e a távolban. Az nem az én műfajom… És talán minél előbb el is kezdhetem a kiképzésemet!

Már jócskán hajnalodott, amikor a trónterem ajtaja ismét feltárult. Egyetlen egy kilépő alakot világított csak meg a gyenge hajnali napsugár. Kívülről nem látszott meg rajta, holott meglehetősen fáradt volt. Úgy érezte, a legelső adandó alkalommal el tudna aludni. Kénytelen volt kimenni egy kicsit a friss levegőre, hogy a hajnali csípős hidegben összeszedje magát. Az elmúlt napokban szinte semmit nem aludt. Még mielőtt azonban elhagyhatta volna a trónterem előtti előszobát, mocorgásra lett figyelmes az egyik sarokból. Először megijedt, hogy valaki máris lesből akarja megtámadni, vagy hogy most, hogy már elmondta, amit vártak tőle, a klánfőnök máris utasított valakit, hogy végezzen vele. Kardjához kapott, ami természetesen nem volt oldalán a biztonsági óvintézkedések következtében, így egy pillanatig szabályos pánik kerítette hatalmába, de szerencsére fellélegezhetett.

-    Ricky, te vagy az? – dörzsöltem meg szemem. Hangom még álomittas volt, de hát nem csoda, hisz egy perce ébredtem fel az ajtó nyílására. Végül Niellel egymásnak dőlve aludtunk el, amíg azt vártuk, hogy Rickyt végre kiengedjék. Szerettem volna egyből beszélni vele, ahogy egy kis szabadságot kap. Féltem volna teljesen magára hagyni.

-    Jihyun, te meg mit csinálsz itt? – sóhajtott egy nagyot az említett személy. A hangja rendkívül fáradtan csengett.

-    Téged vártalak! – pattantam fel. Ahogy megbizonyosodtam róla, hogy Ricky az, szinte minden fáradtság elpárolgott a szememből. Látszólag benne is ugyanez a folyamat játszódott le.

-    Egész idáig? – kerekedtek el a szemei. – Bocsánat, kicsit elhúzódott a tanácskozás! – nevetett zavartan.

-    Nem számít! Kifelé készültél? – Bólintott. – Akkor menjünk együtt! – karoltam bele és már húztam is kifelé a falak közül a legközelebbi belső udvarra. Szívesen sétáltam volna vele a környéken vagy a faluban, de volt egy olyan érzésem, hogy még vissza kell mennie, így nem akartam messzire elvinni.

-    Rendben vagy? – kérdeztem aztán tőle.

-    Persze, most már minden rendben – mosolygott és elnézett a szemközti folyosó felé. Az arcáról egyből lefagyott a mosoly.

-    Nocsak, kit látnak szemeim… - lépett közelebb hozzánk L.Joe az oszlopok takarásából. – Hát mégis bemerted tenni ide a lábad?

-    Ha valakit okolni akarsz miatta, okold a klánfőnöködet! – vonta meg a vállát Ricky. Leperegtek róla L.Joe szavai.

-    Csak ennyit mondasz? – ült ki egy gúnyos, undorral teli mosoly az arcára. Egy pillanat alatt, mint egy vadmacska, úgy vetette magát Rickyre. Elkapta a ruháját a nyakánál és hosszasan farkasszemet néztek egymással. L.Joe szemmel láthatóan fortyogott a dühtől és a bosszúvágytól. Ricky, miután alulmaradt a farkasszemnézésben, megpróbált megszabadulni a másik szorító kezeitől, de az makacsul kapaszkodott belé.

Elszörnyedve néztem rájuk. Megpróbáltam szavakkal hatni rájuk vagy valahogy szétszedni őket, de mintha ott se lettem volna. Féltem, hogy esetleg harcolni kezdenek. Maga a pokol szabadult el abban a pillanatban, hogy ők ketten meglátták egymást.

-    Álszent köpönyegforgató vagy, aki annak az oldalára vált, aki épp közelebb áll a győzelemhez! Most, hogy nálunk van a tekercs és a kulcs is, hát persze, jöttél te is utánuk, nemde bár? Egy valamit jól jegyezz meg: túl sok vér szárad ahhoz a kezeiden, hogy valaha is be tudj illeszkedni a klánunkba! – sziszegte L.Joe fenyegetően a fogai közül. Ijesztőbb volt, mint valaha. Látszott rajta, hogy még tudott volna mit mondani, és hogy legszívesebben behúzott volna néhányat Rickynek, de ő sem akart bajt keverni a kastély kellős közepén, főleg hogy jelenleg, bár a klán nagy része mellé állna, a Főnök mégsem őt támogatná, ahhoz pedig túl fontos volt neki a Főnök, hogy még rosszabb helyzetbe hozza a döntése miatt. A klán nagy része így is bizalmatlanul tekint már rá, mióta beengedett egy Rövidkardost a klánba.

Erőt vett tehát magán és elengedte a másik fiút. Inkább sértődötten hátat fordított és otthagyott minket.

Rickynek intettem egyet, hogy várjon itt és gyorsan L.Joe után szaladtam. Nem értem, miért kellett neki már megint veszekedést provokálnia? Mellesleg még ő sértődik meg, miután ő kezdte az egészet. Belátom, lehet, sőt biztos, hogy elfogult vagyok Rickyvel szemben, de próbálom megérteni őt is. Most, hogy megtudtam, pontosan ki is az a Sen, már sokkal több mindent megértek L.Joe viselkedéséből. Mégis, túlságosan gyerekesen viselkedik. Túl kéne lépnie a fiú halálán és észrevennie, hogy Ricky igazából azt a célt szolgálta, amiért Sen is meghalt. Igen, ezt mindenképp a tudomására kell hoznom.

-    L.Joe, várj már! – kiáltottam utána kifulladtan.

-    Mi van, magára hagytad a kis barátodat? Nem félsz, hogy valaki megtámadja? – hangja csordultig volt gúnnyal és megvetéssel.

-    L.Joe, kérlek, fejezd be! Miért nem tudod végre túltenni magad az ellentéteken?

-    Még mindig nem fogtad fel, amit mondtam a múltkor?

-    Te vagy az, aki nem érti meg a dolgokat! – Szabályosan hőbörgött már, de azért is végigmondom neki! El akart menni, de nem hagytam.

-    Állj! Hallgass végig! – szerencsére tényleg meg is állt, majd gúnyosan, türelmetlenül felém fordult.

-    Halljuk – tárta szét a karját -, mit szeretnél mondani? – Legszívesebben megpofoztam volna, de helyette csak nyeltem egy nagyot és belekezdtem.

-    Csak… csak azt akartam mondani, hogy átgondolhatnád kicsit a dolgokat! Sen is azért halt meg, hogy a klán érdekét szolgálja, mert bízott benne, hogy te nagy segítségére lehetsz még a klánnak a jövőben!

-    Nagyszerű, Niel beszélt neked róla?

-    Ne szakíts félbe! Az egész klán, minden egyes ember annak a reményében él már évszázadok óta, hogy egyszer kiszabadulhatnak ebből a világból, igaz? Ez az a cél, amiért mindenki dolgozik, amiért az emberek feláldozzák magukat. Ez esetben tehát valóban nyernünk kell, ha nem akarjuk, hogy szeretteink áldozata hiábavaló legyen! Ricky pedig egy lehetőséget biztosított nekünk, amivel behozhatjuk a lemaradásunkat! Nem szabad csak úgy elvetni az ilyen lehetőségeket, ha valóban nyerni akarunk…

-    Egy pillanatra álljunk meg! Mióta tartozol te a klánhoz? – vonta fel szemöldökét.

Ezek voltak azok a szavak, amik végképp elvágták a cérnát. Nem igazán mondhatom, hogy felháborítottak, inkább hideg zuhanyként értek. Amióta itt vagyok és megismertem apám és a klán múltját, a részének tekintettem magam én is. Soha nem gondoltam volna, hogy az emberek esetleg nem így néznek rám. Valami olyan illúzióba ringattam magam, ami most egy pillanat alatt szertefoszlott. Nem tudtam mit válaszolni L.Joe-nak, megráztak a szavai. Azt sem tudnám egyértelműen kijelenteni, hogy ezután még jobban megutáltam, mert bár ebben is volt igazság, de ő csak a valósággal szembesített, ezért pedig igazán nem okolhatom.

-    És még valami – szólalt meg, miután megbizonyosodott afelől, hogy befejeztem a mondanivalómat. – Csak azért, mert tudsz valami kis foszlányt Senről, ne hidd azt, hogy megértetted őt vagy engem! – Ezzel sarkon fordult és otthagyott. Ismét sikerült a földbe döngölnie csupán néhány szóval.

Szomorúan kullogtam vissza Rickyhez, aki még mindig ott állt és várt rám. Ahogy meglátta lesújtott arcomat, egy mosolyt erőltetett a magáéra. Nem bírtam viszonozni.

Hogy egy kicsit összeszedjem magam, kisétáltunk a kastélyon kívülre és leültünk a domboldalon. Nagyon hideg volt ez a késő őszi reggel, mégis jól esett, megnyugtató volt.

-    Hát igen, mindkettőnket legyőztek – sóhajtottam hosszas hallgatás után. – Szerettem volna olyanokat mondani neked, hogy ne is törődj a sértő megjegyzésekkel, és hogy biztosan be fogsz tudni illeszkedni, de most már én sem vagyok biztos benne… - Míg beszéltem, a távolba meredtem. A lágy szellő csiklandozta az arcomat, tiszta libabőr voltam. A szemem sarkából láttam, hogy Ricky érdeklődve néz rám.

-    Azt hiszem, csak mi ketten tudjuk igazán megérteni egymást – folytattam. – Egyikőnk sem tartozik sehová ebben a világban… olyan szomorú…

-    Azt hittem, te hozzájuk tartozol…

-    Én is azt hittem… - sütöttem le a szemem. – Úgy gondoltam, csak azért, mert apám klántag volt, már én is automatikusan annak számítok, de ezek szerint nem így van. Nem fogadtak be maguk közé, idegenként néznek rám és csak eszközként, egy kulcsként kellettem nekik. Legszívesebben hazamennék, már úgysincs itt semmi dolgom…

-    Azt isteneknek biztosan van még veled valami céljuk. Ezért maradhattál életben te is… ebben kell bíznunk, különben az élet értelmetlenné válhat. Olyanokról meg ne beszélj, hogy haza szeretnél menni, mert különben ki maradna nekem? – ő is a messzeségbe nézett, csak a végére fordult felém. Elmosolyodtam.

-    Csak van neked is valakid a klánodnál, akinek hiányzol…

-    Nem tudom, még ha hiányzom is neki… Igazából esélytelen, hogy ellent mondjon az úrnőnek, szóval előbb-utóbb kénytelen lesz elfelejteni. Kár a hosszú barátságunkért.

Ismét csak egy fáradt mosolyra húztam a szám. Szépek voltunk itt ketten, a legyőzött kitaszítottak, akik csak tengenek a két klán között dúló küzdelemben. Valahogy most Rickyt még közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bármikor. A pillanat magával ragadott, úgy éreztem magam, mint amikor Changhyunnal voltunk együtt, pont, mint két testvér… A vállára hajtottam a fejem és lehunytam a szemem. Fáradt voltam.

*Ricky pov.*

Elképesztően hálás voltam Jihyunnak, amiért itt volt nekem. Sajnáltam, hogy ugyanilyen helyzetbe került, mint én, de valahogy úgy éreztem, a sorsunk egybefonódott. Ő volt az egyetlen, akiben meg mertem bízni.

Aztán váratlanul a vállamra döntötte a fejét. Valami furcsa érzés futott végig rajtam abban a pillanatban. Mi ez az érzés? Miért ver ilyen hevesen a szívem hirtelen? És… miért nem tudom levenni róla a szemem? Ricky, mi van veled?

*Jihyun pov.*

Pillanatnyi idillünket a kastély harangjai törték meg. C.A.P. ismét gyűlést hívott össze. Felemeltem a fejem és Rickyre néztem. Az ő szeméből is ugyanazt a tanácstalanságot láttam visszatükröződni, amit én is éreztem. Vajon nekünk is szól ez a jelzés?

Végül inkább úgy döntöttünk, pontosabban én döntöttem úgy, hogy Rickyre még szüksége lehet a Főnöknek, úgyhogy visszamegyünk.

Nagyjából az elsők között értünk be a trónterembe. Beálltunk a nagyokat ásító Niel mellé a terem bejárat felőli részébe.

-    Te meg hová tűntél? – kérdezte szemeit dörzsölve. – Úgy megijedtem, amikor egyedül ébredtem… Mellesleg teljesen elfeküdtem a nyakam, nagyon fáj – simogatta a fájó testrészét.

-    Bocsánat – álmosolyogtam. Abban a pillanatban belépett a terembe L.Joe is. Egy fél tekintetet ha kaptunk tőle, úgy száguldott el mellettünk, mintha idegenek lennénk. Nem baj, nem érdekel többet, csináljon csak, amit akar…

-    Ebbe meg mi ütött? – pislantott L.Joe felé Niel. Durcásan megvontam a vállam. – Mondd, hogy nem veszekedtetek már megint? – összenéztünk Rickyvel. – Nem hiszem el, egy kicsit hagylak titeket magatokra és máris ez van! – sóhajtozott tovább.

Szerencsére nem kellett részletesebben kifejtenem, mi is történt pontosan, mert a bejárati ajtók hirtelen becsapódtak és pillanatokon belül a Főnök is elfoglalta helyét trónszékén. Ricky megpróbált nem feltűnő helyre állni, úgyhogy mélyen behúzódott közém és Niel közé. A teremben sok susmorgást és mondatfoszlányt lehetett elkapni Rickyt és a Főnök döntését illetően, míg ő be nem lépett és csend nem telepedett az egész csarnokra.

C.A.P. intett a fejével a mellette álló Aerinnek, aki rögtön bele is kezdett a mondanivalójukba.

-    Azért hívtunk ma össze benneteket, hogy mindenkit tájékoztassunk a rejtvény teljes egészéről, valamint az eddigi következtetéseinkről. A rejtvény így hangzik:

„Az örök sötét éjjelén

Ködbe burkolózva nyugszik

Sűrű erdő övezi,

S vadak ménje őrzi.

Kiválasztott földben nyugszik

Az istenek vértje

Fehér angyal fogja tudni,

Mikor kell élnie.”

-    Az első rész az istenek vértje helyét és egy időpontot ír le. A Rövid Kardok Klánja megfejtése alapján a helyszín valahol az ismeretlen területeken található. Az időpontot is sikerült kiderítenünk. Az örök sötét éjjele az év leghosszabb éjjelére, a téli napfordulóra utal. Ezek szerint annyit tudunk idáig, hogy a napforduló napjáig kell megtalálni az ismeretlen területen valahol az istenek vértjét. Azt sajnos még nem tudjuk, hogy ez mi lehet, de valószínűleg a másik klán sem.

Szerény vigasz volt ez az utóbbi mondat, mégis hatással volt a tömeg nagy részére. Egy részük elégedetten hümmögött, míg a másik kérdések hadával támadta volna be a klánfőnököt. Egyesek csalódottan rázták a fejüket azon, hogy a klán elvileg legokosabb és legbölcsebb tagjai csak ennyit tudtak megfejteni az istenek rejtvényéből, míg másokat már az erdő legveszélyesebb helyének említése is megrémített.

-    Nem tudni pontosan, milyen nagy az ismeretlen terület, vagy hogy mennyi ideig fog tartani, mire megtaláljuk, amit keresünk – vette át a szót a klánfőnök. - Még van majdnem teljes két hónap időnk, így úgy döntöttem, a hónap végén indulunk egy 20-30 fős csoporttal. Nem várom el senkitől, hogy betegye a lábát az ismeretlen területekre. Éppen ezért, önkéntesek jelentkezését várom, akik merik vállalni a feladatot a klán győzelme érdekében. Számos csatára sor kerülhet a másik klánnal is, illetve pontosan azt sem tudni, miféle lények várnak ránk odabent, tehát elsősorban a legjobb harcosok jelentkezését várom.

A termet ismét betöltötték a különféle megjegyzések. Egyesek felháborítónak és túlontúl nagy vakmerőségnek tartották az egész kirándulást azokra a köddel borított részekre, de be kellett látniuk, hogy nincs más megoldás.

-    Lássuk be: az ismeretlen területeken előnyünk van a másik klánnal szemben! Nem igaz, Főnök? – kiabált valaki a tömegből. A Főnök összehúzta a szemét, mintha hirtelen érzések és emlékek sokasága kerítette volna hatalmába. Mi csak tanácstalanul pislogtunk egymásra Rickyvel, Niel pedig nagyokat nyelt. Úgy tűnt, elég kényes témát érintettek.

-    Még valamit szeretnék bejelenteni – utasította csendre C.A.P. még egyszer utoljára az egybegyűlteket. – Annak érdekében, hogy könnyebben és biztonságosabban haladhassunk odakint, visszahozzuk Chunjit a klánba.

Ezt a kijelentést követte a legdurvább reakció: egy lélegzetvételnyi csend után szabályos felháborodás söpört végig a termen. Niel szemei tágra nyíltak a kijelentés nyomán és láttam, ahogy L.Joe-t kereste tekintetével a tömegben. Valami megkönnyebbült öröm sugárzott felőle, el sem tudtam képzelni, mi folyik itt. Ki lehet az a Chunji? És mit értettek az alatt, hogy az ismeretlen területeken a klán előnyben van? Egyáltalán mi lehet az, amit valójában keresünk, az istenek vértje?

Annyi kérdésem volt, de választ egykönnyen nem kaphattam egyikre sem. Átmenetileg csak annyit tehettem, hogy vártam, mint eddig oly sokszor már.

15. fejezet

Miután nagyjából megnyugodtam, úgy döntöttem, sétálok egyet a faluban. Megnyugtató volt látni, ahogy az emberek mindennapi életüket élik, mintha egy élő múzeumba csöppentem volna. Még mindig szörnyen éreztem magam és csak rosszabbodott, ahogy az embereket néztem. Annyira nehéz elhinni, hogy a vígan, csaknem önfeledten mosolygó arcok mögött gyógyíthatatlan sebeket hordoznak az ellenséges klán pusztítása miatt. Vajon tényleg nincs semmi esély rá, hogy valaha is befogadják Rickyt?

Sírni tudtam volna még mindig. Nem akartam cserbenhagyni a barátomat, aki elárulta az egész klánját miattam, azzal, hogy megmentett. Ugyanolyan közel éreztem magamhoz Rickyt, mint Changhyunt otthon. Igen, Changhyun… vajon hogy érzi magát? Remélem nem beteg, és hogy rendesen alszik. Annyira szeretnék hazamenni… ott nem voltak ilyen nagy gondjaim. Vagy szeretnék újra 5 éves lenni, egy kisgyerek, akinek csupán annyi dolga van, hogy játsszon és egyen eleget.

Annyira elmerültem már idővel a gondolataimba, hogy először észre sem vettem, hogy valaki hozzámér.

-    Jihyun, valami baj van? – nézett rám Niel nagy szemekkel. – Te sírtál?

-    Én csak… - és ismét kibuktak belőlem a könnyek. Teljesen el voltam keseredve. Mi ez a depressziós hangulat, Jihyun?

Niel kétségbeesett tekintetet vetett rám, majd miután átgondolta, mit is tegyen, megpróbált megvigasztalni.  Először csak a vállamat simogatta, de aztán magához is húzott.

Talán mégis lenne olyan, aki hiányozna az itteniek közül, ha haza kéne mennem, Niel például nagyon. Annyira megkedveltem, itt, a Sebes Árnyak Klánjánál ő volt az egyetlen, akihez igazán közel kerültem az elmúlt napokban. Aerin is nagyon kedves volt velem és még rengeteg ember, de Niel tényleg majdnem mindig ott volt a nyomomban és segített elütni az időt valahogyan.

Elmeséltem neki mindent, ami a szívemet nyomta, mire ő megkönnyebbülten felkacagott.

-    Csak ennyi a probléma? L.Joe-val ne is foglalkozz! Bizonyára azért ilyen, mert nagyon ragaszkodó típus. Aki egyszer a szívébe férkőzi magát, azt aztán soha nem engedi el és nagy becsben tartja. Ezért is érintette olyan érzékenyen Se Hong és Sen halála és ezért olyan elképesztően maradi a másik klánnal szemben. Normális körülmények között viszont nagyon rendes, szerintem te is imádnád.

-    De velem akkor sem olyan… - húztam el durcásan a számat.

-    Jól van, értettem – nevetett tovább.

-    És te mit gondolsz Rickyről, hogy a klánhoz szeretne csatlakozni?

-    Nem is tudom, mit mondjak rá… Nekem sem tetszik az ötlet, nekem is vannak fenntartásaim Rickyvel szemben, főleg így, a hosszú raboskodásom után. De ami azt illeti, a klán érdekét kéne nézni és az esélyeket, amiket magában hordoz. Talán hosszú távon meg tudnánk szokni, hogy itt van, bár a beilleszkedés neki is hasonlóan nehezen menne.

Nielnek igaza volt, ebbe bele sem gondoltam még. Hogyha esetleg tényleg megengedik Rickynek, hogy egy oldalon álljon velünk, a harca még nem érne véget, sőt, pont akkor kezdődne. Ha itt fog élni, el kell viselnie a gyűlölködő és lenéző tekinteteket és megjegyzéseket nap mint nap. Nem baj, én itt leszek neki, és már ez számít! Van egy olyan érzésem, hogy a Főnök is emberien viselkedne vele és még Nielben is láttam reményt a befogadásra.

Egy kis ideig csendben mentünk egymás mellett, azt hiszem, ő is elgondolkodott a kérdésen. Végignéztem rajta. Bár most komoly volt, legtöbbször le sem lehetett vakarni a mosolyt az arcáról. Annyira irigyeltem emiatt.

-    Figyelj, Niel… - rám nézett. Arca ismét pozitív hullámokat küldött felém, még a szeme is mosolygott, mégis láttam benne mélyen belül egy kis szomorúságot és aggodalmat is. – Te hogy bírod, hogy folyton mosolyogsz? Nem is aggódsz?

-    Hogy én, folyton mosolygok… - nevetett megint, de utána ijesztően hirtelen komolyodott meg. – Tudod, én is ugyanúgy aggódom, mint mindenki más. Csak egyszerűen szükség van valakire, aki mosolyog, aki a legnagyobb kétségbeesésben sem csügged, hanem bátorítja és erőt önt a többiekbe. Ez lenne az én feladatom.

-    Nem a klánfőnöknek kéne ezt tennie? – méltatlankodtam.

-    C.A.P. sem mindenható… - ezzel egyetértően elmosolyodtam.

-    Tudod, hogy bírtam ki azt a fél évet a sötétségben? – kérdezte aztán egy újabb kisebb szünet után. Megráztam a fejem. – Egyedül a boldog dolgokra gondoltam, az élet apró örömeire, amik megmosolyogtatnak a mindennapokban. A frissítő esőkre vagy lágy szellőre a fülledt napokon; a fák rügyezésére; a virágokra, ahogy a szél lebegteti őket; a gyerekek önfeledt nevetésére, ahogy egymással játszanak; az eper ízére vagy a frissen sült cipó illatára. Ez mind-mind egy apró öröm, egy fontos emlék, melyekre ha a nehéz időkben visszagondolsz, erőt adnak.

Elgondolkodtatott, amit mondott, és beláttam, hogy teljesen igaza van. Elképesztő ember Niel, erre gondoltam abban a pillanatban és csak még jobban megkedveltem, és irigyeltem is.

-    Gyere, mutatok valamit! – húzott magával hirtelen. Nem tudtam, hova akart vinni, csak mentem utána a falu egyforma utcáin. Már rég nem tudtam, merről jöttünk, amikor a falu határában megálltunk egy rozoga házikónál. A ház mellett egy még zölden virító fa alatt kiszáradt dinnyevetemények voltak. Nemrég száradhatott ki, látszott rajta, hogy sokáig gondját viselték.

-    Ezt itt L.Joeval és egy másik barátunkkal közösen ültettük, amikor még kicsik voltunk. L.Joeval imádtuk a dinnyét, de sajnos nagyon kevés errefelé és az ára is elég magas. Hármasban úgy döntöttünk tehát, hogy beszerzünk egyet közösen és elültetjük ide. A kezdeti nehézségek ellenére végül sikerült életre keltenünk a kis palántánkat és hamarosan termést is hozott. Úgy gondoltunk rá, mint a saját gyerekünkre, pedig csak egy szerencsétlen dinnye volt. Milyen jó is volt akkor… Emlékszem, ő nagyon utálta a dinnyét, de a mi kedvünkért keményen dolgozott rajta és még evett is belőle, miután learathattuk a termést. Azóta azonban már elment, sajnos… Még mindig hiányzik. – nyelt egy nagyot, és csak aztán mesélt tovább. – Amíg a cellámban ültem, sokszor gondoltam erre a növényre. Vajon L.Joe gondját fogja még viselni, hogy már csak egyedül maradt vele? Rengeteget aggódtam a növénykénk miatt, aztán sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy kiszáradt. L.Joe nem bírta sokáig szusszal, amúgy sem mondható valami nagy kertésznek vagy parasztgazdának. – nevetett Niel és én is vele nevettem. Jól esett kicsit elrugaszkodni a jelentől és ilyen gyerekkori történeteket hallgatni. A fájó seb azonban itt is felötlött. Niel egyértelműen úgy beszélt erről a barátjukról, mint aki már nincs velük. Lehet, hogy ő is meghalt, sőt, biztos, hogy ez történt. Sajnáltam őket.

Nem volt időnk sokáig itt időzni, ugyanis hamarosan megkondultak a harangok az Arany Kastély tornyában. Ez azt jelezte, hogy a Főnök gyűlést hív össze. Ezek szerint megszületett a döntés, csak erre tudtam gondolni. Niellel egymásra néztünk, majd együtt indultunk el a kastély felé.

A trónterem ismét ugyanúgy tele volt a klántagokkal, mint amikor a tekercset olvastuk fel, csupán annyi különbséggel, hogy ezúttal én is a tömeg része voltam. Niel és L.Joe között álltam jobb oldalon, középtájon, az első sorban. Mindenki aggódott a Főnök döntése miatt, még többen viszont borús arccal meredtek a klánfőnök felé. Egy ideig csak ült trónszékén csukott szemmel. A teremben ijesztően nagy csend volt. Aztán egyszer csak C.A.P. kinyitotta szemét és ugyanazzal a lendülettel felpattant.

-    Döntésre jutottam – jelentette be habozás nélkül. Hangja határozott volt, mégis érződött belőle némi kétely, ha valaki igazán megfigyelte. – Számításba vettem csaknem az összes létező lehetőséget, ami szóba jöhetett és úgy határoztam, hogy engedek a Rövidkardos kérésének, miszerint csatlakozni szeretne a klánunkhoz.

A reakció eszméletlen volt. Még talán végig sem mondta, de máris kitört minden oldalról az elégedetlenkedés és felháborodás. A Vének Tanácsa érezte magát a legjobban megsértve, amiért őket teljesen kihagyták a döntésből. C.A.P. azonban ismét bizonyította befolyását és tekintélyét, egy kézmozdulatával ismét csend lett.

-    Ezt a döntést egyedül hoztam, tehát egyedül vállalom is érte a felelősséget. Egyelőre egy dolgot kell tekintetbe vennünk: a játék elkezdődött és nem maradhatunk alul. A Rövidkardosok már előnyben vannak és ez az egyetlen módja, hogy behozzuk a lemaradásunkat. Többet nem szándékozom mondani erről. A fiút teljes egészében én fogom figyelni, amint egy gyanús mozdulata lesz, én magam végzek vele. Senki más nem bánthatja, remélem világos voltam. Azonnal elindulunk érte. A csapat tagjai pedig Aerin, Tredon, Maru, Jihyun és… - egy pillanatra megállt és körbenézett a termen – és Niel lesznek. Ennyi, készüljetek! – szeme arany színben csillant egyet, majd egy határozott mozdulattal sarkon fordult és elhagyta a termet. Az ülésnek vége volt. Ismét egy elégedetlen és dühös hullám söpört végig a termen, az emberek nem győzték túlharsogni egymást.

Furcsán éreztem magam a többi klántag között. Egyedül én voltam az, akinek a kijelentés nyomán felcsillantak a szemei az örömtől. Bíztam a Főnökben, tudtam, hogy jó döntést fog hozni, olyan embernek tűnt. Azt azonban rosszul esett látni, ezzel mennyire magára haragította az egész klánt. Niel arcizmai is összerándultak a hír hallatára, L.Joe reakciója viszont még ennél jobban is meglepett. Ahogy kijelentette a Főnök, hogy beengedi Rickyt a klánba, az arca teljesen elsötétült és egy szempillantás alatt eltűnt a teremből. Biztos voltam benne, hogy amikor C.A.P. a csapat tagjait jelölte ki, L.Joet szerette volna betenni a csapatba, őt kereste a szemével, de ő már sehol sem volt akkorra. Biztosan számított erre, ahogy azt is tudta, hogy Niel nem viszonyul ennyire ellenségesen a másik klánhoz, ezért választotta inkább őt a csapatba.

Valóban, még egy fél óra sem telt el a kijelentés után, máris útnak indultunk a sámán kalyibája felé, hogy összeszedjük Rickyt és megtudhassuk tőle a rejtvény másik felét. A kis csapatban igen fagyos hangulat uralkodott, némán haladtunk. Mint az árnyak, olyan gyorsan suhantunk a fák között, így ismét igénybe kellett vennem Niel segítségét, aki már másodszorra volt kénytelen engem cipelni.

Mire odaértünk, Te-Ong már a házikó előtt várt ránk, Rickyvel egyetemben. Arca komoly volt, még a mosolyomra sem reagált.

-    Szóval, hogy döntöttetek? – fordult a kis csapat felé.

-    Belemegyünk az alkuba. A rejtvény első feléért cserébe beléphetsz a Sebes Árnyak Klánjának területére – tájékoztatta Aerin Rickyt. A fiú szemmel láthatóan meglepődött a hír hallatára és egy elégedett, hálás tekintetet küldött felém úgy, hogy azt csak én láttam. Visszamosolyogtam.

-    Most elkísérünk az Arany Kastélyba, ahol aztán a két Tanács és a Főnök kihallgat a rejtvénnyel kapcsolatban. Szedd össze minden ismeretedet, mindent el kell mondanod a rejtvényt illetően! Most pedig ne vesztegessük az időnket, induljunk vissza, azonnal!

Aerin bólintott a fejével, mire a két férfi közrefogta Rickyt; nem erőszakosan, csak kíséretként. Először nem értettem, miért is választott bele a Főnök a csapatba, de aztán lassan világossá vált. Én vagyok az egyetlen, akiben Ricky megbízhat, így hogy ne legyen neki annyira kellemetlen az út, engem is elküldtek. Sajnos nem volt alkalmam beszélni vele, mert mögöttük haladtunk Niellel, de az a pillantás is sokat elárult már. Ricky kimondhatatlanul boldog volt, amiért sikerrel járt. Láttam tekintetében az aggodalmat is, de egyelőre boldog volt, hogy az első akadályt sikeresen legyűrhette és ez épp elég volt, egyelőre…

Halk kopogás hallatszott az erős tölgyfaajtón. Hamarosan megcsikordultak a vasak is, melyek tartották és belépett a sötét terembe egy fiatal nő.

-    Úrnőm, a fiú bejutott a Sebes Árnyak Klánjához! – jelentett némi izgalommal dúsított hanggal.

-    Nagyszerű… - állt fel a vörös hajú úrnő az asztal mögül. – Minden a tervek szerint halad… Nagyot téved a Sebes Árnyak Főnöke, ha azt hiszi, valaha legyőzhet minket! – húzta elégedett, gúnyos mosolyra a száját, melyet hamarosan egy kacaj is követett. – A győzelem a miénk lesz, meglátod! Most pedig induljunk, az istenek vértje már vár ránk!

-    Igenis! – bólintott a nő, majd kihátrált a teremből. Az úrnő még egyszer összehúzta a szemét és egy újabb elégedett mosoly után felkapott néhány papírt az asztaláról és ő is elhagyta a termet.