15. fejezet

Miután nagyjából megnyugodtam, úgy döntöttem, sétálok egyet a faluban. Megnyugtató volt látni, ahogy az emberek mindennapi életüket élik, mintha egy élő múzeumba csöppentem volna. Még mindig szörnyen éreztem magam és csak rosszabbodott, ahogy az embereket néztem. Annyira nehéz elhinni, hogy a vígan, csaknem önfeledten mosolygó arcok mögött gyógyíthatatlan sebeket hordoznak az ellenséges klán pusztítása miatt. Vajon tényleg nincs semmi esély rá, hogy valaha is befogadják Rickyt?

Sírni tudtam volna még mindig. Nem akartam cserbenhagyni a barátomat, aki elárulta az egész klánját miattam, azzal, hogy megmentett. Ugyanolyan közel éreztem magamhoz Rickyt, mint Changhyunt otthon. Igen, Changhyun… vajon hogy érzi magát? Remélem nem beteg, és hogy rendesen alszik. Annyira szeretnék hazamenni… ott nem voltak ilyen nagy gondjaim. Vagy szeretnék újra 5 éves lenni, egy kisgyerek, akinek csupán annyi dolga van, hogy játsszon és egyen eleget.

Annyira elmerültem már idővel a gondolataimba, hogy először észre sem vettem, hogy valaki hozzámér.

-    Jihyun, valami baj van? – nézett rám Niel nagy szemekkel. – Te sírtál?

-    Én csak… - és ismét kibuktak belőlem a könnyek. Teljesen el voltam keseredve. Mi ez a depressziós hangulat, Jihyun?

Niel kétségbeesett tekintetet vetett rám, majd miután átgondolta, mit is tegyen, megpróbált megvigasztalni.  Először csak a vállamat simogatta, de aztán magához is húzott.

Talán mégis lenne olyan, aki hiányozna az itteniek közül, ha haza kéne mennem, Niel például nagyon. Annyira megkedveltem, itt, a Sebes Árnyak Klánjánál ő volt az egyetlen, akihez igazán közel kerültem az elmúlt napokban. Aerin is nagyon kedves volt velem és még rengeteg ember, de Niel tényleg majdnem mindig ott volt a nyomomban és segített elütni az időt valahogyan.

Elmeséltem neki mindent, ami a szívemet nyomta, mire ő megkönnyebbülten felkacagott.

-    Csak ennyi a probléma? L.Joe-val ne is foglalkozz! Bizonyára azért ilyen, mert nagyon ragaszkodó típus. Aki egyszer a szívébe férkőzi magát, azt aztán soha nem engedi el és nagy becsben tartja. Ezért is érintette olyan érzékenyen Se Hong és Sen halála és ezért olyan elképesztően maradi a másik klánnal szemben. Normális körülmények között viszont nagyon rendes, szerintem te is imádnád.

-    De velem akkor sem olyan… - húztam el durcásan a számat.

-    Jól van, értettem – nevetett tovább.

-    És te mit gondolsz Rickyről, hogy a klánhoz szeretne csatlakozni?

-    Nem is tudom, mit mondjak rá… Nekem sem tetszik az ötlet, nekem is vannak fenntartásaim Rickyvel szemben, főleg így, a hosszú raboskodásom után. De ami azt illeti, a klán érdekét kéne nézni és az esélyeket, amiket magában hordoz. Talán hosszú távon meg tudnánk szokni, hogy itt van, bár a beilleszkedés neki is hasonlóan nehezen menne.

Nielnek igaza volt, ebbe bele sem gondoltam még. Hogyha esetleg tényleg megengedik Rickynek, hogy egy oldalon álljon velünk, a harca még nem érne véget, sőt, pont akkor kezdődne. Ha itt fog élni, el kell viselnie a gyűlölködő és lenéző tekinteteket és megjegyzéseket nap mint nap. Nem baj, én itt leszek neki, és már ez számít! Van egy olyan érzésem, hogy a Főnök is emberien viselkedne vele és még Nielben is láttam reményt a befogadásra.

Egy kis ideig csendben mentünk egymás mellett, azt hiszem, ő is elgondolkodott a kérdésen. Végignéztem rajta. Bár most komoly volt, legtöbbször le sem lehetett vakarni a mosolyt az arcáról. Annyira irigyeltem emiatt.

-    Figyelj, Niel… - rám nézett. Arca ismét pozitív hullámokat küldött felém, még a szeme is mosolygott, mégis láttam benne mélyen belül egy kis szomorúságot és aggodalmat is. – Te hogy bírod, hogy folyton mosolyogsz? Nem is aggódsz?

-    Hogy én, folyton mosolygok… - nevetett megint, de utána ijesztően hirtelen komolyodott meg. – Tudod, én is ugyanúgy aggódom, mint mindenki más. Csak egyszerűen szükség van valakire, aki mosolyog, aki a legnagyobb kétségbeesésben sem csügged, hanem bátorítja és erőt önt a többiekbe. Ez lenne az én feladatom.

-    Nem a klánfőnöknek kéne ezt tennie? – méltatlankodtam.

-    C.A.P. sem mindenható… - ezzel egyetértően elmosolyodtam.

-    Tudod, hogy bírtam ki azt a fél évet a sötétségben? – kérdezte aztán egy újabb kisebb szünet után. Megráztam a fejem. – Egyedül a boldog dolgokra gondoltam, az élet apró örömeire, amik megmosolyogtatnak a mindennapokban. A frissítő esőkre vagy lágy szellőre a fülledt napokon; a fák rügyezésére; a virágokra, ahogy a szél lebegteti őket; a gyerekek önfeledt nevetésére, ahogy egymással játszanak; az eper ízére vagy a frissen sült cipó illatára. Ez mind-mind egy apró öröm, egy fontos emlék, melyekre ha a nehéz időkben visszagondolsz, erőt adnak.

Elgondolkodtatott, amit mondott, és beláttam, hogy teljesen igaza van. Elképesztő ember Niel, erre gondoltam abban a pillanatban és csak még jobban megkedveltem, és irigyeltem is.

-    Gyere, mutatok valamit! – húzott magával hirtelen. Nem tudtam, hova akart vinni, csak mentem utána a falu egyforma utcáin. Már rég nem tudtam, merről jöttünk, amikor a falu határában megálltunk egy rozoga házikónál. A ház mellett egy még zölden virító fa alatt kiszáradt dinnyevetemények voltak. Nemrég száradhatott ki, látszott rajta, hogy sokáig gondját viselték.

-    Ezt itt L.Joeval és egy másik barátunkkal közösen ültettük, amikor még kicsik voltunk. L.Joeval imádtuk a dinnyét, de sajnos nagyon kevés errefelé és az ára is elég magas. Hármasban úgy döntöttünk tehát, hogy beszerzünk egyet közösen és elültetjük ide. A kezdeti nehézségek ellenére végül sikerült életre keltenünk a kis palántánkat és hamarosan termést is hozott. Úgy gondoltunk rá, mint a saját gyerekünkre, pedig csak egy szerencsétlen dinnye volt. Milyen jó is volt akkor… Emlékszem, ő nagyon utálta a dinnyét, de a mi kedvünkért keményen dolgozott rajta és még evett is belőle, miután learathattuk a termést. Azóta azonban már elment, sajnos… Még mindig hiányzik. – nyelt egy nagyot, és csak aztán mesélt tovább. – Amíg a cellámban ültem, sokszor gondoltam erre a növényre. Vajon L.Joe gondját fogja még viselni, hogy már csak egyedül maradt vele? Rengeteget aggódtam a növénykénk miatt, aztán sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy kiszáradt. L.Joe nem bírta sokáig szusszal, amúgy sem mondható valami nagy kertésznek vagy parasztgazdának. – nevetett Niel és én is vele nevettem. Jól esett kicsit elrugaszkodni a jelentől és ilyen gyerekkori történeteket hallgatni. A fájó seb azonban itt is felötlött. Niel egyértelműen úgy beszélt erről a barátjukról, mint aki már nincs velük. Lehet, hogy ő is meghalt, sőt, biztos, hogy ez történt. Sajnáltam őket.

Nem volt időnk sokáig itt időzni, ugyanis hamarosan megkondultak a harangok az Arany Kastély tornyában. Ez azt jelezte, hogy a Főnök gyűlést hív össze. Ezek szerint megszületett a döntés, csak erre tudtam gondolni. Niellel egymásra néztünk, majd együtt indultunk el a kastély felé.

A trónterem ismét ugyanúgy tele volt a klántagokkal, mint amikor a tekercset olvastuk fel, csupán annyi különbséggel, hogy ezúttal én is a tömeg része voltam. Niel és L.Joe között álltam jobb oldalon, középtájon, az első sorban. Mindenki aggódott a Főnök döntése miatt, még többen viszont borús arccal meredtek a klánfőnök felé. Egy ideig csak ült trónszékén csukott szemmel. A teremben ijesztően nagy csend volt. Aztán egyszer csak C.A.P. kinyitotta szemét és ugyanazzal a lendülettel felpattant.

-    Döntésre jutottam – jelentette be habozás nélkül. Hangja határozott volt, mégis érződött belőle némi kétely, ha valaki igazán megfigyelte. – Számításba vettem csaknem az összes létező lehetőséget, ami szóba jöhetett és úgy határoztam, hogy engedek a Rövidkardos kérésének, miszerint csatlakozni szeretne a klánunkhoz.

A reakció eszméletlen volt. Még talán végig sem mondta, de máris kitört minden oldalról az elégedetlenkedés és felháborodás. A Vének Tanácsa érezte magát a legjobban megsértve, amiért őket teljesen kihagyták a döntésből. C.A.P. azonban ismét bizonyította befolyását és tekintélyét, egy kézmozdulatával ismét csend lett.

-    Ezt a döntést egyedül hoztam, tehát egyedül vállalom is érte a felelősséget. Egyelőre egy dolgot kell tekintetbe vennünk: a játék elkezdődött és nem maradhatunk alul. A Rövidkardosok már előnyben vannak és ez az egyetlen módja, hogy behozzuk a lemaradásunkat. Többet nem szándékozom mondani erről. A fiút teljes egészében én fogom figyelni, amint egy gyanús mozdulata lesz, én magam végzek vele. Senki más nem bánthatja, remélem világos voltam. Azonnal elindulunk érte. A csapat tagjai pedig Aerin, Tredon, Maru, Jihyun és… - egy pillanatra megállt és körbenézett a termen – és Niel lesznek. Ennyi, készüljetek! – szeme arany színben csillant egyet, majd egy határozott mozdulattal sarkon fordult és elhagyta a termet. Az ülésnek vége volt. Ismét egy elégedetlen és dühös hullám söpört végig a termen, az emberek nem győzték túlharsogni egymást.

Furcsán éreztem magam a többi klántag között. Egyedül én voltam az, akinek a kijelentés nyomán felcsillantak a szemei az örömtől. Bíztam a Főnökben, tudtam, hogy jó döntést fog hozni, olyan embernek tűnt. Azt azonban rosszul esett látni, ezzel mennyire magára haragította az egész klánt. Niel arcizmai is összerándultak a hír hallatára, L.Joe reakciója viszont még ennél jobban is meglepett. Ahogy kijelentette a Főnök, hogy beengedi Rickyt a klánba, az arca teljesen elsötétült és egy szempillantás alatt eltűnt a teremből. Biztos voltam benne, hogy amikor C.A.P. a csapat tagjait jelölte ki, L.Joet szerette volna betenni a csapatba, őt kereste a szemével, de ő már sehol sem volt akkorra. Biztosan számított erre, ahogy azt is tudta, hogy Niel nem viszonyul ennyire ellenségesen a másik klánhoz, ezért választotta inkább őt a csapatba.

Valóban, még egy fél óra sem telt el a kijelentés után, máris útnak indultunk a sámán kalyibája felé, hogy összeszedjük Rickyt és megtudhassuk tőle a rejtvény másik felét. A kis csapatban igen fagyos hangulat uralkodott, némán haladtunk. Mint az árnyak, olyan gyorsan suhantunk a fák között, így ismét igénybe kellett vennem Niel segítségét, aki már másodszorra volt kénytelen engem cipelni.

Mire odaértünk, Te-Ong már a házikó előtt várt ránk, Rickyvel egyetemben. Arca komoly volt, még a mosolyomra sem reagált.

-    Szóval, hogy döntöttetek? – fordult a kis csapat felé.

-    Belemegyünk az alkuba. A rejtvény első feléért cserébe beléphetsz a Sebes Árnyak Klánjának területére – tájékoztatta Aerin Rickyt. A fiú szemmel láthatóan meglepődött a hír hallatára és egy elégedett, hálás tekintetet küldött felém úgy, hogy azt csak én láttam. Visszamosolyogtam.

-    Most elkísérünk az Arany Kastélyba, ahol aztán a két Tanács és a Főnök kihallgat a rejtvénnyel kapcsolatban. Szedd össze minden ismeretedet, mindent el kell mondanod a rejtvényt illetően! Most pedig ne vesztegessük az időnket, induljunk vissza, azonnal!

Aerin bólintott a fejével, mire a két férfi közrefogta Rickyt; nem erőszakosan, csak kíséretként. Először nem értettem, miért is választott bele a Főnök a csapatba, de aztán lassan világossá vált. Én vagyok az egyetlen, akiben Ricky megbízhat, így hogy ne legyen neki annyira kellemetlen az út, engem is elküldtek. Sajnos nem volt alkalmam beszélni vele, mert mögöttük haladtunk Niellel, de az a pillantás is sokat elárult már. Ricky kimondhatatlanul boldog volt, amiért sikerrel járt. Láttam tekintetében az aggodalmat is, de egyelőre boldog volt, hogy az első akadályt sikeresen legyűrhette és ez épp elég volt, egyelőre…

Halk kopogás hallatszott az erős tölgyfaajtón. Hamarosan megcsikordultak a vasak is, melyek tartották és belépett a sötét terembe egy fiatal nő.

-    Úrnőm, a fiú bejutott a Sebes Árnyak Klánjához! – jelentett némi izgalommal dúsított hanggal.

-    Nagyszerű… - állt fel a vörös hajú úrnő az asztal mögül. – Minden a tervek szerint halad… Nagyot téved a Sebes Árnyak Főnöke, ha azt hiszi, valaha legyőzhet minket! – húzta elégedett, gúnyos mosolyra a száját, melyet hamarosan egy kacaj is követett. – A győzelem a miénk lesz, meglátod! Most pedig induljunk, az istenek vértje már vár ránk!

-    Igenis! – bólintott a nő, majd kihátrált a teremből. Az úrnő még egyszer összehúzta a szemét és egy újabb elégedett mosoly után felkapott néhány papírt az asztaláról és ő is elhagyta a termet.