21. fejezet

Amikor kinyitottam a szemem, egy furcsa helyen találtam magam. Valahol a felhők fölött lehettem magasan fenn az égen. Rendkívül világos volt, csaknem fehér volt már minden, az eget leszámítva, ami gyönyörűen kéklett. Körülöttem is mindenfelé felhők voltak, előttem pedig utat alkottak. Valahova messze vezettek egyenesen, itt-ott enyhén kanyarodva. A távolban egy óriási pavilon körvonalazódott ki. Arany csillogása messzire elért. Nem tudtam, hol vagyok, vagy hogy mit akarok, de ösztönösen megindultam a pavilon felé. Néhány lépés után azonban mindkét oldalamról egyszeriben fekete páncélosok emelkedtek ki a felhőrengetegből és elzárták előttem az utat. Vissza kéne fordulnom?, ötlött fel bennem a gondolat. Mégis éreztem, hogy a pavilonhoz kell mennem, tehát szavakkal akartam hatni a páncélosokra. Szólásra nyitottam a számat, de legnagyobb meglepetésemre egy hang sem jött ki a torkomon. Épp kétségbe akartam esni, amikor egy lágy fuvallat simított végig az arcomon és a páncélosok akadálya kettévált, utat engedve nekem. Határozott léptekkel indultam hát tovább.

Hosszú ideje sétáltam már a felhők alkotta puha úton, célom mégsem került közelebb. Kezdtem azt hinni, a pavilon menekül előlem. Minden lépést egyre nehezebben tettem meg, mégsem tudtam megállni, az arany csillogás mintha hívott volna magához. Minden erőmet összeszedve meneteltem tovább, de hamarosan elértem képességem határát. Fel akartam adni a harcot. Ebben a pillanatban, ahogy lábam a felhőutat érintette, az megbomlott alattam és én lezuhantam.

Egy rángás kíséretében ébredtem fel. A nap viszonylag erősen sütött be az ablakon, már amennyire a decemberi nap erős lehet. Rossz irányból érkezett a fény, a szobámban nem innét szokott.

Egy hirtelen mozdulattal ültem fel. Kicsit beleszédültem, de arra jó volt, hogy felébredjek. Valóban nem otthon voltam. Hogy kerülhettem ide? Egyáltalán hol vagyok? Nem kellett sokat gondolkodnom, a tarkómhoz nyúltam és egyszeriben minden eszembe jutott.

L.Joe! Az a kis… Leütött, hogy semmi esetre se menjek velük! Nem hiszem el…

A számhoz kaptam, ahogy időben visszafelé haladva eszembe jutottak a tegnap este történései. Egy meleghullám söpört rajtam végig, ahogy L.Joe csókjára gondoltam, a szívem pedig ismét hevesebben vert. Mi a csuda üthetett L.Joeba? Biztosan részeg volt, más magyarázata nem lehet a viselkedésének. Elvégre utáljuk egymást – az ilyenek nem szoktak csak úgy csókolózni. Úristen! Ez nekem… ez volt az első csókom – szorítottam a számat. És ezt nem neki szerettem volna adni… Ha jobban belegondolok, gyakorlatilag megcsaltam a még nem is barátom Byunghunt egy fiúval, aki akár ő maga is lehetne, ha a személyiségét nem nézzük.

De mégis, miért érzem ezt, ezt az örömöt? Nem, nem lehetek belé szerelmes, ennyi szerelem már túl sok lenne nekem. De mégis… Mellesleg mit is mondott? Túl fontos vagyok neki ahhoz, hogy odavesszek? Ez valami vallomás akart lenni?! Tényleg teljesen becsavarodott…

Nagyot sóhajtottam. Most mi legyen?

Hirtelen eszembe villant egy kép valamelyik álmomból: zuhanok lefelé a semmi közepén, és váratlanul szárnycsapkodásra leszek figyelmes. Valami közelít felém, majd hirtelen elkap és együtt repülünk tovább. Körülöttünk minden fehér és kék keverve, megmentőm azonban teljesen fehér. Egy angyal… egy fehér angyal! Igen, még az arcára is emlékszem, olyan ismerős! A fehér angyal a jóslatból! A csapat!

Még csak most tudatosult bennem, hogy napkeltére tették az indulást. Már jócskán elmúlhatott, talán két-három órája is. Ennyi idő alatt már messze járhatnak. Nem, akkor sem maradhatok le! Mindenképp utánuk kell mennem, megfejtettem, ki a fehér angyal! A személyére még nem jöttem rá pontosan, de nagyon ismerős volt. Majd útközben kitalálom, ki is lehet, de most nem vesztegethetem az időt!

Rám nem jellemző gyorsasággal pattantam ki az ágyból. Igaz, azt sem tudtam, hol vagyok, de hamar kitaláltam a kastélyból és szaladtam haza Nielékhez, hogy teljesen összekészüljek. Egy íjat vittem magammal a Rickytől kapott kardon felül, illetve minimális élelmiszert, hogy semmi felesleges ne hátráltasson út közben. Szerettem volna elbúcsúzni Marintól vagy legalább megköszönni eddigi kedvességét, de biztosan nem engedett volna el akkor. Helyette hagytam neki hátra egy üzenetet, hogy megkíméljem a felesleges aggodalomtól. Bár elképzelhető, hogy csak még jobban fog aggódni, ha megtudja, hová mentem.

Ló nélkül esélyem se lett volna utolérni őket, így a kastély istállójába siettem. Szerencsémre anyu amíg még kicsik voltunk, elküldött minket ChanHee-vel egy lovastáborba, hogy megtanuljunk lovagolni. Teljesen odavolt az ilyen dolgokért és a harcművészetekért, így ChanHee taekwandozni és íjászkodni is tanult. Mivel én lány voltam, ezért én nem részesültem ebben a kiváltságban – ezt nem is bántam, egészen mostanáig.

Az istállósfiúval már beszéltem korábban párszor, viszonylag jó kapcsolatban voltunk, így kevés kérlelés után előkészített nekem egy lovat. Nagyon kedves volt, még egy vastag kabátot is adott.

-    Úgy hallottam, a tél nagyon hideg az ismeretlen területeken. Vidd ezt magaddal és vigyázz nagyon! – köszönt el, miután átnyújtotta a kabátot.

Felpattantam a lóra. Nagyon szép egyed volt, sötétbarna, csaknem fekete színe volt már. Szeméből okosság, izmos alkatából erő sugárzott.

-    Köszönök mindent! – mondtam még oda a fiúnak, majd megindítottam a lovat és kiviharoztam a kastélyból. Változatlan sebességgel szeltem át a főutcát is, majd hamarosan távoztam a főkapun keresztül. Ahogy a tisztás végéhez értem, még egyszer megálltam és visszanéztem a falura. Hatalmas út és veszélyek állnak most előttem, hátra kell hagynom ezt a helyet. Nagyjából két hónapig volt az otthonom. Ha belegondolok, talán mégis megkedveltem valamennyire. Vajon visszatérek még valaha? Nem hinném…

-    Hát akkor – mondtam ki hangosan -, viszlát Sebes Árnyak klánja! Kívánok továbbra is minden jót és toleránsabb viselkedést!

Ezzel megindítottam a lovat és hamarosan belevesztem az erdő sűrűjébe.

Viszonylag kellemes idő volt, de odafent felhők gyülekeztek, már amennyire a ködtől látni lehetett. Nemrég ereszkedett csak le; minél távolabb értem a falutól, annál inkább sűrűsödött.

Mielőtt eljöttem volna, azért vetettem egy pillantást a térképre Niel apjának dolgozószobájában. Aszerint ha egy ideig keletnek megyek, idővel kijutok a klán területéről és az ismeretlen területeken találom magam. Egyértelmű utakat nem jelzett a térkép az erdőn keresztül, úgyhogy úgy döntöttem, egy ideig azon a csapáson haladok, ami a sámán kalyibájához vezet és majd onnét térek el a megfelelő irányba. Felállt a szőr a hátamon még a sámán gondolatától is, de nem volt más választásom. Talán még útbaigazítást is kérhetek tőle, bár ebben nem voltam én sem biztos. El-, kölcsönvettem a dolgozószobából egy iránytűféleséget, ami elég kezdetlegesnek tűnt, de legalább északot mutatta.

Egész gyorsan, vágtában tudtam haladni a kitaposott ösvényen. Az ágak néhol túlságosan is behajoltak az útra, de ezt leszámítva egész normális volt. Olyan volt, mintha nem is emberláb, hanem a vadak taposták volna ki. Erre nem láttam túl nagy esélyt, elvégre még egyetlen állattal sem találkoztam ebben az erdőben. De minden bizonyára éltek itt, elvégre többször ettem szarvashúst is vacsorára, csak jól elrejtőznek.

Hosszú órák óta haladtam már csak előre, de a csapatot semerre sem láttam. Lehet, hogy nem is erre jöttek. Arra nem volt tervem, hogyan fogom megtalálni őket, bíztam C.A.P. mindent látó szemében, hátha észreveszi, hogy itt loholok utánuk.

Már jócskán elmúlhatott dél is, mire pihenőt tartottam. Ez az erdő tényleg nagyobb, mint azt először gondoltam. Amikor gyalog mentünk a sámánhoz, akkor is beletelt néhány órába az út, bár tegyük hozzá, gyalog jóval gyorsabban lehetett haladni az ösvényen, mint lóval – főleg a Sebes Árnyak klánjának. Az ismeretlen területekig az út egy napot, vagy még többet is felölelhetett, a követek késlekedése alapján. Ezek szerint még a többiek sem érhettek be oda, tehát még lehet reményem.

Tegnap vacsora óta nem ettem egy falatot sem, úgyhogy most elővettem kis élelmiszercsomagomat. A lovat is megszabadítottam addig a nyeregtől, hogy pihenjen kicsit.  Nem tűnt fáradtnak, de azért mégis hosszú út állt még előttünk.

Hűvös volt, a köd pedig annyira besűrűsödött, hogy 100 méterre sem láttam előre. Békésen eszegettem, amíg valami váratlanul el nem süvített az arcom előtt, kikapva a kezemből a sajtdarabot, amit éppen bekapni készültem. A mögöttem lévő fába fúródott bele, így hamar szemügyre vehettem. Egy tű volt az. Láttam valamit, mintha egy drót lett volna rákötözve. A szívem hevesen dobogni kezdett, megijedtem, de egyszerre izgatott is lettem. Valaki van itt a Rövid Kardok klánjából. Csak ők használnak ilyen tűket, tehát biztos voltam benne.

Sokáig nem gondolkodhattam, mert egy újabb tű repült felém. Nem sokon múlott, hogy ki tudtam térni előle. Ugyancsak egy drótot hozott magával. Szerencsésen kibukfenceztem a két drót alól, egyenesen a kardom felé.

Az első harcom, most sor kerül az első küzdelmemre. Féltem, de igyekeztem megnyugtatni magam, hogy koncentrálhassak. Szépen sorba idéztem fel a Főnök, Niel, Ricky és a többiek tanácsait és nagyot nyeltem.

Fogalmam sem volt, hányan lehetnek, legjobb esetben is ketten, elvégre két eltérő irányból érkeztek a tűk. A ködtől viszont semmit nem láttam. Újabb tűk repültek felém, amiket megpróbáltam hárítani a kardommal, illetve kitérni előlük. Eddig minden jól ment.

-    Nem értem – szólaltam meg fennhangon -, mit keres itt valaki a Rövid Kardok klánjából még javában a Sebes Árnyak klánja területén.

Bíztam benne, hogy ezzel előcsalogathatom. Kevés reményt fűztem hozzá, mégis sikerült. Szembe velem megreccsentek a száraz ágak és hamarosan egy alak lépett elő a ködből. Hosszú szürkészöld köpenyt viselt, mely derekán némileg látni engedte az illető fekete ruháját és kemény bőrpáncélját. Csuklyája teljesen az arcába volt húzva, egyedül a szája látszott ki – ezen démoni vigyor ült. Magabiztos léptekkel közelített felém, közben egy határozott mozdulattal előrántotta a kardját, kétszer megpörgette jobb kezében, majd így szólt:

-    Nem tartozom neked felelősséggel, kulcs-kisasszony! – hangja ismerősnek tűnt, de annyira át volt itatva gúnnyal, hogy nem tudtam rá figyelni. Azt mondta, kulcs-kisasszony? Ismerne valahonnét? Átfutottam az emlékeimet, és arra a következtetésre jutottam, hogy akkor láthatott, amikor az egész klán előtt „bemutattak” azon a bizonyos éjszakán.

Szívesen feltettem volna neki jó néhány kérdést, de inkább a harcra koncentráltam. Nem támadtam előre, ezt így tanították: ha nem muszáj, ne kezdjek feleslegesen harcba. „Általában arra jó az első támadás, hogy felmérd ellenfeled képességeit. Ha azonban bizonytalan vagy, csak várj és figyelj.”

Igen, így tettem. Nem tudtam pontosan, hányan lapulhatnak még a ködben, úgyhogy csak figyeltem. Közben le sem vettem a szemem ellenfelemről. Egyelőre ő is csak méregetett, majd amikor már szinte nem is számítottam rá, hirtelen nekem rontott. Szorosabban markoltam kardomat, hogy háríthassak.

A köd felfogta az egymáson csattanó acél hangját. Nem sokon múlott, hogy ki tudtam védeni; ha egy kicsivel több erőt ad bele, nem tudom, mi lett volna.

Hátráltam egy lépést, hogy felkészülhessek a következő csapására. Ez már akkora erővel jött, hogy egyenesen a földre döntött. Ellenfelem igyekezett kihasználni a helyzetet és megsebesíteni, de elgurultam előle és amilyen gyorsan csak tudtam, ismét talpra álltam.

Ezúttal én kezdeményeztem a támadást; leginkább azon mesterkedtem, hogy kicsavarjam kezéből a kardot. Könnyedén hárított, de nem készült fel a rögtön következő rúgásomra, így sípcsonton találtam. Az első ütés az enyém volt.

Bár szinte meg sem érezte a rúgásomat, mégis megtántorodott egy pillanatra – ez épp elég volt ahhoz, hogy újra támadják: a fejét céloztam a kard lapjával, de kikerülte, csak csuklyáját sikerült lerántanom. Hirtelen, ahogy az arca is elém tárult, végigfutott rajtam a hideg. A magassága, a hangja, az alkata – mindez ismerős volt már, de most már tudtam, ki ő. Vörös haja és kifejezéstelen arca elárulta: a fiú volt az, aki elrabolt és az erdőbe hozott, Changjo.

A felismerés nyomán nem tudtam, mit éreztem inkább: félelmet, dühöt vagy elszántságot; a meglepetésnek viszont akkora ereje volt, hogy teljesen megfeledkeztem a harcról. Changjo ismét kihasználta a helyzetet és egy pillanat alatt a legközelebbi fához szögezett vagy egy tucat tűvel. Hála az égnek, mind csak a ruhám szélét érte.

Egy pillanatra eluralkodott rajtam a kétségbeesés: ha ebben a közdelemben elbukok, akkor mindennek vége. Nem érhetem utol a csapatot, nem árulhatom el, ki a fehér angyal és haza sem juthatok. Ha most vesztek, örökre eltűnök mindenki elől, még csak nem is fogják tudni, hogy meghaltam. Nem szabad, nem adhatom fel!

Mióta elszakadtam az otthonomtól és ide kerültem, nagymértékben megváltozott a gondolkodásom. Egy halál közeli élmény és oly sok megpróbáltatás nyomán érettebbé és ravaszabbá váltam. Valahogy sikerült megtanulnom azt, mekkora hatalma van Fortuna asszonyságnak, ha éppen a pártodat fogja, és hogy csak magamra számíthatok.

Changjo ismét kardját forgatva közelített felém. Könyörületet nem mutatott, mivel nem látta hasznomat, hidegvérrel végzett volna velem. Valószínűleg valami titkos küldetést folytathatott errefelé, talán kémkedett utánunk. Ha ezek után életben hagy, az egész küldetése kudarcba fulladna.

-    Én a helyedben nem tenném ezt – nyeltem nagyot. Igyekeztem komolynak és magabiztosnak tűnni, de nem tudtam palástolni remegésemet. Talán az utolsó perceimet élem és itt fogok meghalni…

Changjo nem vett komolyan, csak felvonta a szemöldökét, de tovább közeledett. Biztos voltam benne, hogy már rengeteg kegyelemért könyörgő férget látott maga előtt vergődni.

-    Te tudod – próbáltam megvonni a vállam, már amennyire a tűk engedték -, de akkor soha nem győzhetitek le a Sebes Árnyak klánját a játékban.

Changjo megtorpant.

-    Miért akarnál nekünk segíteni? – kérdezte kíméletlenül; már egy lépéssel előttem járva. Láttam rajta, hogy nem fogom tudni egykönnyen átejteni. Okos volt, talán a klánja egyik legjobb embere, akit nem lehet holmi hazugságokkal átverni. Mégis kénytelen voltam hazudni, hogy megmenekülhessek. Bármennyire is szánalmas, de nem akartam itt meghalni, még mielőtt bármi elkezdődhetett volna.

-    Az életemért cserébe – feleltem gondolkodás nélkül. Váratlanul önbizalmat nyertem, úgyhogy bátrabban folytattam.

-    Tudom, ti sem tudjátok, hol van az istenek vértje, vagy hogy mi az – Ismét felvonta a szemöldökét, némi érdeklődést mutatott, de összességében még mindig bizalmatlanul méregetett.

-    Nos, én tudom, hol van. De nem mondom el akárkinek! Vezess az úrnődhöz! Tudom, hogy már jó ideje az ismeretlen területeken bolyong egy csapatotok a megoldás után kutatva.

-    Nem hiszek neked! – vágta rá és suhintott egyet a kardjával, ijesztően közel hozzám.

-    Aznap éjjel, amikor a játék elkezdődött, volt egy álmom Te-Onggal, a sámánnal. Azóta több hasonló álmom is volt, ezek közül egy egy ködös helyről szólt, halott fákkal szegélyezve, középen egy nagy oltárral. De ennél többet nem mondhatok – tettem hozzá végül. Ekkora hazugságot régen mondtam már. Az igaz, hogy voltak furcsa álmaim, mióta találkoztam a sámánnal, de ez teljes kitaláció volt. Changjo nem tűnt úgy, mintha hinne nekem, de a józanész is azt diktálta, hogy egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. Még ha most nem is biztos, utólag sokkal rosszabb, ha kiderül, hogy egy ekkora lehetőséget szalasztott el.

-    Mi a biztosíték arra, hogy a Sebes Árnyak nem tudnak róla?

-    Ha tudnának, miért loholnék utánuk egyedül ilyen veszélyes helyeken és időkben?!

A tervem sikerrel járt, Changjo sikerült valamennyire meggyőznöm. Sorban szabadított meg a tűk fogságából, azzal a kikötéssel, hogy egy rossz mozdulat után végez velem. Nyeregtáskámból előkeresett egy kötelet, amivel hátrakötötte a kezemet, majd egy kardot a hátamnak nyomva indított meg.

-    A lóval mi lesz? És a fegyvereim és az étel?! – fordultam vissza a cuccaimhoz. Jihyun, te naiv lány!

-    Majd a vadak jóllaknak vele! Gyerünk! – felelt mogorván.

-    Azt már nem! A ló jön velem és kész!

Nem vitatkozott tovább, inkább elkapta a kantárját és utánunk húzta. Őszintén szólva bíztam benne, hogy nem kell ismét az úrnő elé állnom. Abban reménykedtem, hogy még valamikor útközben belefutunk a Sebes Árnyak csapatába és megmentenek. De ilyenek is csak a mesékben történnek, ha lenne ilyen, valaki már harc közben megmentett volna.

Csupán néhány métert tettünk még meg, mire tisztulni kezdett a köd. Ahogy a látóviszonyok javultak, biztosra mentem abban, hogy Changjo egyedül van, nem követ minket senki a két szélről. Durva iramot diktált, amit hosszútávon nem tudtam volna tartani. Szerencsére nem is kellett.

Nem jártunk még messze előző csatahelyszínünktől, amikor váratlanul Changjo a földre döntött. Ő is mellém ugrott, épphogy nem érték el a fölöttünk elrepülő nyílvesszők. A lovat elengedte, ami rémültében elszaladt, engem pedig gyorsan belökött egy nagy fa mögé és számat befogva kuporodott mellém.

-    Eltaláltál valamit? – hallatszott hamarosan egy hang.

-    Nem hiszem, pedig biztos voltam benne, hogy hangokat hallottam. Megnézem közelebbről! – felelt rá egy másik.

Hamarosan reccsentek az ágak és a két személy ott állt, ahol pár pillanattal ezelőtt még mi feküdtünk. Ezer közül is felismertem volna ez utóbbi hangot, Ricky volt az. Izgatott lettem, legszívesebben kiáltottam volna neki, hogy itt vagyok és mentsen meg. Kétség kívül ezt tettem volna, ha fogva tartóm nem szorított volna pengét a torkomhoz.

-    Arra szaladt valami! – biccentett az ismeretlen egyén a lovam menekülési irányába. – Mintha egy ló lett volna. Valaki követhet minket?

-    Nem, ezek a nyomok már legalább egy naposak – tapogatta Ricky a földet tőlünk csupán néhány méterre. – Nincs itt semmi, biztos csak az ismeretlen területektől való félelmünkben képzelődtünk! – folytatta kisebb csend után. Nem akartam hinni a fülemnek. Ricky biztos nem tévesztette volna el a nyomokat, hiszen teljesen frissek voltak még! Mellesleg itt állt mellettünk, még a lélegzetét is hallottam, kizárt, hogy ne vett volna észre. Mi folyik itt?

-    Menjünk vissza! – intett társának. A további beszélgetésüket már nem értettem tisztán, olyan sebességgel távoztak.

Ismét egyedül maradtunk Changjoval. Egy ideig még lapultunk a fa mögött, amíg biztos nem lett benne, hogy elmentek, majd durván kirángatott és az előző tempóban indultunk tovább. Az elmenekült lovam irányába néztem: ott szaladt vele minden élelmem, fegyverem és csaknem minden reményem. De még kitartottam, még bíztam benne, hogy valahogy keresztezzük a klán útját.

Már rég letértünk arról az útról, amin én akartam haladni. Hosszú ideig meneteltünk, már lassan esteledett. A köd szinte teljesen felszállt; a levegő is nyugodt volt, így rendkívül lehűlt az idő. Az égen sötét felhők gyülekeztek, csupán percek választhattak el attól, hogy havazni kezdjen. A távolban, már amennyire a felhők alól kiláttam, szürke hegyvonulatok álltak komoran. Bíztam benne, hogy nem kell majd megmászni egyiket sem. Fáradt voltam már és fáztam is. Szerencsére a vastag kabát, amit kaptam, mindvégig rajtam volt, de a fegyvereim elvesztek a kard kivételével, amit még Ricky adott. Changjo ezt szorította folyton a torkomhoz, sajátját tokjában pihentette.

-    Elég volt, nem bírok továbbmenni! – roskadtam össze, amikor már tényleg nem bírtam. – Tartsunk pihenőt! – kérleltem. Igazából fogalmam sincs, honnét szedtem ennyi bátorságot, amikor éppen fogságban voltam és egy hajszálon függött az életem. Talán a túlélés ösztöne az, ami erőt adott. Tényleg megváltoztam.

Changjo kivételesen nem ellenkezett, hanem erőszakosan mögém dobta a kötelet és ő is kifújta magát.

-    Egy lépést se tovább! – szólalt meg egy szigorú hang váratlanul. Ijedten kaptam fel a fejem, mire négy ember lépett elő négy oldalunkról. Mindnyájuknál kivont kard vagy felhúzott íj volt. Nehéz dolguk lehetett, ilyen tiszta időben ilyen csendesen követni és becserkészni minket. Changjo végig éberen figyelt, nem tudom, hogy játszhattak ki.

-    Ne mozduljatok, be vagytok kerítve! Egy lépés és végetek! – fenyegetett tovább. Changjot meg sem rendítették a szavai. Ugyanolyan határozottan állt, mint előtte. A négy férfit méregette, közben ugyanolyan ördögi vigyor ült az arcán, szemei pedig szikrákat szórtak. Hirtelen felrántott a földről, magához szorított és ismét kardot nyomott a torkomhoz. Ahogy levegőt vettem, éreztem, hogy bőrömet csiklandozza. Megrémültem, elhagyott eddigi elszántságom, mégis feltámadt reményem is. Bár a négy férfi közül egyet sem ismertem, biztos voltam benne, hogy a Sebes Árnyak klánjához tartoztak. Úgy tűnt, ők sem tudták, ki vagyok, mert különösebben nem hatotta meg őket Changjo fenyegetőzése. Ha ők itt vannak, a többiek sem lehetnek messze – ez járt a fejemben. Leginkább C.A.P. mindent látó szemében bíztam. Igaz, még soha nem láttam vagy hallottam arról, hogy használja, de már csak a tény, hogy van ilyene és bármikor használhatja, reménnyel töltött el. Ricky jutott még eszembe, aki korábban nem vett észre minket. Vajon mi lehetett az oka? Changjo ilyen jó lenne a rejtőzködésben vagy Ricky szándékosan nem vett észre? Nem, erre gondolni sem akartam. Bíznom kell benne.

-    Azonnal engedd el őt! – tűnt fel váratlanul még egy ember a színen. Látszólag nagyon siethetett, hogy ide érjen, kardját is csak most rántotta elő. Bármilyen gondolataim is voltak, megörültem neki.

-    Nocsak, nocsak, Ricky! – szólalt meg Changjo. A négy férfi már nem tudta, mi folyik itt, szóval csak támadásra készen figyeltek. – Mégis mi tartott ilyen sokáig?

A szemeim is elkerekedtek erre a kijelentésre. Ricky…? Nem lehet igaz, miről beszél? Mintha várt volna már Rickyre, mintha Ricky…

-    Áruló! – mondta ki helyettem a Rickyhez legközelebb álló férfi a gondolataimat és kardját immáron neki szegezte. Ricky nem szólt semmit, csak nagyot nyelve nézett továbbra is hol Changjora, hol rám, hol a hozzá legközelebb álló férfira. Mégis mi folyik itt…?

20. fejezet

Az indulás napja rendkívül gyorsan jött el, az idő múlását ha akartuk volna sem tudtuk volna feltartóztatni. Mint az áradó folyó, mely medréből is kilép, olyan sebességgel haladt előre.

A harcosok a hajnali órákban indultak. Napkeltére tették az indulást, az ég azonban olyan felhős volt, hogy az égitestnek még a körvonalait sem lehetett látni. Az idő elég komor volt, a faluban azonban nagy volt a hangzavar: csaknem az egész lakosság kiözönlött az utcákra, hogy a városkapuig kísérje és még egyszer, ki tudja, talán utoljára, láthassa hőseit. Minden oldalról éljenzések és felcsendülő kürtök hangjai ütötték meg fülüket, ahogy utat törtek maguknak a sokaságon át.

Kereken 30 fő gyűlt össze, aki fel merte vállalni a feladatot, aki nem rémült meg az ismeretlen területektől. Gyalog mentek, a lovaknak nem vették volna nagy hasznát a sűrű erdőben és a lankás területeken, meg amúgy is, gyalog sokkal gyorsabban haladtak. Nem hiába nevezték őket Sebes Árnyak Klánjának. Képesek voltak olyan gyorsan siklani a fák között, mint holmi árnyék, melyet a nap vet, mielőtt eltakarná egy felhő.

Csupán néhány lovat vittek magukkal – ők cipelték az élelmiszertartalék nagy részét, illetve a nehezebb fegyvereket, amelyeket azért hoztak magukkal, hogy minden eshetőségre felkészüljenek. A lovak jól edzett, erős teremtések voltak, szinte meg sem érezték a rájuk aggatott súlyokat.

A menet, miután áthaladt a hosszú főutcán és a városkapun, ahonnét az éppen szolgálatban lévő őrök íjukat maguk mellé állítva, kihúzva tisztelegtek, belevesztek az erdő sűrűjébe. A kürtök hangját hamarosan elnyelte a köd, a kopár fákon nem talált visszhangra, így csend borult a harcosokra.

Hiába a sokaság éljenzése és a kürtök, az egész mégis olyan hatást keltett, mint egy gyászmenet. Az emberek nem azért dicsőítették őket, mert annyira bíztak sikerükben, sokkal inkább hogy erőt adjanak nekik, hogy biztassák őket, holott szinte kivétel nélkül mind úgy gondolták, a halálukba mennek. Talán nem fogták fel teljesen, hogy az a harminc ember azért indult útnak, hogy megnyerjék az istenek játékát, hogy megszakítsák száműzetésüket és végre kijuthassanak a való világba, hogy úgy élhessenek, mint minden más ember.

De vajon ők is akarták ezt? Vajon ők is annyira vágytak rá, hogy minden, amit eddig felépítettek, az egész eddigi életük egy szempillantás alatt eltűnjön és egy idegen helyen, gyakorlatilag idegen időben ismeretlen emberek között kelljen élniük és mindent elölről kezdeniük? Az átlagos emberek egész életüket úgy élték, mintha csak ez lenne, nem hittek a játék kezdetében, sem abban, hogy létezhet bármi rajtuk kívül. Nekik ez volt a világuk. Egyedül a felsőbb klántagokat nevelték arra a tudatra, hogy ki kell jutniuk az erdőből és jóvá kell tenniük őseik bűnét.

Nagyjából ez lehetett az oka annak is, hogy miután a menet teljesen eltűnt a ködös, kopasz erdőben, mintha mi sem történt volna, a tömeg feloszlott és mindenki visszatért a maga dolgához. Egyedül azoknak a családoknak ködösítette aggály a szívét, melyekből a harminc ember összeállt, amelyeknek egy értékes tagját kellett az ismeretlen területekre engedniük. Bár a vissza nem térés tudata hatalmas szellemként árnyékolta tudatukat, mégis ott ragyogott a remény sugara. Talán ők voltak az egyetlenek, akik bíztak még abban, hogy viszontláthatják azt a harminc hőst, akiket az imént nyelt magába az erdő…

Az indulás előnapján minden harcos elfoglaltabb volt, mint valaha. Voltak, akik még egyszer utoljára egy nagy edzést tartottak, mindent beleadva, amit csak tudtak; és voltak, akik már mit sem törődtek a gyakorlással: úgy döntöttek, kiélvezik az utolsó napjukat a klánnál és csak olyan dolgokat csinálnak, ami kedvükre való.

Ami engem illet, még gyakoroltam egy kicsit. Az elmúlt hetek edzései megtették a hatásukat: számtalan dicséretet kaptam kardforgatói késségemre és még az íjjal is többször majdnem betaláltam a céltábla közepébe (olyan sajnos nem volt, hogy sikerült volna). Mégis, ahogy egyre jobban közeledett az indulás napja és egyre többször kérdeztem rá, velük mehetek-e, folyton kitérő választ kaptam. Nem tetszett, valahogy éreztem, hogy nem akarnak magukkal vinni, bármennyire is szerettem volna és bizonyítottam, hogy meg tudom védeni magam.

Már késő délutánra járt az idő, amikor végleg feladtam. Magányos voltam, mindenki az indulással volt elfoglalva. Persze én is tehettem volna előkészületeket, de felesleges lett volna. Csaknem feladtam már a reményem. Igen, beláttam, hogy az ismeretlen területek nem feltétlen olyan lányoknak valók, mint én, de mégis mindent beleadtam az edzésbe, hogy meg tudjam védeni magam, hogy képes legyek harcba szállni az ellenséges klánnal, sőt, még arra is ügyeltem volna, hogy ne kerüljek láb alá, de mindhiába.

Csüggedten mentem, amerre a lábam vitt – az utóbbi időben szokásommá vált a céltalan bolyongás. Szerencsére a legtöbbször sikerült zökkenőmentesen „hazajutnom”, de előfordult az is, hogy eltévedtem. Ezúttal a kastély istállóinál kötöttem ki. Már nem is emlékeztem, miért akartam egyáltalán a kastélyba jönni. Az istálló elég zsúfolt volt, a lovakat készítették elő a nagy útra. Kicsit arrébb a többiektől Ricky állt elszigetelten. Felismertem előtte a lovat, amivel kihozott még anno a Rövid Kardok klánja kastélyából.

-    Áá, Jihyun! – intett, amikor meglátott. Odamentem hozzá. Gyengéden, barátságosan bánt a lovával, folyton simogatta és beszélt hozzá, míg az eléggé kitömött nyeregtáskával felszerelt nyerget próbálta a hátára.

-    Jól érzi magát az itteni istállóban? – kérdeztem, ahogy melléjük értem.

-    Igen, szerencsére az istállós fiú nem tesz különbséget a lovak közt származásuk miatt. Így semmiben nem kell hiányt szenvedned, igaz, Batha? – simogatta meg az orrát. A ló válaszképp fújt egyet.

A kedvemért Ricky félbehagyta a készülődést és leültünk a lótól nem messze beszélgetni.

-    Valami baj van? – kérdezte egy rövid szünet után. – Olyan csüggedten ülsz itt…

Azon gondolkodtam, vajon mondjam-e el neki, mi a problémám. Biztosan gyerekesnek tartana, amiért még mindig nem fogtam fel a helyzetet. Mellesleg nem is gondoltam volna, hogy ennyire látszik rajtam…!

-    Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – folytatta, miután nem szóltam semmit. Egy mosollyal jutalmaztam és végül csak belekezdtem.

-    Csak a szokásos, még mindig – sóhajtottam. – Annyira szeretnék veletek menni… A klán segítségére akarok lenni, ahogy azt apám is elvárná tőlem.

-    Az a hely nem neked való. Különben is, elég nagy segítségére voltál már a klánodnak!

-    De az olyan, mintha semmit nem tettem volna! Egy szót sem tudtak megfejteni abból, amit leolvastak rólam… Lehet, nem is jó az egész!

-    Jihyun! – nézett rám komolyan, mélyen a szemembe. – Rád itt van szükség! Amíg a legjobb harcosok távol vannak, ki fogja megvédeni a falut? Bármi történhet…

-    Rajtam kívül több tucatnyi harcos marad még itt, akik sokkal jobban meg tudják védeni a falut! Semmi szükség rám itt, ott legalább eggyel több emberrel kéne szembenéznie a másik klánnak…!

Nem tudtam befejezni, amit mondani akartam. Ricky a számra tette a mutatóujját, hogy így késztessen hallgatásra.

-    Hidd el, rád itt van szükség! – mondta végül gyengéden és a kezembe nyomott egy rövidkardot. A kard ismerős volt, még a másik klánból hozta, amikor elszöktünk. Egy bátorító mosoly után végül elfordult és otthagyott.

-    Rám itt van szükség? – ismételtem megbabonázva, miközben Ricky távozásának irányába meredtem. Hülyeség! Mégis miért lenne itt rám szükség? Kinek lenne szüksége rám? Még csak klántag sem vagyok, úgy néznek rám az emberek, mint valami csodabogárra. Nem tartozom ide.

Nagyot sóhajtva álltam fel és sétáltam „haza” Nielékhez. Náluk is minden úti készültségben állt, ugyanis nemcsak Niel, de az apja is feliratkozott a nagy útra. Az édesanya, Marin már napok óta kétségek és félelmek között vergődött, de úrhölgyhöz mérten nem mutatta ezt ki. Egy mosolygós, néha némileg komor álarcot öltött fel, mely valódi érzéseit palástolta – nem szerette volna még ezzel is terhelni férjét és fiát. Többször említette szomorúan, milyen üres lesz a ház a két férfi nélkül és külön hangsúlyozta, mennyire örül neki, hogy legalább én itt maradok addig. Összeszorult a szívem, ahányszor ezt mondta. Ha tudta volna, mennyire szívesen tartottam volna én is velük a nagy útra…

Az indulás előestéjén egy lakomát rendeztek az Arany Kastélyban azok számára, akik másnap útnak indulnak. Természetesen jelen voltak a főbb nemesek és tanácstagok is. Niel elintézte volna nekem is, hogy bemehessek, de inkább nemet mondtam. Jobbnak láttam, ha nem fájdítom még ezzel is a szívem. Helyette segítettem Marinnak elpakolni a konyhában. Egy utolsó uzsonnát tartott még a két férfinek, mielőtt elmentek volna a lakomára. Marin sem kívánkozott oda, szerette volna ezt az „utolsó” vacsorát szűk családi körben tölteni, de hiába.

Miután összepakoltunk és szerényen megvacsoráztunk, mindketten visszavonultunk a magunk szobájába. Képtelen lettem volna aludni, helyette folyamatosan gondolkoztam.

Ismét a fejembe tódultak Ricky szavai, miszerint rám itt van szükség. Azt mondta, bármi történhet, de mégis mi történhetne? Mindkét klán főbb emberei az ismeretlen területekre távoznak és a játékkal vannak elfoglalva. Egy rajtaütést biztosan nem terveznek ilyenkorra, amikor a győzelem már csak karnyújtásnyira van tőlük. Akkor még nem tudtam, de egy sima rajtaütésnél sokkal nagyobb dolog volt készülőben.

Egyre jobban elkeseredtem megint, mire eszembe jutottak a Főnök szavai, amiket akkor mondott, amikor meggyőztem arról, hogy tanítson: „vágyainknak nem szabhatunk határt, hanem célokká kell alakítani őket, s elérhetjük akár a csillagos eget is”. Teljesen lenyűgözött a bölcsessége. Igen, igazának kell lennie! Ha elég erős az elhatározásom, elérhetem a csillagos eget is! Ha még egyszer utoljára beszélek C.A.P.-pel, talán sikerülhet meggyőznöm, vagy ha nem, akkor majd ő meggyőz. De addig képtelen lennék nyugodtan aludni, amíg nem mondja ki a végső szavakat azzal kapcsolatban, hogy megyek vagy maradok.

Annyira elhatároztam magam, hogy rögtön felpattantam. Nem tudtam, pontosan meddig fog tartani a lakoma, ahogy azt sem, hány óra lehetett éppen. Abban azonban biztos voltam, hogyha megvárom a Főnököt a lakosztálya előtt, akkor biztosan összefuthatunk. Ezzel már csak annyi probléma volt, hogy nem tudtam, merre találom ezt. A központi toronyban kell valahol keresnem, ennyi biztos volt. Annyira biztosan nem lehet eldugva…

Sikeresen bejutottam a sötétben a kastélyba. Az őrség elég gyér volt, a többség meglehet, hogy hivatalos volt a lakomára. Ezt a lovagteremben tartották, ami a központi toronytól keletre volt, tehát valószínűleg senkibe nem ütközhetek. Szerencsésen bejutottam a központi toronyba is. Miután megmásztam sok-sok lépcsőfokot, a trónterem előszobájában találtam magam. Óvatosan közelítettem meg, elvégre itt is őrök szoktak állni. Csendesen lopakodtam, úgy éreztem magam, mint egy bérgyilkos.

A szerencse ismét az oldalamon állt. Éppen őrségváltás lehetett, ugyanis egy árva lélek sem állt az előtérben. Biztos voltam benne, hogy a trónteremből valahogyan be lehet jutni a lakosztályokhoz. Igen, a tróntól balra volt egy függönnyel eltakart ajtó, amelyen keresztül a Főnök szokott közlekedni. Valamerre biztos arra el lehet jutni a szobájához. De a trónterem zárva volt.

-    Ezt nem hiszem el! – mondtam ki hangosan. Hangom visszhangot vert a kopár kőteremben. Ahogy meghallottam, hirtelen tudatosult bennem, mennyire hülyeséget csinálok. Talán vissza kéne fordulnom…

Ekkor ismét felötlöttek bennem C.A.P. bíztató szavai. Erőt vettem magamon és gondolkodni kezdtem. Rövid időn belül eszembe jutott, amikor először jártam itt. Aerin a trónteremből vezetett át egy folyosón a terembe, ahol fürödtem és onnét egy másikon jutottunk ide az előtérbe. Ha azt az ajtót meg tudnám találni, nyert ügyem lenne.

Sötét volt és szorított az idő. Idegesen tapogattam végig a falat és ellenőriztem a függönyöket, melyik mögött lehet az ajtó. Hamarosan hangokra lettem figyelmes a lépcsők felől. Megérkeztek volna az őrök?

Kétségbeesetten folytattam tovább a keresést. Meg sem fordult a fejemben, mi lesz, ha zárva van az ajtó.

Talán az utolsó pillanatban akadtam rá egy viszonylag alacsony ajtóra. Egy percig sem gondolkodtam, meghúztam az ajtókarikát. Az ajtó kinyílt és én eltűntem a mögötte lévő sötétségben.

Innentől nem tudtam, merre tovább, de már nem fordulhattam vissza. Szerencsére csak egy út vezetett előre, így azt követtem, szorosan a falnak simulva. A szűk folyosó hamarosan egy már fáklyákkal bevilágított, szélesebb útba torkollott. Csak egy irányba mehettem, nem voltak elágazások. Elképesztően boldog voltam, amikor egy sűrűn világított, hosszú folyosóra értem, melynek oldaláról több ajtó nyílt. A falak mentén díszes oszlopok álltak, közöttük itt-ott festmények vagy mellszobrok sorakoztak. Mind korábbi klánfőnököket, illetve azok családját ábrázolta. Ezek szerint sikerült bejutnom a lakosztályokhoz. Már csak egy dolog volt hátra: megkeresni a Főnök szobáját. Nem tudom, pontosan hányan lakhattak erre. Teljes csend ült a szobákon, vagy aludtak már benne vagy üresen álltak. Csak sétáltam előre, néha be-behallgatózva egy-egy ajtón. Vajon véget érhetett már egyáltalán a vacsora?

Már biztosan későre járt, holnap pedig korán indulnak, úgyhogy valószínűleg nem húzták túl sokáig. Minden erejükre szükségük lesz az elkövetkező hetekben.

Hamarosan egy résnyire nyílt ajtót pillantottam meg jobbra. Gyenge fénysugár szűrődött ki, valószínűleg voltak bent. A Főnök szobája – futott végig agyamon. Közelebb léptem hát és bekukucskáltam a résen. A látvány egyenesen sokkolt.

Először csak C.A.P.-et láttam háttal. A szívem csaknem kihagyott néhány ütemet, ahogy tudatosult bennem, hogy félmeztelenül áll előttem. Izmos hátán egy nagy tetoválás kötötte le figyelmemet. Egy izmos férfi angyalt ábrázolt, karba tett kezekkel. Arca nagyon komor volt, fején glória ragyogott. Fölötte két madár repült, az egyik mintha épp leszállni vagy belecsípni készült volna az angyalba, a másik pedig épp akkor szállt el onnét. A madarakkal együtt valahogy szenvedést tükrözött az angyal arca, mintha kínokat kéne kiállnia.

Nem sokáig nézhettem a tetoválást, mert hamarosan oldalra fordult. Ekkor láttam meg, mi is folyik itt valójában. C.A.P. nem egyedül volt, hanem Aerinnel, de nem is akárhogyan! Vadul falták egymás ajkait, amikor „rájuk nyitottam”. Sokkolt a látvány, de nagyon. Nem is tudtam, hogy ennyire jó, hogy ilyen kapcsolatban állnak.  A mellkasomhoz kaptam. Csak nem… féltékenységet éreztem? Csak nem… irigykedtem? Nem értem… azt tudtam, hogy teljesen lenyűgözött a Főnök, de hogy ennyire… Buta szívem! Képtelen vagyok rá, hogy megértselek…

Minden kedvem elment a beszélgetéstől; sírhatnékom támadt. Nem is értem, minek kellett idejönnöm… Szégyelltem magam, legszívesebben eltűntem volna.

Visszafelé indultam a folyosón, kétségbeesetten futni akartam, de alig hagytam magam mögött néhány ajtót, amikor váratlanul valaki elkapta a csuklóm és a falnak nyomott.

-    Te meg mit keresel itt? – kérdezte mogorván, felvont szemöldökkel. Ezer közül is megismertem volna ezt a stílust már. L.Joe volt az.

-    Én csak… Ezt akár én is kérdezhetném! – próbáltam visszavágni. Nehezemre esett beszélni, alig bírtam visszatartani a könnyeimet.

-    Komolyan kérdeztem! – lépett közelebb hozzám. Nem igaz, miért kellett neki felbukkannia? Csakis ő hiányzott, meg a veszekedés megint.

-    Valami baj van? – szólt egy fokkal kedvesebben. Nem, nem kellett a látszólagos együttérzése, sem az, hogy kigúnyoljon, amiért megint sírok. Ki akartam tépni magam karjai közül, de erősen utánam kapott és kezeimet a fejem fölött összefogva továbbra is a falhoz szorított.

-    Engedj el, hagyja elmenni, engedj már e… - próbáltam hadakozni ellene és kiszabadítani magam, de nem sikerült. Kelletlenül ingatta előttem a fejét, majd másik, szabad kezével felemelte az állam és megcsókolt.

Egy sokk elég lett volna mára, de nem, még ő is rátett egy lapáttal. Szemeim elkerekedtek, egyszerűen annyira lefagytam, hogy nem tudtam megmozdulni sem. Most ez komoly vagy csak álmodok? Ez biztosan az az L.Joe, akit ismerek vagy megint összekeverem valakivel?

A csókja csak tovább erősítette ezt a gondolatomat, ugyanis más volt, mint ahogy L.Joe viselkedni szokott velem. Mindig goromba és durva, csókja azonban gyengéd volt és óvatos. Nem tudtam hinni a saját szememnek.

Hamarosan elvált tőlem, majd elengedte a kezem és szorosan magához ölelt. A szívem majd kiugrott a helyéről. Már előtte is éreztem ezt, amikor együtt gyakoroltunk. Nem gondoltam volna, hogy eddig fajul a helyzet…

-    Nem jöhetsz velünk! Te túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy odavessz a ködben! – suttogta fülembe, miközben egyik kezével a hajamat simogatta.

Mi történik? Mi a baja L.Joenak? Túl sokat ivott a lakomán vagy csak beverte a fejét? Esetleg megbolondította a tudat, hogy hamarosan meghalhat? És én normális vagyok egyáltalán, hogy hagyom, hogy ezt tegye…? Mégis, őszintének tűnt, őszintébbnek, mint valaha.

-    L.Joe… - szerettem volna magyarázatot kapni, kérdések egész hadával elárasztani, de nem tehettem. Hamarosan csak egy ütést éreztem a tarkómon és elsötétült minden.

19. fejezet

Az idő rohamosan telt, egyre fenyegetőbben közeledett az indulás napja. Az időjárás nagy lépésekben hűlt, idővel már a 10°C-ot sem érhette el a hőmérséklet napközben. Az ősz egyre inkább télbe váltott, reggelente zúzmarát hintve szét a környéken.

A főtéren felállított önkéntes tábla az idővel egyenletesen haladva telt be. Többször is elhaladtam mellette, mindannyiszor szemügyre véve a rajta sorakozó neveket. A többségüket nem ismertem. Az első három név a táblán viszont folyton a szemem elé került. L.Joe, Niel, Ricky.

Elsőként írták fel magukat a veszélyes küldetésre, ezzel megtörve a jeget a többi jelentkező számára. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ők hárman az élvonalba kerülnek. Bár fiatalok voltak, mégis, a klán büszke lehetett rájuk.

A táblát minden egyes alkalommal, amikor elhaladtam arra, kisebb embercsoport vette körül. Elgondolkodtam, vajon ők hogy tekintenek az ott sorakozó nevekre: a klán hőseiként, büszkén mondják ki magukban a neveket, vagy kivégzésükre készülő, öngyilkos hősök képét vetik fel előttük?

Valószínűleg ez is, az is igaz.

Ahányszor arra jártam, mindig a saját nevemet kerestem. Számtalanszor felírtam már, mégis mindannyiszor eltűnt róla. Néhányszor komolyan elgondolkodtam rajta, nem csak álmodtam-e az egészet. Kíváncsi lettem volna, kinek a műve; szívesen elbeszélgettem volna vele.

De ahogy jobban belegondoltam, végülis igaza volt. A Főnök hangsúlyozta, a legjobb harcosok jelentkezését várja. Minden voltam, csak harcos nem. Az elszántságom már megvolt ahhoz, hogy tanuljak, csak éppen mestert nem találtam. Leginkább Niel vagy Ricky segítségére számítottam, de mindketten – ahogy az összes harcos, aki jelentkezett -, keményen edzettek, hogy szembe tudjanak szállni az ismeretlen területek csontig hatoló hideg telével, a rájuk leselkedő vadakkal és nem utolsósorban a másik klán rajtaütéseivel.

-    Ricky, kérlek, kérlek! Csak egy kicsit, egy nagyon kicsit! – kérleltem kétségbeesetten, miután Niel már számtalanszor visszautasított. – Csak egy kicsit taníts meg használni a kardot vagy az íjat vagy valamit!

-    Nem tehetem, Jihyun – sóhajtott nagyot.

-    Miért? Miért mondja ezt mindenki, akivel csak beszélek? Mi az, ami megakadályoz? – Ricky nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

-    Legyen – sóhajtottam mélyet. – Akkor megkérek valaki mást… megkeresem Chunjit vagy a Főnököt vagy akár… akárki mást! – Bíztam benne, hogy ezzel hatással lehetek rá, de nem. Csak elfordult és megindult vissza a dolgára.

Ricky, mióta feliratkozott, Niellel gyakorolt együtt. Niel volt az egyetlen, aki képes volt őt igazán befogadni, vagy legalábbis elég toleránsan viselkedni vele szemben. Nem, biztos voltam benne, hogy megkedvelte. L.Joe-t többször láttam az Arany Kastélyban Chunjival vagy C.A.P.-pel sétálni, mindig valami komoly dologról beszélgettek. Hogy őszinte legyek, magányos voltam. Mindenki a készülődéssel volt elfoglalva, engem már teljesen el is felejtettek. Ez abszolút nem zavart volna, ha velük tarthattam volna én is a nagy útra… de ennek volt egy feltétele, amit nem sikerült teljesítenem.

Rickyt persze nem bírtam meggyőzni. Talán ha azt mondtam volna, hogy L.Joe-val fogok gyakorolni, hathattam volna rá, de hát ő is tudta, ettől nem kell tartania. Csalódottan sétálgattam, amerre épp a lábam vitt. Már többször jártam a temetőben is panaszkodni apám sírjánál, amiért az előtt kellett meghalnia, hogy megtanított volna küzdeni. Talán én sem gondoltam teljesen komolyan ezt a szemrehányást, akkor mégis jól esett kimondani.

Miután szinte körbesétáltam már a fél kastélyt és fél falut, leültem valahová az út szélére a fűbe. Elegem volt. Hideg is volt, bár a mai nap pont az egyik legkellemesebb volt az elmúlt két hétben. A nap, gyengén ugyan, de végre kilátszódott a szürke felhők mögül, az ég kék volt. Hosszan bámultam az eget, elgondolkodva, vajon hol lehet a vége? Teljesen elmerültem kék tengerében, mígnem valami hirtelen fejbe nem talált.

-    Áú – kaptam a fájó ponthoz. Egy fenyőtoboz volt az. Körbenéztem, de fogalmam sem volt, honnét kerülhetett oda. Hirtelen megrezzentek mögöttem a késő őszi cserjék száraz maradványai. Nyeltem egyet. Valaki van mögöttem.

Villámgyorsan felugrottam és hátráltam néhány lépést. A zörgés egyre erősödött, ágak ropogtak, mintha dulakodás folyna odabent, majd hirtelen kibukkant egy nagyon alacsony kisfiú. Hosszú kócos haja, zöld tincsei ismerősnek tűntek.

-    Te – kezdtem volna, de odaszaladt hozzám és a lábaim mögé bújt. A derekamig ért nagyjából, pedig én is elég alacsony voltam.

-    Ments meg! – esdekelt, mígnem egy újabb, teljesen ugyanilyen fiú ugrott ki a bokrok közül.

-    Hé, Trax, nem ér másokat is bevonni a játékba! – mutogatott rá az újonnan érkezett egy csúzlival a kezében. Zsebei tele voltak fenyőtobozokkal. – Állj ki velem szemtől szembe, ahogy azt egy klántagnak kell! – parancsolt, miközben eldobta előző fegyverét és egy fakardot rántott elő az oldaláról.

-    Én is klántag vagyok! – bátorította magát Trax és ő is előkapta fakardját, miközben kibújt „menedékemből”. Nekirontott a másik kisfiúnak, majd hevesen kardozni kezdtek. Támad, hárít, támad, hárít – így ment ez, mígnem Trax véletlenül rá nem csapott a másik ujjaira, aki ennek hatására elejtette kardját. Az alkalmat kihasználva Trax a földre döntötte és fakardját nyakának szegezte.

-    Kegyelem! – esdekelt a vesztes.

-    A klántagok nem kegyelmeznek a Rövidkardosoknak, Trey! – vágott vissza Trax.

-    Jól van, vesztettem – adta fel durcásan Trey és feltápászkodott, hogy leverje magáról a port. Érdekes volt végignézni a két teljesen egyforma fiú párbaját. Hirtelen eszembe jutott, hol is láttam már őket, illetve egyiküket korábban: a trónteremben, amikor a klánhoz érkeztem. Hát persze, azt hiszem Trey volt az… igen, a fiú, aki klánfőnök akar lenni.

A két kissrác már indulni készült, miközben a párbajukról és különböző ütésekről, szúrásokról beszélgettek, rám ügyet sem vetve. Elvetemült, némileg szégyenbeejtő ötletem támadt. Megállítottam őket.

-    Várjatok! – szóltam utánuk. Egy emberként fordultak vissza felém, a két egyforma arc ugyanazzal a gyermeki kíváncsisággal meredt rám. – Szeretnék én is játszani veletek ilyen kardozósat! Ha már pajzsként szolgáltam… mellesleg meg is dobtatok egy tobozzal! Tehát, elégtételként vegyetek be engem is a játékba!

-    Mi? Neee… muszáj? – nyavalygott azt hiszem Trey, de már elvesztettem, melyikük melyik volt. – Egyáltalán ki vagy te?

-    Jihyun vagyok! – nyújtottam feléjük barátságosan a kezem.

-    Bátyó, hadd játsszon ő is! Minél többen vagyunk, annál jobb! – szólalt meg a másik is. – Talán még azt a buta öreg mestert is bevehetnénk és akkor sokkal izgalmasabb lenne! Mindkettőnknek lenne egy szolgája… vagy esetleg lehetnének az ellenség is! Akkor nem kapnál ki még egyszer – nevetett. Néha imádtam a gyerekek gondolatmenetét. Némi tettetett gondolkodás után végül Trey rábólintott. Elmosolyodtam.

A két kisfiú, mint elmondták (bár egyértelmű volt), testvérek, visszavezettek a kastély nyugati szárnyába. Ezen a részen voltak a lakosztályok, én is itt voltam egy ideig elszállásolva. Itt lakott az összes nemes és főbb klántag, akik úgymond közel voltak a tűzhöz. A klánfőnök és szűk családja, tehát szülei, felesége, gyerekei, illetve testvérei a házasságig, a központi toronyban laktak, a trónteremtől nem messze.

Néhány boltíves átjáró után végül egy belső udvarba értünk. Kicsit nyomasztó volt, ahogy a magas várfalak minden oldalról szorosan körülvették. Úgy nézett ki, mint egy zöld pont egy hegyekkel körülvett szakadék alján. A fű talán egyedül itt volt még mindig zöld.

Mielőtt a játék kezdetét vehette volna, Trax még elszaladt, hogy megkeresse a „buta öreg mesterüket”. Miután eredménytelenül tért vissza, változtak a szabályok: ők ketten voltak ellenem. Kezembe nyomtak egy az övékhez hasonló fakardot és egyből rám támadtak. Mondanom sem kell, mesterien bántak a fegyverrel hozzám képest. Pillanatok alatt legyőztek.

-    Ez így nem vicces! – nyafogott Trey. – Ha nem tudsz játszani, akkor miért akartál?

Megvontam a vállam.

-    Várj, bátyó! – szólalt meg Trax is. – Tanítsunk neki néhány mozdulatot! Látod, ő lány! A lányok nem tudnak harcolni! – Képes lett volna vérig sérteni ezzel a megjegyzéssel, bár jelen esetben teljesen igaza volt. Trey igazat adott öccsének. Nagyot sóhajtott és elkezdett néhány vágást és döfést mutogatni. Elértem a célomat.

Hamarosan ismét kezdetét vehette a játék. Ezúttal némileg tovább kitartottam, mégis ők nyertek. Nem elégedtek meg azonban annyival, hogy kiverték kezemből a játékszert és a földre kényszerítettek, Trey előkapta a már jól ismert csúzliját is és fenyőtobozokkal kezdett bombázni. Felugrottam, hogy elszaladjak előle. Így már jobban tetszett a játék mindkettejüknek. Trax felkapta a földről a célt tévesztett tobozokat és azokkal dobált, míg én futottam előlük.

Ezt a játékot már kevésbé élveztem, de hát ez van, amikor a kisgyerekek bemelegednek. Körbe-körbe futottam a kis udvaron, mígnem hirtelen beleütköztem valakibe. Ösztönösen ugrottam volna félre, de félreléptem, így még pont időben kapott el, mielőtt a földre estem volna. A két támadóm egyből felhagyott a lövöldözéssel, nagyot nyelve megálltak. Felnéztem az imént érkezőre, szemeim elkerekedtek.

-    Főnök! – Egyből félreugrottam. Jaj, milyen figyelmetlen is vagyok. – Elnézést kérek! – hajoltam meg előtte mélyen. Csak ne büntessen meg!

-    Trey, Trax, mi folyik itt? – fordította figyelmét elsődlegesen a két gyerkőc felé. Ismét nagyot nyeltek.

-    Csak játszottunk – kezdte a mentegetőzést Trax.

-    Sera már keres benneteket, amiért ellógtátok az ebédet.

Egymásra néztek. Ekkor tudatosult csak bennük, hogy a fél napot eljátszották és mennyire korog a gyomruk. Egy „Igenis, C.A.P. Főnök!” kíséretében végül mindketten elvonultak a körülvevő falak egyikébe. A Főnök ekkor nézett csak rám.

-    Jól vagy? – kérdezte.

-    Persze, csak játszottunk! – feleltem zavartan.

Az udvar szélén körbe kövezett út húzódott, az út és a fű határán itt-ott kőpadok voltak lerakva. Ezek egyikére ültünk le C.A.P.-pel. Zavarban voltam miatta, eddig csak egyetlenegyszer beszélgettünk, az is hivatalos ügyben volt. Nem tudtam, mennyire lehetek vele közvetlen, mennyit engedhetek meg magamnak.

-    Az unokaöcséim, a nővérem gyermekei – felelte különösebb érzelmek nélkül. A távozásuk irányába meredt. – Kicsit neveletlenek, sajnálom, ha bántottak.

-    Szó sincs erről, csak játszottunk. Igazából én magam kértem meg őket, hadd csatlakozhassak. Ha már nem volt senki, aki megtanítana harcolni, legalább tőlük elleshettem néhány mozdulatot.

A Főnök nem felelt semmit, szemében értelem villant. Ismét szemügyre vettem arcát. Közelről másnak tűnt. Sokkal nemesebb volt, mint előtte, minden vonása hatalomról, előkelő elődökről és még rá leselkedő nagy feladatokról árulkodott. Egyedül a szeme volt az, amibe állandóan szomorúság keveredett. Hosszan bámultam a szemeit, nem tudtam levenni róla tekintetem. Vajon mi lehet az, ami miatt ilyen szomorú? Kiét veszthette el, hogy az ilyen nagy sebet ejtett nemcsak lelkén, de külsején is? Nagy gondok, terhek nyomták a vállát, folyamatosan aggodalmat tükrözött volna az arca, ha nem lett volna ilyen kemény, hogy visszatartsa.

Most kezdtek csak igazán értelmet találni Niel szavai, amikor azt mondta, a Főnök sem mindenható. Végtelenül magányosnak tűnt ott mellettem. Olyannak, akinek egyedül kell megvívnia az élet nagy küzdelmeit, segítségre nem számíthat, senki nem segíthet. Rengeteg ember sorsát viselte magán, egyetlen szava miatt ezrek élhetnek vagy pusztulhatnak. Félelmetes, mekkora felelősség és hatalom kapcsolódott hozzá csupán egyetlen szó miatt: „Főnök”.

-    Miért szeretnél megtanulni harcolni? – kérdezte némi szünet után. Teljesen elvesztem szemének bámulásában, fogalmam sem volt, mennyi ideje nézhettem.

-    Csak… szeretnék én is magukkal menni az ismeretlen területekre. Szeretnék a klán segítségére lenni, ha már apámnak meg kellett halnia… Úgy lenne igazságos, ha hátrahagyott volna egy örököst, aki betölti a helyét, de én cseppet sem vagyok méltó hozzá.

-    Nem a tehetség vagy tudás teszi az örököst. Megfelelő utódja vagy SeHongnak, olyan, aki a szívén viseli a klán sorsát és segíti azt, ahol csak tudja.

-    Mégis! Ő is azt várná el tőlem, hogy harcoljak, a köztudat is ezt várja el! De mind hiába… ahányszor felírom a nevem arra az átkozott táblára, mindig eltünteti valaki! – kezdtem megint kétségbeesni. Nem tudom, mi vitt rá arra, hogy kiöntsem a szívem a klánfőnöknek. Talán a tekintete volt megint az, ami együttérzést és bizalmat sugárzott, ami azt az érzetet keltette, hogy ő úgyis mindent tud, semmi újat nem közlök vele.

-    Jihyun – fordult végre felém, a szemembe nézett. Ijesztő volt, alig bírtam állni a tekintetét. – Apád utolsó kívánsága az volt, hogy védjelek meg. Nem engedhetlek a biztos halálba. Csak láb alatt lennél.

-    Éppen ezért akarok megtanulni harcolni! Ha meg tudnám védeni magam, hogyha hasznára lennék, akkor… - lelkesen kezdtem, de a végére ez alábbhagyott. – Hiába kérek meg bárkit, mindig visszautasítanak! – C.A.P. úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja ennek az okát, de nem akarja elárulni. Sóhajtott egyet és ismét elnézett a szemközti átjáró sötétjébe.

-    Egyszer valaki azt mondta nekem: vágyainknak nem szabhatunk határt, hanem célokká kell alakítani őket, s elérhetjük akár a csillagos eget is. – Elhallgatott egy időre, mintha azt várná el, hogy gondolkodjak utána. Enélkül is megtettem volna…

-    Bízom benne – folytatta -, hogy az elszántságod elég erős ahhoz, hogy gyümölcsöt hozzon. Ez azonban már rajtad múlik; rajtad múlik, hogy termést hoz-e, vagy elszárad, mielőtt még egyáltalán kinyílhatott volna.

Nem értettem teljesen, ezzel hová akar kilyukadni. Úgy nézett ki, mint akit emlékek hadai támadták meg, egyik nagyobb fájdalmat okozva, mint a másik. Néhány perc néma küzdelem után végül felém fordult. Megfogta a karom, feltűrte rajta a viszonylag bő kabátujjat és lassan végigtapogatta az egészet, mintha erő után kutatna benne. Érintése nyomán bizsergett a bőröm. Nagyokat nyeltem és nagy levegőket vettem, miközben le sem vettem szemem az arcáról. Ő mindvégig a karomra koncentrált. Még jobban zavarba hozott.

-    Valóban apád erejét örökölted, édesanyád elszántságával. Ennek elégnek kell lennie… Legyen – nézett ismét a szemembe. – Később mutatok neked néhány fogást, hogy bizonyíthasd rátermettségedet. Előtte viszont van még néhány elintéznivalóm.

-    Komolyan? – pislogtam rá. – Komolyan mondja? – A klánfőnök bólintott, engem pedig majd szétvetett az öröm.

C.A.P. hamarosan magamra hagyott, de örömömben ezzel mit sem törődve, sem azzal, hogy a kastély ezen részén még soha sem jártam, elindultam kifelé. El sem hiszem, végre tanulhatok! Talán elejétől kezdve a Főnököt kellett volna megkérnem. Volt benne viszont valami, ami nem hagyott nyugodni. Még mindig magam előtt láttam sötét szemeit, átható tekintetét. Beleborzongtam, de nem tudtam kiverni a fejemből. Képes lettem volna egész nap elnézni. Olyan volt, mint az óceán, vagy a lemenő nap – minél tovább nézed, annál inkább rabul ejt szépsége. Hiába próbálod behatárolni távlatait, megtalálni a végét, lehetetlen és idővel úgy elmerülsz benne, hogy a kiutat lehetetlen megtalálni.

Ez a gondolat nyomán megtorpantam. Csak most tudatosult bennem, hogy eltévedtem. A kastélynak ezen részét abszolút nem ismertem, mellesleg eddig nem is figyeltem, merre jártam. Nem hiszem el!

Nagyjából fél órás bolyongás után sikerült végül kijutnom a friss levegőre. Valószínűleg valami cselédbejárót találhattam, mert hemzsegtek errefelé a hosszú szoknyákba öltözött szolgálólányok és a mezítlábas szolgálófiúk. Néhányan nagy kosarakat cipelve vonultak befelé, valószínűleg a konyhára. Mit sem törődve az újabb meglepődött tekintetekkel vágtam át az udvaron. Innét már nagyjából sikerült tájékozódnom és elkeveregnem a várkapuhoz.

Ott Nielt láttam meg, amint türelmetlenül hintázott jobbra-balra, közben minden irányba éberen figyelt. Ahogy meglátott, rögtön odaszaladt hozzám egy megkönnyebbült mosollyal.

-    Na végre, Jihyun! Már mindenfelé kerestelek! Merre jártál? – Bocsánatkérő gesztusommal sikerült némileg megnyugtatnom, szóval, még mindig szemrehányóan, így folytatta: - Rickyvel úgy döntöttünk, mégis tanítunk neked egy-két dolgot. Jót tesz nekünk is, ha átismételjük az alapokat.

-    Ezt most komolyan mondod? – Nem akartam elhinni, végre megtört a jég! Most, hogy a Főnök felajánlotta segítségét, hirtelen Niel és Ricky is jobb belátásra tértek. Még a végén velük mehetek az ismeretlen területekre is.

Niel csak bólintott, majd elvezetett a gyakorlóterünkre. A kastély keleti oldalán ereszkedtünk le a dombról. Itt gyéren fák sorakoztak, mind kopaszon álltak, leveleiket átadták már a földnek. Viszonylag nagy szabad terület volt közöttük, csaknem tökéletes az edzés lebonyolítására. Ricky már itt várt minket; mindent előkészített: kikészített különféle tőröket és kardokat, köztük fakardot is, illetve egy íjat egy tucat nyílvesszővel. A fák között láttam a felállított céltáblát.

Közös megállapodás alapján először egy fegyverbemutatót tartottak.

-    Ez itt a Rövid Kardok klánja legfőbb fegyvere – mutatott fel valamit Ricky. Amikor ráesett a fény akkor láttam csak meg, hogy egy rendkívül vékony, nagyjából 15 cm-es tűt tartott a kezében.

-    Mindenkinek megvan az a fegyver, amivel a legjobban bánik, ami hozzátartozik. Ezt csak hosszabb gyakorlással lehet megtalálni, de nekünk nincs annyi időnk, úgyhogy mindenből kapsz egy kis alapot – vette át Niel a szót. – Elsősorban a kard és az íj használatára tanítunk meg, de Ricky beavat téged a tűk világába is.

-    Ami a pusztakezes harcot illeti – szólt ismét Ricky -, majd közben mutatunk néhány alapütést és rúgást.

Hálásan hajlongtam előttük, ezt követően mondtak még néhány szót a különféle fegyverekről és már bele is csaptunk a munkába. Eleinte elég kelletlenül tartottam a fakardot a kezemben, új volt a helyzet, de mindent beleadtam. Rövidesen hozzá is szoktam és komolyra vettük a figurát. Mire C.A.P. odaért hozzánk, már javában folyt a kemény edzés. Egy elégedett pillantást küldött felénk, majd leült a szélre, míg Rickyék végeztek velem. Tőle néhány pusztakezes mozdulatot tanulhattam, illetve a kardforgatást is gyakoroltuk.

Elképesztő volt, a főnöknek nem csak a külseje, de a harcmodora, a mozdulatai is hasonlóan nemesek voltak. A kard, mintha karja meghosszabbítása lett volna, olyan jól illett kezébe; támadásai mind erőteljesek voltak, legyen szó akár ütésről, akár döfésről. Alig bírtam levenni róla a szemem. Be kellett látnom: a klánfőnök egy napon belül teljesen lenyűgözött, teljesen rabul ejtett.

Már csak másfél hetünk volt az indulás kitűzött időpontjáig. Mindenkinek egyre több dolga lett, egyre szigorúbb beosztásban folytak az edzések. Sajnos ez az én edzéseim kárára ment, ugyanis nagyjából napi három órát tudtak Nielék rám szentelni. A napok többi részében általában egyedül gyakoroltam. Előfordult, hogy a klánfőnök vagy Aerin arra járt és csatlakozott hozzám, néhányszor még Chunji is megfordult az edzőteremen.

Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy Chunji ennyire távoli lesz. Már akkor sejtettem ezt, amikor először beszéltem vele, de gyanúm beigazolódott. Ritkán lehetett látni a kastélyon kívül, még ritkábban magányosan. Általában őrök kísérgették, és amerre csak ment, az emberek összesúgtak a háta mögött. Ebből a szempontból nem csodáltam, hogy nem nagyon mozdult ki a kastélyból, mégis örültem volna neki, ha néha beszélhetek vele. Hiába nem volt ChanHee, mégis nyugalommal töltött volna el, ha beszélgethetek vele. De ez sajnos nem következett be, tehát be kellett érnem a hiányával.

Amikor az edzőterem felé járt, többnyire csak a pozíciómat igazította vagy a mozdulataimat javította, újat nem nagyon mutatott.

Ami a leginkább meglepett, és ez inkább csak az utolsó napokban volt jellemző, hogy L.Joe is többször sétálgatott egész véletlen a környékemen, ha egyedül voltam; amikor pedig Niellel és Rickyvel gyakoroltunk, nem messze tőlünk, a földön fekve figyelt. Úgy éreztem, végre Rickyvel is kezdett toleránsabb lenni, de még mindig csak az „elviselem a másik létezését” szintig jutottak el.

És hogy mi volt velem és L.Joe-val? Sokszor gondolkodtam ezen a dolgon. Mérges voltam rá, persze, de senkinek nem tart örökké a mérge. Az idő és a távolság az, ami feloldja a haragot. Azt hiszem, nálam sikerült is bizonyos fokig. Azóta, mióta „együtt” vártunk Chunji érkezésére, éreztem ezt, bár akkor még igyekeztem levegőnek nézni, ahogy ő is engem.

Idővel akkor is a földön feküdt már, amikor csak egyedül gyakoroltam és bele-beleszólogatott abba, mit hogy csinálok.

-    Neked nem kéne edzened véletlenül? – kérdeztem tőle számtalanszor, de mindig ugyanazt a választ kaptam:

-    Az nem a te dolgod.

Egy nap aztán olyan dolog történt, amire abszolút nem számítottam. Aznap is egyedül voltam vele, a szokásos helyzetben: én keményen gyakoroltam fakardommal, míg ő valahol a földön vagy valamelyik terebélyesebb fa vastagabb ágán feküdt. Szinte már tudomást sem vettem róla, mégsem értettem, mi a csudát keres itt folyton.

Már talán két óra is eltelhetett azóta, mióta utoljára szünetet tartottam, így fáradtan rogytam a földre. A fakard úgy csúszott ki a kezemből, mintha vajjal kenték volna be. Nagyokat sóhajtottam.

-    Már megint szünetet tartasz? – hallottam meg „lelkiismeretem” hangját a fa tetejéről.

-    Az ne beszéljen, aki egész nap csak lazsál! – vágtam vissza. Ha belegondolok, határozottan jobb lett a kapcsolatunk. Még mindig csipkelődtünk egymással, de mintha aznap hajnalban átgördültünk volna a mélyponton. Talán ő is elkezdte végre túltenni magát Sen halálán, vagy csak arra készült, hogy hamarosan találkoznak. Na jó, ez még viccnek is rossz volt, Jihyun!

Erre a kijelentésemre nem válaszolt semmit, mégis ő nyert. Nehézkesen, mint valami öregasszony, feltápászkodtam és ismét nekiálltam a levegőt kaszabolni.

-    Hogy te soha nem tanulsz – hallottam még zsörtölődését a fáról, de aztán egy szempillantás alatt a hátam mögött termett. Olyan közel volt hozzám, mint talán még soha.

-    Egyenesítsd ki a hátad, kisebb terpesz! A karodat pedig tartsd stabilabban! Ha így tartod azt a botot, egy pillanat alatt kiverik a kezedből! – javítgatott.

Miközben ezt magyarázta, hozzáért a hátamhoz, hogy kiegyenesítsen, lábaimat összenyomta a megfelelő nagyságú terpeszbe, majd végül hátulról átnyúlt két karom alatt és kezeit az enyéimre helyezve mutatta meg, hogyan kéne tartanom a kardot.

-    Így, egy kicsit emeld följebb! – mondta már szinte a hajamba. A szívem vadul kalapált, de nem értettem, miért. Buta szívem! Miért jelez egy ilyen embernél, aki iránt abszolút nem érzek semmit, még csak le sem nyűgöz? Amikor a klánfőnöknél viselkedik így, azt még megértem, mert persze megértem magam, de ez…

   Azt mindenesetre sikerült elérnie, hogy nem tudtam koncentrálni. Arcom szabályosan lángolt, még jó, hogy mögöttem állt. Egy darabig még kezét az enyéimen pihentette, de végül én voltam az, aki nem bírta tovább. Leeresztettem a kardot, mire ujjai lehulltak az enyéimről.

-    Most meg mi van? Így nem fogsz fejlődni! – méltatlankodott.

-    Pontosan ez a baj! Megtennéd, hogy visszamászol a fára vagy magamra hagysz? Zavarsz az edzésben! – Míg ezt kimondtam, nem mertem ránézni. Bele sem mertem gondolni, mit szólna, ha látná, mennyire zavarba hozott. Legalább beszélni tudtam még rendesen.

-    Te tudod! – vonta meg a vállát, majd visszaindult a kastély felé. Most akkor tényleg itt hagy? Nem baj, jobb is, legalább tudok végre koncentrálni!

Egy kicsit még vártam, de aztán utánanéztem. Már nem volt sehol. Nagyot sóhajtottam. Komolyan mondom, Jihyun, ha ezt így folytatod, nem tudsz majd elszakadni az itteniektől! De mégis, hogyan parancsolhatnék valami olyannak, amit nem is értek?

L.Joe onnantól fogva már nem jött vissza. Valahogy űr maradt utána, ami rádöbbentett arra, mégiscsak hiányzik, hogy itt volt. Magányosnak éreztem magam ismét. De inkább megráztam a fejem és újult erővel vetettem bele magam a levegő csapkodásába. Ha valami, legalább ennyi hasznom legyen belőle…