19. fejezet

Az idő rohamosan telt, egyre fenyegetőbben közeledett az indulás napja. Az időjárás nagy lépésekben hűlt, idővel már a 10°C-ot sem érhette el a hőmérséklet napközben. Az ősz egyre inkább télbe váltott, reggelente zúzmarát hintve szét a környéken.

A főtéren felállított önkéntes tábla az idővel egyenletesen haladva telt be. Többször is elhaladtam mellette, mindannyiszor szemügyre véve a rajta sorakozó neveket. A többségüket nem ismertem. Az első három név a táblán viszont folyton a szemem elé került. L.Joe, Niel, Ricky.

Elsőként írták fel magukat a veszélyes küldetésre, ezzel megtörve a jeget a többi jelentkező számára. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ők hárman az élvonalba kerülnek. Bár fiatalok voltak, mégis, a klán büszke lehetett rájuk.

A táblát minden egyes alkalommal, amikor elhaladtam arra, kisebb embercsoport vette körül. Elgondolkodtam, vajon ők hogy tekintenek az ott sorakozó nevekre: a klán hőseiként, büszkén mondják ki magukban a neveket, vagy kivégzésükre készülő, öngyilkos hősök képét vetik fel előttük?

Valószínűleg ez is, az is igaz.

Ahányszor arra jártam, mindig a saját nevemet kerestem. Számtalanszor felírtam már, mégis mindannyiszor eltűnt róla. Néhányszor komolyan elgondolkodtam rajta, nem csak álmodtam-e az egészet. Kíváncsi lettem volna, kinek a műve; szívesen elbeszélgettem volna vele.

De ahogy jobban belegondoltam, végülis igaza volt. A Főnök hangsúlyozta, a legjobb harcosok jelentkezését várja. Minden voltam, csak harcos nem. Az elszántságom már megvolt ahhoz, hogy tanuljak, csak éppen mestert nem találtam. Leginkább Niel vagy Ricky segítségére számítottam, de mindketten – ahogy az összes harcos, aki jelentkezett -, keményen edzettek, hogy szembe tudjanak szállni az ismeretlen területek csontig hatoló hideg telével, a rájuk leselkedő vadakkal és nem utolsósorban a másik klán rajtaütéseivel.

-    Ricky, kérlek, kérlek! Csak egy kicsit, egy nagyon kicsit! – kérleltem kétségbeesetten, miután Niel már számtalanszor visszautasított. – Csak egy kicsit taníts meg használni a kardot vagy az íjat vagy valamit!

-    Nem tehetem, Jihyun – sóhajtott nagyot.

-    Miért? Miért mondja ezt mindenki, akivel csak beszélek? Mi az, ami megakadályoz? – Ricky nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

-    Legyen – sóhajtottam mélyet. – Akkor megkérek valaki mást… megkeresem Chunjit vagy a Főnököt vagy akár… akárki mást! – Bíztam benne, hogy ezzel hatással lehetek rá, de nem. Csak elfordult és megindult vissza a dolgára.

Ricky, mióta feliratkozott, Niellel gyakorolt együtt. Niel volt az egyetlen, aki képes volt őt igazán befogadni, vagy legalábbis elég toleránsan viselkedni vele szemben. Nem, biztos voltam benne, hogy megkedvelte. L.Joe-t többször láttam az Arany Kastélyban Chunjival vagy C.A.P.-pel sétálni, mindig valami komoly dologról beszélgettek. Hogy őszinte legyek, magányos voltam. Mindenki a készülődéssel volt elfoglalva, engem már teljesen el is felejtettek. Ez abszolút nem zavart volna, ha velük tarthattam volna én is a nagy útra… de ennek volt egy feltétele, amit nem sikerült teljesítenem.

Rickyt persze nem bírtam meggyőzni. Talán ha azt mondtam volna, hogy L.Joe-val fogok gyakorolni, hathattam volna rá, de hát ő is tudta, ettől nem kell tartania. Csalódottan sétálgattam, amerre épp a lábam vitt. Már többször jártam a temetőben is panaszkodni apám sírjánál, amiért az előtt kellett meghalnia, hogy megtanított volna küzdeni. Talán én sem gondoltam teljesen komolyan ezt a szemrehányást, akkor mégis jól esett kimondani.

Miután szinte körbesétáltam már a fél kastélyt és fél falut, leültem valahová az út szélére a fűbe. Elegem volt. Hideg is volt, bár a mai nap pont az egyik legkellemesebb volt az elmúlt két hétben. A nap, gyengén ugyan, de végre kilátszódott a szürke felhők mögül, az ég kék volt. Hosszan bámultam az eget, elgondolkodva, vajon hol lehet a vége? Teljesen elmerültem kék tengerében, mígnem valami hirtelen fejbe nem talált.

-    Áú – kaptam a fájó ponthoz. Egy fenyőtoboz volt az. Körbenéztem, de fogalmam sem volt, honnét kerülhetett oda. Hirtelen megrezzentek mögöttem a késő őszi cserjék száraz maradványai. Nyeltem egyet. Valaki van mögöttem.

Villámgyorsan felugrottam és hátráltam néhány lépést. A zörgés egyre erősödött, ágak ropogtak, mintha dulakodás folyna odabent, majd hirtelen kibukkant egy nagyon alacsony kisfiú. Hosszú kócos haja, zöld tincsei ismerősnek tűntek.

-    Te – kezdtem volna, de odaszaladt hozzám és a lábaim mögé bújt. A derekamig ért nagyjából, pedig én is elég alacsony voltam.

-    Ments meg! – esdekelt, mígnem egy újabb, teljesen ugyanilyen fiú ugrott ki a bokrok közül.

-    Hé, Trax, nem ér másokat is bevonni a játékba! – mutogatott rá az újonnan érkezett egy csúzlival a kezében. Zsebei tele voltak fenyőtobozokkal. – Állj ki velem szemtől szembe, ahogy azt egy klántagnak kell! – parancsolt, miközben eldobta előző fegyverét és egy fakardot rántott elő az oldaláról.

-    Én is klántag vagyok! – bátorította magát Trax és ő is előkapta fakardját, miközben kibújt „menedékemből”. Nekirontott a másik kisfiúnak, majd hevesen kardozni kezdtek. Támad, hárít, támad, hárít – így ment ez, mígnem Trax véletlenül rá nem csapott a másik ujjaira, aki ennek hatására elejtette kardját. Az alkalmat kihasználva Trax a földre döntötte és fakardját nyakának szegezte.

-    Kegyelem! – esdekelt a vesztes.

-    A klántagok nem kegyelmeznek a Rövidkardosoknak, Trey! – vágott vissza Trax.

-    Jól van, vesztettem – adta fel durcásan Trey és feltápászkodott, hogy leverje magáról a port. Érdekes volt végignézni a két teljesen egyforma fiú párbaját. Hirtelen eszembe jutott, hol is láttam már őket, illetve egyiküket korábban: a trónteremben, amikor a klánhoz érkeztem. Hát persze, azt hiszem Trey volt az… igen, a fiú, aki klánfőnök akar lenni.

A két kissrác már indulni készült, miközben a párbajukról és különböző ütésekről, szúrásokról beszélgettek, rám ügyet sem vetve. Elvetemült, némileg szégyenbeejtő ötletem támadt. Megállítottam őket.

-    Várjatok! – szóltam utánuk. Egy emberként fordultak vissza felém, a két egyforma arc ugyanazzal a gyermeki kíváncsisággal meredt rám. – Szeretnék én is játszani veletek ilyen kardozósat! Ha már pajzsként szolgáltam… mellesleg meg is dobtatok egy tobozzal! Tehát, elégtételként vegyetek be engem is a játékba!

-    Mi? Neee… muszáj? – nyavalygott azt hiszem Trey, de már elvesztettem, melyikük melyik volt. – Egyáltalán ki vagy te?

-    Jihyun vagyok! – nyújtottam feléjük barátságosan a kezem.

-    Bátyó, hadd játsszon ő is! Minél többen vagyunk, annál jobb! – szólalt meg a másik is. – Talán még azt a buta öreg mestert is bevehetnénk és akkor sokkal izgalmasabb lenne! Mindkettőnknek lenne egy szolgája… vagy esetleg lehetnének az ellenség is! Akkor nem kapnál ki még egyszer – nevetett. Néha imádtam a gyerekek gondolatmenetét. Némi tettetett gondolkodás után végül Trey rábólintott. Elmosolyodtam.

A két kisfiú, mint elmondták (bár egyértelmű volt), testvérek, visszavezettek a kastély nyugati szárnyába. Ezen a részen voltak a lakosztályok, én is itt voltam egy ideig elszállásolva. Itt lakott az összes nemes és főbb klántag, akik úgymond közel voltak a tűzhöz. A klánfőnök és szűk családja, tehát szülei, felesége, gyerekei, illetve testvérei a házasságig, a központi toronyban laktak, a trónteremtől nem messze.

Néhány boltíves átjáró után végül egy belső udvarba értünk. Kicsit nyomasztó volt, ahogy a magas várfalak minden oldalról szorosan körülvették. Úgy nézett ki, mint egy zöld pont egy hegyekkel körülvett szakadék alján. A fű talán egyedül itt volt még mindig zöld.

Mielőtt a játék kezdetét vehette volna, Trax még elszaladt, hogy megkeresse a „buta öreg mesterüket”. Miután eredménytelenül tért vissza, változtak a szabályok: ők ketten voltak ellenem. Kezembe nyomtak egy az övékhez hasonló fakardot és egyből rám támadtak. Mondanom sem kell, mesterien bántak a fegyverrel hozzám képest. Pillanatok alatt legyőztek.

-    Ez így nem vicces! – nyafogott Trey. – Ha nem tudsz játszani, akkor miért akartál?

Megvontam a vállam.

-    Várj, bátyó! – szólalt meg Trax is. – Tanítsunk neki néhány mozdulatot! Látod, ő lány! A lányok nem tudnak harcolni! – Képes lett volna vérig sérteni ezzel a megjegyzéssel, bár jelen esetben teljesen igaza volt. Trey igazat adott öccsének. Nagyot sóhajtott és elkezdett néhány vágást és döfést mutogatni. Elértem a célomat.

Hamarosan ismét kezdetét vehette a játék. Ezúttal némileg tovább kitartottam, mégis ők nyertek. Nem elégedtek meg azonban annyival, hogy kiverték kezemből a játékszert és a földre kényszerítettek, Trey előkapta a már jól ismert csúzliját is és fenyőtobozokkal kezdett bombázni. Felugrottam, hogy elszaladjak előle. Így már jobban tetszett a játék mindkettejüknek. Trax felkapta a földről a célt tévesztett tobozokat és azokkal dobált, míg én futottam előlük.

Ezt a játékot már kevésbé élveztem, de hát ez van, amikor a kisgyerekek bemelegednek. Körbe-körbe futottam a kis udvaron, mígnem hirtelen beleütköztem valakibe. Ösztönösen ugrottam volna félre, de félreléptem, így még pont időben kapott el, mielőtt a földre estem volna. A két támadóm egyből felhagyott a lövöldözéssel, nagyot nyelve megálltak. Felnéztem az imént érkezőre, szemeim elkerekedtek.

-    Főnök! – Egyből félreugrottam. Jaj, milyen figyelmetlen is vagyok. – Elnézést kérek! – hajoltam meg előtte mélyen. Csak ne büntessen meg!

-    Trey, Trax, mi folyik itt? – fordította figyelmét elsődlegesen a két gyerkőc felé. Ismét nagyot nyeltek.

-    Csak játszottunk – kezdte a mentegetőzést Trax.

-    Sera már keres benneteket, amiért ellógtátok az ebédet.

Egymásra néztek. Ekkor tudatosult csak bennük, hogy a fél napot eljátszották és mennyire korog a gyomruk. Egy „Igenis, C.A.P. Főnök!” kíséretében végül mindketten elvonultak a körülvevő falak egyikébe. A Főnök ekkor nézett csak rám.

-    Jól vagy? – kérdezte.

-    Persze, csak játszottunk! – feleltem zavartan.

Az udvar szélén körbe kövezett út húzódott, az út és a fű határán itt-ott kőpadok voltak lerakva. Ezek egyikére ültünk le C.A.P.-pel. Zavarban voltam miatta, eddig csak egyetlenegyszer beszélgettünk, az is hivatalos ügyben volt. Nem tudtam, mennyire lehetek vele közvetlen, mennyit engedhetek meg magamnak.

-    Az unokaöcséim, a nővérem gyermekei – felelte különösebb érzelmek nélkül. A távozásuk irányába meredt. – Kicsit neveletlenek, sajnálom, ha bántottak.

-    Szó sincs erről, csak játszottunk. Igazából én magam kértem meg őket, hadd csatlakozhassak. Ha már nem volt senki, aki megtanítana harcolni, legalább tőlük elleshettem néhány mozdulatot.

A Főnök nem felelt semmit, szemében értelem villant. Ismét szemügyre vettem arcát. Közelről másnak tűnt. Sokkal nemesebb volt, mint előtte, minden vonása hatalomról, előkelő elődökről és még rá leselkedő nagy feladatokról árulkodott. Egyedül a szeme volt az, amibe állandóan szomorúság keveredett. Hosszan bámultam a szemeit, nem tudtam levenni róla tekintetem. Vajon mi lehet az, ami miatt ilyen szomorú? Kiét veszthette el, hogy az ilyen nagy sebet ejtett nemcsak lelkén, de külsején is? Nagy gondok, terhek nyomták a vállát, folyamatosan aggodalmat tükrözött volna az arca, ha nem lett volna ilyen kemény, hogy visszatartsa.

Most kezdtek csak igazán értelmet találni Niel szavai, amikor azt mondta, a Főnök sem mindenható. Végtelenül magányosnak tűnt ott mellettem. Olyannak, akinek egyedül kell megvívnia az élet nagy küzdelmeit, segítségre nem számíthat, senki nem segíthet. Rengeteg ember sorsát viselte magán, egyetlen szava miatt ezrek élhetnek vagy pusztulhatnak. Félelmetes, mekkora felelősség és hatalom kapcsolódott hozzá csupán egyetlen szó miatt: „Főnök”.

-    Miért szeretnél megtanulni harcolni? – kérdezte némi szünet után. Teljesen elvesztem szemének bámulásában, fogalmam sem volt, mennyi ideje nézhettem.

-    Csak… szeretnék én is magukkal menni az ismeretlen területekre. Szeretnék a klán segítségére lenni, ha már apámnak meg kellett halnia… Úgy lenne igazságos, ha hátrahagyott volna egy örököst, aki betölti a helyét, de én cseppet sem vagyok méltó hozzá.

-    Nem a tehetség vagy tudás teszi az örököst. Megfelelő utódja vagy SeHongnak, olyan, aki a szívén viseli a klán sorsát és segíti azt, ahol csak tudja.

-    Mégis! Ő is azt várná el tőlem, hogy harcoljak, a köztudat is ezt várja el! De mind hiába… ahányszor felírom a nevem arra az átkozott táblára, mindig eltünteti valaki! – kezdtem megint kétségbeesni. Nem tudom, mi vitt rá arra, hogy kiöntsem a szívem a klánfőnöknek. Talán a tekintete volt megint az, ami együttérzést és bizalmat sugárzott, ami azt az érzetet keltette, hogy ő úgyis mindent tud, semmi újat nem közlök vele.

-    Jihyun – fordult végre felém, a szemembe nézett. Ijesztő volt, alig bírtam állni a tekintetét. – Apád utolsó kívánsága az volt, hogy védjelek meg. Nem engedhetlek a biztos halálba. Csak láb alatt lennél.

-    Éppen ezért akarok megtanulni harcolni! Ha meg tudnám védeni magam, hogyha hasznára lennék, akkor… - lelkesen kezdtem, de a végére ez alábbhagyott. – Hiába kérek meg bárkit, mindig visszautasítanak! – C.A.P. úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja ennek az okát, de nem akarja elárulni. Sóhajtott egyet és ismét elnézett a szemközti átjáró sötétjébe.

-    Egyszer valaki azt mondta nekem: vágyainknak nem szabhatunk határt, hanem célokká kell alakítani őket, s elérhetjük akár a csillagos eget is. – Elhallgatott egy időre, mintha azt várná el, hogy gondolkodjak utána. Enélkül is megtettem volna…

-    Bízom benne – folytatta -, hogy az elszántságod elég erős ahhoz, hogy gyümölcsöt hozzon. Ez azonban már rajtad múlik; rajtad múlik, hogy termést hoz-e, vagy elszárad, mielőtt még egyáltalán kinyílhatott volna.

Nem értettem teljesen, ezzel hová akar kilyukadni. Úgy nézett ki, mint akit emlékek hadai támadták meg, egyik nagyobb fájdalmat okozva, mint a másik. Néhány perc néma küzdelem után végül felém fordult. Megfogta a karom, feltűrte rajta a viszonylag bő kabátujjat és lassan végigtapogatta az egészet, mintha erő után kutatna benne. Érintése nyomán bizsergett a bőröm. Nagyokat nyeltem és nagy levegőket vettem, miközben le sem vettem szemem az arcáról. Ő mindvégig a karomra koncentrált. Még jobban zavarba hozott.

-    Valóban apád erejét örökölted, édesanyád elszántságával. Ennek elégnek kell lennie… Legyen – nézett ismét a szemembe. – Később mutatok neked néhány fogást, hogy bizonyíthasd rátermettségedet. Előtte viszont van még néhány elintéznivalóm.

-    Komolyan? – pislogtam rá. – Komolyan mondja? – A klánfőnök bólintott, engem pedig majd szétvetett az öröm.

C.A.P. hamarosan magamra hagyott, de örömömben ezzel mit sem törődve, sem azzal, hogy a kastély ezen részén még soha sem jártam, elindultam kifelé. El sem hiszem, végre tanulhatok! Talán elejétől kezdve a Főnököt kellett volna megkérnem. Volt benne viszont valami, ami nem hagyott nyugodni. Még mindig magam előtt láttam sötét szemeit, átható tekintetét. Beleborzongtam, de nem tudtam kiverni a fejemből. Képes lettem volna egész nap elnézni. Olyan volt, mint az óceán, vagy a lemenő nap – minél tovább nézed, annál inkább rabul ejt szépsége. Hiába próbálod behatárolni távlatait, megtalálni a végét, lehetetlen és idővel úgy elmerülsz benne, hogy a kiutat lehetetlen megtalálni.

Ez a gondolat nyomán megtorpantam. Csak most tudatosult bennem, hogy eltévedtem. A kastélynak ezen részét abszolút nem ismertem, mellesleg eddig nem is figyeltem, merre jártam. Nem hiszem el!

Nagyjából fél órás bolyongás után sikerült végül kijutnom a friss levegőre. Valószínűleg valami cselédbejárót találhattam, mert hemzsegtek errefelé a hosszú szoknyákba öltözött szolgálólányok és a mezítlábas szolgálófiúk. Néhányan nagy kosarakat cipelve vonultak befelé, valószínűleg a konyhára. Mit sem törődve az újabb meglepődött tekintetekkel vágtam át az udvaron. Innét már nagyjából sikerült tájékozódnom és elkeveregnem a várkapuhoz.

Ott Nielt láttam meg, amint türelmetlenül hintázott jobbra-balra, közben minden irányba éberen figyelt. Ahogy meglátott, rögtön odaszaladt hozzám egy megkönnyebbült mosollyal.

-    Na végre, Jihyun! Már mindenfelé kerestelek! Merre jártál? – Bocsánatkérő gesztusommal sikerült némileg megnyugtatnom, szóval, még mindig szemrehányóan, így folytatta: - Rickyvel úgy döntöttünk, mégis tanítunk neked egy-két dolgot. Jót tesz nekünk is, ha átismételjük az alapokat.

-    Ezt most komolyan mondod? – Nem akartam elhinni, végre megtört a jég! Most, hogy a Főnök felajánlotta segítségét, hirtelen Niel és Ricky is jobb belátásra tértek. Még a végén velük mehetek az ismeretlen területekre is.

Niel csak bólintott, majd elvezetett a gyakorlóterünkre. A kastély keleti oldalán ereszkedtünk le a dombról. Itt gyéren fák sorakoztak, mind kopaszon álltak, leveleiket átadták már a földnek. Viszonylag nagy szabad terület volt közöttük, csaknem tökéletes az edzés lebonyolítására. Ricky már itt várt minket; mindent előkészített: kikészített különféle tőröket és kardokat, köztük fakardot is, illetve egy íjat egy tucat nyílvesszővel. A fák között láttam a felállított céltáblát.

Közös megállapodás alapján először egy fegyverbemutatót tartottak.

-    Ez itt a Rövid Kardok klánja legfőbb fegyvere – mutatott fel valamit Ricky. Amikor ráesett a fény akkor láttam csak meg, hogy egy rendkívül vékony, nagyjából 15 cm-es tűt tartott a kezében.

-    Mindenkinek megvan az a fegyver, amivel a legjobban bánik, ami hozzátartozik. Ezt csak hosszabb gyakorlással lehet megtalálni, de nekünk nincs annyi időnk, úgyhogy mindenből kapsz egy kis alapot – vette át Niel a szót. – Elsősorban a kard és az íj használatára tanítunk meg, de Ricky beavat téged a tűk világába is.

-    Ami a pusztakezes harcot illeti – szólt ismét Ricky -, majd közben mutatunk néhány alapütést és rúgást.

Hálásan hajlongtam előttük, ezt követően mondtak még néhány szót a különféle fegyverekről és már bele is csaptunk a munkába. Eleinte elég kelletlenül tartottam a fakardot a kezemben, új volt a helyzet, de mindent beleadtam. Rövidesen hozzá is szoktam és komolyra vettük a figurát. Mire C.A.P. odaért hozzánk, már javában folyt a kemény edzés. Egy elégedett pillantást küldött felénk, majd leült a szélre, míg Rickyék végeztek velem. Tőle néhány pusztakezes mozdulatot tanulhattam, illetve a kardforgatást is gyakoroltuk.

Elképesztő volt, a főnöknek nem csak a külseje, de a harcmodora, a mozdulatai is hasonlóan nemesek voltak. A kard, mintha karja meghosszabbítása lett volna, olyan jól illett kezébe; támadásai mind erőteljesek voltak, legyen szó akár ütésről, akár döfésről. Alig bírtam levenni róla a szemem. Be kellett látnom: a klánfőnök egy napon belül teljesen lenyűgözött, teljesen rabul ejtett.

Már csak másfél hetünk volt az indulás kitűzött időpontjáig. Mindenkinek egyre több dolga lett, egyre szigorúbb beosztásban folytak az edzések. Sajnos ez az én edzéseim kárára ment, ugyanis nagyjából napi három órát tudtak Nielék rám szentelni. A napok többi részében általában egyedül gyakoroltam. Előfordult, hogy a klánfőnök vagy Aerin arra járt és csatlakozott hozzám, néhányszor még Chunji is megfordult az edzőteremen.

Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy Chunji ennyire távoli lesz. Már akkor sejtettem ezt, amikor először beszéltem vele, de gyanúm beigazolódott. Ritkán lehetett látni a kastélyon kívül, még ritkábban magányosan. Általában őrök kísérgették, és amerre csak ment, az emberek összesúgtak a háta mögött. Ebből a szempontból nem csodáltam, hogy nem nagyon mozdult ki a kastélyból, mégis örültem volna neki, ha néha beszélhetek vele. Hiába nem volt ChanHee, mégis nyugalommal töltött volna el, ha beszélgethetek vele. De ez sajnos nem következett be, tehát be kellett érnem a hiányával.

Amikor az edzőterem felé járt, többnyire csak a pozíciómat igazította vagy a mozdulataimat javította, újat nem nagyon mutatott.

Ami a leginkább meglepett, és ez inkább csak az utolsó napokban volt jellemző, hogy L.Joe is többször sétálgatott egész véletlen a környékemen, ha egyedül voltam; amikor pedig Niellel és Rickyvel gyakoroltunk, nem messze tőlünk, a földön fekve figyelt. Úgy éreztem, végre Rickyvel is kezdett toleránsabb lenni, de még mindig csak az „elviselem a másik létezését” szintig jutottak el.

És hogy mi volt velem és L.Joe-val? Sokszor gondolkodtam ezen a dolgon. Mérges voltam rá, persze, de senkinek nem tart örökké a mérge. Az idő és a távolság az, ami feloldja a haragot. Azt hiszem, nálam sikerült is bizonyos fokig. Azóta, mióta „együtt” vártunk Chunji érkezésére, éreztem ezt, bár akkor még igyekeztem levegőnek nézni, ahogy ő is engem.

Idővel akkor is a földön feküdt már, amikor csak egyedül gyakoroltam és bele-beleszólogatott abba, mit hogy csinálok.

-    Neked nem kéne edzened véletlenül? – kérdeztem tőle számtalanszor, de mindig ugyanazt a választ kaptam:

-    Az nem a te dolgod.

Egy nap aztán olyan dolog történt, amire abszolút nem számítottam. Aznap is egyedül voltam vele, a szokásos helyzetben: én keményen gyakoroltam fakardommal, míg ő valahol a földön vagy valamelyik terebélyesebb fa vastagabb ágán feküdt. Szinte már tudomást sem vettem róla, mégsem értettem, mi a csudát keres itt folyton.

Már talán két óra is eltelhetett azóta, mióta utoljára szünetet tartottam, így fáradtan rogytam a földre. A fakard úgy csúszott ki a kezemből, mintha vajjal kenték volna be. Nagyokat sóhajtottam.

-    Már megint szünetet tartasz? – hallottam meg „lelkiismeretem” hangját a fa tetejéről.

-    Az ne beszéljen, aki egész nap csak lazsál! – vágtam vissza. Ha belegondolok, határozottan jobb lett a kapcsolatunk. Még mindig csipkelődtünk egymással, de mintha aznap hajnalban átgördültünk volna a mélyponton. Talán ő is elkezdte végre túltenni magát Sen halálán, vagy csak arra készült, hogy hamarosan találkoznak. Na jó, ez még viccnek is rossz volt, Jihyun!

Erre a kijelentésemre nem válaszolt semmit, mégis ő nyert. Nehézkesen, mint valami öregasszony, feltápászkodtam és ismét nekiálltam a levegőt kaszabolni.

-    Hogy te soha nem tanulsz – hallottam még zsörtölődését a fáról, de aztán egy szempillantás alatt a hátam mögött termett. Olyan közel volt hozzám, mint talán még soha.

-    Egyenesítsd ki a hátad, kisebb terpesz! A karodat pedig tartsd stabilabban! Ha így tartod azt a botot, egy pillanat alatt kiverik a kezedből! – javítgatott.

Miközben ezt magyarázta, hozzáért a hátamhoz, hogy kiegyenesítsen, lábaimat összenyomta a megfelelő nagyságú terpeszbe, majd végül hátulról átnyúlt két karom alatt és kezeit az enyéimre helyezve mutatta meg, hogyan kéne tartanom a kardot.

-    Így, egy kicsit emeld följebb! – mondta már szinte a hajamba. A szívem vadul kalapált, de nem értettem, miért. Buta szívem! Miért jelez egy ilyen embernél, aki iránt abszolút nem érzek semmit, még csak le sem nyűgöz? Amikor a klánfőnöknél viselkedik így, azt még megértem, mert persze megértem magam, de ez…

   Azt mindenesetre sikerült elérnie, hogy nem tudtam koncentrálni. Arcom szabályosan lángolt, még jó, hogy mögöttem állt. Egy darabig még kezét az enyéimen pihentette, de végül én voltam az, aki nem bírta tovább. Leeresztettem a kardot, mire ujjai lehulltak az enyéimről.

-    Most meg mi van? Így nem fogsz fejlődni! – méltatlankodott.

-    Pontosan ez a baj! Megtennéd, hogy visszamászol a fára vagy magamra hagysz? Zavarsz az edzésben! – Míg ezt kimondtam, nem mertem ránézni. Bele sem mertem gondolni, mit szólna, ha látná, mennyire zavarba hozott. Legalább beszélni tudtam még rendesen.

-    Te tudod! – vonta meg a vállát, majd visszaindult a kastély felé. Most akkor tényleg itt hagy? Nem baj, jobb is, legalább tudok végre koncentrálni!

Egy kicsit még vártam, de aztán utánanéztem. Már nem volt sehol. Nagyot sóhajtottam. Komolyan mondom, Jihyun, ha ezt így folytatod, nem tudsz majd elszakadni az itteniektől! De mégis, hogyan parancsolhatnék valami olyannak, amit nem is értek?

L.Joe onnantól fogva már nem jött vissza. Valahogy űr maradt utána, ami rádöbbentett arra, mégiscsak hiányzik, hogy itt volt. Magányosnak éreztem magam ismét. De inkább megráztam a fejem és újult erővel vetettem bele magam a levegő csapkodásába. Ha valami, legalább ennyi hasznom legyen belőle…