8. fejezet

Hosszú órákig vágtattunk többnyire dél, többé-kevésbé délkelet felé. A sötétség, valamint az egyhangú fák semmi látnivalóval nem kínáltak, meg amúgy is kimerült voltam az elmúlt napok viszontagságaitól, szóval szinte az egész utat átaludtam. Csak arra ébredtem fel, hogy vágtából sétára váltottunk. Sajgott mindenem, nem éreztem se a lábaimat, se a hátsó felemet. A legjobb az lett volna, ha azonnal leszállhattam volna a lóról.

A levegő csendesen állt, csípős hideg volt. A köpeny, amit Rickytől kaptam, meglepően meleg volt, mégsem tudott eléggé melegen tartani. Vacogni kezdtem. Nagyon hideg volt, főleg így ébredés után. Hamarosan Rickynek is feltűnt a vacogásom, tehát leugrott a lóról és néhány méter után megálltunk.

-    Tartsunk egy kis pihenőt! – javasolta, amibe szavak nélkül is beleegyeztem. Bár inkább neki számított ez pihenőnek, mint nekem, elvégre egész idáig aludtam.

Valahol mélyen a fák között „vertünk tábort”. Úgy láttam, Rickynek nem nagyon akaródzott tábortüzet gyújtania, mégis megtette, ahogy vacogásomat hallgatta. Összedobott egy elképesztően kicsi tüzet, majd szorosan köré gyűltünk.

-    Sajnálom, egyelőre be kell érnünk ennyivel. Több szárazabb ágat nem találtam, ha pedig a nedveset rádobjuk, pillanatok alatt elárulhatjuk, hol vagyunk. Ha gondolod, odaadhatom az én köpenyem is… - ajánlotta és már szinte bújt is volna ki belőle, de megállítottam.

-    Nem kell, köszönöm, most jó így is. Neked is szükséged van rá. – Bár hozzá beszéltem, nem néztem rá. Tekintetem a parányi tábortüzünkre szegeztem. Ahogy viszonylag hangos pattogások közepette a lángok egyre jobban felemésztették a vékony ágacskákat, egyre azon gondolkodtam, vajon én is így áldozatul esek-e az itt folyó küzdelmeknek. Az álmom is eszembe jutott, de szerencsére már korántsem volt olyan valóságos. Távoli volt, nagyon távoli, ahogy az otthon szeretete és biztonsága is. Bár jelenleg egész jó idegállapotban voltam, mégis képes lettem volna elsírni magam, és mint valami ötéves, anyuért kiáltani. Szánalmas vagy, Lee Jihyun!

Hosszú percekig csak meredtünk mindketten magunk elé, majd végülis én törtem meg a csendet.

-    Miért nem öltél meg? – szegeztem neki újból a kérdést. Most már van időnk rá, hogy válaszoljon.

-    Ez egy elég jó kérdés – mosolyodott el zavartan. – Nem tudtam, mihez kellett volna kezdenem, egyszerűen nem éreztem helyesnek, hogy megöljelek. Talán önzőnek fogsz tartani, de igazából csak egy dolgot szeretnék: a kinti világban élni. A tudat, hogy itt vagy velem szemben te, aki onnét jöttél, az erdőn túlról, egyszerűen megőrjít… Nehezemre esik elhinni… - dobott néhány apró faágat a tűzre, majd hosszasan bámulta, ahogy a lángnyelvek kíméletlenül belekapnak és gyenge, vékony testüket teljesen elhamvasztják. – Volt egyszer egy fogjunk a börtönben. A Sebes Árnyak klánjából való volt és járt már odakint. Rengeteget mesélt a kinti világról és még keservesebbé tette szenvedésemet. Gyakorlatilag lehetetlen, hogy bárki kimenjen innét, ez a mi sorsunk, hogy ebben a végtelennek tűnő, mégis igen kicsi farengetegben éljünk. Csakis nagyon ritka alkalmakkor nyílik rá lehetőség, hogy kimehessünk. Ilyen volt néhány napja az istenség földre szállásának ünnepe, amikor téged is elraboltak.

-    Nem értem… te is ott voltál, amikor elraboltak, nem? Miért nem maradtál odakint akkor? – értetlenkedtem.

-    Először is, nem, én nem voltam ott. Az úrnőnk tudja jól, mennyire szeretnék odakint élni, éppen ezért nem engedte, hogy kimenjek. Ezzel próbált magához láncolni, amúgy is ingatagnak talált. Másodszor, nem maradhatunk csak úgy egyszerűen odakint. Szigorú és kusza szabályok vannak mindenre, amiken nem változtathatunk. Ezt így rendelték el az istenek… - tekintete ismét a semmibe meredt, gondolataiba merült. Megsajnáltam őt. Bár nem értettem teljesen, amit mondott és nem is látom át ennek az egész világnak a rendszerét, de az érthető volt, hogy akaratuktól függetlenül vannak ide bezárva. Vajon segíthetek rajtuk valahogy? Mi lehet az én szerepem az ő történetükben? Annyi kérdésem lett volna és úgy éreztem, Ricky meg is tudna válaszolni valamennyit, de nem kérdeztem. Csendben meredtem magam elé én is, mígnem egy kérdést intézett hozzám:

-    Mondd, Jihyun, mesélnél nekem a kinti világról, az otthonodról? – szomorkás, csillogó szemekkel tekintett rám. A kiskutya-nézés, amit Changhyuntól is ismertem, nála is ugyanúgy megvolt és egyszerűen beleborzongtam, ahogy kimondta a nevem, miközben ilyen szemekkel nézett rám. Nem tudtam nemet mondani.

-    Még szép! – mosolyodtam el. – Lássuk csak, képzeld el, otthon nem fáklyákkal világítunk és még csak nem is lovakkal közlekedünk. Van egy csomó gép és eszköz, amik ezt a célt szolgálják, például… - és hosszan meséltem neki egy csomó mindenről, ami itt nincsen. Lebilincselve, csukott szemmel hallgatott. Már-már azt hittem, elaludt közben, de ekkor mindig egy kisebb kérdést tett fel valamelyik jelentéktelen részlettel kapcsolatban. Úgy éreztem, közelebb kerültem hozzá. Teljesen más volt, mint amikor először megláttam a nagyteremben vagy a cellám ajtajában. Hiányzott róla az a könyörtelen tekintet, helyette barátságos, gyengéd pillantásokat küldött felém. Teljesen olyan volt, mint Changhyun, mégis más. Mégis, ahányszor ránéztem, folyton eszembe jutottak az otthoniak és egyre erősödött a honvágyam. Vajon hazajuthatok még valaha?

Éppen a családomról, valamint a vidámparkról meséltem neki, amikor váratlanul csendre intett. A kis tüzünk már ígyis kialvóban volt, most azonban óvatos, nyugtalan mozdulatokkal teljesen eloltotta. Ismét teljes sötétség borult a tájra, bár a hold valamelyest kilátszott a vonuló felhők mögül. Intett nekem, hogy lapuljak a földre, ő maga pedig felállt és feszülten meredt előre a sötétben, minden neszre felkapva a fejét. Jó pár percig semmi nem történt. Már épp fellélegeztem volna, amikor valami megcsillant az éppen előbújó hold fényében és Rickyt a legközelebbi fához szorította. Valami hajszálvékony, mégis szinte átvághatatlan drót. Mélyen belevágott Ricky tagjaiba, biztosan fájt.

Még mélyebbre lapultam a fák árnyékában. Féltem. Hamarosan egy csuklyás alak lépett elő a szemközti fák homályából. Nem volt túl magas, mégis félelmet keltett bennem. Ricky csak összehúzta szemét, ő már tudta, kivel van dolga.

-    Kik vagytok? – kérdezte parancsolóan a csuklyás. Ahogy egy felhő elvonult a hold előtt, némi fény esett a tájra, megvilágítva a csuklyás arcát. Ne! Nem lehet igaz… ! Ez… ez hogy lehet?

-    Válaszolj, rövid kardos! – folytatta lenézően, közben fenyegetően oldalán lógó kardjára helyezte a kezét és kipattintotta azt hüvelyéből.

Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Aki előttünk állt, nem volt más, mint Lee Byunghun…

7. fejezet

Lassan sötétedett már odakint, a szél is az éjszaka szagát hozta magával. A hat árny rendíthetetlenül haladt észak felé. Ők sem gondolták, hogy ennyire el fog húzódni a dolog, de örültek. A sötétben sokkal több esélyük van észrevétlenül bejutni, mint napközben. Valószínűleg meg sem próbálták volna fényes nappal, de így legalább várniuk sem kellett.

Rendkívül gyorsan haladtak, néhány óra alatt elérték a hatalmas tisztást, ahol a Rövid Kardok Klánjának falva állt. Először távolról szemügyre vették az egészet. Nem az első alkalom, hogy erre jártak, mégis úgy viselkedtek, mintha minden idegen lenne. Minden egyes apró árnyat gyanúsan méregettek. Este volt már, csend volt a faluban. Itt-ott elvétve néhány ház ablakából sápadt fény szűrődött ki, de többnyire mindenki pihenni tért már. A főtéren valamivel nagyobb volt a forgalom, akik éjszakai életet éltek, mind ott gyűltek össze a kisebb-nagyobb kocsmákban és falatozókban.

Mélyen arcukba húzták fekete csuklyájukat és szorosan beburkolóztak sötét köpönyegükbe, nehogy feltűnjön, hogy nem ide tartoznak. Sikerült láthatatlanul áthaladniuk a főtéren is, már csak a főépület, a Vörös Palota őrségét kellett kijátszaniuk és bent is voltak. Ez azonban már nehezebb falatnak tűnt. Az őrök éberen állomásoztak, míg a kétméterenként elhelyezett fáklyák szinte mindent megvilágítottak.

Belelapultak a legközelebb lévő árnyékba és onnét figyeltek. Csak egy felé mehettek: felfelé. L.Joe intett a többieknek, hogy maradjanak, majd egy szempillantás alatt felmászott a meredek várfalon, mint valami pók. Az őrtoronyban álló őrt pillanatok alatt elhallgattatta, majd intett a többieknek.

A várfalon belül már jóval több árnyék volt, megkönnyítve haladásukat. A kis csapat egyik tagja már megjárta egyszer a Vörös Palota celláit, így tudta, merre kell menniük. Átsurrantak egy csaknem teljesen sötét és néptelen udvaron, majd egy nagy boltíves bejárón keresztül bejutottak az épületbe. Több folyosó ágazott el előttük. Nekik azt kellett választaniuk, ami lefelé vitt a föld alá, a tömlöcök szintjére.

Óvatosan lépkedtek lefelé a különböző magasságú lépcsőfokokon. Hamarosan egy kisebb kanyar állta útjukat, melyből fáklyafény szűrődött. Néhány, talán két őr alakját vetítette eléjük a falra. Finoman előhúzták fegyvereiket és nekirontottak az őröknek. Szerencsére sikerült – a meglepetés erejét kihasználva – csendben elhallgattatni őket.

Megérkeztek tehát. Eddig minden simán ment.

Vagy 10-20 tömlöc sorakozott itt lent a pincében, mind vastag, áthatolhatatlan ajtókkal lezárva. Már csak meg kellett találniuk a megfelelőt, amiben a kulcsot tarthatják fogva. Jobb ötletük nem lévén szétszóródtak és véletlenszerűen benéztek szinte minden cellába. A legtöbbjük üres volt.

-    Most mihez kezdjünk? – szegeződött a kérdés L.Joe-nak.

-    Őszintén szólva nem tudom… Bizonyára elvihették valahová. Az egész palotát viszont nem kutathatjuk át… - tanácstalan volt ő is. – Nincsen esetleg még egy börtön-szárny? Egy másik pince vagy valami…

-    Úgy tudom – szólalt fel a csapat egyik tagja -, a keleti részlegen van még egy nagyobb börtön, de ott az elítélteket és a megkínzottakat tartják. Hogyha esetleg odavitték a kulcsot, esélytelen, hogy élve megtaláljuk.

-    A fenébe! – csapott bele L.Joe az egyik tömlöc ajtajába. – Üres kézzel nem mehetünk vissza… nézzük meg a másik oldalt is!

Már éppen indultak volna vissza, amikor hirtelen egy hang megszólította őket. Megtorpantak. Az egyik cellából jött. Elég erőtlen hang volt, pontosan nem is értették, mit mondott, mert rögtön lánccsörgés követte.

-    Ki van ott? – szólt erélyesen a csapat egyik tagja hosszú kardját fenyegetően maga elé emelve.

-    A Sebes Árnyak Klánjából jöttetek? – folytatta a hang.

-    Ki akarja tudni? – húzta össze a szemét L.Joe.

-    Te vagy az, igaz, L.Joe? – szólt ismét. Hangját egy tompa puffanás és újabb lánccsörgés követte. – Kivinnétek innét? Én vagyok az, Niel!

-    Niel?! – csodálkozott a fiú. Intett az egyik társának, hogy óvatosan törje be a cellaajtót. A túloldalon legnagyobb meglepetésükre valóban rég elvesztett társuk, Niel ült.

-    Niel, hát élsz? Azt hittük, meghaltál…! – ámuldozott tovább a kis csapat kapitánya.

-    Én is azt hittem! De most már látom, volt értelme várnom!

A viszontlátás örömében szabadították meg béklyóitól hajdani társukat. L.Joe örömtelien nézett végig barátján: arca elég megviselt volt és rengeteget fogyott is, de tényleg az a Niel volt, akit ismert. Fél éve volt egy kisebb összetűzésük a Rövid Kardok Klánjával. Sok embert vesztett mindkét oldal. Azt hitték, Niel is elesett, de ezek szerint túlélte és fogoly lett. Elképesztően boldogok voltak, de nem feledkezhettek el a feladatukról sem.

-    A kulcsért jöttetek? – érdeklődött Niel. A kis csapat bólintott. – Itt volt néhány napig a szomszéd cellában, de ma délután elvitték valahova. Sietnünk kell, lehet, hogy már végeztek is vele!

-    De hogy találjuk meg? – szólt valaki a csapatból. Ha legalább a Főnök itt lenne a mindent látó szemével…

-    Valószínűleg láthatták a jelet. Ez azt jelenti, készítettek róla valamilyen feljegyzést is. Ha azt megtaláljuk, ugyanúgy nyert ügyünk van! – gondolkodott hangosan L.Joe.

-    Biztosan valahol Alena dolgai között őrzik…

-    Talán megnézhetnénk a trónteremben! – rukkolt elő az ötlettel az egyik csuklyás. – Mutatom az utat! – A többiek egyetértően bólogattak, majd a fiú nyomába eredtek.

Ricky suhintott kettőt a kardjával, mintha csak erejét akarná fitogtatni. Arca belső küzdelemről árulkodott, habozott. Végül ismét felemelte a kardját és lecsapta vele a kalitka zárát. Az ajtó kinyílt, de nem bírtam mozdulni. Rá se tudtam nézni hóhéromra, csak a cipőjét bámultam. Fekete volt. Ugyanolyan fekete, mint az elmúlt napjaim, mióta elraboltak.

-    Állj fel! – szólt rám. Nem mozdultam. – Mondom, állj fel! Gyere már, gyorsan!

Erőszakosan benyúlt értem és kirángatott a kalitka sarkából. Nem ellenkeztem, olyan voltam, mint egy élettelen bábu. Feladtam a reményt. Csak öljön már meg végre, gyorsan! Vágja el a torkom, döfjön szíven vagy bármi jó…

-    Szedd össze magad! Így nem fogunk tudni kijutni!

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

-    Mit mondtál?

Nem válaszolt semmit, helyette kitekintett az ajtón. Nem volt ott senki. Megragadott ismét, de most már kevésbé erőszakosan és megindultunk kifelé. Fogalmam sincs, merre mentünk vagy hogy hová és miért, csak vitt előre. Számtalan folyosón és boltíven haladtunk át, jó néhány őrt félre is állított az útból. Hamarosan egy csúcsos, alacsony ajtó állta utunkat. Ricky magabiztosan, otthonosan benyitott és behúzott maga után.

A szobában szemközt egy viszonylag nagy rózsaablak törte meg az egyhangú kőfalat, jobbra tőle egy ágy, balra pedig egy alacsony asztal állt. Az ágy előtt volt még egy jókora láda, amit Ricky rögtön meg is támadott, ahogy becsukta mögöttünk az ajtót. Két sötét színű köpenyt húzott elő belőle, egyiket nekem dobta, másikat magára terítette; majd különböző fegyvereket tartott elém. Volt ott minden: számtalan eltérő méretű és vastagságú tű, kések, tőrök, egy rövid- és egy hosszúkard.

-    Tudod használni valamelyiket? – nézett rám. Megráztam a fejem. Mégis mit vár el tőlem? – A kinti világban még ennyi önvédelmet sem tanítanak az embernek? Mindegy, ezt azért tartsd magadnál! – nyújtott át egy bőrmarkolatú tőrt. Ő maga felszerelkezett vagy 30 db tűvel, két rövid- és egy hosszúkarddal, végül egy íjat dobott át a vállán, egy tegez nyílvesszővel.

-    Indulhatunk! – nézett rám komolyan.

-    Miért nem öltél meg? Miért segítesz?

-    Én sem tudom – szólalt meg egy hosszabb csend után. – Ezt később megbeszéljük, most viszont el kell tűnnünk!

Bátorítólag rám nézett, majd megfogta a karom, és miután kikémlelt a szobából, már szaladtunk is tovább. Hamarosan egy óriási boltíven keresztül kijutottunk egy udvarra. Sötét volt már odakint, a hold sem látszott. A fáklyák fénye ijesztő árnyakat rajzolt a falakra, illetve a talajra. Nem akartam odanézni, igyekeztem megbízni Rickyben, bármennyire is nem értettem, mit miért tesz: az előbb még meg akart ölni, most viszont megment. De vajon tényleg nem vezet valami csapdába? A börtönben a „rabtársam” azt mondta, ne higgyek neki. Végülis, nem tűnik annyira rossz embernek. Ha jobban belegondolok, igazából teljesen mindegy: ha itt maradok, meghalok, ha vele megyek, lehet akkor is; de így legalább van esély a túlélésre.

Hamarosan egy istállóba értünk. Jobbról is és balról is lovak pihentek vagy eszegettek csendesen. Itt-ott egy nyihogás is hallatszott. Valahol középtájon álltunk meg egy gyönyörű sötétbarna ló előtt. Gyengéden megsimogatta a fejét és néhány becéző szó után kihozta az állásából. Felnyergelte, majd kivezette az istállóból. Kint aztán feltett rá engem, aztán ő is mögém ült.

-    Hát akkor kapaszkodj! – mondta nekem, majd megindította a lovat. Vágtában haladtunk át az egész udvaron. Szerencsénkre a főkapu nyitva volt. Néhány őr állt csak ott, de rájuk ügyet sem vetve kiviharoztunk az építményből, egyenesen bele az erdő sötétjébe…

6. fejezet

Éles nyikorgással nyílt ki, majd csukódott be ismét a hatalmas tölgyfaajtó. Heten léptek be rajta és foglaltak helyet a terem közepén lévő kerekded asztalnál. A nyolcadik személy már itt várta őket.

-    Akkor ismertetem a tervet! – szólalt meg egy fiatal nő a „nyolcadik személy” baljáról.

-    Várjunk egy pillanatot! – szólalt meg az egyik férfi. – A Rövid Kardok Klánja megszerezte a kulcsot! Napok óta náluk van és még semmit sem léptünk?

-    A tekercs viszont nálunk van, ugyanúgy állunk. – torkolta le egy fiatalabb fiú. – Hallgass és figyelj!

-    Tehát, a terv… - folytatta a nő, miközben eltűrt egy hosszú barna tincset az arcából. – Több mint valószínű, hogy a rövid kardosok hamarosan támadást indítanak ellenünk, hogy megszerezzék a tekercset. Az őrszemeink már figyelik a mozgásukat. Ez idő alatt, míg ők támadnak, kell egy kisebb csapatnak belopóznia a területükre és megszerezni a kulcsot! A csapatot L.Joe fogja vezetni. Válassz magad mellé – fordult ezúttal már a fiú felé – 5 olyan embert, akinek képességeiben a legjobban megbízol és induljatok el még ma!

-    Miért pont L.Joet választotta, főnök? Sokkal alkalmasabb lennék a feladatra én! – méltatlankodott ismét a férfi.

-    Nem, Barin! – szólalt meg végül a főnök is. – L.Joe sokkal kisebb és fürgébb nálad! Könnyebben be tud jutni észrevétlenül a rövid kardosok területére. Bízz a döntésemben! – bár végig hidegen beszélt, mondandója végére szeme kísértetiesen villant egyet, ezzel adva az ellenkező Barin tudására feljebbvalóságát.

-    L.Joe, számítok rád! – fordult a főnök is a fiú felé, szája sarkában mintha egy apró bátorító mosoly jelent volna meg. Mindketten tudták, csaknem öngyilkos feladatról van szó, de L.Joe bátran vállalta. Jól esett neki a főnök bizalma, sokkal magabiztosabb lett tőle.

A megbeszélés ezzel véget is ért, mindenki ment a maga dolgára: vagy felkészülni a közeledő támadásra, vagy pedig a kiszabott küldetésre. Nem sokkal később a hat árny megindult északra, az ellenséges területek felé.

Messze északon, a Rövid Kardok Klánjának tanácstermében is megbeszélés folyt. Az úrnő, Alena összegyűjtötte legjobb embereit és bizalmasait és megosztotta velük tervét.

-    Két csapattal indulunk – mutogatott a térképen hozzá. – Az egyik, a főcsapat, nagyjából 80-an a Sebes Árnyak faluját vesszük ostrom alá, míg a mellékcsapat, 8 fő, kihasználva, hogy mindenki a támadással lesz elfoglalva, beoson a klán főépületébe és megkeresi a tekercset. A főcsapatot én fogom személyesen vezetni, míg a mellékcsapatot Changjora bízom. Számítanunk kell azonban arra is, hogy ők is küldenek egy kisebb csapatot a kulcsért. Hogy ezt elkerüljük, az itthon maradottak is harcra készen kell hogy álljanak. Rád bízom a klán védelmét, Ricky! Ezzel együtt megkérnélek arra is, iktasd ki a lányt, nehogy véletlenül is megszerezzék az eredeti kulcsot. Ami pedig a másolatot illeti, készítettünk egy hamisítványt is, amivel semmire sem mennek. Bízom benned, hogy sikerül azt ellopatnod velük. Ennyi lenne a terv. Azonnal kezdjetek el készülődni, egy óra múlva indulunk!

-    Igenis! – hangzott minden oldalról a válasz, majd mindenki nekilátott a készülődésnek.

-    Miénk lesz a győzelem! – mosolyodott el Alena diadalittasan, majd ő is elhagyta a termet.

Végül nem vittek vissza a cellámba, hanem egy kisebb „fakalitkába” zártak az egyik teremben. Itt sem volt egy árva ablak sem, a gyertyák hullámzó fénye adott valamennyi világosságot. Körös-körül rendezetlen polcok és szekrények vettek körül, a földön pedig papírok hevertek szanaszét. Nagy volt a rendetlenség.

Velem szemben egy kisebb asztal volt, mellette egy székkel, amin Ricky ült. Viszonylag rövid kardja az ölében pihent, éppen ezen dolgozott; valószínűleg élesítette. Hát persze, már készül arra, hogy végezzen velem.

Furcsa hangulat kerített hatalmába mióta behoztak ebbe a ketrecbe. Az élni akarás és a végső lemondás váltogatta bennem egymást folyamatosan, és a lemondás állt nyerésre. Egyre csak néztem és néztem, ahogy Ricky a kardján dolgozik, csaknem vártam már, hogy legyünk túl az egészen. Közben folyamatosan az otthoniakra gondoltam: ChanHeere, hogy vajon jól van-e, Byunghunra, hogy mit gondolhatott, amikor végül nem mentem hétfőn iskolába és értesült az otthon történtekről; anyura, akit ugyanaz a látvány fogadott, mikor fáradtan hazaért a munkából, mint engem; Changhyunra és EunKyungra, a legjobb barátaimra… haza akartam menni. Nem értem, miért történt velem mindez? Mi rosszat követtem el, hogy ennyit kelljen szenvednem? Miért kell most meghalnom?

-    Nagyon furcsa… - kezdtem el végső őrületemben hangosan beszélni. – Tudod, Ricky… van otthon egy barátom, a legjobb barátom már egészen pici korunk óta… Changhyun, Yoo Changhyunnak hívják… - Lemondóan, elgyötörten dőltem a kalitka oldalának, hangom teljesen üresen csengett, mondataim összefüggéstelenek voltak.  – Tudod, teljesen… teljesen ugyanúgy néz ki, mint te… akár ikrek is lehetnétek, még a hangotok is egyforma – a gondolat megnevettetett. – Annyira hasonlítasz rá, de tényleg… Aztán van otthon egy bátyám is, Lee ChanHee… a legjobb báty a világon… tudod amúgy, engem hogy hívnak? Lee Jihyun, azt hiszem, Lee Jihyun vagyok… muszáj volt valakinek elmondanom, még mielőtt teljesen elfelejtem…

Ricky nem úgy tűnt, mint aki figyel rám. Háttal ült nekem és folyamatosan dolgozott. Ironikusan elnevettem magam. Milyen furcsa, bár ketten vagyunk a szobában, mégis egyedül fogok meghalni, mintha ő nem is lenne itt. Nem is tudom, talán azért próbáltam valamennyire beszélni vele, mert annyira hasonlított Changhyunra. De tényleg nem ő volt. Nem, ő Ricky volt. Ricky, egy ismeretlen világból, teljesen idegen tőlem.

Miután nem beszéltem, ismét teljes csend telepedett a szobára. Az idő rettenetesen lassan telt. Csak legyen már vége, utána minden jobb lesz. Igen, ha itt végeztem, újra találkozhatok ChanHeevel, Changhyunnal, EunKyunggal és ki tudja, talán még újra el is mehetek randizni Byunghunnal.

A bőrdarab, amivel eddig Ricky dolgozott, tompa puffanással landolt az asztalon. Teljesen nyugodtan állt fel és nézett szembe velem. Kivont kardja fenyegetően csillogott, higgadt tekintete olyan volt, mint egy gyilkosé. Suhintott egyet a kardjával, majd közelebb lépett, hogy véghezvigye ítéletemet.

5. fejezet

Sokára aludtam el, valószínűleg álomba sírtam magam. Az ébredés pillanatában, amikor rájöttem, hogy nem a szobámban, de még csak nem is ágyban fekszem, hirtelen minden megvilágosodott: Még mindig a sötét tömlöcben ültem, most azonban az ajtón lévő kisablak nyitva volt, kevés fényt adva a cellának. Tehát nem álom volt.

A tegnapi nap eseményei legalább olyan távolinak tűntek, mint az otthon és a békés hétköznapok, amikből oly váratlanul kiragadtak. Mint valami rossz film, aminek nem ismerni a történetét, s így érthetetlenné válik. Akaratom ellenére osztottak nekem is szerepet, csak épp a forgatókönyvet felejtették el megmutatni.

Mégis mit kéne tennem? Teljesen magamra maradtam ebben a rémálomban. Egyedül az a kis fényfolt okozott némi örömöt. Legszívesebben elsírtam volna magam ismét, de ezzel semmire sem mentem volna. Felesleges, teljesen mindegy, mit csinálok.

Ahogy így marcangoltam magam, egyszeriben kinyílt a cellaajtó és valaki, egy ismerős idegen, egy ócska alumíniumtálcán ételt csúsztatott be rajta. Nem voltam éhes. Elhatároztam magam, hogy nem fogadok el tőlük semmit, főleg amíg azt sem tudom, kik az elrablóim. Ki tudja, lehet meg is van mérgezve!

Abban viszont biztos voltam, hogy Changhyun volt az, aki a tálcát beadta. Elképzelhető, hogy ő volt az is, aki kinyitotta nekem a kisablakot. Egy próbát megér, hátha beszélhetek vele. De nem válaszolt. Talán tényleg nem ő volt az, nem tudom.

Nagyjából így ment ez még két napig, amikor végül megtört a jég.

-    Changhyun, kérlek! Tudom, hogy te vagy az! – szóltam hozzá kétségbeesetten. Az állandó sötétség, magány és félelem teljesen kikezdte az idegeimet, csaknem az őrület szélén álltam. - Csak egy kicsit, néhány szót kérlek szólj hozzám! Nem értem, mi történik itt! Annyira… annyira félek! – szemeim ismét elkezdtek megtelni könnyekkel, bár nem az volt a célom, hogy meghassam. Hallottam, hogy nem ment el, még ott állt valahol a tömlöc előtt. Néhány percnyi habozás után végül ismét kinyílt a bejárat és valóban Changhyun lépett be rajta.

-    Na jó, akkor két dolgot tisztázzunk! – guggolt le elém. Hangja szigorú volt még mindig, de valamivel kedvesebb, mint odakint a nagyteremben.  – Egy – emelte fel mutatóujját -, én nem Changhyun vagyok. A nevem Ricky! Ri-cky! Érted? A másik pedig… igen, én hagytam nyitva neked azt a kis ablakot. A kinti világban éltél, szóval nem tűrheted olyan jól a sötétséget. – idegesen beletúrt a hajába. Látszólag menni készült, de aztán az ajtóból még egyszer visszajött hozzám. – Csak azért teszem, hogy ne úgy jöjjön le, mintha mi lennénk a rosszak. Nem, semmivel sem vagyunk rosszabbak a Sebes Árnyak Klánjánál! Mi is csak élni szeretnénk, kijutni végre a kinti világba, ugyanúgy, mint ők! Ezért igazán nem ítélhetsz el… nem mi vagyunk a gonoszok, érted? – úgy tűnt, eléggé felzaklatta magát. Idegesen felugrott, majd hangosan becsapta maga után a cellaajtót. Még a kisablakot is becsapta, de aztán néhány perc múlva visszajött és azt azért kinyitotta.

Összerezzentem. A hallottak csak még jobban összezavartak. Sebes Árnyak klánja? Kinti világ? Mibe csöppentem? Olyan ez, mint valami fantasy-regény. Arcomat a kezeimbe temettem és kétségbeesetten nevetni kezdtem. Nem hiszem el! Teljesen megőrültem!

-    Ne higgy el neki semmit! – szólalt meg hirtelen valaki. Nem tudtam pontosan, honnét jön a hang és még sötét is volt.

-    Ki vagy te?

-    A rabtársad, ha minden igaz. – nevetett ironikusan. Mintha előre tudta volna a következő kérdésemet, így folytatta: - Papírvékonyak itt a tömlöcök közti falak. Valahol jobbra tőled találsz egy pici lyukat a falon, nagyjából egy ujjnyi. Megvan? – Nem igazán találtam semmit, erre ő átdugta az ujját rajta. Így már megvolt. Megpróbáltam átnézni rajta, de nála teljes sötétség uralkodott, úgyhogy semmit nem láttam.

-    Figyelj, ne higgy el semmit neki! Rövid kardos talpnyaló! Még hogy semmiben sem rosszabbak nálunk… !! – mintha még köpött is volna egyet, fokozva ellenszenvét és lenézését. – Te a kinti világból jöttél?

-    Ha minden igaz… de nem értem. Te tudod, mi ez a kinti világ-dolog? És hol vagyunk most? Én Seoulból jöttem, de ez már biztosan nem ott van…

-    Tényleg onnét való vagy. Hát, a kinti világ minden, ami nem az erdő. Minden, ahová mi nem mehetünk. Az erdő pedig… van, de mégsincs sehol. Ez már csak ilyen paradox szituáció. Mi sem tudjuk pontosan… De ha te a kinti világból származol, mit keresel itt? Miért hoztak ide? – kíváncsiskodott tovább. Biztos nem gyakori, hogy rabtársa van. Főleg nem egy ilyen „kinti világból való”, mint én.

-    Azt hittem, talán te meg tudod mondani…

-    Esélytelen – sóhajtott egy nagyot. – Utálom, hogy nem tudom, mi történik odakint!

-    Mióta vagy itt?

-    Nagyjából hat hónapja, ha jól számolom. Egy ideje már nem tudom pontosan követni az idő haladását… Na de figyelj, biztos nem mondtak semmit, miért kellettél? Egy apró mondatot sem? – Egyértelműen nagyon érdekelte a dolog. Ha tudtam volna bármit is mondani, megtettem volna. De ami fontosabb: hat hónapja itt van már? Egy fél évet eltöltött ebben az állandó sötétségben és még nem őrült meg? Szégyellhetem magam, amiért én ezt a három napot is alig bírtam ki. Vajon meddig kell még itt maradnom?

-    Figyelsz te rám?

-    Őő igen, bocsánat… mintha valami olyasmit mondtak volna, hogy én vagyok a kulcs… és valamilyen jelet kerestek rajtam, ami csak napfénynél látszik… - kutakodtam emlékeimben.

-    Kulcs? A titok kulcsa? – ugrott hangja egy fokkal magasabbra. – Értem már… - dőlt neki jól hallhatóan a falnak. – Tehát a játék elkezdődött...

Úgy tűnt, ezen hosszan elgondolkozott, mert nem szólt semmit. Eljött az én kérdéseim ideje!

-    Milyen játék? És mi ez a van-de-mégsincs-erdő dolog? Mi az a Sebes Árnyak Klánja? Nem értek semmit, válaszolj kérlek!

Nem szólt semmit, ugyanis sietős léptek hangzottak fel a folyosóról. Hamarosan kinyílt a cellám ajtaja is. Changhyun, vagyis Ricky volt az, két ismeretlen férfivel. Intett nekik a fejével, mire mindketten megragadtak és ismét végigráncigáltak a hosszú, homályos folyosón. Miért pont most? Pont, amikor végre választ kaphattam volna kérdéseimre! Miért játszik a sors folyamatosan ellenem?

Egy belső udvarhoz hasonló helyen engedtek el végül. A vörös hajú úrnő már itt várt ránk. Itt volt még vele a Luna nevezetű nő és Changjo is. Az éles napfényben alig láttam valamit, szemeim annyira megszokták már az állandó éjszakát. Elég hűvös volt az idő, de ez a kinti friss levegő mégis sokkal jobban esett, mint a cella dohos, poros hidege. A két férfi úgy fordított, hogy a meleg napsugarak egyenesen a meztelen bal vállamat érjék, ahol még napokkal ezelőtt a jelek voltak. A jelenlévők tágra nyílt szemekkel, feszülten meredtek a vállamra.

Ahogy a sugarak elkezdték melegíteni bőrömet, ismét előjött az égető fájdalom, csak sokkal erősebben. A hosszú jelsorozat, ami néhány napja jelent meg a vállamon, ismét kirajzolódott, még élesebben, mint előtte.

-    A jel! – szólalt meg megkönnyebbülten az úrnő. – Valóban ő a kulcs. Jól van, szép munkát végeztetek! A kulcs mostmár a markunkban van! Készüljetek! Azonnal indulunk és visszaszerezzük a tekercset is!

-    A lánnyal mi legyen, úrnőm? – kérdezte Ricky.

-    Másoljátok le a jeleket, amíg még ilyen szép napos időnk van! Utána azt csinálsz vele, amit akarsz, már nem lesz rá szükségünk…

-    Igenis! – hajolt meg, majd miután a kis társaság elvonult, furcsa, némileg szánakozó tekintettel rám nézett. – Vigyétek vissza átmenetileg a cellájába! Majd még később eldöntöm, mi lesz a sorsa! Nem szabad életben hagynunk, különben a Sebes Árnyak is tudomást szerezhetnek a jelről! – adta ki a parancsot.

Szemeim tágra nyíltak: most tényleg meg fognak ölni? Ki fognak végezni? Amíg elvittek, végig Rickyre néztem esdeklő tekintettel, de úgy tűnt, nem értek el hozzá az érzéseim. Mit csináljak? El kell szöknöm! Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni!

4. fejezet

Már rég sötétség telepedett a sárguló levelekre. Egyedül a hold adott némi fényt a tájékozódáshoz, már amennyire az őszi lombkorona átengedte azt. Gyönyörű teliholdas éjszaka volt.

A csendet csupán néhány árny hangtalan susogása törte meg átmenetileg, majd ismét teljes csendbe burkolózott minden

Hamarosan léptek koppantak a fapadlón.

-    Főnök, nem találtuk meg. – jelentett komoly hangon egy fiatal fiú. A túloldalról mocorgás hallatszott, majd a holdfényben egy alak jelent meg. A guggoló fiú fölé magasodott, búskomor arcának kísérteties jelleget kölcsönzött a sápadt fény.

-    Már nem volt ott senki, mire odaértünk. Attól tartok, gyorsabbak voltak nálunk. – A főnök szája gúnyos mosolyra húzódott, miközben lehajtotta a fejét és egy lépéssel közelebb ment a másik fiúhoz.

-    Főnök, még nem lehetnek nagyon messze. Hogyha most rajtuk ütünk, megszerezhetjük a kulcsot! – türelmetlenkedett tovább.

-    Nem, L.Joe. – szólalt meg végül a főnök is. Hangja hideg volt és nyugodt. – A tekercs nálunk van, előbb-utóbb kelleni fog nekik. Ugyanúgy állunk.

-    De Főnök! Megígérte Yoon SeHongnak, hogy megvédi a kulcsot!

-    Mindennek eljön a maga ideje. – szólt halkabban a főnök, majd megfordult és visszasétált a sötétségbe, mígnem teljesen elveszett benne.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire magamhoz tértem. Amikor kinyitottam a szemeim, csak sötétséget láttam. Beletelt néhány percbe, mire tudatosult bennem, hogy be van kötve a szemem. Lassan felismertem az egész helyzetem: valaki vállán lógtam fejjel lefelé és nem csak a szemem, de a kezeim és lábaim is meg voltak kötve. Mégis mi történt velem? Elraboltak? Hol lehetünk?

Furcsa, szokatlan illatok csapták meg az orrom: még esőszag volt, valószínűleg nemrégen eshetett, ezt a nedves fák illata is megerősítette. Ahogy haladtunk előre, mintha lehullott levelek közt sétáltunk volna, de ebben nem voltam biztos, ugyanis minden nedves volt és mindenhonnét víz csöpögött.

Tehát elraboltak és valahová jó messzire elhoztak. Mi lesz most velem? Mit akarnak? Kik ezek? Talán el akarnak adni prostituáltnak? Vagy ami még rosszabb… valamelyik belső szervemre fáj a foguk? Mégis mi folyik itt?

Mozgolódni kezdtem. Egyetlen gondolatom volt: el kell szöknöm innét. Nem tudom, hányan voltak körülöttem, még két valaki biztosan.

-    Ohóó, azt hiszem, felébredt! – szólalt meg mellettem egy ismerős hang. Hol is hallottam már? Hmm, hát persze. Ezer közül is megismerném a hangodat, Yoo Changhyun. De egyre zavarosabb lett minden. Ő meg mit csinál itt? Legszívesebben elsírtam volna magam, teljesen kétségbeestem. Ismét ficánkolni kezdtem, mire egy újabb ütést kaptam a tarkómra és megint elájultam.

Hideg kőpadlót ért a térdem, nem sokkal az után, hogy megint felébredtem. Ledobtak a vállukról. Körös-körül emberek vettek körül, de nem tudtam pontosan, mennyien, mert még mindig be volt kötve a szemem.

-    Nincs még itt az úrnő? – hallottam meg a közelemből Changhyun hangját. Fogalmam sincs, hol vagyok, de talán tőle megtudhatok valamit.

-    Changhyun, te vagy az? – szólítottam meg óvatosan. Nem akartam kiabálni, mert mégiscsak egy rakás idegen között voltunk és mindenki ellenségesnek tűnt. Vajon Changhyun is az elrablóim közé tartozik?

-    Kölyök, szerintem hozzád beszél! – szólt egy mély férfihang, melyet gúnyos nevetés követett minden oldalról.

-    Changhyun, mi folyik itt? – próbálkoztam tovább, mit sem törődve a többiekkel. Tudnom kellett, hogy elárult-e a legjobb barátom. Olyan volt, mintha szólni akart volna valamit, de választ nem kaptam. Egyszeriben elcsendesedett az egész terem. Valahol a túloldalon megcsikordult egy ajtó és néhányan beléptek rajta. Bizonyára feljebbállók lehettek, mert mindenki rájuk figyelt. Valaki hozzám is közelebb jött és megszabadított a szememen lévő kötéstől.

Először alig láttam valamit, majd a homályból lassan bontakozott ki egy fáklyákkal gyengén megvilágított hatalmas, ablaktalan terem. Minden oldalról emberek vettek körül, furcsa ruhákba öltözve. Nem túl messze előttem egy kisebb kőkatedra volt, amin egy feltűnően szép, hosszú élénkvörös hajú fiatal nő állt. Volt mellette két másik nő is, valamint a múltkori fiút is felfedeztem az oldalukon, aki valószínűleg elrabolhatott. Balomon néhány méterre pedig ott állt ő: Yoo Changhyun. Valahogy olyan más volt, mint amilyennek ismertem: sötét haja fel volt állítva, közvetlenül homloka fölött számtalan kék tincs díszelgett. Ő is valami szokatlan ruhában volt, mintha cosplayezett volna. Ami a legjobban különbözött viszont, az a tekintete volt: magabiztosabbnak tűnt, mint szokott, pillantása pedig valami kegyetlenséget tükrözött.

-    Changhyun… tényleg te vagy az? – fordultam kérdéseimmel ismét felé. A sok idegen között ő tűnt az egyetlen kapaszkodónak. Furcsán nézett rám, de nem szólt semmit.

Hirtelen nem is tudom, hogy történt, de egy erős ütést éreztem az arcomon. Ereje a földre döntött.

-    Hogy merészelsz megszólalni az úrnő engedélye nélkül? – sziszegte az egyik nő, aki a vörös hajú mellett állt még az imént. Hogy került ilyen gyorsan mellém?

-    Semmi gond, Luna, hagyd csak! – intette le – mint kiderült – az úrnő, miközben közelebb lépett hozzám. – Szóval te lennél a titok kulcsa? – nézett rám fürkésző tekintettel. Féltem a szemébe nézni, olyan volt, mintha látná minden gondolatom.

-    Lássuk, tényleg rajta van-e a jel! – fordult el, mire Changhyun és Luna, ha jól emlékszem, megragadták a fölsőm és széttépték a bal vállamnál. Ijedtemben felsikoltottam.

-    Changjo! – hívta közel magához az úrnő elrablómat, miután alaposan szemügyre vette a vállam. A fiú gyanútlanul engedelmeskedett, mire váratlanul ő is egy jól irányzott balegyenest kapott. – Idióták! Nem megmondtam, hogy rajta kell lennie a jelnek? Nézd meg jól, nincs ott semmi!

-    Úrnőm, a jel csak napfénynél látszik! – sietett társa segítségére Changhyun.

-    Hmm, valóban. – mosolyodott el gúnyosan. – Jól van, vigyétek el a „lakosztályába”! Várunk, amíg felkel a nap!

Két eddig ismeretlen férfi ragadott meg két oldalról, majd Changhyun vezetésével kirángattak a teremből. Végigmentünk egy hasonlóan gyéren megvilágított folyosón, majd miután nagyjából két szintet mentünk lefelé, bedobtak egy sötét tömlöcbe. Changhyun egy kis ideig állt még az ajtó előtt és szigorúan nézett rám. Bár nagyon féltem és teljesen sokkoltak a történtek, azért sikerült egy újabb kérdést kicsikarnom magamból.

-    Changhyun, mi folyik itt? – néztem rá könnyes szemekkel.

-    Nem tudom, kivel keversz össze, de egy dolgot jegyezz meg: én Ricky vagyok, és nem Changhyun! – ezzel megfordult és bevágta maga mögött az ajtót, elvágva az egyetlen fényforrást.

Egyedül maradtam a sötétben…