7. fejezet

Lassan sötétedett már odakint, a szél is az éjszaka szagát hozta magával. A hat árny rendíthetetlenül haladt észak felé. Ők sem gondolták, hogy ennyire el fog húzódni a dolog, de örültek. A sötétben sokkal több esélyük van észrevétlenül bejutni, mint napközben. Valószínűleg meg sem próbálták volna fényes nappal, de így legalább várniuk sem kellett.

Rendkívül gyorsan haladtak, néhány óra alatt elérték a hatalmas tisztást, ahol a Rövid Kardok Klánjának falva állt. Először távolról szemügyre vették az egészet. Nem az első alkalom, hogy erre jártak, mégis úgy viselkedtek, mintha minden idegen lenne. Minden egyes apró árnyat gyanúsan méregettek. Este volt már, csend volt a faluban. Itt-ott elvétve néhány ház ablakából sápadt fény szűrődött ki, de többnyire mindenki pihenni tért már. A főtéren valamivel nagyobb volt a forgalom, akik éjszakai életet éltek, mind ott gyűltek össze a kisebb-nagyobb kocsmákban és falatozókban.

Mélyen arcukba húzták fekete csuklyájukat és szorosan beburkolóztak sötét köpönyegükbe, nehogy feltűnjön, hogy nem ide tartoznak. Sikerült láthatatlanul áthaladniuk a főtéren is, már csak a főépület, a Vörös Palota őrségét kellett kijátszaniuk és bent is voltak. Ez azonban már nehezebb falatnak tűnt. Az őrök éberen állomásoztak, míg a kétméterenként elhelyezett fáklyák szinte mindent megvilágítottak.

Belelapultak a legközelebb lévő árnyékba és onnét figyeltek. Csak egy felé mehettek: felfelé. L.Joe intett a többieknek, hogy maradjanak, majd egy szempillantás alatt felmászott a meredek várfalon, mint valami pók. Az őrtoronyban álló őrt pillanatok alatt elhallgattatta, majd intett a többieknek.

A várfalon belül már jóval több árnyék volt, megkönnyítve haladásukat. A kis csapat egyik tagja már megjárta egyszer a Vörös Palota celláit, így tudta, merre kell menniük. Átsurrantak egy csaknem teljesen sötét és néptelen udvaron, majd egy nagy boltíves bejárón keresztül bejutottak az épületbe. Több folyosó ágazott el előttük. Nekik azt kellett választaniuk, ami lefelé vitt a föld alá, a tömlöcök szintjére.

Óvatosan lépkedtek lefelé a különböző magasságú lépcsőfokokon. Hamarosan egy kisebb kanyar állta útjukat, melyből fáklyafény szűrődött. Néhány, talán két őr alakját vetítette eléjük a falra. Finoman előhúzták fegyvereiket és nekirontottak az őröknek. Szerencsére sikerült – a meglepetés erejét kihasználva – csendben elhallgattatni őket.

Megérkeztek tehát. Eddig minden simán ment.

Vagy 10-20 tömlöc sorakozott itt lent a pincében, mind vastag, áthatolhatatlan ajtókkal lezárva. Már csak meg kellett találniuk a megfelelőt, amiben a kulcsot tarthatják fogva. Jobb ötletük nem lévén szétszóródtak és véletlenszerűen benéztek szinte minden cellába. A legtöbbjük üres volt.

-    Most mihez kezdjünk? – szegeződött a kérdés L.Joe-nak.

-    Őszintén szólva nem tudom… Bizonyára elvihették valahová. Az egész palotát viszont nem kutathatjuk át… - tanácstalan volt ő is. – Nincsen esetleg még egy börtön-szárny? Egy másik pince vagy valami…

-    Úgy tudom – szólalt fel a csapat egyik tagja -, a keleti részlegen van még egy nagyobb börtön, de ott az elítélteket és a megkínzottakat tartják. Hogyha esetleg odavitték a kulcsot, esélytelen, hogy élve megtaláljuk.

-    A fenébe! – csapott bele L.Joe az egyik tömlöc ajtajába. – Üres kézzel nem mehetünk vissza… nézzük meg a másik oldalt is!

Már éppen indultak volna vissza, amikor hirtelen egy hang megszólította őket. Megtorpantak. Az egyik cellából jött. Elég erőtlen hang volt, pontosan nem is értették, mit mondott, mert rögtön lánccsörgés követte.

-    Ki van ott? – szólt erélyesen a csapat egyik tagja hosszú kardját fenyegetően maga elé emelve.

-    A Sebes Árnyak Klánjából jöttetek? – folytatta a hang.

-    Ki akarja tudni? – húzta össze a szemét L.Joe.

-    Te vagy az, igaz, L.Joe? – szólt ismét. Hangját egy tompa puffanás és újabb lánccsörgés követte. – Kivinnétek innét? Én vagyok az, Niel!

-    Niel?! – csodálkozott a fiú. Intett az egyik társának, hogy óvatosan törje be a cellaajtót. A túloldalon legnagyobb meglepetésükre valóban rég elvesztett társuk, Niel ült.

-    Niel, hát élsz? Azt hittük, meghaltál…! – ámuldozott tovább a kis csapat kapitánya.

-    Én is azt hittem! De most már látom, volt értelme várnom!

A viszontlátás örömében szabadították meg béklyóitól hajdani társukat. L.Joe örömtelien nézett végig barátján: arca elég megviselt volt és rengeteget fogyott is, de tényleg az a Niel volt, akit ismert. Fél éve volt egy kisebb összetűzésük a Rövid Kardok Klánjával. Sok embert vesztett mindkét oldal. Azt hitték, Niel is elesett, de ezek szerint túlélte és fogoly lett. Elképesztően boldogok voltak, de nem feledkezhettek el a feladatukról sem.

-    A kulcsért jöttetek? – érdeklődött Niel. A kis csapat bólintott. – Itt volt néhány napig a szomszéd cellában, de ma délután elvitték valahova. Sietnünk kell, lehet, hogy már végeztek is vele!

-    De hogy találjuk meg? – szólt valaki a csapatból. Ha legalább a Főnök itt lenne a mindent látó szemével…

-    Valószínűleg láthatták a jelet. Ez azt jelenti, készítettek róla valamilyen feljegyzést is. Ha azt megtaláljuk, ugyanúgy nyert ügyünk van! – gondolkodott hangosan L.Joe.

-    Biztosan valahol Alena dolgai között őrzik…

-    Talán megnézhetnénk a trónteremben! – rukkolt elő az ötlettel az egyik csuklyás. – Mutatom az utat! – A többiek egyetértően bólogattak, majd a fiú nyomába eredtek.

Ricky suhintott kettőt a kardjával, mintha csak erejét akarná fitogtatni. Arca belső küzdelemről árulkodott, habozott. Végül ismét felemelte a kardját és lecsapta vele a kalitka zárát. Az ajtó kinyílt, de nem bírtam mozdulni. Rá se tudtam nézni hóhéromra, csak a cipőjét bámultam. Fekete volt. Ugyanolyan fekete, mint az elmúlt napjaim, mióta elraboltak.

-    Állj fel! – szólt rám. Nem mozdultam. – Mondom, állj fel! Gyere már, gyorsan!

Erőszakosan benyúlt értem és kirángatott a kalitka sarkából. Nem ellenkeztem, olyan voltam, mint egy élettelen bábu. Feladtam a reményt. Csak öljön már meg végre, gyorsan! Vágja el a torkom, döfjön szíven vagy bármi jó…

-    Szedd össze magad! Így nem fogunk tudni kijutni!

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

-    Mit mondtál?

Nem válaszolt semmit, helyette kitekintett az ajtón. Nem volt ott senki. Megragadott ismét, de most már kevésbé erőszakosan és megindultunk kifelé. Fogalmam sincs, merre mentünk vagy hogy hová és miért, csak vitt előre. Számtalan folyosón és boltíven haladtunk át, jó néhány őrt félre is állított az útból. Hamarosan egy csúcsos, alacsony ajtó állta utunkat. Ricky magabiztosan, otthonosan benyitott és behúzott maga után.

A szobában szemközt egy viszonylag nagy rózsaablak törte meg az egyhangú kőfalat, jobbra tőle egy ágy, balra pedig egy alacsony asztal állt. Az ágy előtt volt még egy jókora láda, amit Ricky rögtön meg is támadott, ahogy becsukta mögöttünk az ajtót. Két sötét színű köpenyt húzott elő belőle, egyiket nekem dobta, másikat magára terítette; majd különböző fegyvereket tartott elém. Volt ott minden: számtalan eltérő méretű és vastagságú tű, kések, tőrök, egy rövid- és egy hosszúkard.

-    Tudod használni valamelyiket? – nézett rám. Megráztam a fejem. Mégis mit vár el tőlem? – A kinti világban még ennyi önvédelmet sem tanítanak az embernek? Mindegy, ezt azért tartsd magadnál! – nyújtott át egy bőrmarkolatú tőrt. Ő maga felszerelkezett vagy 30 db tűvel, két rövid- és egy hosszúkarddal, végül egy íjat dobott át a vállán, egy tegez nyílvesszővel.

-    Indulhatunk! – nézett rám komolyan.

-    Miért nem öltél meg? Miért segítesz?

-    Én sem tudom – szólalt meg egy hosszabb csend után. – Ezt később megbeszéljük, most viszont el kell tűnnünk!

Bátorítólag rám nézett, majd megfogta a karom, és miután kikémlelt a szobából, már szaladtunk is tovább. Hamarosan egy óriási boltíven keresztül kijutottunk egy udvarra. Sötét volt már odakint, a hold sem látszott. A fáklyák fénye ijesztő árnyakat rajzolt a falakra, illetve a talajra. Nem akartam odanézni, igyekeztem megbízni Rickyben, bármennyire is nem értettem, mit miért tesz: az előbb még meg akart ölni, most viszont megment. De vajon tényleg nem vezet valami csapdába? A börtönben a „rabtársam” azt mondta, ne higgyek neki. Végülis, nem tűnik annyira rossz embernek. Ha jobban belegondolok, igazából teljesen mindegy: ha itt maradok, meghalok, ha vele megyek, lehet akkor is; de így legalább van esély a túlélésre.

Hamarosan egy istállóba értünk. Jobbról is és balról is lovak pihentek vagy eszegettek csendesen. Itt-ott egy nyihogás is hallatszott. Valahol középtájon álltunk meg egy gyönyörű sötétbarna ló előtt. Gyengéden megsimogatta a fejét és néhány becéző szó után kihozta az állásából. Felnyergelte, majd kivezette az istállóból. Kint aztán feltett rá engem, aztán ő is mögém ült.

-    Hát akkor kapaszkodj! – mondta nekem, majd megindította a lovat. Vágtában haladtunk át az egész udvaron. Szerencsénkre a főkapu nyitva volt. Néhány őr állt csak ott, de rájuk ügyet sem vetve kiviharoztunk az építményből, egyenesen bele az erdő sötétjébe…