6. fejezet

Éles nyikorgással nyílt ki, majd csukódott be ismét a hatalmas tölgyfaajtó. Heten léptek be rajta és foglaltak helyet a terem közepén lévő kerekded asztalnál. A nyolcadik személy már itt várta őket.

-    Akkor ismertetem a tervet! – szólalt meg egy fiatal nő a „nyolcadik személy” baljáról.

-    Várjunk egy pillanatot! – szólalt meg az egyik férfi. – A Rövid Kardok Klánja megszerezte a kulcsot! Napok óta náluk van és még semmit sem léptünk?

-    A tekercs viszont nálunk van, ugyanúgy állunk. – torkolta le egy fiatalabb fiú. – Hallgass és figyelj!

-    Tehát, a terv… - folytatta a nő, miközben eltűrt egy hosszú barna tincset az arcából. – Több mint valószínű, hogy a rövid kardosok hamarosan támadást indítanak ellenünk, hogy megszerezzék a tekercset. Az őrszemeink már figyelik a mozgásukat. Ez idő alatt, míg ők támadnak, kell egy kisebb csapatnak belopóznia a területükre és megszerezni a kulcsot! A csapatot L.Joe fogja vezetni. Válassz magad mellé – fordult ezúttal már a fiú felé – 5 olyan embert, akinek képességeiben a legjobban megbízol és induljatok el még ma!

-    Miért pont L.Joet választotta, főnök? Sokkal alkalmasabb lennék a feladatra én! – méltatlankodott ismét a férfi.

-    Nem, Barin! – szólalt meg végül a főnök is. – L.Joe sokkal kisebb és fürgébb nálad! Könnyebben be tud jutni észrevétlenül a rövid kardosok területére. Bízz a döntésemben! – bár végig hidegen beszélt, mondandója végére szeme kísértetiesen villant egyet, ezzel adva az ellenkező Barin tudására feljebbvalóságát.

-    L.Joe, számítok rád! – fordult a főnök is a fiú felé, szája sarkában mintha egy apró bátorító mosoly jelent volna meg. Mindketten tudták, csaknem öngyilkos feladatról van szó, de L.Joe bátran vállalta. Jól esett neki a főnök bizalma, sokkal magabiztosabb lett tőle.

A megbeszélés ezzel véget is ért, mindenki ment a maga dolgára: vagy felkészülni a közeledő támadásra, vagy pedig a kiszabott küldetésre. Nem sokkal később a hat árny megindult északra, az ellenséges területek felé.

Messze északon, a Rövid Kardok Klánjának tanácstermében is megbeszélés folyt. Az úrnő, Alena összegyűjtötte legjobb embereit és bizalmasait és megosztotta velük tervét.

-    Két csapattal indulunk – mutogatott a térképen hozzá. – Az egyik, a főcsapat, nagyjából 80-an a Sebes Árnyak faluját vesszük ostrom alá, míg a mellékcsapat, 8 fő, kihasználva, hogy mindenki a támadással lesz elfoglalva, beoson a klán főépületébe és megkeresi a tekercset. A főcsapatot én fogom személyesen vezetni, míg a mellékcsapatot Changjora bízom. Számítanunk kell azonban arra is, hogy ők is küldenek egy kisebb csapatot a kulcsért. Hogy ezt elkerüljük, az itthon maradottak is harcra készen kell hogy álljanak. Rád bízom a klán védelmét, Ricky! Ezzel együtt megkérnélek arra is, iktasd ki a lányt, nehogy véletlenül is megszerezzék az eredeti kulcsot. Ami pedig a másolatot illeti, készítettünk egy hamisítványt is, amivel semmire sem mennek. Bízom benned, hogy sikerül azt ellopatnod velük. Ennyi lenne a terv. Azonnal kezdjetek el készülődni, egy óra múlva indulunk!

-    Igenis! – hangzott minden oldalról a válasz, majd mindenki nekilátott a készülődésnek.

-    Miénk lesz a győzelem! – mosolyodott el Alena diadalittasan, majd ő is elhagyta a termet.

Végül nem vittek vissza a cellámba, hanem egy kisebb „fakalitkába” zártak az egyik teremben. Itt sem volt egy árva ablak sem, a gyertyák hullámzó fénye adott valamennyi világosságot. Körös-körül rendezetlen polcok és szekrények vettek körül, a földön pedig papírok hevertek szanaszét. Nagy volt a rendetlenség.

Velem szemben egy kisebb asztal volt, mellette egy székkel, amin Ricky ült. Viszonylag rövid kardja az ölében pihent, éppen ezen dolgozott; valószínűleg élesítette. Hát persze, már készül arra, hogy végezzen velem.

Furcsa hangulat kerített hatalmába mióta behoztak ebbe a ketrecbe. Az élni akarás és a végső lemondás váltogatta bennem egymást folyamatosan, és a lemondás állt nyerésre. Egyre csak néztem és néztem, ahogy Ricky a kardján dolgozik, csaknem vártam már, hogy legyünk túl az egészen. Közben folyamatosan az otthoniakra gondoltam: ChanHeere, hogy vajon jól van-e, Byunghunra, hogy mit gondolhatott, amikor végül nem mentem hétfőn iskolába és értesült az otthon történtekről; anyura, akit ugyanaz a látvány fogadott, mikor fáradtan hazaért a munkából, mint engem; Changhyunra és EunKyungra, a legjobb barátaimra… haza akartam menni. Nem értem, miért történt velem mindez? Mi rosszat követtem el, hogy ennyit kelljen szenvednem? Miért kell most meghalnom?

-    Nagyon furcsa… - kezdtem el végső őrületemben hangosan beszélni. – Tudod, Ricky… van otthon egy barátom, a legjobb barátom már egészen pici korunk óta… Changhyun, Yoo Changhyunnak hívják… - Lemondóan, elgyötörten dőltem a kalitka oldalának, hangom teljesen üresen csengett, mondataim összefüggéstelenek voltak.  – Tudod, teljesen… teljesen ugyanúgy néz ki, mint te… akár ikrek is lehetnétek, még a hangotok is egyforma – a gondolat megnevettetett. – Annyira hasonlítasz rá, de tényleg… Aztán van otthon egy bátyám is, Lee ChanHee… a legjobb báty a világon… tudod amúgy, engem hogy hívnak? Lee Jihyun, azt hiszem, Lee Jihyun vagyok… muszáj volt valakinek elmondanom, még mielőtt teljesen elfelejtem…

Ricky nem úgy tűnt, mint aki figyel rám. Háttal ült nekem és folyamatosan dolgozott. Ironikusan elnevettem magam. Milyen furcsa, bár ketten vagyunk a szobában, mégis egyedül fogok meghalni, mintha ő nem is lenne itt. Nem is tudom, talán azért próbáltam valamennyire beszélni vele, mert annyira hasonlított Changhyunra. De tényleg nem ő volt. Nem, ő Ricky volt. Ricky, egy ismeretlen világból, teljesen idegen tőlem.

Miután nem beszéltem, ismét teljes csend telepedett a szobára. Az idő rettenetesen lassan telt. Csak legyen már vége, utána minden jobb lesz. Igen, ha itt végeztem, újra találkozhatok ChanHeevel, Changhyunnal, EunKyunggal és ki tudja, talán még újra el is mehetek randizni Byunghunnal.

A bőrdarab, amivel eddig Ricky dolgozott, tompa puffanással landolt az asztalon. Teljesen nyugodtan állt fel és nézett szembe velem. Kivont kardja fenyegetően csillogott, higgadt tekintete olyan volt, mint egy gyilkosé. Suhintott egyet a kardjával, majd közelebb lépett, hogy véghezvigye ítéletemet.