4. fejezet

Már rég sötétség telepedett a sárguló levelekre. Egyedül a hold adott némi fényt a tájékozódáshoz, már amennyire az őszi lombkorona átengedte azt. Gyönyörű teliholdas éjszaka volt.

A csendet csupán néhány árny hangtalan susogása törte meg átmenetileg, majd ismét teljes csendbe burkolózott minden

Hamarosan léptek koppantak a fapadlón.

-    Főnök, nem találtuk meg. – jelentett komoly hangon egy fiatal fiú. A túloldalról mocorgás hallatszott, majd a holdfényben egy alak jelent meg. A guggoló fiú fölé magasodott, búskomor arcának kísérteties jelleget kölcsönzött a sápadt fény.

-    Már nem volt ott senki, mire odaértünk. Attól tartok, gyorsabbak voltak nálunk. – A főnök szája gúnyos mosolyra húzódott, miközben lehajtotta a fejét és egy lépéssel közelebb ment a másik fiúhoz.

-    Főnök, még nem lehetnek nagyon messze. Hogyha most rajtuk ütünk, megszerezhetjük a kulcsot! – türelmetlenkedett tovább.

-    Nem, L.Joe. – szólalt meg végül a főnök is. Hangja hideg volt és nyugodt. – A tekercs nálunk van, előbb-utóbb kelleni fog nekik. Ugyanúgy állunk.

-    De Főnök! Megígérte Yoon SeHongnak, hogy megvédi a kulcsot!

-    Mindennek eljön a maga ideje. – szólt halkabban a főnök, majd megfordult és visszasétált a sötétségbe, mígnem teljesen elveszett benne.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire magamhoz tértem. Amikor kinyitottam a szemeim, csak sötétséget láttam. Beletelt néhány percbe, mire tudatosult bennem, hogy be van kötve a szemem. Lassan felismertem az egész helyzetem: valaki vállán lógtam fejjel lefelé és nem csak a szemem, de a kezeim és lábaim is meg voltak kötve. Mégis mi történt velem? Elraboltak? Hol lehetünk?

Furcsa, szokatlan illatok csapták meg az orrom: még esőszag volt, valószínűleg nemrégen eshetett, ezt a nedves fák illata is megerősítette. Ahogy haladtunk előre, mintha lehullott levelek közt sétáltunk volna, de ebben nem voltam biztos, ugyanis minden nedves volt és mindenhonnét víz csöpögött.

Tehát elraboltak és valahová jó messzire elhoztak. Mi lesz most velem? Mit akarnak? Kik ezek? Talán el akarnak adni prostituáltnak? Vagy ami még rosszabb… valamelyik belső szervemre fáj a foguk? Mégis mi folyik itt?

Mozgolódni kezdtem. Egyetlen gondolatom volt: el kell szöknöm innét. Nem tudom, hányan voltak körülöttem, még két valaki biztosan.

-    Ohóó, azt hiszem, felébredt! – szólalt meg mellettem egy ismerős hang. Hol is hallottam már? Hmm, hát persze. Ezer közül is megismerném a hangodat, Yoo Changhyun. De egyre zavarosabb lett minden. Ő meg mit csinál itt? Legszívesebben elsírtam volna magam, teljesen kétségbeestem. Ismét ficánkolni kezdtem, mire egy újabb ütést kaptam a tarkómra és megint elájultam.

Hideg kőpadlót ért a térdem, nem sokkal az után, hogy megint felébredtem. Ledobtak a vállukról. Körös-körül emberek vettek körül, de nem tudtam pontosan, mennyien, mert még mindig be volt kötve a szemem.

-    Nincs még itt az úrnő? – hallottam meg a közelemből Changhyun hangját. Fogalmam sincs, hol vagyok, de talán tőle megtudhatok valamit.

-    Changhyun, te vagy az? – szólítottam meg óvatosan. Nem akartam kiabálni, mert mégiscsak egy rakás idegen között voltunk és mindenki ellenségesnek tűnt. Vajon Changhyun is az elrablóim közé tartozik?

-    Kölyök, szerintem hozzád beszél! – szólt egy mély férfihang, melyet gúnyos nevetés követett minden oldalról.

-    Changhyun, mi folyik itt? – próbálkoztam tovább, mit sem törődve a többiekkel. Tudnom kellett, hogy elárult-e a legjobb barátom. Olyan volt, mintha szólni akart volna valamit, de választ nem kaptam. Egyszeriben elcsendesedett az egész terem. Valahol a túloldalon megcsikordult egy ajtó és néhányan beléptek rajta. Bizonyára feljebbállók lehettek, mert mindenki rájuk figyelt. Valaki hozzám is közelebb jött és megszabadított a szememen lévő kötéstől.

Először alig láttam valamit, majd a homályból lassan bontakozott ki egy fáklyákkal gyengén megvilágított hatalmas, ablaktalan terem. Minden oldalról emberek vettek körül, furcsa ruhákba öltözve. Nem túl messze előttem egy kisebb kőkatedra volt, amin egy feltűnően szép, hosszú élénkvörös hajú fiatal nő állt. Volt mellette két másik nő is, valamint a múltkori fiút is felfedeztem az oldalukon, aki valószínűleg elrabolhatott. Balomon néhány méterre pedig ott állt ő: Yoo Changhyun. Valahogy olyan más volt, mint amilyennek ismertem: sötét haja fel volt állítva, közvetlenül homloka fölött számtalan kék tincs díszelgett. Ő is valami szokatlan ruhában volt, mintha cosplayezett volna. Ami a legjobban különbözött viszont, az a tekintete volt: magabiztosabbnak tűnt, mint szokott, pillantása pedig valami kegyetlenséget tükrözött.

-    Changhyun… tényleg te vagy az? – fordultam kérdéseimmel ismét felé. A sok idegen között ő tűnt az egyetlen kapaszkodónak. Furcsán nézett rám, de nem szólt semmit.

Hirtelen nem is tudom, hogy történt, de egy erős ütést éreztem az arcomon. Ereje a földre döntött.

-    Hogy merészelsz megszólalni az úrnő engedélye nélkül? – sziszegte az egyik nő, aki a vörös hajú mellett állt még az imént. Hogy került ilyen gyorsan mellém?

-    Semmi gond, Luna, hagyd csak! – intette le – mint kiderült – az úrnő, miközben közelebb lépett hozzám. – Szóval te lennél a titok kulcsa? – nézett rám fürkésző tekintettel. Féltem a szemébe nézni, olyan volt, mintha látná minden gondolatom.

-    Lássuk, tényleg rajta van-e a jel! – fordult el, mire Changhyun és Luna, ha jól emlékszem, megragadták a fölsőm és széttépték a bal vállamnál. Ijedtemben felsikoltottam.

-    Changjo! – hívta közel magához az úrnő elrablómat, miután alaposan szemügyre vette a vállam. A fiú gyanútlanul engedelmeskedett, mire váratlanul ő is egy jól irányzott balegyenest kapott. – Idióták! Nem megmondtam, hogy rajta kell lennie a jelnek? Nézd meg jól, nincs ott semmi!

-    Úrnőm, a jel csak napfénynél látszik! – sietett társa segítségére Changhyun.

-    Hmm, valóban. – mosolyodott el gúnyosan. – Jól van, vigyétek el a „lakosztályába”! Várunk, amíg felkel a nap!

Két eddig ismeretlen férfi ragadott meg két oldalról, majd Changhyun vezetésével kirángattak a teremből. Végigmentünk egy hasonlóan gyéren megvilágított folyosón, majd miután nagyjából két szintet mentünk lefelé, bedobtak egy sötét tömlöcbe. Changhyun egy kis ideig állt még az ajtó előtt és szigorúan nézett rám. Bár nagyon féltem és teljesen sokkoltak a történtek, azért sikerült egy újabb kérdést kicsikarnom magamból.

-    Changhyun, mi folyik itt? – néztem rá könnyes szemekkel.

-    Nem tudom, kivel keversz össze, de egy dolgot jegyezz meg: én Ricky vagyok, és nem Changhyun! – ezzel megfordult és bevágta maga mögött az ajtót, elvágva az egyetlen fényforrást.

Egyedül maradtam a sötétben…