3. fejezet

Másnap reggel végülis sikerült kipihenten ébrednem. Az álmomat már szinte teljesen el is felejtettem, a bal vállamban lévő tompa fájdalom volt az egyetlen, ami emlékeztetett rá. Nem is emlékszem, hogy bevertem volna a vállamat. Akkor meg mitől fájhat?

Öltözködés közben szemügyre vettem a tükörben és nem éppen olyan látvány fogadott, amire számítottam. A bal vállamtól kiindulva csaknem a hátam közepéig furcsa jelek voltak a hátamba égetve, mintha valami rejtett üzenet lett volna.

-    Ez meg micsoda? – kérdeztem magamtól. Nem estem kétségbe, nem akartam kétségbe esni. Helyette úgy döntöttem, nem szólok róla senkinek, nem is foglalkozok vele. Elvégre ma van a nagy nap, amikor is végre valóra válik az álmom és randizhatok Lee Byunghunnal. Semmi nem ronthatja el a mai napot. Ráérek később foglalkozni ezzel a valamivel. A fájdalmat pedig… hát, majd elviselem. Annyira úgysem vészes.

ChanHeenek sem szóltam semmit a jelekről, inkább a lehető legjobban elrejtettem egy hosszú ujjú póló alá. Így nem lesz gond vele.

A délután kettő hamar eljött. Ahogy egyre inkább közeledett az idő, egyre izgatottabb lettem. A bátyám már alig tudott mit kezdeni velem. Nagyjából háromszor öltöztem át újra, mire megtaláltam a szerintem legmegfelelőbb öltözéket: egy egyszerű fekete farmert vettem fel egy sima fehér fölsővel és fekete sállal. Hosszú sötétbarna hullámos tincseimet szabadon hagytam, hogy beterítsék a vállamat. Nem akartam túlságosan kicsípni magam, de azért mégiscsak csinosnak kell lennem valamennyire.

Byunghun pontban kettőkor csöngetett. ChanHee nyitott neki ajtót, én még ugyanis nem végeztem a készülődéssel. És egyre idegesebb lettem. Most láttam kettejüket először együtt és valóban úgy viselkedtek, mint akik már ezer éve ismerik egymást. Még mindig nehezemre esett elhinni.

-    Indulhatunk? – nézett rám Byunghun, ahogy beléptem a nappaliba. Szemmel láthatóan elképedt a látványon. Végtére is eddig csak egyenruhában látott. Nem mintha ő nem lett volna csinos: egy piros farmer volt rajta valami fekete mintás fehér fölsővel és egy fehér pöttyös fekete pulcsival.

-    Érezzétek jól magatokat! – mosolygott ránk ChanHee, miközben becsukta utánunk a bejárati ajtót.

Nos, ketten maradtunk Byungheevel. Ahogy leértünk az utcára, mintha fellélegzett volna és elkezdett mosolyogni. Ő is ideges volt, hát persze.

-    Nagyon csinos vagy! - jegyezte meg, miközben sétáltunk.

-    Köszönöm! – mosolyogtam vissza. – Hová megyünk? – tértem rá végül a lényegre.

-    Az titok! – mondta, miközben fogott egy taxit, de úgy adta ki az utasításokat a sofőrnek, hogy még véletlenül se halljam. Egyre kíváncsibb és idegesebb lettem.

A kocsiban először csend uralkodott, egyszerűen nem tudtunk mit mondani, csak mosolyogtunk kifelé az ablakon. Pedig már többször is beszéltünk, de most valahogy más volt a hangulat.

Végül odaértünk a célállomáshoz: a vidámparkhoz.

-    Itt is volnánk! – mosolygott Byunghun, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Az arcom még jobban felvirult.

-    Jaajj, a vidámpark! De jó, de jó! Ezer éve nem voltam már! – ez az, már megint úgy viselkedtem, mint egy öt éves kislány. És még utána is, ahogy jobbra-balra rohangáltam a hinták között. Hiába, egyszerűen imádtam a vidámparkokat. Úgy tűnt, Byunghun sem bánta ezt a viselkedésemet, úgyhogy rendben volt minden.

Kipróbáltunk egy csomó hintát és még célbadobóst is játszottunk. Annyit nevettünk, főleg azon, Byunghun mennyire béna volt az ilyen játékokban. Ahogy egyre jobban elkeveredtünk a különböző körhinták és bódék tengerében, mint valami hirtelen zátony tűnt fel előttünk a Viking nevezetű hullámvasút. Ahogy megláttam, egyből eldőlt: erre fel fogunk ülni. Byunghun persze kézzel-lábbal ellenkezett, mondván, hogy ez neki túl ijesztő, de végül sikerült rávennem, hogy felüljön velem. A következő harc azon ment, hogy hová üljünk: ő középre szeretett volna, míg én leghátra.

-    Na jó – egyezett bele, hogy hátra üljünk -, de csak egy feltétellel! Utána arra ülünk fel, amire én szeretnék!

-    Rendben! – mentem bele egyből.

Ijesztőbb volt a menet, mint gondoltam, de igazából nagyon élveztem. Csaknem rekedtre sikítottam a torkom. Byunghun arckifejezése azonban minden pénzt megért: enyhén szólva látszott rajta, mennyire fél és görcsösen kapaszkodott az ülésbe. Néha elmosolyodott, ahogy ránéztem és ő is sikított, mint az őrültek. A végén már vissza se tudtam tartani a nevetést.

Az egyezségünk szerint a következő játékot ő választotta. Már ahogy odaértünk, rájöttem, hogy nem volt jó ötlet ezt hagyni, ugyanis a kísértetvasutat választotta.

-    Én ide nem megyek be!

-    Naa, de hát megígérted! – nézett rám morcosan.

-    Nem, akkor sem, nekem ez túl sok! Nem bírom a szellemeket, nagyon félek tőlük!

-    Ott leszek veled, nem kell félned! – fogta meg a kezem, mire végül engedtem neki. Ezt a döntésemet rögtön megbántam.

A kis vonatban legelőre ültünk, mert elmondása szerint ott a legizgalmasabb. Erről hamarosan meg is bizonyosodhattam, ugyanis ahogy elindultunk, majdnem azonnal egy csontváz ugrott ki közvetlenül előttem. Úgy megijedtem, hogy akarva-akaratlanul is Byunghunhoz bújtam. Bár az ő arcán is láttam a megbánást, amiért a kísértetvasutat választotta, de a diadalittas mosolyt is, ahogyan hozzábújtam. Ismét megfogta a kezem, hogy megnyugtasson és próbált menő fejet vágni, mondván „Nem kell félni, itt vagyok veled!”, mire hirtelen előtte is kiugrott egy csontváz és ugyanolyan reakcióval ugrott közelebb hozzám, mint az előbb én. Erre mindketten nevetésben törtünk ki.

Nagy nehezen túléltük a kísértetvasutat és utána az ajándékboltba vettük az irányt. Egyből megtámadtam az állatos fejpántokat. Eljátszottunk velük egy ideig, mire megtaláltuk a megfelelőt: Byunghun fehér nyuszi füleket, én pedig fehér cicafüleket kaptam. Csináltunk néhány fotót a telefonjával, aztán lassan továbbálltunk.

Egész kellemes volt ma az időjárás, de ahogy egyre haladt az idő, kezdett hűvösödni. Vett nekem valami meleg italt, majd leültünk egy padra.

-    Hogy érzed magad? – kérdezte azt hiszem először a délután folyamán.

-    Elképesztően jól! Köszönöm, hogy elhoztál!

-    Talán máskor is megismételhetnénk! – mosolygott szélesen. – Nagyon jól érzem magam veled!

-    Rendben, benne vagyok! – Még szép, hogy benne vagyok! Olyan nehéz elhinnem, hogy ez tényleg az a Lee Byunghun, akiért az egész iskola odavan, és most itt van velem és jól érzi magát velem. A világ legboldogabb emberének éreztem magam.

-    Óó, odanézz! – mutatott hirtelen néhány mesefigurának öltözött emberre. – Nem csinálunk velük képet? – csak bólintottam, de ő ekkor már ott járt közöttük. Mint egy nagy gyerek, nevettem magamban.

Bepózoltunk az ember nagyságú Pororo és Petty közé, aztán csináltunk külön-külön is képeket. Az én kedvencem Eddy volt, tehát én vele fényképezkedtem. Utána meg lehetett vásárolni ezeket a képeket, szóval megvettük a közös képünket és ráírtuk a dátumot, valamint egy rövidke üzenetet: „Első randink emlékére”.

Már lassan 5 óra felé járt az idő. Kezdett sötétedni, úgyhogy úgy döntöttünk, ideje hazamenni. A visszafele úton már abszolút nem ültünk csendben, végig az élményeinket vitattuk meg.

Byunghun egészen a lakásunk ajtajáig kísért.

-    Nagyon jó volt ma! – mosolygott rám.

-    Igen, én is nagyon élveztem.

-    Akkor mit szólnál hozzá, ha jövő héten is elmennénk valahová?

-    Oké! – csillantak fel a szemeim. – De csak ha nem megyünk még egyszer a kísértetvasúttal! – nevettem. Édesen elnevette magát, miközben lehajtotta a fejét.

-    Jól van, akkor további szép napot! – köszönt el. – Találkozunk hétfőn, ha minden igaz!

-    Igen!

Még állt egy kicsit előttem, mintha hezitált volna, hogy tegyen-e meg valamit vagy sem. Végül aztán ravaszul elmosolyodott és hirtelen egy puszit nyomott az arcomra. Azzal a lendülettel, ahogy odahajolt, már el is szaladt, mint valami kisfiú, aki rosszat csinált. Én pedig csak álltam, mint akit hideg zuhany ért. Hirtelen elnevettem magam. Tényleg én vagyok a világ legboldogabb embere!

Még egy kicsit nevettem magamban, majd megfordultam, mert azért mégsem kéne egész este a lépcsőházban álldogálnom. Legnagyobb meglepetésemre az ajtó nyitva volt. Óvatosan léptem hát be a lakásba. Teljesen sötétség volt. Na jó, ChanHee. Tudom, hogy hanyag vagy, de legalább ha elmész itthonról, az ajtót zárd be magad után! Valahogy mégis rossz érzés fogott el. Nagyot nyeltem és beljebb botorkáltam a sötétben. Ahogy a nappaliba értem, megbotlottam valami nagyban.

-    Mi a csuda van itt? – kérdeztem magamtól, mire végre megtaláltam a lámpakapcsolót, hogy fényt adjak a szobának.

Szörnyű látvány fogadott. Az egész lakás fel volt dúlva. Mindenfelé szétszórt papírok hevertek, a bútorok fel voltak borogatva, a kanapé pedig szét volt vagdosva. Istenem, mi történt itt? És hol van a bátyám?

-    ChanHee, itthon vagy? – kérdeztem ijedten, de csak saját hangom visszhangzott a szobában.

Ijedten néztem ismét körbe. Egy lépést sem tudtam tenni. Hirtelen megpillantottam a konyhapult mögött egy kezet. Még jobban megijedtem, de most már tudtam mozogni. Közelebb szaladtam hozzá.

-    ChanHee! ChanHee, mi történt veled? Térj magadhoz!

A bátyám volt az. Ott feküdt a földön, eszméletlenül. Felsikoltottam. Bepánikoltam. Mi történt itt, amíg nem voltam itthon? Bátyus, mondd, hogy nem halt meg! A gondolatától is könnyek szöktek a szemembe.

Gyorsan leellenőriztem a lélegzetét, szerencsére élt még. Aztán felugrottam, hogy megnézzem, anyu itthon van-e. Természetesen nem volt, viszont az ő szobája is romokban hevert. Elő akartam venni a telefonom, hogy gyorsan hívjam a mentőket vagy a rendőröket vagy bárkit, de nem találtam. Ledobtam valahová a táskámat, de sehol sem láttam ebben a nagy rendetlenségben. Egyre jobban pánikoltam. Ki akartam szaladni a lakásból, hogy a szomszédoktól kérjek segítséget, de az ajtó csukva volt. Egyszerűen nem tudtam kinyitni, annyira kétségbe voltam esve. Dörömböltem rajta néhányat. Nem, ez így nem lesz jó! Jihyun, nyugodj meg! Vettem egy mély levegőt, majd sikerült kinyitnom az ajtót.

Kiszaladtam a lépcsőházba, egyenesen lefelé vettem az irányt, közben, mint valami őrült, folyamatosan segítségért kiabáltam. Belül abban reménykedtem, hogy Byunghun még itt van a közelben vagy hogy legalább utolérem.

Feltéptem a bejárati ajtót és már kint is voltam az utcán. A távolból mintha láttam volna még a fiú alakját, úgyhogy utána akartam szaladni, de ekkor hirtelen egy furcsa alak termett előttem a semmiből. Lefagytam. Lassan, óriásira nyílt szemekkel, kétségbeesetten néztem végig rajta.  Különös fekete bőrruhát viselt, ami látni engedte izmos karjait. Nagyjából annyi idősnek tűnt, mint én, arca mégis tapasztaltabbnak látszott. Két dolgon akadt meg a szemem, nem is értem, miért: az egyik a fekete haja volt, tetején számtalan vörös tinccsel  a másik az oldalán lógó kard. Vajon ki lehet ez?

El akartam futni mellette, de elkapta a karom. Ijedten ránéztem, de csak pár pillanatig tudtam, ugyanis hamarosan egy ütést éreztem a tarkómon és elsötétült minden.