1. fejezet

Még utolsó meleg sugarait vetette a nap Seoulra, hogy az ott lakók még egyszer utoljára élvezhessék a nyarat s annak melegét elraktározhassák a szívükbe az elkövetkező hideg hónapokra. Gyönyörű idő volt, mégsem élvezhette mindenki felhőtlenül. Az emberek nagy részének ugyanis munkahelyükön vagy az iskolában kellett gubbasztaniuk a négy fal között, ahelyett, hogy a napfény melegében kiültek volna egy padra, hogy magukba szívják a nap erejét.

Már elmúlt egy óra is, így az iskolák többségében ebédszünet volt. Így volt ez nálunk is…

Az ebédlő szokásosan tele volt emberekkel és minden ugyanolyan volt, mint mindig. Unalmas hétköznapok! Legszívesebben elteleportáltam volna valahova máshova, ahol sokkal több dolog történik. Legalább az ebéd finom volt ma.

-    Jihyun, látod ezt te is? Biztos vagyok benne, teljesen biztos, hogy Byunghun téged néz. Már megint! – igazította meg szemüvegét a barátnőm, EunKyung.

Igen, az ilyen pillanatok voltak azok, amik segítettek elviselni a szürke hétköznapokat. Lee Byunghun az iskola egyik legnépszerűbb sráca volt, szinte az összes lány olvadozott utána. A legelvetemültebbek még fanclubot is alapítottak neki és az egyenruhájuk alatt folyton ott volt a club emblémájával és Byunghun portréjával ellátott póló. Még én is idegesítőnek találtam őket, nem hogy ő maga…

A lényeg, hogy a fél iskola élt-halt érte, és én is ugyanúgy bele voltam zúgva az első naptól kezdve, amikor megláttam. Máig emlékszem arra a tavaszi napra. Első napom volt a suliban, amit rögtön késéssel indítottam. Egyszerűen semerre sem találtam az osztályomat, és teljesen kétségbe voltam esve. Aztán egyszer csak belébotlottam, ahogy éppen lógott az évnyitóról, vagy igazából fogalmam sincs, mit csinált. A lényeg, hogy megmutatta, merre találom a többieket, és szerelem volt első látásra. Persze ez is csak ilyen egyoldalú, reménytelen szerelem volt, mint az összes többi rajongójának, de már feldobta minden egyes napom, ha csak szembejött a folyosón vagy ebédszünetben láttam.

Újabban viszont EunKyung arra lett figyelmes, hogy folyton engem bámul az ebédlőben. Igazából, ha pontosan belegondolok, néha a folyosón is rám mosolygott már, de ezt mindig elkönyveltem annak, hogy a barátai beszólásán mosolyog. Mondanom sem kell, hogy a mennyekben éreztem magam.

-    Nézz már vissza rá, te bolond! – suttogta fülembe barátnőm. – El sem tudod képzelni, milyen szerencsés vagy!

Persze, én is ezt éreztem, csak egyszerűen féltem visszanézni. Mi van, ha csak hülyét csinálok magamból, mert igazából valaki másra néz mögöttem? Nagy levegőt vettem, közben arra figyeltem, miket csicseregnek a környékemen. Mindenki arról suttogott, hogy engem néz. Hát, egy próbát megér.

Kicsit félénken mosolyogva néztem én is egyenesen a szemébe, mire mintha elmosolyodott volna. Elképesztően aranyos volt, örömömet azonban hamar megszakították. Szinte a semmiből vágódott be ugyanis elém a gyerekkori legjobb barátom, Changhyun.

-    Mizujs Jihyun? Mit mosolyogsz? – kérdezte ártatlanul.

-    El sem hiszem, Yoo Changhyun!!! – fakadt ki Eun Kyung. – Hogy lehet valaki ennyire idióta és vak, mint te?

Tulajdonképp nem figyeltem a további vitatkozásukra, inkább oldalra hajoltam, hogy ismét Byunghunra nézhessek, ő azonban már nem ült a helyén.

-    A csudába… - sóhajtottam.

-    Ugye nem haragszol rám? – kérdezte Changhyun, miközben hazafelé sétáltunk suli után. – Tényleg nem volt szándékos, nem láttam, hogy…

-    Ugyan, hagyjuk! – mosolyogtam rá. – Úgyis túl szép volt, hogy igaz legyen…

-    Hát, én beszélek vele neked, ha szeretnéd! – ajánlotta készségesen, mint aki jóvá akarja tenni bűnét.

-    Mi? Ne, ne, meg ne próbáld! – estem kétségbe. – Nem akarok még nagyobb idiótát csinálni magamból!

-    Komolyan mondom, téged valakinek egyszer helyre kéne tennie! Egy kis bátorság, egy kis önbizalom hiányzik! Végy példát rólam! – és ahogy a mondata végére ért, a lehető legaranyosabb arcát vette fel.

-    Tudod, hogy utálom, amikor ilyen édes vagy? – löktem enyhén oldalra. Ezt ő sem hagyta annyiban, így egész hazáig játszottunk. Végülis sokkal jobb kedvem lett tőle, mire hazaértem, már le se lehetett volna vakarni a mosolyt az arcomról.

-    Mi ez a szörnyű jókedv? – kérdezte unottan a bátyám, ChanHee, ahogy beléptem az ajtón.

-    Csak jó napom volt! – vontam vállat, majd lepakoltam és szokásosan a konyha felé vettem az irányt.

Nagyjából olyan volt, mintha csak ketten laktunk volna ChanHeevel a lakásban. Anyu folyton sokáig dolgozott, reggel pedig később kelt, mint mi (ha éppen nem dolgozott még akkor is), így elég ritkán találkoztunk. Néha megfordult a fejemben az is, vajon tényleg van-e anyánk?
Ami pedig aput illeti, ami aput illeti… nos, róla semmit nem tudtunk. Azt sem, hogy ki volt, azt sem, hol lakik most, hogy miért nincs velünk, de még csak azt sem, hogy él-e egyáltalán. Tehát gyakorlatilag teljesen szülők nélkül nőttem fel.

Ehhez idővel sikerült hozzászoknom, főleg egy ilyen báttyal, mint ChanHee. Egyszerűen imádtam, olyan kis bolondos volt. Nagyon jól szót értettünk egymással, egyedül egy téma volt kényes: a kaja. ChanHee ugyanis jobban főzött, mint én, csak szörnyen lusta volt, úgyhogy inkább kritizálta a főztömet.

-    ChanHee-oppa! – szóltam neki édesen. – Segíts vacsit főzni!

És az esetek 65%-ában ennyi elég volt ahhoz, hogy tényleg segítsen. Aztán persze főzés közben is eljátszottunk, tehát tényleg nagyon szerettem. Mellesleg bármit megbeszélhettem vele, maga volt a tökéletes báty.

Valahogy így teltek nagyjából a napjaim, mind egymás után egyformán. Minden így történt, egészen addig a napig…