Intro

Hajsza, őrült hajsza a sötét erdőben. A ködtől alig látott már valamit, ezt még tetézte az oldalán tátongó seb okozta szédülés is. Túl sok vért vesztett már, nem bírja sokáig. Csak még egy kicsit, amíg még eléri a klánjuk határát, addig kell még kibírnia.

Üldözői robaja egyre hangosabb és hangosabb lett, már nem sok választotta el tőle. Ha jól számolta, talán tízen lehetnek a nyomában. Ha próbálná, sem vehetné már fel velük a harcot, sokan vannak, ráadásul a kardját is elvesztette. És ott volt még az a fránya seb az oldalán… Jobban kellett volna vigyázni, pontosabban nem kellett volna lebukni. De már késő, már csak a határt kell elérni és minden rendben lesz. Hiába, a kor is kifog rajta, kellett hát pont neki elvállalnia a feladatot. Nem, nem erről van szó. Nem elvállalta, sokkal inkább felvállalta. Senki más nem tette volna meg, senki más nem tudott róla.

Igen, ezek a jelzések már ismerősek, hamarosan odaér… csak még egy kicsit, és akkor már nem bánthatják!

Ebben a pillanatban azonban egy nyílvessző fúródott a hátába, melynek lendülete a földre lökte. Arca a még friss avart érte, mely kicsit nedvesen puha volt. Mint egy párna. Ha most itt feladná, minden könnyebb lenne…

-    Ott van! Elkapni! Eltaláltad? – hangzottak efféle kiáltások minden oldalról. Valóban vége lenne hát?

Hirtelen felrémlett előtte egy arc, egy fiatal lányé, s ez új erőt adott neki. Nem, nem hagyhatja annyiban, nem hagyhatja cserben a klánt!

Erőt vett magán és ismét felállt. Látása egyre homályosabb lett, mellesleg lüktetett az oldala és a háta is rettenetesen fájt. A nyílvesszőtől nem tud már megszabadulni, kéretlen útitársakként kell hát továbbmenniük. Klánjához híven még ilyen rossz állapotban is elég gyorsan haladt ahhoz, hogy ne érjék közvetlen utol. Még néhány lépést, még néhány lépést! Ekkor azonban megbotlott egy kiálló gyökérben és ismét a lehullott levelek közé zuhant. Vége…, gondolta magában. Egy pillanatra el is sötétült előtte minden. Már csupán arra nyitotta ki a szemét, hogy körülállják, kb. hét feketeruhás ember lehetett körülötte. Elbukott volna?

Üldözőit sem hallotta már, talán tényleg elkapták. Már csak egyetlen kérdés foglalkoztatta: beért-e a klánja területére?

-    Félre az útból és adjátok át nekünk a tolvajt! – hangzott egy akaratos, kemény női hang.

-    Ez már a mi területünk, Alena! – így egy hideg, határozott és tekintélyt parancsoló férfihang.

-    Ellopott tőlünk valamit, ami minket illet! A mi törvényeink szerint kell eljárnunk!

-    Nem hallottad, mit mondott? – szállt be egy másik, nála sokkal idősebb és határozottabb férfi is a beszélgetésbe. – Magadtól is tudhatnád, hogy itt a ti törvényeitek mit sem érnek!

-    Hallgass, kutya! – sziszegte a túloldalról egy másik nő. Nagyobb veszekedés bontakozott volna ki közöttük, ha a két vezető nem inti őket csendre.

A földön fekvő férfi nem nézett fel, csupán a cipők vonalát láthatta, így nem is tudta pontosan, mi történt, hogyan sikerült végül eltántorítani üldözőit, a néhány perces csend - mely feltehetően egymás méregetésével telt - után csupán ennyit hallott:

-    Rendben, most elmegyünk, de nem hagyjuk annyiban a dolgot! Vissza fogjátok még adni nekünk, amit ez a tolvaj ellopott! – és ezzel valószínűleg el is mentek.

Már ahogy meghallotta társai ismerős hangját, valami eddig ismeretlen nyugalom kerítette hatalmába. Talán ez lenne a végső megnyugvás, gondolta magában. Abban mindenesetre bizonyos lehetett, hogy feladatát teljesítette és nyugodtan halhat meg. Ekkor azonban ismét felrémlett előtte a fiatal lány arca és rájött, még egy fontos dolgot el kell intéznie halála előtt.

-    Halljam, mit csináltál a területükön? – vonta felelősségre ugyanolyan hidegen, mégis némi együttérzéssel az előbbi tekintélyt parancsoló hang.

-    Főnök… - nyögte a már szinte halálán lévő férfi. – Kérlek… meg kell… meg kell védened a lányomat! Ő… ő a titok kulcsa! – és vége volt. Utolsó erőfeszítéseiből még kimondta ezeket a szavakat, majd látva, ahogy a „főnök” kicsit értetlenül nézve, de bólint, elmosolyodott és feladta a küzdelmet. Küldetés teljesítve.