12. fejezet

Aerin ugyanazon a hosszú folyosón vezetett vissza a trónterembe, amin jöttünk. Azóta azonban komoly változáson mentem keresztül. Korábbi ellenszenvem mostanra már teljesen elpárolgott, azt azonban nem tudtam volna még kijelenteni, hogy feltétel nélkül bízom bennük.

Egy ponton végül eltértünk az előző útvonalunktól és a trónterem előtti „előszobában” kötöttünk ki.

-    Készen állsz? – kérdezte kísérőm. Válasz helyett magabiztosan bólintottam, mire az őrök kitárták előttünk a hatalmas kétszárnyú tölgyfaajtót.

Csaknem ugyanaz a tűző napfény fogadott, mint amikor néhány órája először léptem be itt. Biztos léptekkel indultam meg a Főnök felé. A szőnyegezett út két oldalán rengetegen összegyűltek. Narancssárga és sötétzöld fejtetők meredtek rám, ahogy egyre beljebb haladtam. Kezdtem elveszíteni kezdeti önbizalmamat. Ezek itt mind csak arra vártak, hogy végre idejöjjek, és együtt tanúi lehessenek a tekercs elolvasásának?

A sorokban felfedeztem Nielt és L.Joet is. Niel bátorítólag mosolygott rám, míg L.Joe egykedvűen meredt maga elé. Ebben a helyzetben teljesen Byunghunra emlékeztetett.

A trónszék egy kisebb magaslaton állt, ahová néhány márványlépcső vezetett fel. A lépcsők bal oldalán egy csoport hosszú köntösös öregember állt, szemükből bölcsesség és öregkori gőg tükröződött; jobb oldalán pedig legalább ugyanennyi magas, középkorú férfi állt. Ők nemességet és erőt tükröztek. Szembe velem pedig a trónon ott ült a klánfőnök, C.A.P. Teljesen ugyanúgy nézett rám, mint előzőleg, ugyanolyan áthatóan. Szemében mintha együttérzés csillant volna, mielőtt felállt és lesétált az emelvényről.

Aerin rögtön elfoglalta, úgy néz ki, megszokott helyét C.A.P balján és erőtlenül mosolygott rám.

 Itt az idő.

Dél körül járhatott az idő, a nap erőteljesen ragyogott be a festett üvegablakokon. Aztán valaki hirtelen kitárta a középső, legnagyobb ablakot. Picit hűvöskés levegő árasztotta el a termet. Kellemes idő volt.

Aerin ismét közelebb jött hozzám és intett, hogy forduljak meg. A tekercs már ott pihent oldalt egy rendkívül csinos őr kezei között. Aerin óvatosan lejjebb húzta vállamról a ruhát, hogy a napsugarak közvetlenül a bőrömet érhessék. Egy picit megijedtem, hogy itt ennyi ember előtt akarnak levetkőztetni, de tudtam, hogy nem ez a szándéka.

A fény először csak cirógatta bőrömet. Mindenki lélegzetvisszafojtva állt és csak várt. Aztán egyre erősebb lett a sugarak érintése, míg végül már egyenesen égetett. Éreztem, ahogy a jelek egyre erőteljesebben rajzolódnak ki a vállamon. Összeszorítottam a szemem. Eddig még soha nem fájt ennyire. Hallottam, hogy kioldják a tekercset, majd a Főnök szólalt meg magabiztos, kinyilatkoztató hangon:

„Kiválasztott földben nyugszik

Az istenek vértje

Fehér angyal fogja tudni,

Mikor kell élnie.”

A „kinyilatkoztatást” egyre hangosabb moraj követte minden oldalról. Az emberek elégedetlenek voltak. Végül valaki kimondta mindnyájuk véleményét:

-    Ez valami vicc?

Ezzel a lavina beindult és minden oldalról elégedetlen panaszkodások repkedtek a Főnök felé. Nem arról volt szó, hogy a tekercs a játék pontos leírását tartalmazza? Mi ez a rejtvény? Az istenek szórakoznak velünk? Lehet, nem is volt jó a kulcs! Valamit biztosan elrontottak.

Zavartan, számat harapdálva fordultam én is hol a Főnök, hol Aerin felé. Velem lett volna a baj?

C.A.P egyetlen legyintésére elcsendesült az egész terem.

-    Ez egy rejtvény – kezdte fennhangon -, egy újabb feladat, amit meg kell fejtenünk. Nem gondolhattuk, hogy az istenek a szánkba rágják a pontos menetét, hogyan szabaduljunk meg a büntetésüktől. – A tömeg helyeslően bólogatott. Elképesztő volt látni, mekkora tekintélye van a Főnöknek. Abszolút nem úgy tekintenek rá, mint a bűnös ember leszármazottjára, aki a bajt hozta rájuk. Sokkal inkább szabadítójukat látják a klánfőnökben, az egyetlent, aki jóváteheti őseik bűnét.

-    Megkérném mind a Vének, mind az Ifjak Tanácsát, hogy üljenek össze és gondolkodjanak el a rejtvényen. Én magam is visszavonulok és csatlakozom az Ifjakhoz. Ha bárki itt jelenlévőnek bármilyen elképzelése vagy javaslata van, jelentkezzen mihamarabb.

Ennyi volt. C.A.P ennyivel letudta a panaszkodókat és feloszlatta a tömeget, mindenki ment, amerre gondolta. Aggódó pillantásokat vetettem a Főnökre. Velem most mi lesz? Aerin aztán azt mondta, nézzek szét a kastélyban és a faluban, ő maga pedig eltűnt C.A.P-el a jobb oldali függöny mögött. Nagyszerű… már nincs rám szükségük. Mihez kezdjek most?

A kastély és a klán értelmiségi része mind elvonult gondolkodni és tanácskozni, tehát kénytelen voltam egyedül feltalálni magam. A személyzet eligazításával nagy nehezen megtaláltam a temetőt. Úgy éreztem, muszáj tiszteletet tennem apámnál, vagy legalábbis megmutatni neki, hogy igenis élek és itt vagyok.

A temető a kastély északi felén, a várfalak tövében helyezkedett el. Mint utólag megtudtam, ebbe a temetőbe csak hősi halottakat és klántagokat temettek. Dimbes-dombos talaj volt, úgyhogy viszonylag sokat kellett lefelé ereszkednem, mire megtaláltam a sírt, amit kerestem. Takaros kis dombocska volt fehér virágokkal a tetején. Tövénél egy viszonylag friss, alacsony fakereszt meredezett, rajta a névvel és felirattal: „Yoon Se Hong, nyugodjék békében az istenek kegyelmében”. Megálltam előtte és hosszasan bámultam lefelé.

-    Szia, apa! Érdekes, még soha nem találkoztunk és sajnos egy ideig még nem is fogunk. Csak szerettem volna, hogyha tudnád, hogy létezem és élek.

Igazából nem tudtam mit mondani. Megpróbáltam elképzelni, hogy nézhetett ki. Vajon magas volt? Abban biztos vagyok, hogy erős alkatú, keménykötésű férfi lehetett, talán sötét hajjal és sötétbarna szemekkel. Mély, lágy hangja lehetett, ami magabiztosan és tekintélyt parancsolóan csenghetett.

Aztán megpróbáltam magam elé képzelni az éjszakát, amikor születtem. Igen, apám egy igazi hős lehetett, büszke voltam rá.

Teljesen gondolataimba voltam merülve, tehát elsőre észre sem vettem a felém tartó L.Joet. Legalábbis először azt hittem, hogy felém tart, de végül az apám sírjától néggyel jobbra lévőnél állapodott meg. A sír rendkívül friss volt, talán csak nemrég fejezhették be a betemetését. Még nem volt a tövében kereszt és virágok sem díszítették.

A fiú látszólag észre sem vett, pedig elég közel voltunk egymáshoz. Arca elképesztően szomorú volt, csaknem sírt már - könnyek és hangok nélkül. A dombocska fölé hajolt, megsimogatta a tetejét, majd rátett valami fényes tárgyat, talán egy kardot. Beszélt is közben valamit, de annyira motyogott, hogy egy sajnálomon kívül semmit nem értettem.

Néhány percig még a sír mellett guggolt, aztán váratlanul felém fordította a fejét. Talán megijedtem volna tőle, ha nem láttam volna azt a mérhetetlen szomorúságot a szemeiben. Szipogott egyet, aztán közelebb jött hozzám.

-    Sajnálom – kezdte aztán, ahogy mellém ért. Hangja még mindig remegett egy kicsit, de igyekezett minél keményebbnek mutatni magát. Férfiúi büszkesége nem engedte, hogy sírjon bárki, de legfőképp egy nő előtt. Azt hiszem, engem sem kedvelt túlságosan, ami igazából kölcsönös volt, de így, ilyen megtörten látni… Igazából rosszul éreztem volna magam, ha ilyenkor utálattal tekintek rá, főleg azok után, amit mondott. Igen, sajnálom – ezt mondta, bár valószínűleg apámra célzott vele. Mondhatnám, hogy most ugyanolyan helyzetben vagyunk, bár fogalmam sem volt róla, ő kijét vesztette el.

-    Semmiség – válaszoltam. – Egyáltalán nem ismertem, tehát annyira nem ráz meg. Valahogy mindig is sejtettem, mindig is úgy gondoltam apára, mint egy halott emberre. – Nem értem, most meg miért kezdek megnyílni előtte? Talán mégis túlságosan hasonlít Byunghunra.

L.Joe arca válaszom hallatán mintha kicsit zavarodottá vált volna, aztán megkönnyebbülten, mintha valami nem kívánatos tennivalótól szabadult volna meg, így folytatta:

-    Ismertem Se Hongot. Olyan volt, mintha apám lett volna… Apám és mesterem volt egyszerre. Rendes ember volt és erős. A klán egyik legjobb embere volt, ez kétségtelen.

Szavaira elmosolyodtam. Nem is vártam kevesebbet apámtól. Szívesen meghallgattam volna a róla szóló történeteit, de volt két dolog, ami jobban érdekelt. Nem is tétováztam, egy kis szünet után a lényegre tértem.

-    Mi van Rickyvel? A fiúval, akivel idehoztatok? – Kicsit udvariatlannak és érzéketlennek éreztem utólag ezt a kirohanásomat, valahogy leromboltam a hangulatot, ami kialakult körülöttünk. Rögtön meg is bántam, hogy nem a másik kérdésemmel kezdtem, de tudnom kellett, mi van Rickyvel. Vajon vele is hamarosan csak egy zöld dombocska vagy szürke hamukupac formájában találkozhatok viszont?

-    Miért érdekel annyira az a rövidkardos? – fintorgott L.Joe. Kettőnk kapcsolata ismét inkább ellenségesbe váltott. – Azt hittem, Se Hong áldozata végre rádöbbentett, hogy ők az ellenségeid. Ők ölték meg anyádat és apádat is, mellesleg téged is fogva tartottak, feltételezem nem épp rózsás körülmények között. Ennek ellenére mégis még mindig azon a nyavalyáson jár az eszed?

-    Ricky más volt. Meg kellett volna ölnie, de helyette megmentett. Mellesleg sokkal kedvesebben bánt velem még cellaőrömként is, mint egyesek, akikkel elvileg egy oldalon állok!

L.Joe erre nem felelt, csak gúnyosan horkantott egyet. Gondolatait egyértelműen le lehetett olvasni az arcáról.

-    Egyszer próbáltam kedves lenni, de azt hiszem, felesleges. Óó, istenem, de megfájdult a fejem! – túrt bele idegesen a hajába, majd megindult vissza a kastélyba. Mintha valami olyasmit motyogott volna közben, hogy most csak még rosszabb lett a kedve és hogy legszívesebben szétrúgná néhány rövidkardos fenekét.

-    Várj! Várj már! – szaladtam utána. – Legalább csak annyit mondj, él-e. Vagy hogy hol találhatom! Olyan nagy kérés lenne?

-    Nem érted?! Nem. tu.dom. és. nem. is. érdekel!! –tagolta gúnyosan és faképnél hagyott. A fenébe, Jihyun, ezt nagyon elrontottad! És azt meg sem kérdezhettem tőle, vajon kinek a sírjához jött.

Nagyot sóhajtottam és én is megindultam vissza a kastélyba. Mérges voltam bizonyos fokig L.Joera, de ha jobban belegondolok, talán az ő álláspontjában is van valami… Jaaaj, dehogyis van! Nem értek egyet ezzel az ősi gyűlölettel a két klán között, ami egy percre sem képes felengedni. Akkor keresnem kell valaki mást, aki esetleg tudhat valamit Rickyről. Vajon Niel merre lehet…?

11. fejezet

Egyszer nagyon régen, amikor az emberek még feltétlenül hittek az istenekben és nekik áldoztak, élt egy testvérpár, Asmund és Castrich. Mindkettő földesúr volt a maga birtokán. Békében éltek az emberek, ők maguk pedig rendkívül jó kapcsolatot ápoltak egymással.

Aztán megjelent ő, Helena. Mind a két férfi reménytelenül szerelmes lett belé, ő azonban csak egyiküket választotta: a szerény és lovagias Asmundot. Castrich lobbanékony természete és becsülete nem bírta elviselni, hogy öccse jobb legyen nála, hogy övé legyen a szeretett nő, így a féltékenységtől vezérelve egy szörnyű tettre szánta el magát: éjjel titokban meggyilkolta Helenát.

Asmund, ahogy tudomást szerzett bátyja tettéről, szörnyű haragra gerjedt. Szörnyen elátkozta bátyját és az isteneket is, amiért hagyták, hogy ez történjen és még aznap hadat indított Castrich ellen. Titkon Castrich is ugyanezt tervezte, tehát harcra készen állt, amikor megérkezett öccse a seregével. Szörnyű, véres háború volt, mely nem csak a katonákat, de a falvak lakóit is érintette. A harcok egyre hosszabbra nyúltak és egyre több fél vonódott be. Az istenek nem tűrhették tovább, amit a két férfi művelt, így egy büntetést eszeltek ki számukra. Száműzték a testvérpárt egész családjával és falujával együtt egy párhuzamos, zárt világba, ahonnét nem árthatnak a többi embernek. A harcokat azonban nem függesztették fel.

Amikor tudatosult Asmundban és Castrichban, mi is történt velük és egész házuk népével, egymást kezdték hibáztatni és egymás iránti gyűlöletük még mélyebb lett.

Természetesen nem az volt az istenek célja, hogy végignézzék, ahogy a két fél az utolsó csepp emberi vért is kiontják elszigetelt világukban. Hogy „békés” körülmények között zajlhasson le a két fél közti háború, kitaláltak egy játékot. Pontos utasításokat nem adtak a szabályokat illetően, csupán egy valami volt egyértelmű: a győztes csapat visszajuthat a való világba és normálisan élhet tovább. Hogy a játékban egyenlő felekként indulhassanak, mindkét oldal ajándékot kapott: Asmund a mindent látó szem, Castrich pedig a mindent halló fül tulajdonosa lett. Castrichhoz került a tekercs, mely a játék pontos leírását és menetelét tartalmazza, míg Asmundhoz a kulcs, melynek segítségével értelmezni lehet az ismeretlen jelekkel íródott szöveget.

A játszma azonban nem kezdődött rögtön. Az istenek kijelentették, hogy várniuk kell a játék kezdetéig, ugyanis sok-sok év eltelhet még addig. De nem kell aggódniuk, a képességeik nem vesznek el halálukkal, hanem öröklődnek utódaikra. Ez alapján tudják majd megválasztani a megfelelő örököst, a családok új fejét. Egyben figyelmeztették őket a képességeik használatára is. Mind a szem, mind a fül csak egy bizonyos távolságon belül működik, és soha nem tudhatják, mennyi energiát vesz igénybe: lehet, hogy egyik pillanatban meg sem érzik a használatát, míg a másikban már majdnem holtan esnek össze a kimerültségtől.

Hogy az újabb szabályokat és esetleges jelzéseket akadálytalanul megoszthassák a két klánnal, egy szószólót, egy sámánt, Te-Ongot küldték le közéjük. A sámánnak pártatlannak kellett lennie, mégis mindkét féllel bizalmasan kell viselkednie és ugyanazokat az információkat megosztani velük; sem többet, sem kevesebbet.

Asmund és Castrich, örök gyűlöletet esküdve egymásnak, a kinyilatkoztatás után visszavonultak kastélyaikba és kitartóan gyakoroltak és készültek a játék kezdetére. Az évek azonban csak teltek és teltek, mégsem kaptak semmi jelet a játék kezdetét illetően. Közben többször is előfordult, hogy megpróbálták ellopni egymástól a tekercset vagy a kulcsot, minduntalan sikertelenül. Mindkét fél legmegbízhatóbb csatlósára és tanácsadójára bízta a becses tárgyak védelmét, így alakult ki a két őrző nemzedéke.

Egy szerencsétlen támadás folytán aztán a kulcs elégett. Ekkorra Asmund és Castrich már rég örök álomba merültek és unokáik, Adric és Hectar vezették a klánokat. Adric kíméletlenül megbüntette az őrzőt ballépéséért.

Úgy tűnt, a kulcs végleg elveszett. Újabb hosszú évtizedek múltán, a következő generációban aztán csodás dolog történt. Az akkori őrzőnek, Weon-Kee-nek kislánya született. Ahogy a nyári nap sugarai az újszülött még ráncos, fiatal bőrét érték, furcsa égésnyomok jelentek meg a vállán, beterítve csaknem egész aprócska hátát. Azonnal megmutatták a sámánnak, aki diadalittasan bejelentette, hogy az istenek kegyelméből a kulcs visszatért közéjük, úgyhogy becsüljék meg.

A híreket rendkívül bizalmasan kezelték, mégis elérték az akkor magukat már Rövid Kardok klánjának nevező másik családhoz is. Ismét megpróbálták megszerezni maguknak a kulcsot, de ismét kudarcot vallottak.

A kulcs őrzője akkor eldöntötte és a Vének Tanácsával megvitatta, hogy rajtuk kívül senki nem szerezhet tudomást a jövőben a kulcs kilétéről, még a klánfőnök sem. A klánfőnök vonakodva ugyan, de beleegyezett, mert bízott az őrzőben.

-    Azóta már hosszú-hosszú évtizedek, évszázadok elteltek, de a játék csak nem vette kezdetét. Aztán nagyjából egy hete Te-Ong üzenetet kapott az istenektől, miszerint az istenség földre szállásának ünnepén, amikor az ősi oltár tüze fellobban, a játék kezdetét veszi. Már egy hónapja is voltak erre utaló jóslatai, de most mondta csak ki nyíltan. És ez így is történt. Téged azért hoztak ide, mert te vagy a kulcs, a titok kulcsa – fejezte be a mesélést Aerin. Nagyjából szóhoz sem jutottam. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, mégis kénytelen voltam elhinni, elvégre már én is az események részévé váltam.

-    Már csak egy valamit nem értek. Ha a kulcs ehhez a világhoz tartozik, miért nem ide születtem? Mit kerestem a kinti világban – ahogy ti hívjátok? És még egy fontos kérdés… ki volt az apám?

-    Bár egy külön, zárt világban élünk, azért teljesen mégsem vagyunk elszigetelve. Bizonyos alkalmakkor lehetőség nyílik rá, hogy néhányan átmenjenek a másik világba. Nagyon kiszámíthatatlan, mikor és hogyan. Ilyen alkalom volt az istenség földre szállásának ünnepe. Valószínűleg azért engedték meg akkor, hogy a kulcsot visszahozhassuk az erdőbe. És hogy te hogyan kerültél oda? Ez egy hosszú történet, amit én is csak elbeszélésekből ismerek. Az édesapád, Yoon Se Hong volt a legutóbbi, s valószínűleg legutolsó őrző – itt aztán egy pillanatig lehunyta a szemét és rövid szünet után folytatta csak.

-    Sötét éjszaka volt. Minden beavatott feszülten várta a pillanatot, amikor végre világra jön Se Hong gyermeke, az új kulcs. Az előző, Se Hong bátyja, nem sokkal korábban hunyt el egy szerencsétlen balesetben, így mindenki tudta, hogy az új kulcs fog megszületni. Valahogy tudomást szerzett róla a Rövid Kardok klánja is és támadást indítottak. Minden áron meg akarták szerezni a kulcsot. Hatalmas harcok dúltak odakint, a gyerekeket és nőket, köztük Se Hong feleségét is, a belső palotába menekítették és igyekezték a lehető legjobban védeni. Még én is emlékszem rá valamennyire, pedig talán két éves lehettem. Az ellenség rendkívül eltökélt volt és egyre nehezebben tudták visszatartani őket a belső palotától. Se Hong feleségénél ekkor indult be a szülés. Nagyon nehéz szülés volt, de végül sikerült a világra hoznia egy kisfiút. Volt bent velünk néhány klántag, néhány harcos is, akik azonnal ki akarták menekíteni az asszonyt az újonnan született kulccsal együtt egy titkos kijáraton. Az ellenség azonban betört és a nagy keveredésben valahogy sikerült megszerezniük a kisbabát. Se Hong a hírek hallatára azonnal a palotába sietett és kiszöktette onnét feleségét. Az erdőbe menekültek. Nem jutottak még messzire, amikor a nőnek ismét fájásai lettek és hamarosan még egy gyermeket, egy kislányt hozott a világra. Még amikor a palotából menekültek kifelé, súlyosan megsérült a nő egy nyílvessző által. Éppen hogy sikerült megszülnie a kislányt, utána sajnos meg is halt. Se Hong nem tudta, mihez kezdjen hirtelen. Tanácstalan volt, hogy vajon melyik gyermek lehet a kulcs: a fiú vagy a lány. Mivel nem volt egyértelmű, úgy döntött, mindenképp megvédi a kislányát. Mintha csak az istenek meghallották volna fogadalmát, egy átjáró nyílt mellette a kinti világba. Akkor még soha nem járt odakint, de biztos volt benne, hogy ennél jobb menedéket nem találhat gyermeke számára, így egy percig sem habozott. – ahogy ehhez a ponthoz értünk, értettem meg hirtelen mindent. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Nehéz volt elhinnem, hogy ilyen körülmények között születtem volna. Se Hongra, azaz apámra pedig egyenesen hősként tekintettem. A történetnek azonban itt még nem volt vége.

-    Azt nem tudjuk pontosan, Se Hong mit csinált odakint abban a két és fél hónapban, amíg távol volt. Sokunk azt hitte, meghalt. Voltak, akik sejtették, hogy esetleg az istenek megkönyörültek rajta és utat nyitottak neki a kinti világba, de a többség nem igazán hitt nekik. Tudniillik, ha esetleg ki is jutunk a kinti világba, nem maradhatunk ott sokáig. Idebent olyan, mintha megállt volna az idő. Bár telnek az évek, az évtizedek, az emberek meghalnak és újak születnek helyettük, de még mindig csaknem teljesen ugyanazon a szinten vagyunk, mint Asmund és Castrich. Se Hongtól én is hallottam történeteket a kinti világról, hogy milyen fejlettségi szintet értek el. Ezért mondom tehát, hogy itt áll az idő. Ennek következtében, ha túl sokáig vagyunk odakint, szervezetünk elkezdi felvenni annak a világnak az idejét, így nagyon hamar megöregszünk és elporladunk. Nincsen rá mód, hogy kiszökjünk innét, csakis akkor juthatunk ki, ha megnyerjük a játékot. Ezért olyan nehéz elhinni, hogy Se Hong tényleg ennyi időt töltött el odakint. Valószínűleg ezért kellett visszatérnie. Igazából ezt nem tudjuk, soha nem beszélt ezekről a dolgokról. Csak az istenek tudhatják. Illetve, a Vének Tanácsának részletesebb beszámolót tartott a kint töltött napjairól, de ezt szigorúan titokban tartották, így nem tudhattuk, hogy magával vitte a kislányát, aki ott élt és virult. Egyszer véletlenül elkotyogta az akkori Főnöknek, hogy van egy lánya a kinti világban, de többet nem mondhatott róla. Hamarosan egy kisebb harcot vívtunk a Rövid Kardok klánjával, amiben ő is foglyul esett. Nagyjából egy hónapja azonban sikerült megszöknie a börtönből. Ennek fejében még a tekercset is sikerült ellopnia, ami az utasításokat tartalmazza a játék menetéről. Ekkorra ugyanis Te-Ong már többször is utalt arra, hogy a játék hamarosan kezdetét veheti. Se Hongnak az életébe került ez a tette. Nem sokon múlott, hogy sikerült átadnia nekünk a tekercset. Utolsó szavaival arra kérte C.A.P-et, védjen meg téged és elárulta, hogy te vagy a kulcs.  Valahogy aztán a másik klán is tudomást szerzett a kilétedről, talán a mindent halló fül segítségével, és sajnos ők találtak meg téged előbb. De most már minden rendben lesz, biztonságban vagy.

Ezzel úgy tűnt, befejezte a mondókáját. Sokkoltak a dolgok, a gondolatok pedig vadul kavarogtak a fejemben. Szóval az apám ez a Yoon Se Hong volt… Akkor ezért nevezett a Főnök Yoon Jihyunnak! De ami még fontosabb, apám halott. Igaz, hogy egyáltalán nem ismertem, de így is megérintett a dolog. Sírni tudtam volna. Még fájdalmasabb volt a felismerés, hogy akit eddig anyámnak tartottam, valóban nem is az. Akkor ChanHee sem a bátyám?

Végképp összeomlott bennem minden, amit eddig igaznak tartottam; egy egész világ. 17 évet éltem le hazugságban – vagy inkább titkolózásban? Nem számít! Akkor is fájt… Rendkívül magányosnak éreztem magam, még jobban, mint eddig. Most már az, amibe eddig kapaszkodtam, az otthon és szeretett családom képe is kettészakadt, mintha egy fényképet téptünk volna szét. Mi lesz most velem? Hogy fogok ezek után a szemükbe nézni, hogyha hazatérek? Arcom a tenyerembe temettem és sírni kezdtem.

Aerin úgy látta jobbnak, ha inkább kimegy és hagyja, hogy egyedül dolgozzam fel a hallottakat és sírjam ki magam. Én pedig így is tettem, hosszú ideig csak sírtam és sírtam. Utána bizonyos fokig megkönnyebbültem, és kezdett megérni bennem az elhatározás, miszerint meg kell bíznom a Sebes Árnyak klánjában és segítenem kell nekik, különben apám nem nyugodhat békében.

10. fejezet

Ahogy a kora reggeli nap átvilágított az üvegeken, teljesen azt az érzést keltette az emberben, hogy itt minden pillanatban átsüt, mintha a nap is rajta tartaná a szemét a klánfőnökön. Az ablakok olyan szinten felerősítették a sugarakat, hogy hunyorognom kellett. Semmit nem lehetett látni a trónszékből vagy a rajta ülő alakból.

A hideg futkosott rajtam, ahogy egyre közelebb értünk. Féltem. Itt áll tőlem karnyújtásnyira a korbácsos isten, aki kővé fog dermeszteni, aztán pedig, miután megszerzik maguknak a jelet, beállítanak valamelyik belső udvar kertjében található szoborgyűjteménybe. A gondolattól megborzongtam és nagyokat nyeltem. Teljesen kiszáradt a szám, a tenyerem pedig izzadt. Csak lennénk már túl ezen a találkozáson! Menekülésre esélyem sem volt, L.Joe magabiztos léptekkel haladt előre, magával rántva engem is.

Legnagyobb meglepetésemre azonban nem az fogadott, amire számítottam. A villámokat szóró szemű haragos isten helyett egy apró, alig nyolc éves kisfiú ült a trónszékben. Hosszú, kócos haja szerteszét állt, ugyancsak hosszú, szemébe lógó frufruján és a feje tetején sötétzöld tincsek díszelegtek. Ahogy meglátott minket, először hosszan végigmért engem, aztán kísérőmre tévedt a tekintete. Mintha megijedt volna tőle, behúzta a nyakát és zavartan elmosolyodott.

-    Trey, mit csinálsz már megint itt? – szólt rá feddően L.Joe. – Azt hittem, elégszer elmondtuk már, hogy ez a Főnök helye!

-    Ha majd én leszek a Főnök, én fogok itt ülni! – nyújtotta ki nyelvét L.Joe-ra, miközben lepattant a székről és elszaladt jobbra. Elképesztően picike volt.

-    Várj már, Trey! Hol a Főnök? – de választ már nem kapott, a kisfiú eltűnt egy nagy narancssárga függöny mögött. Ebben a pillanatban libbent egyet a másik oldalon lévő függöny is és belépett rajta egy alak. Nyeltem egy nagyot, mire L.Joe fél térdre ereszkedett, hogy tiszteletet mutasson.

-    Főnök!

Nem is tudom, hogy jellemezhetném, amit akkor éreztem. Ott állt velem szemben egy fiú, aki nem sokkal lehetett idősebb nálam. Ő is ugyanúgy sötét bőrruhát viselt, mely nem takarta izmos karjait, jobb vállán egy fekete kendő volt átkötve. Arcvonásai tökéletességről árulkodtak; sötét szemei bölcsességet és nemességet árasztottak, pillantásában mégis volt valami búskomor. Viszonylag hosszú barna haja volt, szemébe lógó frufruján és feje tetején arany és narancssárga tincsek ragyogtak. Ahogy végignézett rajtam, a vér is megfagyott az ereimben. Átható tekintete volt, mintha semmit sem tudnék elrejteni előle, a vesémbe látott. Szemei mintha aranysárgás színben villantak volna egyet, mielőtt elfordította tekintetét L.Joe-ra.

-    Visszatértél? – nézett rá. Hangja mély volt és tekintélyt parancsoló.

-    Igen, Főnök! Jelentem, a küldetés sikerrel járt. Megszereztük a kulcsot – sandított rám L.Joe -, de sajnos elvesztettük Sent. – Itt megállt, hangja remegett. Összeszorította száját és nagyokat nyelt, mielőtt folytatta volna. A Főnök gondoskodó pillantásokat vetett rá. – Viszont – kezdett bele ismét – viszont visszahoztuk Nielt.

Erre a kijelentésre felnézett a Főnök is. Szemei csaknem elkerekedtek, és miután L.Joe megerősítette, hogy ez nem csak vicc, Niel tényleg életben van, minden szó nélkül kitört a teremből. A kint várakozó Niel szélesen elmosolyodott a Főnök láttára.

-    Üdv itthon! – nézett rá a klánfőnök meghatódottan - szája sarkában határozott mosoly bujkált – és egymás karjaiba borultak.

Az egész jelenet igen megható volt, de engem csaknem teljesen hidegen hagyott. Szerencsére a legtöbb feltevésem a Főnökkel kapcsolatban tévesnek bizonyult, leszámítva azt, hogy kővé tud dermeszteni egyetlen pillantásával. Én ugyanis szinte teljesen ledermedtem átható tekintetétől. Csak akkor tértem magamhoz, amikor ismét visszatért a terembe és szavait immár hozzám intézte.

-    Szóval te lennél a kulcs? – némileg gyanúsan méregetett, de végül megenyhült, bár továbbra is kispórolva különösebb érzéseket így folytatta:

-    Üdvözöllek a Sebes Árnyak Klánjánál, Yoon Jihyun! A nevem C.A.P, én vagyok a klánfőnök!

A kezét nyújtotta felém és bár éreztem, hogy ez elég nagy megtiszteltetésnek számít, mégsem viszonoztam. Sokkal inkább fennakadtam azon, ahogy szólított. Először is, honnét tudja a nevem? Bár nem volt pontos, mert az én vezetéknevem Lee, mégis meglepődtem.

A Főnök, látva hogy nem vagyok hajlandó hasonlóan üdvözölni, fel is hagyott a „formális üdvözlésekkel” és a helyére sétált. Leült a bíborszínű, párnázott trónjára és jobb könyökére támaszkodva tekintett le rám.

Nem igazán tudtam, mit mondjak neki. Nem bíztam meg bennük. Amúgy sem lett volna értelme bármit mondani, úgy éreztem, minden gondolatomba belelát. Ő sem szólt semmit hosszú ideig. Már-már kínosnak éreztem a helyzetet, míg végül meg nem törte a csendet:

-    Biztosan rengeteg kérdésed van. Semmit nem értesz. De itt biztonságban érezheted magad.

-    Ugyan miért lenne itt biztonságosabb, mint odaát? – vetettem neki oda, egyre halkabban. – Én csak haza akarok menni… Nem értem, mi dolgotok velem… Mi ez a kulcs-dolog? És ez az erdő? Mint valami rossz álom… - Arcom a tenyerembe temettem. Megint rendkívül rossz állapotban voltam.

-    Hamarosan mindent megtudsz – válaszolta kurtán, titokzatosan, cseppet sem kielégítően. Kezdtem begurulni, de inkább visszafogtam magam. Még mindig féltem tőle.

Nyomasztó volt egyedül maradni a Főnökkel, igazából nem is vettem észre, L.Joe mikor hagyott itt. Nemsokára szerencsére egy fiatal lány lépett be ugyanazon a függönyön, ahol a kisfiú nemrég eltűnt. Gyönyörűszép volt. Nagyjából vállhosszúságú narancssárgás-barnás haja zuhatagként hullott alá, kihangsúlyozva makulátlan fehér bőrét. Ő is a már megszokott fekete bőrruhát viselte, mely kivételesen egy valamivel térd fölöttig érő rövidnadrágból és egy ujjatlan, elől gombos fölsőből állt. Nadrágjáról hátul valami fekete uszályféleség lógott le egészen vádlijáig. Sötét szemei hasonló búskomorságot tükröztek, mint a főnöké, mégis valamivel barátságosabbnak tűnt.

Kecses, könnyed léptekkel egy pillanat alatt a trónszék mellett termett.

-    C.A.P – szólt csengő hangján -, hallottam Nielről. Valóban visszatért? – A fiú csak bólintott.

-    Hála az isteneknek! –sóhajtott fel. Már azt hittem, ismét levegőnek fognak nézni, amikor hirtelen felém fordult. – Ő lenne a kulcs a kinti világból? – fordult aztán ismét a főnök felé. Bár hangja életerősen csengett, mégis hiányzott belőle a vidámság. Furcsa benyomást keltett.

-    Őt bízd csak rám, majd én rendbe szedem és elmagyarázok neki mindent!

-    Köszönöm, Aerin! – nézett rá a fiú hálás tekintettel, és máris a gondjaira bízott. Továbbra sem lehetett beleszólásom a történésekbe, csak sodródtam, amerre éppen vitt az ár.

Ismét kezdett eluralkodni rajtam valami elképesztő közöny. Ahogy a lány kivezetett azon a bejáraton, ahol ő is bejött, úgy éreztem, még az sem érdekel, ha éppen kivégezni visznek. Nagyon elegem volt már abból, hogy mindenki mindent tud körülöttem, de nekem nem árulnak el egy árva szót sem, hanem kényükre-kedvükre rángatnak egyik oldalról a másikra. Mellesleg az egyetlen személy, akiben meg mertem bízni, lehet már nem is él, vagy ha mégis, lehet örökké a cellák fogja lesz. Aztán itt van még Niel és Byunghun, pontosabban L.Joe. Nielben még csak-csak megbíztam volna, ha nem hagyja ő is ugyanúgy cserben Rickyt. Igaz, neki köszönhetem, hogy egyáltalán elhoztuk magunkkal, mégsem győzött meg. L.Joe-t pedig egyenesen utáltam.

Mostanra már kezdtem teljesen megérteni, hogy hiába hasonlítanak az emberek az otthoniakra, ők nem ugyanazok. Sokkalta kegyetlenebb és embertelenebb ebben a világban mindenki. Szeretném, ha újra minden visszatérne a normális kerékvágásba és hazatérhetnék. Olyan nagy kívánság lenne ez?

A lány, Aerin egy elég keskeny, hosszú folyosón vitt végig. Előttem lépkedett, de közben végig figyelte, ott bandukolok-e még mögötte. Szinte kézzel tapintható volt bizalmatlanságom és ellenszenvem, úgyhogy mielőtt kiértünk volna a folyosóról, egyszer csak megtorpant és felém fordult.

-    Teljesen megértem, ha nem bízol bennünk, de megnyugodhatsz, itt nincs semmi veszély – egész barátságos volt, bár még mindig komoly volt a tekintete. – Megígértük apádnak, hogy megvédünk téged!

A szavak lesokkoltak.

-    Mit mondtál? – néztem rá nagy szemekkel. – Apámnak? Ti tudtok róla valamit? Ismeritek az apukámat? – Nem akartam hinni a fülemnek. Az ember, akiről soha nem tudtam semmit, még a nevét sem, hirtelen be akar robbanni az életembe?!

-    Később mindent elmondok! Előbb szeretném, ha felfrissülnél kicsit és rendbe szednéd magad! Utána válaszolok bármilyen kérdésedre…

Felkeltette az érdeklődésem, szóval nem ellenkeztem. Bízni még mindig nem bíztam benne, de legalább nagyobb kedvvel követtem. Egy tágas terembe vezetett, melynek közepén egy kőmedence volt. Azt mondta, itt nyugodtan felfrissíthetem magam, még váltóruhát is készített a medence szélére.

Amíg fürödtem, elvonult valahová, tehát magamra maradtam. Nagyon jól esett a meleg víz, napok óta először éreztem jól magam. Nem is tudom, mikor volt alkalmam utoljára egy forró fürdőre. Talán még mielőtt idehoztak volna. Elengedtem magam és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, valamint átértékelni a helyzetet.

Tehát: miután végre randizhattam a fiúval, akibe szerelmes voltam, hirtelen elraboltak és egy ismeretlen helyen, ismeretlen világban kötöttem ki, ahol semmi nem az, aminek látszik. Mellesleg én vagyok valaminek a kulcsa, pontosabban a jel, ami a hátamra égett. Eltöltöttem néhány napot egy teljesen sötét cellában, aztán majdnem megöltek, de végül megmenekültem és ismét fogoly lettem, egy bizonyos értelemben.

Tenyeremmel belecsaptam a vízbe, mely ennek hatására ezerfelé szétfröccsent, számtalan eltérő méretű fodrot alkotva a víz felszínén.

Ha még ez sem lenne elég, úgy néz ki, tudnak valamit apáról is. Kíváncsi vagyok, milyen ember lehet, vagy hogy egyáltalán ki ő. Anyu soha nem mondott róla semmit. Meglehet, hogy ő sem tudott róla többet. Titokzatos egy ember lehet. De az sehogy sem fért a fejembe, hogy ismerheti Aerin és talán a klánfőnök is. Gyanús… lehet, hogy apu is ehhez a világhoz tartozott valójában? Ki tudja… Mindenesetre, már csak egy kicsit kell várnom és talán tényleg fényt deríthetek mindenre.

Lassan kikászálódtam a vízből, megtörülköztem és szemügyre vettem a kikészített ruhát. Egy zöldesbarna bolyhos, combközépig érő ujjatlan ruha volt, derekán egy övvel. Egy hosszú fekete zoknit készítettek még mellé, valamint egy pár fekete bakancsot. Nem igazán nyerte el a tetszésem, de legalább ebben már talán nem fognak annyira megbámulni. Legnagyobb meglepetésemre viszont kényelmesebb volt, mint gondoltam. Szerencsére a hátamat teljesen betakarta, így bíztam benne, hogy a jelek nem jelennek meg újra. Előbb-utóbb úgyis szükség lesz rá, mert nyílván ennek a klánnak is erre fáj a foga, de legalább addig is nem kell szenvednem miatta.

A ruhához mellékeltek egy pár fekete hosszúszárú kesztyűt is, de azt inkább otthagytam. Pont elkészültem, mire Aerin visszatért. Elégedetten nézett végig rajtam, majd intett, hogy kövessem. Átvezetett egy amolyan kisebb fogadóteremszerűségbe. Körös-körül szép nagy ablakok világították meg a termet. Középen egy kisebb asztal állt megpakolva különféle étkekkel, főképp húsokkal és gyümölcsökkel. Két, viszonylag alacsony szék állt az asztal mellet mintegy hivogatólag. Az étel láttán döbbentem csak rá, milyen éhes is vagyok valójában. Az elmúlt napokban, amíg a cellában voltam, alig ettem valamit.

-    Nyugodtan foglalj helyet és egyél abból, ami tetszik. Közben elmondok neked bármit, amit hallani szeretnél. – mondta Aerin, miközben leült az asztal mellé. Én is mellé telepedtem és egy rövid gyanús méregetés után végül úgy döntöttem, nem veszélyes az étel és nyugodtan nekiláthatok. Összeszedtem a gondolataim is és megfogalmaztam az első kérdésem:

-    Először is, mi van Rickyvel? A fiúval, akivel együtt idehoztak. Ugye nem halt meg?

-    Erre sajnos nem válaszolhatok – felelte egykedvűen. – Nem tudok róla semmit.

Nem tetszett a válasza, de be kellett látnom, tényleg nem tudhat róla semmit. Alig vagyunk itt egy-két órája, nem hiszem, hogy rögtön tájékoztatnak mindenkit a foglyok kilétéről.

-    Akkor halljuk – tértem át egy másik témára, ami hasonlóan fontos volt, mint Ricky ügye -, mi ez a világ és miért kerültem ide?

9. fejezet

A felhők elég gyorsan haladtak el a hold előtt, néha csekély világot adva az éjszakának. Ahogy a fény ráesett a csuklyás fiú arcára, már teljesen biztos voltam benne, hogy ő volt az. A gondolatba egészen a talpamig beleborzongtam, mégis valami melegség töltötte el a szívem. Itt van, ő is itt van. Nem bírtam nyugton maradni a helyemen, a félelmem is teljesen elpárolgott. Vakmerően és meggondolatlanul felültem és elkiáltottam magam:

-    Byunghun!

Nem telt bele 2 másodpercbe sem, mire a drótok ismét felcsillantak és a fa túloldalára szorítottak, Ricky mellé. Valóban fájt, felsikítottam.

-    Hányan vagytok még? – vonta fel a szemöldökét. – Akkor, lássuk csak… két elveszett egérke a Rövid Kardok Klánjából… érdekes, mit kerestek a határoknál? – megvetően beszélt. Ez sem az a Byunghun volt, akit én ismerek. Mi történik itt az emberekkel? Azok egyáltalán, akiknek gondolom őket…?

-    Ezt én is kérdezhetném! – vágott vissza Ricky. – Ha jól tudom, még a mi klánunk területén vagyunk!

-    Valóban – mosolyodott el gúnyosan a fiú, közben szorultak egyet a drótok Ricky teste körül.

-    Figyelj Jihyun – súgta oda nekem alig hallhatóan. – Elvágom a drótokat, te pedig fuss el innen minél messzebbre! Amint tudok, megyek én is utánad!

-    De, várj…! – ellenkeztem volna, de amint végzett, rögtön lehullottak kötelékeink.

-    Fuss! – szólt, majd előkapta rövidkardját és támadópozícióba állt. Byunghun csak felvonta ismét a szemöldökét, elmosolyodott, majd még négyen előugrottak mögüle. Ricky még egyszer rám kiáltott, majd harcba keveredett a csuklyásokkal.

Nem tudtam, mit tegyek. Néhány pillanatig még földbe gyökerezett lábakkal álltam, majd ahogy Byunghun hirtelen hidegen rám kapta tekintetét, futásnak eredtem. Nem érdekelt, merre vagy hová, csak szaladtam előre a sötétségben. Előttem egyre jobban emelkedett a talaj, úgyhogy nehezebben haladtam előre, meg amúgysem voltam valami gyors. Lépten-nyomon megbotlottam valamiben a sötétben. Mögülem még hallottam, ahogy egy íj pattan, majd tompa puffanással valami a földön landol, de hamarosan elhaltak a hangok. Tudtam, hogy valaki jön utánam, méghozzá villámgyorsan. Nem tudtam, mit tegyek. Végül inkább meghúztam magam egy három ember szélességű óriási fa mögött. Mélyen belelapultam árnyékába. A köpeny, amit viseltem, jó szolgálatot tett; teljesen beleolvadtam a sötétségbe. A holdat is épp egy jókora felhő takarta el. Átmenetileg biztonságban éreztem magam, mégsem mertem megkönnyebbülten levegőt venni. Nemsokára hallottam, ahogy sietős léptek húznak el a fa mögött, aztán minden elcsendesült.

A felhő miután elhaladt a hold elől, óvatosan kitekintettem rejtekemből. Kifújtam magam. Sehol senki. De ahogy visszafordultam, Byunghun guggolt velem szemben.

-    Bú! – mondta, én pedig egyszerűen annyira megijedtem, hogy sikítottam egy jókorát. Nem győzte befogni a számat. Megpróbált elkapni, de hadakozni kezdtem vele. Azt hiszem, még meg is haraptam, de végül ő bizonyult erősebbnek. Kezeimet szorosan hátam mögött összefogva ráncigált vissza a táborhelyhez.

Ott aztán már vártak ránk. A látvány egyenesen sokkolt. Öten állták körül Ricky testét. Hátából egy jókora nyílvessző meredt az égnek. Eszméletlen volt, arca a még friss hamuban hevert.

-    Nee! – sikítottam. Nem, nem halhatott meg… nem ölhették meg! Az egyetlen, akiben meg mertem bízni, nem hagyhat most itt! Sírni kezdtem. Byunghun hagyta, hogy térdre essek és engedett az erőszakos szorításán.

A tüzet nem gyújtották meg újra, csak nekiálltak ellátni saját sérüléseiket. Hagyták, hogy valahol a szélen egyedül üljek addig. Némán sírdogáltam magamban. Hogy tehették ezt…? Ennyit jelent nekik egy ember élete? Még ha ellenségek is, sem szabadna csakúgy értelmetlenül lemészárolni egymást! Hol van itt a felebaráti szeretet? Valami igazán mély és ősi gyűlölet ülhet a két klán között, ha ennyire utálják egymást.

-    Héj, ne szomorkodj! – jött oda valaki mellém. Hangja barátságos volt, mégsem érdekelt. Durcásan elfordultam. Nem érdekelt, mit akar mondani.

-    Te vagy a kulcs, igaz? – Milyen kitartó! Nem érti, hogy nem akarok vele beszélni? Csak hagyjon békén, az lesz a legjobb. Vagy öljenek meg, nekem már úgyis mindegy.

-    Figyelj már egy kicsit! Tudod, ki vagyok én? – Mégis honnét tudhatnám?! Hangja viszont valamennyire ismerős volt. Kicsit arrébb fordítottam a fejem, hogy szemem sarkából láthassam az arcát, de nem volt ismerős.

-    Ne csináld már! Én vagyok az, a rabtársad! – erre a szóra már felkaptam a fejem. A rabtársam? A cellából? Aki nem akarta, hogy megbízzak Rickyben?

-    Örvendek a találkozásnak! – feleltem félreérthetetlen iróniával és gúnnyal a hangomban.

-    Niel, hozd a lányt, indulunk! – kiáltott Byunghun, aki arrébb ült a többiekkel és segített bekötözni a sérüléseket.

-    Gyere! – nézett rám barátságosan. – Bennem megbízhatsz, nem akarunk bántani! – Még hogy megbízhatok! Eszem ágában sem volt velük menni. Inkább itt maradtam volna, amíg éhen nem halok vagy meg nem esznek valami vadállatok. Ez a lehetőség is jobban tetszett, mint hogy velük menjek. Sokáig azonban nem tétováztak, Byunghun odajött mellém és erőszakosan felrántott.

-    Nincs értelme könyörögni! Velünk jön és kész!

-    Nyugi, L.Joe! Velünk jön a nélkül is, hogy így bánsz vele! Nem is értem, mi ütött beléd…

-    Mi ütött belém? – nézett rá felháborodottan a fiú. Szóval L.Joenak hívják? – Hogy mi ütött belém? Szerinted örülök annak, hogy kockára vittük a bőrünket és egyikünk ott is maradt a nagy semmiért? Nem találtuk meg a kulcsot, de még csak a másolatot sem! És így is elvesztettük Sent…

-    Óó, emiatt nem kell aggódnod. A kulcs itt van, ő az! – mutatott rám. Ugyanolyan dühös tekintettel meredt rám is, ahogy az előbb még Nielre. Nyelt egy nagyot, mintha haragjának egy részétől szeretett volna megszabadulni, majd elfordult és csak úgy félvállról szólt mindenkihez:

-    Induljunk! Mire felkel a nap, otthon kell lennünk! Foglyokat nem viszünk magunkkal, leszámítva a lányt!

-    Micsoda? – szólaltam fel. Bár féltem L.Joetól, azért nem hagyhattam annyiban a dolgot. – Ricky nélkül nem megyek sehová!

-    Mégis mit akarsz vele? – fordult ismét felém. – A nyílvessző a tüdejét érte, hamarosan teljesen elönti a vér. Úgyis meghal, ha eddig még nem tette volna…

-    Ha az ő sebeivel is foglalkoztatok volna, nem csak a sajátotokéval, talán-

-    Nem érted? Fe-les-le-ges! – tagolta gúnyosan. – Jobb is lesz, ha meghal… egy rövid kardos kutyával kevesebb! – Felment bennem a pumpa, nagyon mérges lettem. Szabadon lévő kezemmel lekevertem neki egyet. Valószínűleg alig érezte meg, sokkal jobban fájt büszkeségének. Szinte ugyanazzal a lendülettel, amivel megütöttem, ütött ő is vissza. Annak az ütésnek viszont volt ereje bőven, egyenesen a földre döntött. Vér futott a számba, amit rögtön ki is köptem, miután magamhoz tértem a sokkból.

-    L.Joe, elég legyen! – rivallt rá Niel. – Magunkkal visszük a Rövid Kardost is, már ha túléli az utat. Otthon aztán megismerkedhet a mi celláink sötétjével!

A csapat tagjai vonakodtak követni Niel parancsát, de végülis belátták, hogy benne is van némi bosszúérzés a féléves fogsága miatt, szóval engedelmeskedtek. Egyikük összeszedte a lovat, amivel idáig jöttünk, feldobta rá Ricky testét, majd ő is felült és előre vágtatott. L.Joe mit sem törődve a többiekkel elindult egyedül. Niel még egyszer barátságosan a kezét nyújtotta, de mivel nem mozdultam, önállósította magát és a karjaiba kapott, majd szélsebesen a többiek után indultunk.

Már rég felkelt a nap, olyan hat óra körül járhatott, mire végre kiértünk az erdőből. Egy óriási tisztásra érkeztünk, ahol egy hasonlóan nagy falu állt. A tisztás kezdetén két oldalt fákra épített házikókat fedeztem fel. Jól el voltak rejtve, elég nehezen vettem őket észre. A falu túloldaláról egy méretes kastély körvonalazódott ki, hasonló volt, mint a másik klán területén.

Mire a faluhoz értünk, már én ültem a ló hátán, így jól körül tudtam nézni és Ricky állapotát is folyton ellenőrizhettem.

-    Milyen jó, végre az otthon illata! – nyújtózkodott egyet Niel, aki a lovat vezette, ahogy beértünk a faluba. Örömében sajnos nem osztozhattam.

Maga a falu egész barátságos volt, mintha a középkorba csöppentem volna. Az út mindkét felén kisebb-nagyobb szalmatetős házak sorakoztak, itt-ott emberek is felbukkantak közöttük. Ahogy egyre beljebb haladtunk, egyre több erőtlen füstoszlop emelkedett a levegőbe és egyre nagyobb lett a rendetlenség. A házak jó része romokban hevert, mindenféle holmi volt szétszórva az utakra és némely szalmatető még parázslott. A lakosok takarítottak és próbálták helyreállítani a nem rég történt dulakodásban létrejött károkat. Ahogy elhaladtunk mellettük, mind furcsán néztek végig rajtunk, de legfőképp rajtam.

Igazából nem értem. Nem volt rajtam semmi különös. A ruhám nem igazán passzolt az övéikhez, de a köpeny nagyrészt eltakarta, szóval ebből sem lehetett gond.

Miután néhány csirke- és libacsapatot szétkergettünk az utunkból, egy óriási kapun keresztül bejutottunk a kastélyba.

-    Üdv az Arany Kastélyban! – nézett fel rám mosolyogva Niel, de még mindig nem mosolyogtam vissza. Nem voltam jókedvemben.

Az udvar, ahová értünk, ugyanúgy tele volt takarító emberekkel, bár látszólag a kastély kevesebb kárt szenvedett, mint a falu. Itt aztán már többen barátságosan fogadták a kis csapatot és valakit el is küldtek a hírrel, hogy végre megérkeztünk.

L.Joe egész úton sokkal előttünk haladt és még most is távolságot tartott. Arca azonban felengedett valamennyire, biztosan ő is megkönnyebbült, hogy végre megérkeztünk.

Néhány métert tettünk még befelé, majd Niel leszállított a lóról és Rickyvel ellentétes irányba terelt. Nem szerettem volna magára hagyni, ki tudja, hogy bánnak majd vele. Igazából azt sem tudhatom pontosan, velem hogy fognak bánni. Lehet, hogy itt is ugyanúgy bedobnak majd egy tömlöcbe és ugyanúgy sötétségben tölthetem napjaim, amíg szükségük van rám, aztán eldobnak, mint valami rongyot. Titkon azonban ott volt bennem a remény, hogy ők talán mégis rendesebbek, hogy nem fognak tárgyként kezelni és kihasználni.

Egy nyílt, oszlopos folyosón haladtunk végig, mígnem egy csúcsos boltíven keresztül bejutottunk a kastély belsejébe. Sokan járkáltak errefelé. Különféle fekete és barna bőrruhákba öltözött férfiak, hosszúszoknyás cselédnek tűnő nők és lányok, valamint volt néhány hosszú köntösbe öltözött rendkívül bölcsnek tűnő idősebb férfi is. Szakálluk és szemöldökük is csaknem ugyanúgy a földet verte, érdekes látványt nyújtottak.

Rengeteg terem mellett elmentünk és hosszú folyosókat szeltünk át, mígnem egy végtelennek tűnő csigalépcső után egy óriási kétszárnyú ajtóhoz értünk. Két oldalán gazdagon díszített oszlopok álltak, narancssárga és zöld függönyök takarásában. Két-két nyakig beöltöztetett férfi állt őrt az ajtó két oldalán.

-    Mikor mehetünk be? – kérdezte L.Joe az egyik őrtől.

-    Éppen Meltor úrral tárgyal az éjjel keletkezett károkról. Szerintem még egy jó ideig eltart. – válaszolt úgy, mint akik régóta ismerik egymást. – Hogy ment a küldetés?

-    Elég nagy őrültség volt a Főnöktől, hogy csakúgy odaküldött titeket. – szállt be egy másik őr is.

-    Nem is tudom… - válaszolt bizonytalanul L.Joe. – Elvesztettük Sent, de megvan a kulcs és még Nielt is kihoztuk.

-    Niel? – tátották nagyra szájukat, mire az említett kihúzta magát és egy barátságos, büszke mosoly kíséretében közelebb lépett hozzájuk. Jó volt látni, hogy így örülnek egymásnak, a viszontlátásnak.

Furcsán éreztem magam. Láthatatlannak tűntem és feleslegesnek. Miért kell mindezen átesnem? Az élet akkor is ugyanígy ment volna tovább, ha akkor Ricky nem könyörül meg rajtam és meghalok. Miért kell itt lennem? Igaz, barátságosnak tűntek az emberek, de akkor is távolságot tartottam és féltem. Igen, egyre jobban féltem attól, hogy megint börtönbe kerülök. Nem bírnék ki még egy napot abban a sötétségben, akkor már inkább a halál.

Érdekes. Otthon soha nem gondoltam ilyen dolgokra, mint a halál. Ott minden olyan jó volt és nem kellett félnem. Ott volt ChanHee, aki vigyázott rám, meg Changhyun, EunKyung és Byunghun is. Itt viszont…? Itt minden második gondolatomban a halállal játszok. Soha nem voltam még hozzá ilyen közel, mint itt. Olyan, mintha ebben a világban nem lenne többé semmi értéke az emberi életnek. Rettenetes lehet így élni.

Ha már itt tartunk, magától a „Főnöktől” – ahogy ők mondják – is féltem. A másik klánnak szörnyen ijesztő úrnője van, soha nem fogom elfelejteni a tekintélyt parancsoló, hideg, könyörtelen tekintetét. Elképzeltem magamban, milyen lehet a „Főnök”. Magas, izmos férfi, aki egyik kezében ostort, másikban pedig kardot tart. Szemei villámokat szórnak, mint egy haragos istennek, és egyetlen pillantásával képes kővé dermeszteni az embert. Minden szavára ugrik valaki, ha pedig nem, óriási korbácsával sújt a hátukra. Nem, nem akarok ezzel a „Főnökkel” találkozni, félek tőle!

Hogy tereljem gondolataim, ismét körbenéztem a termen. Nem volt különösebben se nagy, se kicsi, egy előszobának pont megfelelt. A falakon függönyök lógtak, mind zöld és narancssárga színekben. A terem két végében két viszonylag nagy ablakkivágás volt, melyen csak úgy áradt be a reggeli hűvös és erőtlen napfény. Kellemesebb volt, mint a másik kastély nyomasztó, sötét termei.

Legszívesebben kinéztem volna az ablakon, talán még ki is ugrottam volna, és mint egy madár, messzire elrepültem volna egészen hazáig. Szinte éreztem már, ahogy a szél lágyan simogatja tagjaim repülés közben, amikor hirtelen kitárult az ajtó és kilépett rajta egy középkorú, jóvágású magas férfi. Gyorsan végigmért, ahogy elsétált mellettünk. Hirtelen minden félelmem visszatért. Most mi jövünk.

L.Joe továbbra is barátságtalanul megragadta a karom és berántott az ajtón. Folyamatosan ott kattogott az agyamban a Főnökről való fantáziálgatásom. Nagyokat nyeltem.

Egy vastag, nehéz függöny állta még utunkat, de L.Joe azt is könnyedén félrehajtotta. Szemközt pedig, a hatalmas üveges ablakok előtt ott ült ő, akitől jelenleg annyira rettegtem: a Főnök.