10. fejezet

Ahogy a kora reggeli nap átvilágított az üvegeken, teljesen azt az érzést keltette az emberben, hogy itt minden pillanatban átsüt, mintha a nap is rajta tartaná a szemét a klánfőnökön. Az ablakok olyan szinten felerősítették a sugarakat, hogy hunyorognom kellett. Semmit nem lehetett látni a trónszékből vagy a rajta ülő alakból.

A hideg futkosott rajtam, ahogy egyre közelebb értünk. Féltem. Itt áll tőlem karnyújtásnyira a korbácsos isten, aki kővé fog dermeszteni, aztán pedig, miután megszerzik maguknak a jelet, beállítanak valamelyik belső udvar kertjében található szoborgyűjteménybe. A gondolattól megborzongtam és nagyokat nyeltem. Teljesen kiszáradt a szám, a tenyerem pedig izzadt. Csak lennénk már túl ezen a találkozáson! Menekülésre esélyem sem volt, L.Joe magabiztos léptekkel haladt előre, magával rántva engem is.

Legnagyobb meglepetésemre azonban nem az fogadott, amire számítottam. A villámokat szóró szemű haragos isten helyett egy apró, alig nyolc éves kisfiú ült a trónszékben. Hosszú, kócos haja szerteszét állt, ugyancsak hosszú, szemébe lógó frufruján és a feje tetején sötétzöld tincsek díszelegtek. Ahogy meglátott minket, először hosszan végigmért engem, aztán kísérőmre tévedt a tekintete. Mintha megijedt volna tőle, behúzta a nyakát és zavartan elmosolyodott.

-    Trey, mit csinálsz már megint itt? – szólt rá feddően L.Joe. – Azt hittem, elégszer elmondtuk már, hogy ez a Főnök helye!

-    Ha majd én leszek a Főnök, én fogok itt ülni! – nyújtotta ki nyelvét L.Joe-ra, miközben lepattant a székről és elszaladt jobbra. Elképesztően picike volt.

-    Várj már, Trey! Hol a Főnök? – de választ már nem kapott, a kisfiú eltűnt egy nagy narancssárga függöny mögött. Ebben a pillanatban libbent egyet a másik oldalon lévő függöny is és belépett rajta egy alak. Nyeltem egy nagyot, mire L.Joe fél térdre ereszkedett, hogy tiszteletet mutasson.

-    Főnök!

Nem is tudom, hogy jellemezhetném, amit akkor éreztem. Ott állt velem szemben egy fiú, aki nem sokkal lehetett idősebb nálam. Ő is ugyanúgy sötét bőrruhát viselt, mely nem takarta izmos karjait, jobb vállán egy fekete kendő volt átkötve. Arcvonásai tökéletességről árulkodtak; sötét szemei bölcsességet és nemességet árasztottak, pillantásában mégis volt valami búskomor. Viszonylag hosszú barna haja volt, szemébe lógó frufruján és feje tetején arany és narancssárga tincsek ragyogtak. Ahogy végignézett rajtam, a vér is megfagyott az ereimben. Átható tekintete volt, mintha semmit sem tudnék elrejteni előle, a vesémbe látott. Szemei mintha aranysárgás színben villantak volna egyet, mielőtt elfordította tekintetét L.Joe-ra.

-    Visszatértél? – nézett rá. Hangja mély volt és tekintélyt parancsoló.

-    Igen, Főnök! Jelentem, a küldetés sikerrel járt. Megszereztük a kulcsot – sandított rám L.Joe -, de sajnos elvesztettük Sent. – Itt megállt, hangja remegett. Összeszorította száját és nagyokat nyelt, mielőtt folytatta volna. A Főnök gondoskodó pillantásokat vetett rá. – Viszont – kezdett bele ismét – viszont visszahoztuk Nielt.

Erre a kijelentésre felnézett a Főnök is. Szemei csaknem elkerekedtek, és miután L.Joe megerősítette, hogy ez nem csak vicc, Niel tényleg életben van, minden szó nélkül kitört a teremből. A kint várakozó Niel szélesen elmosolyodott a Főnök láttára.

-    Üdv itthon! – nézett rá a klánfőnök meghatódottan - szája sarkában határozott mosoly bujkált – és egymás karjaiba borultak.

Az egész jelenet igen megható volt, de engem csaknem teljesen hidegen hagyott. Szerencsére a legtöbb feltevésem a Főnökkel kapcsolatban tévesnek bizonyult, leszámítva azt, hogy kővé tud dermeszteni egyetlen pillantásával. Én ugyanis szinte teljesen ledermedtem átható tekintetétől. Csak akkor tértem magamhoz, amikor ismét visszatért a terembe és szavait immár hozzám intézte.

-    Szóval te lennél a kulcs? – némileg gyanúsan méregetett, de végül megenyhült, bár továbbra is kispórolva különösebb érzéseket így folytatta:

-    Üdvözöllek a Sebes Árnyak Klánjánál, Yoon Jihyun! A nevem C.A.P, én vagyok a klánfőnök!

A kezét nyújtotta felém és bár éreztem, hogy ez elég nagy megtiszteltetésnek számít, mégsem viszonoztam. Sokkal inkább fennakadtam azon, ahogy szólított. Először is, honnét tudja a nevem? Bár nem volt pontos, mert az én vezetéknevem Lee, mégis meglepődtem.

A Főnök, látva hogy nem vagyok hajlandó hasonlóan üdvözölni, fel is hagyott a „formális üdvözlésekkel” és a helyére sétált. Leült a bíborszínű, párnázott trónjára és jobb könyökére támaszkodva tekintett le rám.

Nem igazán tudtam, mit mondjak neki. Nem bíztam meg bennük. Amúgy sem lett volna értelme bármit mondani, úgy éreztem, minden gondolatomba belelát. Ő sem szólt semmit hosszú ideig. Már-már kínosnak éreztem a helyzetet, míg végül meg nem törte a csendet:

-    Biztosan rengeteg kérdésed van. Semmit nem értesz. De itt biztonságban érezheted magad.

-    Ugyan miért lenne itt biztonságosabb, mint odaát? – vetettem neki oda, egyre halkabban. – Én csak haza akarok menni… Nem értem, mi dolgotok velem… Mi ez a kulcs-dolog? És ez az erdő? Mint valami rossz álom… - Arcom a tenyerembe temettem. Megint rendkívül rossz állapotban voltam.

-    Hamarosan mindent megtudsz – válaszolta kurtán, titokzatosan, cseppet sem kielégítően. Kezdtem begurulni, de inkább visszafogtam magam. Még mindig féltem tőle.

Nyomasztó volt egyedül maradni a Főnökkel, igazából nem is vettem észre, L.Joe mikor hagyott itt. Nemsokára szerencsére egy fiatal lány lépett be ugyanazon a függönyön, ahol a kisfiú nemrég eltűnt. Gyönyörűszép volt. Nagyjából vállhosszúságú narancssárgás-barnás haja zuhatagként hullott alá, kihangsúlyozva makulátlan fehér bőrét. Ő is a már megszokott fekete bőrruhát viselte, mely kivételesen egy valamivel térd fölöttig érő rövidnadrágból és egy ujjatlan, elől gombos fölsőből állt. Nadrágjáról hátul valami fekete uszályféleség lógott le egészen vádlijáig. Sötét szemei hasonló búskomorságot tükröztek, mint a főnöké, mégis valamivel barátságosabbnak tűnt.

Kecses, könnyed léptekkel egy pillanat alatt a trónszék mellett termett.

-    C.A.P – szólt csengő hangján -, hallottam Nielről. Valóban visszatért? – A fiú csak bólintott.

-    Hála az isteneknek! –sóhajtott fel. Már azt hittem, ismét levegőnek fognak nézni, amikor hirtelen felém fordult. – Ő lenne a kulcs a kinti világból? – fordult aztán ismét a főnök felé. Bár hangja életerősen csengett, mégis hiányzott belőle a vidámság. Furcsa benyomást keltett.

-    Őt bízd csak rám, majd én rendbe szedem és elmagyarázok neki mindent!

-    Köszönöm, Aerin! – nézett rá a fiú hálás tekintettel, és máris a gondjaira bízott. Továbbra sem lehetett beleszólásom a történésekbe, csak sodródtam, amerre éppen vitt az ár.

Ismét kezdett eluralkodni rajtam valami elképesztő közöny. Ahogy a lány kivezetett azon a bejáraton, ahol ő is bejött, úgy éreztem, még az sem érdekel, ha éppen kivégezni visznek. Nagyon elegem volt már abból, hogy mindenki mindent tud körülöttem, de nekem nem árulnak el egy árva szót sem, hanem kényükre-kedvükre rángatnak egyik oldalról a másikra. Mellesleg az egyetlen személy, akiben meg mertem bízni, lehet már nem is él, vagy ha mégis, lehet örökké a cellák fogja lesz. Aztán itt van még Niel és Byunghun, pontosabban L.Joe. Nielben még csak-csak megbíztam volna, ha nem hagyja ő is ugyanúgy cserben Rickyt. Igaz, neki köszönhetem, hogy egyáltalán elhoztuk magunkkal, mégsem győzött meg. L.Joe-t pedig egyenesen utáltam.

Mostanra már kezdtem teljesen megérteni, hogy hiába hasonlítanak az emberek az otthoniakra, ők nem ugyanazok. Sokkalta kegyetlenebb és embertelenebb ebben a világban mindenki. Szeretném, ha újra minden visszatérne a normális kerékvágásba és hazatérhetnék. Olyan nagy kívánság lenne ez?

A lány, Aerin egy elég keskeny, hosszú folyosón vitt végig. Előttem lépkedett, de közben végig figyelte, ott bandukolok-e még mögötte. Szinte kézzel tapintható volt bizalmatlanságom és ellenszenvem, úgyhogy mielőtt kiértünk volna a folyosóról, egyszer csak megtorpant és felém fordult.

-    Teljesen megértem, ha nem bízol bennünk, de megnyugodhatsz, itt nincs semmi veszély – egész barátságos volt, bár még mindig komoly volt a tekintete. – Megígértük apádnak, hogy megvédünk téged!

A szavak lesokkoltak.

-    Mit mondtál? – néztem rá nagy szemekkel. – Apámnak? Ti tudtok róla valamit? Ismeritek az apukámat? – Nem akartam hinni a fülemnek. Az ember, akiről soha nem tudtam semmit, még a nevét sem, hirtelen be akar robbanni az életembe?!

-    Később mindent elmondok! Előbb szeretném, ha felfrissülnél kicsit és rendbe szednéd magad! Utána válaszolok bármilyen kérdésedre…

Felkeltette az érdeklődésem, szóval nem ellenkeztem. Bízni még mindig nem bíztam benne, de legalább nagyobb kedvvel követtem. Egy tágas terembe vezetett, melynek közepén egy kőmedence volt. Azt mondta, itt nyugodtan felfrissíthetem magam, még váltóruhát is készített a medence szélére.

Amíg fürödtem, elvonult valahová, tehát magamra maradtam. Nagyon jól esett a meleg víz, napok óta először éreztem jól magam. Nem is tudom, mikor volt alkalmam utoljára egy forró fürdőre. Talán még mielőtt idehoztak volna. Elengedtem magam és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, valamint átértékelni a helyzetet.

Tehát: miután végre randizhattam a fiúval, akibe szerelmes voltam, hirtelen elraboltak és egy ismeretlen helyen, ismeretlen világban kötöttem ki, ahol semmi nem az, aminek látszik. Mellesleg én vagyok valaminek a kulcsa, pontosabban a jel, ami a hátamra égett. Eltöltöttem néhány napot egy teljesen sötét cellában, aztán majdnem megöltek, de végül megmenekültem és ismét fogoly lettem, egy bizonyos értelemben.

Tenyeremmel belecsaptam a vízbe, mely ennek hatására ezerfelé szétfröccsent, számtalan eltérő méretű fodrot alkotva a víz felszínén.

Ha még ez sem lenne elég, úgy néz ki, tudnak valamit apáról is. Kíváncsi vagyok, milyen ember lehet, vagy hogy egyáltalán ki ő. Anyu soha nem mondott róla semmit. Meglehet, hogy ő sem tudott róla többet. Titokzatos egy ember lehet. De az sehogy sem fért a fejembe, hogy ismerheti Aerin és talán a klánfőnök is. Gyanús… lehet, hogy apu is ehhez a világhoz tartozott valójában? Ki tudja… Mindenesetre, már csak egy kicsit kell várnom és talán tényleg fényt deríthetek mindenre.

Lassan kikászálódtam a vízből, megtörülköztem és szemügyre vettem a kikészített ruhát. Egy zöldesbarna bolyhos, combközépig érő ujjatlan ruha volt, derekán egy övvel. Egy hosszú fekete zoknit készítettek még mellé, valamint egy pár fekete bakancsot. Nem igazán nyerte el a tetszésem, de legalább ebben már talán nem fognak annyira megbámulni. Legnagyobb meglepetésemre viszont kényelmesebb volt, mint gondoltam. Szerencsére a hátamat teljesen betakarta, így bíztam benne, hogy a jelek nem jelennek meg újra. Előbb-utóbb úgyis szükség lesz rá, mert nyílván ennek a klánnak is erre fáj a foga, de legalább addig is nem kell szenvednem miatta.

A ruhához mellékeltek egy pár fekete hosszúszárú kesztyűt is, de azt inkább otthagytam. Pont elkészültem, mire Aerin visszatért. Elégedetten nézett végig rajtam, majd intett, hogy kövessem. Átvezetett egy amolyan kisebb fogadóteremszerűségbe. Körös-körül szép nagy ablakok világították meg a termet. Középen egy kisebb asztal állt megpakolva különféle étkekkel, főképp húsokkal és gyümölcsökkel. Két, viszonylag alacsony szék állt az asztal mellet mintegy hivogatólag. Az étel láttán döbbentem csak rá, milyen éhes is vagyok valójában. Az elmúlt napokban, amíg a cellában voltam, alig ettem valamit.

-    Nyugodtan foglalj helyet és egyél abból, ami tetszik. Közben elmondok neked bármit, amit hallani szeretnél. – mondta Aerin, miközben leült az asztal mellé. Én is mellé telepedtem és egy rövid gyanús méregetés után végül úgy döntöttem, nem veszélyes az étel és nyugodtan nekiláthatok. Összeszedtem a gondolataim is és megfogalmaztam az első kérdésem:

-    Először is, mi van Rickyvel? A fiúval, akivel együtt idehoztak. Ugye nem halt meg?

-    Erre sajnos nem válaszolhatok – felelte egykedvűen. – Nem tudok róla semmit.

Nem tetszett a válasza, de be kellett látnom, tényleg nem tudhat róla semmit. Alig vagyunk itt egy-két órája, nem hiszem, hogy rögtön tájékoztatnak mindenkit a foglyok kilétéről.

-    Akkor halljuk – tértem át egy másik témára, ami hasonlóan fontos volt, mint Ricky ügye -, mi ez a világ és miért kerültem ide?