9. fejezet

A felhők elég gyorsan haladtak el a hold előtt, néha csekély világot adva az éjszakának. Ahogy a fény ráesett a csuklyás fiú arcára, már teljesen biztos voltam benne, hogy ő volt az. A gondolatba egészen a talpamig beleborzongtam, mégis valami melegség töltötte el a szívem. Itt van, ő is itt van. Nem bírtam nyugton maradni a helyemen, a félelmem is teljesen elpárolgott. Vakmerően és meggondolatlanul felültem és elkiáltottam magam:

-    Byunghun!

Nem telt bele 2 másodpercbe sem, mire a drótok ismét felcsillantak és a fa túloldalára szorítottak, Ricky mellé. Valóban fájt, felsikítottam.

-    Hányan vagytok még? – vonta fel a szemöldökét. – Akkor, lássuk csak… két elveszett egérke a Rövid Kardok Klánjából… érdekes, mit kerestek a határoknál? – megvetően beszélt. Ez sem az a Byunghun volt, akit én ismerek. Mi történik itt az emberekkel? Azok egyáltalán, akiknek gondolom őket…?

-    Ezt én is kérdezhetném! – vágott vissza Ricky. – Ha jól tudom, még a mi klánunk területén vagyunk!

-    Valóban – mosolyodott el gúnyosan a fiú, közben szorultak egyet a drótok Ricky teste körül.

-    Figyelj Jihyun – súgta oda nekem alig hallhatóan. – Elvágom a drótokat, te pedig fuss el innen minél messzebbre! Amint tudok, megyek én is utánad!

-    De, várj…! – ellenkeztem volna, de amint végzett, rögtön lehullottak kötelékeink.

-    Fuss! – szólt, majd előkapta rövidkardját és támadópozícióba állt. Byunghun csak felvonta ismét a szemöldökét, elmosolyodott, majd még négyen előugrottak mögüle. Ricky még egyszer rám kiáltott, majd harcba keveredett a csuklyásokkal.

Nem tudtam, mit tegyek. Néhány pillanatig még földbe gyökerezett lábakkal álltam, majd ahogy Byunghun hirtelen hidegen rám kapta tekintetét, futásnak eredtem. Nem érdekelt, merre vagy hová, csak szaladtam előre a sötétségben. Előttem egyre jobban emelkedett a talaj, úgyhogy nehezebben haladtam előre, meg amúgysem voltam valami gyors. Lépten-nyomon megbotlottam valamiben a sötétben. Mögülem még hallottam, ahogy egy íj pattan, majd tompa puffanással valami a földön landol, de hamarosan elhaltak a hangok. Tudtam, hogy valaki jön utánam, méghozzá villámgyorsan. Nem tudtam, mit tegyek. Végül inkább meghúztam magam egy három ember szélességű óriási fa mögött. Mélyen belelapultam árnyékába. A köpeny, amit viseltem, jó szolgálatot tett; teljesen beleolvadtam a sötétségbe. A holdat is épp egy jókora felhő takarta el. Átmenetileg biztonságban éreztem magam, mégsem mertem megkönnyebbülten levegőt venni. Nemsokára hallottam, ahogy sietős léptek húznak el a fa mögött, aztán minden elcsendesült.

A felhő miután elhaladt a hold elől, óvatosan kitekintettem rejtekemből. Kifújtam magam. Sehol senki. De ahogy visszafordultam, Byunghun guggolt velem szemben.

-    Bú! – mondta, én pedig egyszerűen annyira megijedtem, hogy sikítottam egy jókorát. Nem győzte befogni a számat. Megpróbált elkapni, de hadakozni kezdtem vele. Azt hiszem, még meg is haraptam, de végül ő bizonyult erősebbnek. Kezeimet szorosan hátam mögött összefogva ráncigált vissza a táborhelyhez.

Ott aztán már vártak ránk. A látvány egyenesen sokkolt. Öten állták körül Ricky testét. Hátából egy jókora nyílvessző meredt az égnek. Eszméletlen volt, arca a még friss hamuban hevert.

-    Nee! – sikítottam. Nem, nem halhatott meg… nem ölhették meg! Az egyetlen, akiben meg mertem bízni, nem hagyhat most itt! Sírni kezdtem. Byunghun hagyta, hogy térdre essek és engedett az erőszakos szorításán.

A tüzet nem gyújtották meg újra, csak nekiálltak ellátni saját sérüléseiket. Hagyták, hogy valahol a szélen egyedül üljek addig. Némán sírdogáltam magamban. Hogy tehették ezt…? Ennyit jelent nekik egy ember élete? Még ha ellenségek is, sem szabadna csakúgy értelmetlenül lemészárolni egymást! Hol van itt a felebaráti szeretet? Valami igazán mély és ősi gyűlölet ülhet a két klán között, ha ennyire utálják egymást.

-    Héj, ne szomorkodj! – jött oda valaki mellém. Hangja barátságos volt, mégsem érdekelt. Durcásan elfordultam. Nem érdekelt, mit akar mondani.

-    Te vagy a kulcs, igaz? – Milyen kitartó! Nem érti, hogy nem akarok vele beszélni? Csak hagyjon békén, az lesz a legjobb. Vagy öljenek meg, nekem már úgyis mindegy.

-    Figyelj már egy kicsit! Tudod, ki vagyok én? – Mégis honnét tudhatnám?! Hangja viszont valamennyire ismerős volt. Kicsit arrébb fordítottam a fejem, hogy szemem sarkából láthassam az arcát, de nem volt ismerős.

-    Ne csináld már! Én vagyok az, a rabtársad! – erre a szóra már felkaptam a fejem. A rabtársam? A cellából? Aki nem akarta, hogy megbízzak Rickyben?

-    Örvendek a találkozásnak! – feleltem félreérthetetlen iróniával és gúnnyal a hangomban.

-    Niel, hozd a lányt, indulunk! – kiáltott Byunghun, aki arrébb ült a többiekkel és segített bekötözni a sérüléseket.

-    Gyere! – nézett rám barátságosan. – Bennem megbízhatsz, nem akarunk bántani! – Még hogy megbízhatok! Eszem ágában sem volt velük menni. Inkább itt maradtam volna, amíg éhen nem halok vagy meg nem esznek valami vadállatok. Ez a lehetőség is jobban tetszett, mint hogy velük menjek. Sokáig azonban nem tétováztak, Byunghun odajött mellém és erőszakosan felrántott.

-    Nincs értelme könyörögni! Velünk jön és kész!

-    Nyugi, L.Joe! Velünk jön a nélkül is, hogy így bánsz vele! Nem is értem, mi ütött beléd…

-    Mi ütött belém? – nézett rá felháborodottan a fiú. Szóval L.Joenak hívják? – Hogy mi ütött belém? Szerinted örülök annak, hogy kockára vittük a bőrünket és egyikünk ott is maradt a nagy semmiért? Nem találtuk meg a kulcsot, de még csak a másolatot sem! És így is elvesztettük Sent…

-    Óó, emiatt nem kell aggódnod. A kulcs itt van, ő az! – mutatott rám. Ugyanolyan dühös tekintettel meredt rám is, ahogy az előbb még Nielre. Nyelt egy nagyot, mintha haragjának egy részétől szeretett volna megszabadulni, majd elfordult és csak úgy félvállról szólt mindenkihez:

-    Induljunk! Mire felkel a nap, otthon kell lennünk! Foglyokat nem viszünk magunkkal, leszámítva a lányt!

-    Micsoda? – szólaltam fel. Bár féltem L.Joetól, azért nem hagyhattam annyiban a dolgot. – Ricky nélkül nem megyek sehová!

-    Mégis mit akarsz vele? – fordult ismét felém. – A nyílvessző a tüdejét érte, hamarosan teljesen elönti a vér. Úgyis meghal, ha eddig még nem tette volna…

-    Ha az ő sebeivel is foglalkoztatok volna, nem csak a sajátotokéval, talán-

-    Nem érted? Fe-les-le-ges! – tagolta gúnyosan. – Jobb is lesz, ha meghal… egy rövid kardos kutyával kevesebb! – Felment bennem a pumpa, nagyon mérges lettem. Szabadon lévő kezemmel lekevertem neki egyet. Valószínűleg alig érezte meg, sokkal jobban fájt büszkeségének. Szinte ugyanazzal a lendülettel, amivel megütöttem, ütött ő is vissza. Annak az ütésnek viszont volt ereje bőven, egyenesen a földre döntött. Vér futott a számba, amit rögtön ki is köptem, miután magamhoz tértem a sokkból.

-    L.Joe, elég legyen! – rivallt rá Niel. – Magunkkal visszük a Rövid Kardost is, már ha túléli az utat. Otthon aztán megismerkedhet a mi celláink sötétjével!

A csapat tagjai vonakodtak követni Niel parancsát, de végülis belátták, hogy benne is van némi bosszúérzés a féléves fogsága miatt, szóval engedelmeskedtek. Egyikük összeszedte a lovat, amivel idáig jöttünk, feldobta rá Ricky testét, majd ő is felült és előre vágtatott. L.Joe mit sem törődve a többiekkel elindult egyedül. Niel még egyszer barátságosan a kezét nyújtotta, de mivel nem mozdultam, önállósította magát és a karjaiba kapott, majd szélsebesen a többiek után indultunk.

Már rég felkelt a nap, olyan hat óra körül járhatott, mire végre kiértünk az erdőből. Egy óriási tisztásra érkeztünk, ahol egy hasonlóan nagy falu állt. A tisztás kezdetén két oldalt fákra épített házikókat fedeztem fel. Jól el voltak rejtve, elég nehezen vettem őket észre. A falu túloldaláról egy méretes kastély körvonalazódott ki, hasonló volt, mint a másik klán területén.

Mire a faluhoz értünk, már én ültem a ló hátán, így jól körül tudtam nézni és Ricky állapotát is folyton ellenőrizhettem.

-    Milyen jó, végre az otthon illata! – nyújtózkodott egyet Niel, aki a lovat vezette, ahogy beértünk a faluba. Örömében sajnos nem osztozhattam.

Maga a falu egész barátságos volt, mintha a középkorba csöppentem volna. Az út mindkét felén kisebb-nagyobb szalmatetős házak sorakoztak, itt-ott emberek is felbukkantak közöttük. Ahogy egyre beljebb haladtunk, egyre több erőtlen füstoszlop emelkedett a levegőbe és egyre nagyobb lett a rendetlenség. A házak jó része romokban hevert, mindenféle holmi volt szétszórva az utakra és némely szalmatető még parázslott. A lakosok takarítottak és próbálták helyreállítani a nem rég történt dulakodásban létrejött károkat. Ahogy elhaladtunk mellettük, mind furcsán néztek végig rajtunk, de legfőképp rajtam.

Igazából nem értem. Nem volt rajtam semmi különös. A ruhám nem igazán passzolt az övéikhez, de a köpeny nagyrészt eltakarta, szóval ebből sem lehetett gond.

Miután néhány csirke- és libacsapatot szétkergettünk az utunkból, egy óriási kapun keresztül bejutottunk a kastélyba.

-    Üdv az Arany Kastélyban! – nézett fel rám mosolyogva Niel, de még mindig nem mosolyogtam vissza. Nem voltam jókedvemben.

Az udvar, ahová értünk, ugyanúgy tele volt takarító emberekkel, bár látszólag a kastély kevesebb kárt szenvedett, mint a falu. Itt aztán már többen barátságosan fogadták a kis csapatot és valakit el is küldtek a hírrel, hogy végre megérkeztünk.

L.Joe egész úton sokkal előttünk haladt és még most is távolságot tartott. Arca azonban felengedett valamennyire, biztosan ő is megkönnyebbült, hogy végre megérkeztünk.

Néhány métert tettünk még befelé, majd Niel leszállított a lóról és Rickyvel ellentétes irányba terelt. Nem szerettem volna magára hagyni, ki tudja, hogy bánnak majd vele. Igazából azt sem tudhatom pontosan, velem hogy fognak bánni. Lehet, hogy itt is ugyanúgy bedobnak majd egy tömlöcbe és ugyanúgy sötétségben tölthetem napjaim, amíg szükségük van rám, aztán eldobnak, mint valami rongyot. Titkon azonban ott volt bennem a remény, hogy ők talán mégis rendesebbek, hogy nem fognak tárgyként kezelni és kihasználni.

Egy nyílt, oszlopos folyosón haladtunk végig, mígnem egy csúcsos boltíven keresztül bejutottunk a kastély belsejébe. Sokan járkáltak errefelé. Különféle fekete és barna bőrruhákba öltözött férfiak, hosszúszoknyás cselédnek tűnő nők és lányok, valamint volt néhány hosszú köntösbe öltözött rendkívül bölcsnek tűnő idősebb férfi is. Szakálluk és szemöldökük is csaknem ugyanúgy a földet verte, érdekes látványt nyújtottak.

Rengeteg terem mellett elmentünk és hosszú folyosókat szeltünk át, mígnem egy végtelennek tűnő csigalépcső után egy óriási kétszárnyú ajtóhoz értünk. Két oldalán gazdagon díszített oszlopok álltak, narancssárga és zöld függönyök takarásában. Két-két nyakig beöltöztetett férfi állt őrt az ajtó két oldalán.

-    Mikor mehetünk be? – kérdezte L.Joe az egyik őrtől.

-    Éppen Meltor úrral tárgyal az éjjel keletkezett károkról. Szerintem még egy jó ideig eltart. – válaszolt úgy, mint akik régóta ismerik egymást. – Hogy ment a küldetés?

-    Elég nagy őrültség volt a Főnöktől, hogy csakúgy odaküldött titeket. – szállt be egy másik őr is.

-    Nem is tudom… - válaszolt bizonytalanul L.Joe. – Elvesztettük Sent, de megvan a kulcs és még Nielt is kihoztuk.

-    Niel? – tátották nagyra szájukat, mire az említett kihúzta magát és egy barátságos, büszke mosoly kíséretében közelebb lépett hozzájuk. Jó volt látni, hogy így örülnek egymásnak, a viszontlátásnak.

Furcsán éreztem magam. Láthatatlannak tűntem és feleslegesnek. Miért kell mindezen átesnem? Az élet akkor is ugyanígy ment volna tovább, ha akkor Ricky nem könyörül meg rajtam és meghalok. Miért kell itt lennem? Igaz, barátságosnak tűntek az emberek, de akkor is távolságot tartottam és féltem. Igen, egyre jobban féltem attól, hogy megint börtönbe kerülök. Nem bírnék ki még egy napot abban a sötétségben, akkor már inkább a halál.

Érdekes. Otthon soha nem gondoltam ilyen dolgokra, mint a halál. Ott minden olyan jó volt és nem kellett félnem. Ott volt ChanHee, aki vigyázott rám, meg Changhyun, EunKyung és Byunghun is. Itt viszont…? Itt minden második gondolatomban a halállal játszok. Soha nem voltam még hozzá ilyen közel, mint itt. Olyan, mintha ebben a világban nem lenne többé semmi értéke az emberi életnek. Rettenetes lehet így élni.

Ha már itt tartunk, magától a „Főnöktől” – ahogy ők mondják – is féltem. A másik klánnak szörnyen ijesztő úrnője van, soha nem fogom elfelejteni a tekintélyt parancsoló, hideg, könyörtelen tekintetét. Elképzeltem magamban, milyen lehet a „Főnök”. Magas, izmos férfi, aki egyik kezében ostort, másikban pedig kardot tart. Szemei villámokat szórnak, mint egy haragos istennek, és egyetlen pillantásával képes kővé dermeszteni az embert. Minden szavára ugrik valaki, ha pedig nem, óriási korbácsával sújt a hátukra. Nem, nem akarok ezzel a „Főnökkel” találkozni, félek tőle!

Hogy tereljem gondolataim, ismét körbenéztem a termen. Nem volt különösebben se nagy, se kicsi, egy előszobának pont megfelelt. A falakon függönyök lógtak, mind zöld és narancssárga színekben. A terem két végében két viszonylag nagy ablakkivágás volt, melyen csak úgy áradt be a reggeli hűvös és erőtlen napfény. Kellemesebb volt, mint a másik kastély nyomasztó, sötét termei.

Legszívesebben kinéztem volna az ablakon, talán még ki is ugrottam volna, és mint egy madár, messzire elrepültem volna egészen hazáig. Szinte éreztem már, ahogy a szél lágyan simogatja tagjaim repülés közben, amikor hirtelen kitárult az ajtó és kilépett rajta egy középkorú, jóvágású magas férfi. Gyorsan végigmért, ahogy elsétált mellettünk. Hirtelen minden félelmem visszatért. Most mi jövünk.

L.Joe továbbra is barátságtalanul megragadta a karom és berántott az ajtón. Folyamatosan ott kattogott az agyamban a Főnökről való fantáziálgatásom. Nagyokat nyeltem.

Egy vastag, nehéz függöny állta még utunkat, de L.Joe azt is könnyedén félrehajtotta. Szemközt pedig, a hatalmas üveges ablakok előtt ott ült ő, akitől jelenleg annyira rettegtem: a Főnök.