11. fejezet

Egyszer nagyon régen, amikor az emberek még feltétlenül hittek az istenekben és nekik áldoztak, élt egy testvérpár, Asmund és Castrich. Mindkettő földesúr volt a maga birtokán. Békében éltek az emberek, ők maguk pedig rendkívül jó kapcsolatot ápoltak egymással.

Aztán megjelent ő, Helena. Mind a két férfi reménytelenül szerelmes lett belé, ő azonban csak egyiküket választotta: a szerény és lovagias Asmundot. Castrich lobbanékony természete és becsülete nem bírta elviselni, hogy öccse jobb legyen nála, hogy övé legyen a szeretett nő, így a féltékenységtől vezérelve egy szörnyű tettre szánta el magát: éjjel titokban meggyilkolta Helenát.

Asmund, ahogy tudomást szerzett bátyja tettéről, szörnyű haragra gerjedt. Szörnyen elátkozta bátyját és az isteneket is, amiért hagyták, hogy ez történjen és még aznap hadat indított Castrich ellen. Titkon Castrich is ugyanezt tervezte, tehát harcra készen állt, amikor megérkezett öccse a seregével. Szörnyű, véres háború volt, mely nem csak a katonákat, de a falvak lakóit is érintette. A harcok egyre hosszabbra nyúltak és egyre több fél vonódott be. Az istenek nem tűrhették tovább, amit a két férfi művelt, így egy büntetést eszeltek ki számukra. Száműzték a testvérpárt egész családjával és falujával együtt egy párhuzamos, zárt világba, ahonnét nem árthatnak a többi embernek. A harcokat azonban nem függesztették fel.

Amikor tudatosult Asmundban és Castrichban, mi is történt velük és egész házuk népével, egymást kezdték hibáztatni és egymás iránti gyűlöletük még mélyebb lett.

Természetesen nem az volt az istenek célja, hogy végignézzék, ahogy a két fél az utolsó csepp emberi vért is kiontják elszigetelt világukban. Hogy „békés” körülmények között zajlhasson le a két fél közti háború, kitaláltak egy játékot. Pontos utasításokat nem adtak a szabályokat illetően, csupán egy valami volt egyértelmű: a győztes csapat visszajuthat a való világba és normálisan élhet tovább. Hogy a játékban egyenlő felekként indulhassanak, mindkét oldal ajándékot kapott: Asmund a mindent látó szem, Castrich pedig a mindent halló fül tulajdonosa lett. Castrichhoz került a tekercs, mely a játék pontos leírását és menetelét tartalmazza, míg Asmundhoz a kulcs, melynek segítségével értelmezni lehet az ismeretlen jelekkel íródott szöveget.

A játszma azonban nem kezdődött rögtön. Az istenek kijelentették, hogy várniuk kell a játék kezdetéig, ugyanis sok-sok év eltelhet még addig. De nem kell aggódniuk, a képességeik nem vesznek el halálukkal, hanem öröklődnek utódaikra. Ez alapján tudják majd megválasztani a megfelelő örököst, a családok új fejét. Egyben figyelmeztették őket a képességeik használatára is. Mind a szem, mind a fül csak egy bizonyos távolságon belül működik, és soha nem tudhatják, mennyi energiát vesz igénybe: lehet, hogy egyik pillanatban meg sem érzik a használatát, míg a másikban már majdnem holtan esnek össze a kimerültségtől.

Hogy az újabb szabályokat és esetleges jelzéseket akadálytalanul megoszthassák a két klánnal, egy szószólót, egy sámánt, Te-Ongot küldték le közéjük. A sámánnak pártatlannak kellett lennie, mégis mindkét féllel bizalmasan kell viselkednie és ugyanazokat az információkat megosztani velük; sem többet, sem kevesebbet.

Asmund és Castrich, örök gyűlöletet esküdve egymásnak, a kinyilatkoztatás után visszavonultak kastélyaikba és kitartóan gyakoroltak és készültek a játék kezdetére. Az évek azonban csak teltek és teltek, mégsem kaptak semmi jelet a játék kezdetét illetően. Közben többször is előfordult, hogy megpróbálták ellopni egymástól a tekercset vagy a kulcsot, minduntalan sikertelenül. Mindkét fél legmegbízhatóbb csatlósára és tanácsadójára bízta a becses tárgyak védelmét, így alakult ki a két őrző nemzedéke.

Egy szerencsétlen támadás folytán aztán a kulcs elégett. Ekkorra Asmund és Castrich már rég örök álomba merültek és unokáik, Adric és Hectar vezették a klánokat. Adric kíméletlenül megbüntette az őrzőt ballépéséért.

Úgy tűnt, a kulcs végleg elveszett. Újabb hosszú évtizedek múltán, a következő generációban aztán csodás dolog történt. Az akkori őrzőnek, Weon-Kee-nek kislánya született. Ahogy a nyári nap sugarai az újszülött még ráncos, fiatal bőrét érték, furcsa égésnyomok jelentek meg a vállán, beterítve csaknem egész aprócska hátát. Azonnal megmutatták a sámánnak, aki diadalittasan bejelentette, hogy az istenek kegyelméből a kulcs visszatért közéjük, úgyhogy becsüljék meg.

A híreket rendkívül bizalmasan kezelték, mégis elérték az akkor magukat már Rövid Kardok klánjának nevező másik családhoz is. Ismét megpróbálták megszerezni maguknak a kulcsot, de ismét kudarcot vallottak.

A kulcs őrzője akkor eldöntötte és a Vének Tanácsával megvitatta, hogy rajtuk kívül senki nem szerezhet tudomást a jövőben a kulcs kilétéről, még a klánfőnök sem. A klánfőnök vonakodva ugyan, de beleegyezett, mert bízott az őrzőben.

-    Azóta már hosszú-hosszú évtizedek, évszázadok elteltek, de a játék csak nem vette kezdetét. Aztán nagyjából egy hete Te-Ong üzenetet kapott az istenektől, miszerint az istenség földre szállásának ünnepén, amikor az ősi oltár tüze fellobban, a játék kezdetét veszi. Már egy hónapja is voltak erre utaló jóslatai, de most mondta csak ki nyíltan. És ez így is történt. Téged azért hoztak ide, mert te vagy a kulcs, a titok kulcsa – fejezte be a mesélést Aerin. Nagyjából szóhoz sem jutottam. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, mégis kénytelen voltam elhinni, elvégre már én is az események részévé váltam.

-    Már csak egy valamit nem értek. Ha a kulcs ehhez a világhoz tartozik, miért nem ide születtem? Mit kerestem a kinti világban – ahogy ti hívjátok? És még egy fontos kérdés… ki volt az apám?

-    Bár egy külön, zárt világban élünk, azért teljesen mégsem vagyunk elszigetelve. Bizonyos alkalmakkor lehetőség nyílik rá, hogy néhányan átmenjenek a másik világba. Nagyon kiszámíthatatlan, mikor és hogyan. Ilyen alkalom volt az istenség földre szállásának ünnepe. Valószínűleg azért engedték meg akkor, hogy a kulcsot visszahozhassuk az erdőbe. És hogy te hogyan kerültél oda? Ez egy hosszú történet, amit én is csak elbeszélésekből ismerek. Az édesapád, Yoon Se Hong volt a legutóbbi, s valószínűleg legutolsó őrző – itt aztán egy pillanatig lehunyta a szemét és rövid szünet után folytatta csak.

-    Sötét éjszaka volt. Minden beavatott feszülten várta a pillanatot, amikor végre világra jön Se Hong gyermeke, az új kulcs. Az előző, Se Hong bátyja, nem sokkal korábban hunyt el egy szerencsétlen balesetben, így mindenki tudta, hogy az új kulcs fog megszületni. Valahogy tudomást szerzett róla a Rövid Kardok klánja is és támadást indítottak. Minden áron meg akarták szerezni a kulcsot. Hatalmas harcok dúltak odakint, a gyerekeket és nőket, köztük Se Hong feleségét is, a belső palotába menekítették és igyekezték a lehető legjobban védeni. Még én is emlékszem rá valamennyire, pedig talán két éves lehettem. Az ellenség rendkívül eltökélt volt és egyre nehezebben tudták visszatartani őket a belső palotától. Se Hong feleségénél ekkor indult be a szülés. Nagyon nehéz szülés volt, de végül sikerült a világra hoznia egy kisfiút. Volt bent velünk néhány klántag, néhány harcos is, akik azonnal ki akarták menekíteni az asszonyt az újonnan született kulccsal együtt egy titkos kijáraton. Az ellenség azonban betört és a nagy keveredésben valahogy sikerült megszerezniük a kisbabát. Se Hong a hírek hallatára azonnal a palotába sietett és kiszöktette onnét feleségét. Az erdőbe menekültek. Nem jutottak még messzire, amikor a nőnek ismét fájásai lettek és hamarosan még egy gyermeket, egy kislányt hozott a világra. Még amikor a palotából menekültek kifelé, súlyosan megsérült a nő egy nyílvessző által. Éppen hogy sikerült megszülnie a kislányt, utána sajnos meg is halt. Se Hong nem tudta, mihez kezdjen hirtelen. Tanácstalan volt, hogy vajon melyik gyermek lehet a kulcs: a fiú vagy a lány. Mivel nem volt egyértelmű, úgy döntött, mindenképp megvédi a kislányát. Mintha csak az istenek meghallották volna fogadalmát, egy átjáró nyílt mellette a kinti világba. Akkor még soha nem járt odakint, de biztos volt benne, hogy ennél jobb menedéket nem találhat gyermeke számára, így egy percig sem habozott. – ahogy ehhez a ponthoz értünk, értettem meg hirtelen mindent. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Nehéz volt elhinnem, hogy ilyen körülmények között születtem volna. Se Hongra, azaz apámra pedig egyenesen hősként tekintettem. A történetnek azonban itt még nem volt vége.

-    Azt nem tudjuk pontosan, Se Hong mit csinált odakint abban a két és fél hónapban, amíg távol volt. Sokunk azt hitte, meghalt. Voltak, akik sejtették, hogy esetleg az istenek megkönyörültek rajta és utat nyitottak neki a kinti világba, de a többség nem igazán hitt nekik. Tudniillik, ha esetleg ki is jutunk a kinti világba, nem maradhatunk ott sokáig. Idebent olyan, mintha megállt volna az idő. Bár telnek az évek, az évtizedek, az emberek meghalnak és újak születnek helyettük, de még mindig csaknem teljesen ugyanazon a szinten vagyunk, mint Asmund és Castrich. Se Hongtól én is hallottam történeteket a kinti világról, hogy milyen fejlettségi szintet értek el. Ezért mondom tehát, hogy itt áll az idő. Ennek következtében, ha túl sokáig vagyunk odakint, szervezetünk elkezdi felvenni annak a világnak az idejét, így nagyon hamar megöregszünk és elporladunk. Nincsen rá mód, hogy kiszökjünk innét, csakis akkor juthatunk ki, ha megnyerjük a játékot. Ezért olyan nehéz elhinni, hogy Se Hong tényleg ennyi időt töltött el odakint. Valószínűleg ezért kellett visszatérnie. Igazából ezt nem tudjuk, soha nem beszélt ezekről a dolgokról. Csak az istenek tudhatják. Illetve, a Vének Tanácsának részletesebb beszámolót tartott a kint töltött napjairól, de ezt szigorúan titokban tartották, így nem tudhattuk, hogy magával vitte a kislányát, aki ott élt és virult. Egyszer véletlenül elkotyogta az akkori Főnöknek, hogy van egy lánya a kinti világban, de többet nem mondhatott róla. Hamarosan egy kisebb harcot vívtunk a Rövid Kardok klánjával, amiben ő is foglyul esett. Nagyjából egy hónapja azonban sikerült megszöknie a börtönből. Ennek fejében még a tekercset is sikerült ellopnia, ami az utasításokat tartalmazza a játék menetéről. Ekkorra ugyanis Te-Ong már többször is utalt arra, hogy a játék hamarosan kezdetét veheti. Se Hongnak az életébe került ez a tette. Nem sokon múlott, hogy sikerült átadnia nekünk a tekercset. Utolsó szavaival arra kérte C.A.P-et, védjen meg téged és elárulta, hogy te vagy a kulcs.  Valahogy aztán a másik klán is tudomást szerzett a kilétedről, talán a mindent halló fül segítségével, és sajnos ők találtak meg téged előbb. De most már minden rendben lesz, biztonságban vagy.

Ezzel úgy tűnt, befejezte a mondókáját. Sokkoltak a dolgok, a gondolatok pedig vadul kavarogtak a fejemben. Szóval az apám ez a Yoon Se Hong volt… Akkor ezért nevezett a Főnök Yoon Jihyunnak! De ami még fontosabb, apám halott. Igaz, hogy egyáltalán nem ismertem, de így is megérintett a dolog. Sírni tudtam volna. Még fájdalmasabb volt a felismerés, hogy akit eddig anyámnak tartottam, valóban nem is az. Akkor ChanHee sem a bátyám?

Végképp összeomlott bennem minden, amit eddig igaznak tartottam; egy egész világ. 17 évet éltem le hazugságban – vagy inkább titkolózásban? Nem számít! Akkor is fájt… Rendkívül magányosnak éreztem magam, még jobban, mint eddig. Most már az, amibe eddig kapaszkodtam, az otthon és szeretett családom képe is kettészakadt, mintha egy fényképet téptünk volna szét. Mi lesz most velem? Hogy fogok ezek után a szemükbe nézni, hogyha hazatérek? Arcom a tenyerembe temettem és sírni kezdtem.

Aerin úgy látta jobbnak, ha inkább kimegy és hagyja, hogy egyedül dolgozzam fel a hallottakat és sírjam ki magam. Én pedig így is tettem, hosszú ideig csak sírtam és sírtam. Utána bizonyos fokig megkönnyebbültem, és kezdett megérni bennem az elhatározás, miszerint meg kell bíznom a Sebes Árnyak klánjában és segítenem kell nekik, különben apám nem nyugodhat békében.