12. fejezet

Aerin ugyanazon a hosszú folyosón vezetett vissza a trónterembe, amin jöttünk. Azóta azonban komoly változáson mentem keresztül. Korábbi ellenszenvem mostanra már teljesen elpárolgott, azt azonban nem tudtam volna még kijelenteni, hogy feltétel nélkül bízom bennük.

Egy ponton végül eltértünk az előző útvonalunktól és a trónterem előtti „előszobában” kötöttünk ki.

-    Készen állsz? – kérdezte kísérőm. Válasz helyett magabiztosan bólintottam, mire az őrök kitárták előttünk a hatalmas kétszárnyú tölgyfaajtót.

Csaknem ugyanaz a tűző napfény fogadott, mint amikor néhány órája először léptem be itt. Biztos léptekkel indultam meg a Főnök felé. A szőnyegezett út két oldalán rengetegen összegyűltek. Narancssárga és sötétzöld fejtetők meredtek rám, ahogy egyre beljebb haladtam. Kezdtem elveszíteni kezdeti önbizalmamat. Ezek itt mind csak arra vártak, hogy végre idejöjjek, és együtt tanúi lehessenek a tekercs elolvasásának?

A sorokban felfedeztem Nielt és L.Joet is. Niel bátorítólag mosolygott rám, míg L.Joe egykedvűen meredt maga elé. Ebben a helyzetben teljesen Byunghunra emlékeztetett.

A trónszék egy kisebb magaslaton állt, ahová néhány márványlépcső vezetett fel. A lépcsők bal oldalán egy csoport hosszú köntösös öregember állt, szemükből bölcsesség és öregkori gőg tükröződött; jobb oldalán pedig legalább ugyanennyi magas, középkorú férfi állt. Ők nemességet és erőt tükröztek. Szembe velem pedig a trónon ott ült a klánfőnök, C.A.P. Teljesen ugyanúgy nézett rám, mint előzőleg, ugyanolyan áthatóan. Szemében mintha együttérzés csillant volna, mielőtt felállt és lesétált az emelvényről.

Aerin rögtön elfoglalta, úgy néz ki, megszokott helyét C.A.P balján és erőtlenül mosolygott rám.

 Itt az idő.

Dél körül járhatott az idő, a nap erőteljesen ragyogott be a festett üvegablakokon. Aztán valaki hirtelen kitárta a középső, legnagyobb ablakot. Picit hűvöskés levegő árasztotta el a termet. Kellemes idő volt.

Aerin ismét közelebb jött hozzám és intett, hogy forduljak meg. A tekercs már ott pihent oldalt egy rendkívül csinos őr kezei között. Aerin óvatosan lejjebb húzta vállamról a ruhát, hogy a napsugarak közvetlenül a bőrömet érhessék. Egy picit megijedtem, hogy itt ennyi ember előtt akarnak levetkőztetni, de tudtam, hogy nem ez a szándéka.

A fény először csak cirógatta bőrömet. Mindenki lélegzetvisszafojtva állt és csak várt. Aztán egyre erősebb lett a sugarak érintése, míg végül már egyenesen égetett. Éreztem, ahogy a jelek egyre erőteljesebben rajzolódnak ki a vállamon. Összeszorítottam a szemem. Eddig még soha nem fájt ennyire. Hallottam, hogy kioldják a tekercset, majd a Főnök szólalt meg magabiztos, kinyilatkoztató hangon:

„Kiválasztott földben nyugszik

Az istenek vértje

Fehér angyal fogja tudni,

Mikor kell élnie.”

A „kinyilatkoztatást” egyre hangosabb moraj követte minden oldalról. Az emberek elégedetlenek voltak. Végül valaki kimondta mindnyájuk véleményét:

-    Ez valami vicc?

Ezzel a lavina beindult és minden oldalról elégedetlen panaszkodások repkedtek a Főnök felé. Nem arról volt szó, hogy a tekercs a játék pontos leírását tartalmazza? Mi ez a rejtvény? Az istenek szórakoznak velünk? Lehet, nem is volt jó a kulcs! Valamit biztosan elrontottak.

Zavartan, számat harapdálva fordultam én is hol a Főnök, hol Aerin felé. Velem lett volna a baj?

C.A.P egyetlen legyintésére elcsendesült az egész terem.

-    Ez egy rejtvény – kezdte fennhangon -, egy újabb feladat, amit meg kell fejtenünk. Nem gondolhattuk, hogy az istenek a szánkba rágják a pontos menetét, hogyan szabaduljunk meg a büntetésüktől. – A tömeg helyeslően bólogatott. Elképesztő volt látni, mekkora tekintélye van a Főnöknek. Abszolút nem úgy tekintenek rá, mint a bűnös ember leszármazottjára, aki a bajt hozta rájuk. Sokkal inkább szabadítójukat látják a klánfőnökben, az egyetlent, aki jóváteheti őseik bűnét.

-    Megkérném mind a Vének, mind az Ifjak Tanácsát, hogy üljenek össze és gondolkodjanak el a rejtvényen. Én magam is visszavonulok és csatlakozom az Ifjakhoz. Ha bárki itt jelenlévőnek bármilyen elképzelése vagy javaslata van, jelentkezzen mihamarabb.

Ennyi volt. C.A.P ennyivel letudta a panaszkodókat és feloszlatta a tömeget, mindenki ment, amerre gondolta. Aggódó pillantásokat vetettem a Főnökre. Velem most mi lesz? Aerin aztán azt mondta, nézzek szét a kastélyban és a faluban, ő maga pedig eltűnt C.A.P-el a jobb oldali függöny mögött. Nagyszerű… már nincs rám szükségük. Mihez kezdjek most?

A kastély és a klán értelmiségi része mind elvonult gondolkodni és tanácskozni, tehát kénytelen voltam egyedül feltalálni magam. A személyzet eligazításával nagy nehezen megtaláltam a temetőt. Úgy éreztem, muszáj tiszteletet tennem apámnál, vagy legalábbis megmutatni neki, hogy igenis élek és itt vagyok.

A temető a kastély északi felén, a várfalak tövében helyezkedett el. Mint utólag megtudtam, ebbe a temetőbe csak hősi halottakat és klántagokat temettek. Dimbes-dombos talaj volt, úgyhogy viszonylag sokat kellett lefelé ereszkednem, mire megtaláltam a sírt, amit kerestem. Takaros kis dombocska volt fehér virágokkal a tetején. Tövénél egy viszonylag friss, alacsony fakereszt meredezett, rajta a névvel és felirattal: „Yoon Se Hong, nyugodjék békében az istenek kegyelmében”. Megálltam előtte és hosszasan bámultam lefelé.

-    Szia, apa! Érdekes, még soha nem találkoztunk és sajnos egy ideig még nem is fogunk. Csak szerettem volna, hogyha tudnád, hogy létezem és élek.

Igazából nem tudtam mit mondani. Megpróbáltam elképzelni, hogy nézhetett ki. Vajon magas volt? Abban biztos vagyok, hogy erős alkatú, keménykötésű férfi lehetett, talán sötét hajjal és sötétbarna szemekkel. Mély, lágy hangja lehetett, ami magabiztosan és tekintélyt parancsolóan csenghetett.

Aztán megpróbáltam magam elé képzelni az éjszakát, amikor születtem. Igen, apám egy igazi hős lehetett, büszke voltam rá.

Teljesen gondolataimba voltam merülve, tehát elsőre észre sem vettem a felém tartó L.Joet. Legalábbis először azt hittem, hogy felém tart, de végül az apám sírjától néggyel jobbra lévőnél állapodott meg. A sír rendkívül friss volt, talán csak nemrég fejezhették be a betemetését. Még nem volt a tövében kereszt és virágok sem díszítették.

A fiú látszólag észre sem vett, pedig elég közel voltunk egymáshoz. Arca elképesztően szomorú volt, csaknem sírt már - könnyek és hangok nélkül. A dombocska fölé hajolt, megsimogatta a tetejét, majd rátett valami fényes tárgyat, talán egy kardot. Beszélt is közben valamit, de annyira motyogott, hogy egy sajnálomon kívül semmit nem értettem.

Néhány percig még a sír mellett guggolt, aztán váratlanul felém fordította a fejét. Talán megijedtem volna tőle, ha nem láttam volna azt a mérhetetlen szomorúságot a szemeiben. Szipogott egyet, aztán közelebb jött hozzám.

-    Sajnálom – kezdte aztán, ahogy mellém ért. Hangja még mindig remegett egy kicsit, de igyekezett minél keményebbnek mutatni magát. Férfiúi büszkesége nem engedte, hogy sírjon bárki, de legfőképp egy nő előtt. Azt hiszem, engem sem kedvelt túlságosan, ami igazából kölcsönös volt, de így, ilyen megtörten látni… Igazából rosszul éreztem volna magam, ha ilyenkor utálattal tekintek rá, főleg azok után, amit mondott. Igen, sajnálom – ezt mondta, bár valószínűleg apámra célzott vele. Mondhatnám, hogy most ugyanolyan helyzetben vagyunk, bár fogalmam sem volt róla, ő kijét vesztette el.

-    Semmiség – válaszoltam. – Egyáltalán nem ismertem, tehát annyira nem ráz meg. Valahogy mindig is sejtettem, mindig is úgy gondoltam apára, mint egy halott emberre. – Nem értem, most meg miért kezdek megnyílni előtte? Talán mégis túlságosan hasonlít Byunghunra.

L.Joe arca válaszom hallatán mintha kicsit zavarodottá vált volna, aztán megkönnyebbülten, mintha valami nem kívánatos tennivalótól szabadult volna meg, így folytatta:

-    Ismertem Se Hongot. Olyan volt, mintha apám lett volna… Apám és mesterem volt egyszerre. Rendes ember volt és erős. A klán egyik legjobb embere volt, ez kétségtelen.

Szavaira elmosolyodtam. Nem is vártam kevesebbet apámtól. Szívesen meghallgattam volna a róla szóló történeteit, de volt két dolog, ami jobban érdekelt. Nem is tétováztam, egy kis szünet után a lényegre tértem.

-    Mi van Rickyvel? A fiúval, akivel idehoztatok? – Kicsit udvariatlannak és érzéketlennek éreztem utólag ezt a kirohanásomat, valahogy leromboltam a hangulatot, ami kialakult körülöttünk. Rögtön meg is bántam, hogy nem a másik kérdésemmel kezdtem, de tudnom kellett, mi van Rickyvel. Vajon vele is hamarosan csak egy zöld dombocska vagy szürke hamukupac formájában találkozhatok viszont?

-    Miért érdekel annyira az a rövidkardos? – fintorgott L.Joe. Kettőnk kapcsolata ismét inkább ellenségesbe váltott. – Azt hittem, Se Hong áldozata végre rádöbbentett, hogy ők az ellenségeid. Ők ölték meg anyádat és apádat is, mellesleg téged is fogva tartottak, feltételezem nem épp rózsás körülmények között. Ennek ellenére mégis még mindig azon a nyavalyáson jár az eszed?

-    Ricky más volt. Meg kellett volna ölnie, de helyette megmentett. Mellesleg sokkal kedvesebben bánt velem még cellaőrömként is, mint egyesek, akikkel elvileg egy oldalon állok!

L.Joe erre nem felelt, csak gúnyosan horkantott egyet. Gondolatait egyértelműen le lehetett olvasni az arcáról.

-    Egyszer próbáltam kedves lenni, de azt hiszem, felesleges. Óó, istenem, de megfájdult a fejem! – túrt bele idegesen a hajába, majd megindult vissza a kastélyba. Mintha valami olyasmit motyogott volna közben, hogy most csak még rosszabb lett a kedve és hogy legszívesebben szétrúgná néhány rövidkardos fenekét.

-    Várj! Várj már! – szaladtam utána. – Legalább csak annyit mondj, él-e. Vagy hogy hol találhatom! Olyan nagy kérés lenne?

-    Nem érted?! Nem. tu.dom. és. nem. is. érdekel!! –tagolta gúnyosan és faképnél hagyott. A fenébe, Jihyun, ezt nagyon elrontottad! És azt meg sem kérdezhettem tőle, vajon kinek a sírjához jött.

Nagyot sóhajtottam és én is megindultam vissza a kastélyba. Mérges voltam bizonyos fokig L.Joera, de ha jobban belegondolok, talán az ő álláspontjában is van valami… Jaaaj, dehogyis van! Nem értek egyet ezzel az ősi gyűlölettel a két klán között, ami egy percre sem képes felengedni. Akkor keresnem kell valaki mást, aki esetleg tudhat valamit Rickyről. Vajon Niel merre lehet…?