13. fejezet

Nagyjából három napig semmit nem hallottunk a tanácskozókról, minden a legnagyobb titokban folyt. A negyedik napon aztán megszületett a döntés, a döntés, miszerint semmire sem jutottak. Nem sikerült megfejteniük a rejtvényt, viszont kidolgoztak egy alternatív megoldást: felkeresik a sámánt, Te-Ongot és tőle kérnek tanácsot.

Egy kisebb csapatot jelöltek ki a feladat teljesítésére, a tagok pedig: C.A.P., Aerin, Niel, L.Joe, egy Barin nevezetű 40-es évei vége felé járó férfi és én. Igazából először nem értettem, én mégis mit keresek a csapatban, de aztán felvilágosítottak, hogy a tekercset és a kulcsot is meg kell mutatniuk, hátha a sámán valami mást lát az egészből.

Így a kijelentés után egy órával már útnak is indultunk. Nem igazán tudtam, hová vagy merre megyünk, csak a többieket követtem. Útközben a környéken legeltettem a szemem. Nem láttam még ilyen állapotban az erdőt, mióta itt vagyok. Viszonylag száraz volt minden, a levelek minden lépésünknél csörögtek a lábaink alatt. A nap arany sugarai erőteljesen hatoltak át a mostanára már igencsak gyér lombokon. Lépteink zaját leszámítva teljesen csend volt – nem is értem, vajon élnek állatok ebben az erdőben?

Viszonylag kellemes tempóban haladtunk, annyira nem volt sietős. De lehet, hogy csak azért nem szaladtak annyira, mint amikor ideérkeztünk, mert tekintettel voltak rám és az idősebb férfire is.

Miközben sétáltunk, Niel folyamatosan szóval tartott. Rendkívül megkedveltem az elmúlt napokban. Nagyon kedves volt és nyílt, szinte bármiről kérdezhettem. Míg el nem értük a sámán lakhelyét, rengeteg mindent mesélt ennek a világnak a rendjéről.

Megtudtam például, hogy nincs az egész erdő két részre osztva – egyik rész az egyik kláné, másik a másiké. Sokkal nagyobb terület ez, mint amilyennek elsőre gondolná az ember, még mindig nem derítették fel ők sem az egészet. Bár, Niel szerint, ez elsősorban azért nem sikerült még, mert mindenki tart a kint élő rémektől. Azt ugyanis nem tudja senki, miféle lények lakják az ismeretlen területeket. Azokat a helyeket folyton köd lepi és az erdő is sokkal sűrűbb. Soha senki nem jött még ki, aki betette oda a lábát.

Sokat mesélt a társadalmi berendezkedésről is a Sebes Árnyak klánjában. A társadalmi ranglétra legalján vannak az átlagemberek, a falusiak, akik az olyan alapvető dolgokról gondoskodnak, mint az élelem, fegyverek vagy a ruházat. Közöttük is vannak nyílván eltérések, főképp a kereskedők emelkednek föléjük. Fölöttük helyezkedik el a harcosok szintje. Ezen belül is két nagy osztályt különböztetünk meg: az alsó a falusiakból kikerülő harcosok, a felsők pedig a klántagok. Tulajdonképp minden falusi a klán tagja, de a harcosokat és családjaikat tekintik az igazi klánalkotóknak. Arról, hogy ki klántag, a hajszínek árulkodnak: a legkiemelkedőbb harcosok haján narancssárga tincsek vannak, míg a kevésbé kiemelkedőkén zöld. Minél több tincse van az illetőnek az adott színből, annál nagyobb tisztelet övezi. Még fölöttük, ezzel a társadalmi ranglétra legtetején áll a klánt vezető család. Ők Asmund közvetlen leszármazottai, a mindent látó szem örökösei. Az ő hajukban arany tincsek jelzik ezt a feljebbvalóságot.

Természetesen vannak családok, akik így is kiemelkednek a többi közül, ilyen például az őrző családja, valamint azok a családok, ahonnét általában feleséget szoktak választani a vezető családjába.

És hogy miért pont zöld és narancssárga, illetve arany hajtincsek? Nos, ezek a klán zászlajának fő színeit képviselik. A zöld a megújulást, a halhatatlanságot szimbolizálja, míg a narancssárga, illetve arany a hatalmat, a dicsőséget és az isteni szeretetet.

Hasonló felépítés jellemzi a Rövid Kardok klánját is, annyi különbséggel, hogy ott az alacsonyabb rangú klántagok haja kék, a végtelenséget és a mennyei hatalmat mutatva, míg a rangosabbaké vörös. A vörös náluk a hatalmat jelzi, a hatalmat, mellyel uralkodhatnak élet és halál fölött.

Ahogy ezt elmondta, úgy rémlett, Rickynek jó sok kék tincse volt, szinte már az egész haja kék volt, ezek szerint elég fontos embernek számíthatott. Végignéztem rajtunk is. Nielnek nagyjából két tucat narancssárga tincsecske lehetett a feje tetején, míg L.Joe-nak teljesen narancssárga volt a frufruja és a feje teteje. Nem csodálom, elég fontos ember lehet, amikor szinte minden küldetésre őt küldik…

Már jóval elmúlt dél is, mire a sámánhoz értünk. Egy relatív kicsi házikóban lakott, melyről elsőre nem tudtam eldönteni, hogy egy sátor vagy egy fa kalyiba. Maga a sámán a két klán területének legszélső határán lakott már évszázadok óta. Az mondogatták, félig isten, ezért képes az istenekkel kommunikálni és ezért is él ilyen sokáig.

Nem sokkal az után, hogy megálltunk a háza előtt, mintha tudta volna, hogy jövünk, kilépett az ajtó helyén lógó függöny mögül. A látvány sokkolt. Ugyanaz a tollas ruhába öltözött öregember volt, aki álmomban is feltűnt még anno, amikor minden elkezdődött. Ahogy rám nézett, szinte ismét éreztem a perzselő lángnyelvek érintését. Megszédültem és meg is ijedtem, de nagyon. A hozzám legközelebb álló személy karjába kapaszkodtam, aki történetesen L.Joe volt. Meglepődött hirtelen kirohanásomon, de aztán óvatosan, mégis gorombán félretolt.

-    Mi szél hozta erre a Sebes Árnyak Klánfőnökét? – kérdezte tettetett szívélyességgel. – Csaknem, nem sikerült megfejteni a rejtvényt?

Választ azonban nem kapott egyhamar. Rosszul esett beismerni a vereséget. L.Joe gúnyosan felhorkant, de C.A.P. egyből leintette és beismerően bólintott.

-    Ez a helyzet.

-    És most szeretnétek a segítségemet kérni – a hangja alamuszi volt. Vajon forgat valamit a fejében az öreg?

-    Igen, a segítségét, sokkal inkább a véleményét. Elolvastuk a tekercset a kulcs segítségével, mégis olyan, mintha lenne egy rész, ami kimaradt. Mutasd meg a kulcsot! – nézett rám.

Már megszoktam, hogy csak ez a dolgom. A tanácskozás közben is többször behívtak és ellenőrizték, mindent jól láttak-e, jól olvastak-e le. De legalább már értem, miért kellett annyiszor megnézniük a jeleket.

Már megszokott mozdulattal rántottam le a ruhám a vállamról; az égető fájdalom is kezdett megszokottá válni.

A sámán végigsimított a jeleken, majd néhány hümmögés után így szólt:

-    Kiválasztott földben nyugszik az istenek vértje, fehér angyal fogja tudni, mikor kell élnie. – olvasta fel hangosan, majd egy kisebb szünet után folytatta: - Jól sejtetted, ez a kulcs valóban csak a fele tekercs elolvasásához elegendő.

-    Szóval ez csak a kulcs fele? – szállt be Barin is. – Akkor hol a másik fele?

-    Se Hong másik gyermekén… - jutott el a felismerés mindenki agyához.

-    Pontosan – kuncogott a sámán elismerően. – De ne álljunk itt kint tovább, ha van még kérdésetek, beszéljük meg inkább odabent! – invitált mindenkit a házikójába.

Sorra tűnt el mindenki a kopott, sötétkék, arany csillagokkal díszített függöny mögött, nekem viszont nem nagyon akaródzott bemennem. Tartottam Te-Ongtól még mindig, úgyhogy úgy döntöttem, inkább idekint megvárom, amíg végeznek. Ha pedig szükség van rám, majd szólnak.

Ahogy bementek, ismét minden elcsendesült, én pedig gondolataimba merültem. Tehát csak a fele kulcs van nálam, a másik fele pedig az ikertestvéremnél. Vajon él még? És hogy nézhet ki? Milyen ember lehet? Megismerném, ha hirtelen találkoznék vele?

Annyiban biztos voltam, hogy valahol a másik klánnál van, ha valóban él még. Annyira szerettem volna találkozni vele; az igazi bátyámmal. Igen, az igazival… furcsa volt belegondolni, hogy ő az egyetlen élő rokonom, már ha tényleg él; és az otthoniak, anyu és ChanHee pedig nem azok. Nem, ezt egyik pillanatról a másikra nem lehet elhinni. Olyan sokáig éltünk egy családként, hogy nem bírok rájuk másként tekinteni. Ők örökké az én családom maradnak, akikhez vissza fogok térni.

Hamarosan valami zajt hallottam meg a ház mögül, az erdőből. Kirázott a hideg. Jön valaki? Nem mozdultam, csak feszülten figyeltem. Aztán valami guruló, döcögő hang is eljutott hozzám, mintha valaki egy teli talicskát tolna. Nemsokára előbukkant a ház mögül a talicska is, és a személy is, aki tolta. Hirtelen minden félelmem elszállt.

-    Ricky! – kiáltottam fel boldogan és egyből a nyakába ugrottam. Egy pillanatra mintha sokkoltam volna hirtelen kirohanásommal, de olyannyira, hogy a talicskát is kiejtette a kezéből; de miután észbe kapott, ő is visszaölelt.

-    Nahát, Jihyun! – örvendezett ő is. – Hogy kerülsz ide?

-    Nem ez a fontos! – mondtam. – Hogy vagy? Mi történt veled? Ha tudnád, mennyit aggódtam miattad! Odaát az Arany Kastélyban nem mondtak rólad egy szót sem!

-    Hát igen, ez egy hosszú történet. – Kibontakozott az ölelésemből, hogy összeszedje a talicska tartalmát, ami most szanaszét hevert, majd intett, hogy kövessem. – Sétáljunk egyet, közben mindent elmondok!

Így is lett. Boldogan indultam meg utána az erdőbe, bár mondta, nem visz messzire, még ő sem ismerte ki magát pontosan ezen a környéken.

-    Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Már akkor rendkívül meglepődtem, amikor nem a Sebes Árnyak egy tömlöcében, hanem Te-Ong kalyibájában ébredtem fel. Már az meglepő volt, hogy egyáltalán felébredtem. Te-Ong szabályosan a halál széléről rántott vissza, de meg kell hagyni, nagyon jól érti a dolgát. Két napja tértem még csak magamhoz, de már majdnem teljesen felgyógyultam. Gyakran tör még rám fulladás, de akár már harcolhatnék is, olyan egészségesnek érzem magam.

-    Örülök neki – feleltem mosolyogva. – De azért vigyázz magadra! Ha tudnád, mennyire megrémültem, amikor megláttalak azon az éjszakán-

-    Ne is gondoljunk erre – szakított félbe. – Inkább szeretnék köszönetet mondani. Biztos vagyok benne, hogy ha te nem vagy, már rég halott lennék. Köszönöm! – hajolt meg előttem jó mélyen.

-    Ugyan már – nevettem zavartan -, nekem aztán nincs mit köszönnöd. Csak annyit tehettem érted, hogy kiharcoltam, hogy ne hagyjanak ott.

-    Már ez elég nagy dolog! Bízom benne, hogy az istenek azért hagytak életben, mert még valami feladatuk van a számomra.

-    Biztosan – ezt követően aztán kisebb csend állt be közénk. Annyira boldog voltam, hogy láthatom Rickyt, de ahogy végignéztem rajta és megláttam kék haját, hirtelen belém hasított a fájdalmas felismerés.

-    És most mi lesz veled? – értetlenül nézett rám, úgyhogy kicsit kifejtettem. – Elárultad a saját klánodat, gondolom, nem egykönnyen fogadnak vissza. Ami pedig a másik oldalt illeti…

-    Hát, ezt még én sem tudom. Itt, Te-Ongnál átmenetileg jó helyen vagyok, semleges helyen, de nem maradhatok itt örökké és száműzöttként sem akarok élni. Harcolnom kell és kijutnom ebből az erdőből. Nem bírnám ki, ha egész életemet itt kéne leélnem…

Ebben a pillanatban végtelenül sajnáltam Rickyt. Vajon azzal, hogy megmentett engem, eljátszotta minden esélyét arra, hogy kijusson innét? Szörnyű bűntudatom támadt. Talán tényleg jobb lett volna, ha megöl… Csak a kulcs fele tűnt volna el, a másik még mindig ott van a Rövid Kardok klánjánál, talán azzal is sikerült volna nyerniük a játékban. De akkor soha nem jutottam volna haza… és mi lett volna a Sebes Árnyak klánjával, apa áldozatával és utolsó kérésével? Miért ennyire nehéz az élet?

-    Jihyun! Hol vagy? – hallottam meg Niel hangját. Ezek szerint máris végeztek volna?

-    Mennem kell…

-    Visszakísérlek! – ajánlotta Ricky. Kicsit aggódtam, mi lesz, ha szembetalálkoznak a többiekkel?

Nem volt sok időm ezen gondolkodni, mert egy szempillantás alatt ismét a ház előtt termettünk. Az első, amit megláttam, L.Joe bosszús arca volt.

-    Te…? – kérdezte és szinte láttam, ahogy felmegy benne a pumpa. – Hát még életben vagy?

-    Nagyon úgy tűnik – felelte Ricky higgadtan.

-    Főnök! – fordult L.Joe a Főnökhöz. – Azt hiszem, bajban vagyunk! A kis kéreg itt kémkedett utánunk és biztosan hallotta a tekercs tartalmát is! Ha most nem végzünk vele, elmond mindent a Rövid Kardosoknak és-

-    Micsoda? – vonta fel a szemöldökét Ricky. – Ha titokban akartátok volna tartani a tekercs tartalmát, nem kellett volna olyan hangosan felolvasni! Nemrég járt itt Alena úrnő is néhány emberével. Sejtette, hogy ti is jönni fogtok, tehát biztosan kihallgatott titeket a mindent halló fülével!

-    Te kis mocsok! – ugrott L.Joe a másik fiú torkának, épphogy befejezte a beszédet. Farkasszemet néztek egymással.

-    L.Joe! – szólt rá erélyesen C.A.P.

-    Főnök! Ez így nem mehet tovább! A Rövid Kardosok már ismerik a tekercs egész tartalmát, nem hagyhatjuk annyiban! Mellesleg itt van ő, aki-

-    Akkor is elég legyen! – nézett rá összehúzott szemekkel, mire L.Joe kicsit visszafogta magát, helyette inkább magában dúlt-fúlt.

-    Ha csak a tekercs eleje a kérdés, azt én is tudom! – szólt közbe Ricky. – Persze csak úgy nem mondom el, elvégre nem bízhatok bennetek! – vetett félreérthetetlen pillantásokat L.Joe-ra.

-    Mit szeretnél cserébe? – egyértelmű volt, hogy bár vonakodva, de C.A.P. hajlandó lett volna kompromisszumot kötni.

-    Egy oldalon küzdeni veletek!

-    Micsoda? – szaladt ki Barin száján, megtörve a döbbenet okozta csendet.

-    Még mit nem! – horkant fel L.Joe. – Ti öltétek meg Sent és Se Hongot is, ti vetettétek tömlöcbe Nielt! Elvárnád, hogy egy oldalon álljak egy olyannal, aki minden számomra fontos embert elvett tőlem? Felejtsd el! Főnök, ezt nem engedheti! – L.Joe teljesen magán kívül volt a dühtől. Láttam rajta, alig bírta fékezni magát. Legszívesebben rárontott volna Rickyre és ezer apró darabba vágta volna.

-    Csupán ennyi lenne a kérésed? – nézett rá a Főnök higgadtan. Szemei ismét arany fényben játszottak.

-    Főnök, nem engedhet nekik! Elárulta a saját klánját is, mi a biztosíték arra, hogy nem tenné meg ezt velünk is?

-    Valóban soha nem volt még példa arra, hogy valaki átment volna egyik klánból a másikba. Főnök, én sem értek egyet! – szólt közbe Barin is. Niel csak hallgatott és várt, Aerin pedig aggódó tekintetetek vetett hol C.A.P.-re, hol L.Joera. Éreztem, hogy Ricky egyre idegesebb lesz mellettem, eddigi higgadtsága már teljesen elpárolgott. Hirtelen előkapott egy tőrt és egy szempillantás alatt végigszántott vele a feje tetején. Levágta a kék tincseit, az ékét, a bizonyítékát annak, hogy a Rövid Kardok klánjához tartozik; és dölyfösen a Főnök elé szórta.

-    Itt a biztosíték!

Mindenki elkerekedett, szörnyülködő szemekkel nézett rá. Csak később tudtam meg, hogy ezek a színes tincsek voltak a klántagok legnagyobb büszkeségei. Soha semmi körülmények között nem váltak volna meg a hajuktól, ez volt az identitásuk jelképe. Egyedül azokat fosztották meg színes tincseiktől, akiket száműztek valami miatt a klánból, ezzel tetézve szégyenüket. Alig akartam elhinni, hogy Ricky ennyire elszánt volt.

L.Joe gúnyosan és sértődötten horkantott egyet, majd egy „Csináljatok, ami akartok” megjegyzéssel hátat fordított és eltűnt az erdőben.

C.A.P. még mindig összehúzott szemekkel nézett Rickyre, majd egyszer csak lehunyta a szemét és intett.

-    Indulunk! – és már el is tűnt a fák között. Aerin nyomban követte, ahogy Barin is.

-    Jihyun, gyere! – kérlelt Niel, majd ő is megindult.

Aggódva Rickyre néztem. Még mindig ideges volt, a levegőt szaporán szedte. Arca mérhetetlen csalódottságot és kétségbeesést tükrözött. Bátorítólag megszorítottam a kezét. Szerettem volna azt mondani, hogy minden rendben lesz, hogy majd meggyőzöm a Főnököt, de minden csak rosszabb lett volna. Bíztam benne, hogy ez a kézszorítás elárulja neki, hogy nem, nem hagyom magára, még mindig vele vagyok. A Főnöknek is biztosan csak idő kell, hogy átgondolja a dolgot, aztán minden rendben lesz.

-    Jihyun! – kiáltott Niel még egyszer utánam, majd most már én is kénytelen voltam elengedni Rickyt és a többiek után eredni.