16. fejezet

Ricky mély levegőt vett, amikor az őrök kitárták előtte a trónterembe vezető hatalmas, kétszárnyú ajtót. Még soha nem járt a Sebes Árnyak Klánja területén, végképp nem az Arany Kastélyban. Már most sokkal barátságosabbnak találta a hatalmas ablakokat és fényes termeket. Hiányzott innét az a nyomasztó, szigorú légkör, ami otthon, a Vörös Palotában uralkodott. Meglepődött rajta, hogy lehet ekkora eltérés a két klán között.

Magabiztos léptekkel lépte át az ajtót, majd miután a két oldalát vigyázó két férfi elhúzta előtte a vastag, nehéz bíborfüggönyt, ténylegesen is beléphetett a trónterembe. Már sötétedett odakint, a lemenő nap fényében az égbolt vörös és arany színben játszott. Utolsó, fáradt sugarait a szemközti hatalmas üvegablakon keresztül a trónszékében ülő klánfőnökre vetítette. Bár csak a körvonalai látszódtak, mivel árnyékban ült, tekintélyt parancsoló tartása és alakja így is érvényesült.

Amíg közelebb ért a főnökhöz, alaposan szemügyre vette a teremben lévőket is. A főnök balján ott állt a lány, aki idáig kísérte. A trónus két szélén továbbá még két kisebb, nagyjából 10-15 főt számláló csoport állt, az egyik középkorú férfiakból, míg a másik nagyjából 60 év feletti idős emberekből állt. Valószínűleg ők lehettek a legfőbb tanácsadók, másra nem tudott gondolni.

-    Nagyuram – ereszkedett térdre, ahogy az emelvény elé ért, melyen a trónszék ált.

-    Nem kell így hívj – intette le C.A.P. – A nevem C.A.P. Nem várom el tőled, hogy főnöködként tekints rám!

-    Ennek ellenére mégis így kívánok tenni – hajtotta le Ricky a fejét is. Nem nézett fel a Főnökre, félt a szemébe nézni, hátha valami olyat olvas ki belőle mindent látó szemével, amit nem kellene.

-    Legyen – bólintott.

-    Térjünk át a lényegre! – szakította meg a látszólag értelmetlen fecsegést Aerin. – Elvégre nem a semmiért engedtünk be ide… Áruld el, mit tudsz a rejtvényről!

Ricky nyelt egy nagyot. Már első pillanattól kezdve nem tetszett neki a lány, most pedig ezzel a „nyomulásával” még lejjebb csúszott. De végülis igaza volt, ez az, amiért beengedték ide. Nem mellesleg nem is számított más viselkedésre a Sebes Árnyaktól. Ők, a Rövid Kardok Klánja cseppet sem rosszabbak náluk…

„Az örök sötét éjjelén

Ködbe burkolózva nyugszik

Sűrű erdő övezi,

S vadak ménje őrzi.”

-    Így hangzik az első fele – szavalta el a gyerekkora óta már oly jól ismert mondókát.

-    Sikerült megfejtenetek valamit ebből a szakaszból? – húzta össze egy kicsit szemét a klánfőnök némi hatásfokozó szünet után.

-    A mondóka két dolgot jelöl meg: valaminek az idejét és helyét.

-    Az istenek vértje tartózkodási helye! – szólalt fel valaki a középkorú férfiak közül. Miután jobban megnézte, Ricky biztos volt benne, hogy látta már valahol azelőtt a férfit, de nem tudott dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy hol.

-    Valószínű – vette vissza a szót a fiú. – A helyszínre három sor is utal, ezt sikerült megfejtenünk, bár közel sem pontosan. A leírások alapján valószínűleg valahol az ismeretlen területeken kell keresni – mint kiderült – az istenek vértjét. Amíg a klánnál tartózkodtam, ennél többet nem sikerült megfejteniük. Még mielőtt kételkedni kezdenének, bár alsóbb rendű, de tagja voltam a stratégiai csoportnak, így az ezzel kapcsolatos üléseken mindig jelen voltam. Teljesen biztos, hogy addig semmi mást nem derítettek ki.

-    Van esetleg valami elképzelésed a többi részről most, hogy már ismered a rejtvény másik felét is? – folytatta a kérdezgetést Aerin. Látszólag őt sokkal jobban izgatta a dolog, mint a klánfőnököt. Ricky továbbra is próbálta kerülni C.A.P. tekintetét, feszélyezve érezte magát. A kulcsról tartott „előadásában” viszont végig a szemébe nézett, hogy bizonyítsa, teljesen igazat mond.

-    Nem, nem igazán gondolkodtam még el rajta.

-    Jobban izgathatta, hogy azon törje a fejét, miképpen lopózzon be a klán területére – ejtett el valaki egy igencsak hangosra sikeredett megjegyzést a fiatalabbak közül. Ricky megpróbált rá sem hederíteni, nehogy kizökkentsék. Számított az efféle megjegyzésekre, így felkészült rájuk, legalábbis azt hitte. Elsőre kicsit elkapta az indulat, de szerencsére egy ökölszorítással sikerült megőriznie hidegvérét.

Meglepte, hogy a főnök a kihallgatás nagy részén csendben ült. Mérget mert volna venni rá, hogy a mindent látó szemével a gondolatait elemzi. Lopva néha rátekintett, akkor is csak a mereven maga elé bámuló, valahol messze járó tekintetét láthatta. Vajon idefigyelt egyáltalán?

Ami azonban a legnagyobb hatást gyakorolta Rickyre, az C.A.P. pillantása volt. Egyáltalán nem egy zsarnokoskodó, akaratos, karizmatikus vezér nézett vele szembe, sokkal inkább egy kedves, de mindenesetre búskomor, talán depressziós ember. Szemei olyan feneketlen szomorúságban úsztak, hogy azt Ricky alig bírta felfogni. Annyira nem lehet szomorú a klánfőnök helyzete, tehát el sem tudta képzelni, mi lehet vele. Furcsa egy vezető, teljesen Alena úrnő ellentéte, de nem feltétlenül rossz. Bölcsnek és megfontoltnak látszott, minden mozdulata tekintélyes volt. Szívesen elfogadott volna egy ilyen vezetőt.

Egy ideig C.A.P. még némán meredt maga elé, aztán így szólt:

-    Azt javaslom, most, hogy birtokában vagyunk az egész rejtvénynek, vonuljunk vissza és vitassuk meg újra. Számítok rád is az oldalamon az Ifjak Tanácsában – fordult Ricky felé. – Szükségünk van a te ismereteidre és ötleteidre is, úgy biztosan többre megyünk!

-    Igenis! – bólintott az egész terem egy személyként. Bár egyesek szájukat húzogatva, szemüket forgatva vonultak el C.A.P.-pel, Ricky mégis úgy tett, mintha mi sem történt volna. Nem mintha neki sokkal több kedve lett volna elvonulni gyakorlatilag az ellenséggel. Pont ez volt az a gondolkodás, amitől megpróbált megszabadulni. Ha valóban egy oldalon akar velük küzdeni, nem szabad ellenségként tekinteni rájuk. Ellenkező esetben viszont, ha túlságosan figyelmetlen és elveszti éberségét, bármikor megtámadhatják. Nehezebb helyzetbe hozta magát, mint gondolta, de meg fog birkózni vele és bebizonyítja mindenkinek, hogy tényleg egy oldalon áll velük. Ha már a haját is feláldozta ezért…

Hamarosan becsukódott a két tanács mögött a tanácsterem ajtaja és, bár már sötét volt odakint, éberen belefogtak a nagy tanácskozásba.

Ez idő alatt mi Niellel odakint várakoztunk a trónterem „előszobájában”. A sarokban bal oldalt volt egy kőpad, erre telepedtünk le. Már sötét volt odakint, a fedetlen ablakkivágáson hideg levegő áradt befelé. Hát persze, elvégre már november környékén járhatunk…

Tiszta libabőr voltam, a ruhát, amit Aerin adott, nem ilyen időjárásra tervezhették. Legtöbbször ilyenkor már a szobám melegét élvezhettem, úgyhogy eddig fel sem tűnt, mennyire hideg van.

Ami a szobámat illeti, amióta a Sebes Árnyak Klánjánál vagyok, eddig két helyen laktam. Eleinte a kastélyon belül kaptam egy használaton kívüli szobát, de igazából ott magányosnak éreztem magam és minden olyan hideg és idegen volt. Nem sokkal később tehát Niel felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha hozzájuk költöznék. Közvetlenül a kastély szomszédságában laktak egy hatalmas, előkelő házban. Niel szülei gazdagok voltak, amolyan nemes-félék. Édesapja tiszteletbeli klántag volt, sőt, az Ifjak Tanácsában is benne volt. Édesanyja külsőre tipikus úrinő volt, de rendkívül kedves volt velem mindvégig, teljesen a lányaként kezelt. Ahhoz képest, hogy a házban volt elég cseléd az összes házimunka elvégzéséhez, mégis szívesen főzött vagy mosott. Legnagyobb meglepetésemre a karddal is feltűnően jól bánt, holott ő nem volt se harcos, se klántag. Elmondása szerint ebben a világban az asszonyoknak is meg kell tudni védeni magukat. Tetszett a felfogása, úgyhogy már megemlítettem neki egyszer, hogy nekem is taníthatna valamit. Eddig mindenesetre csak főzőleckéket kaptam tőle…

-    Odaadom a kabátom! – ajánlotta fel Niel illedelmesen, ahogy tüsszentettem egyet.

-    Hagyjad csak, megvagyok!

-    Ne viccelj! – nézett rám komolyan és rám terítette az említett ruhadarabot. Melegebb volt, mint gondoltam.

-    Azt hiszem, szólnom kell anyámnak, hogy keressen neked valami évszakhoz jobban illőt… - nevetett.

-    Nem, nincs szükség rá, nem szeretnék gondot okozni-

-    Jihyun! – szakított félbe és mélyen a szemembe nézett. – Remélem, tudod, hogy a szüleim, de legfőképp anyám szemében már a húgomnak számítasz! Teljesen olyan vagy, mint egy családtag, tehát csak ne panaszkodj itt, hogy gondot okozol, értetted?

-    Igen – próbáltam komolyan nézni rá, de alig bírtam visszafogni a nevetést.

Ezt követően kisebb csend telepedett ránk. Kinéztem az ablakon. Nagyon sötét volt odakint, már a csillagok is feljöttek. Gyönyörű volt az ég, leszámítva azt a néhány felhőt, ami néha átvonult a hold előtt. Ahogy elnéztem a falu irányába, a legtöbb házban sötét volt már. A főtéren fáklyák lobogtak és csaknem idáig hallani lehetett a gondtalanul mulató falusiak kacaját. Itt-ott egy-két kéményből füst szállt fel és néhány házikó előtt is fáklyák világítottak. Olyan volt a falu, mint a csillagos égbolt tükörképe.

-    Vajon hol lehet most L.Joe – mondtam ki félhangosan a gondolatomat. Nem is értem, Jihyun, miért gondolsz rá?

-    Hát igen, ez jó kérdés… - válaszolt Niel. – Valószínűleg Sennél a temetőben, mindig hozzá futott, ha valami baja volt vagy megsértették.

-    Sen? – néztem kérdőn Nielre. – Ki az a Sen? Annyit hallottam már a nevét…

-    L.Joe és Sen gyerekkori barátok voltak, szinte teljesen együtt nőttek fel. Amolyan vérrokonságon felüli bátyja volt. Mivel idősebb volt nála, mindig hozzá fordult a problémáival, és Sen mindig tudott valami vigaszt nyújtani neki. Bár C.A.P.-et, Chu-, a dinnyés barátunkat és engem is több mint 10 éve ismer, de Senhez sokkal szorosabb kapocs fűzte. Aztán nemrég sajnos Sen elesett egy küldetésen – sötétült el hirtelen az arca. – Akkor volt, amikor beosontak a Rövid Kardok Klánjába, hogy megkeressék a kulcsot. Jobb híján engem sikerült csak kihozniuk a börtönből – nevetett, de éreztem, nevetése inkább szomorú, mintsem vidám volt. – Miután nem tudtam megmondani, hova vitték a kulcsot, úgy döntöttünk, hogy betörünk a trónterembe és egy másolatot keresünk. Ott azonban a vártnál nagyobb őrség fogadott, mintha számítottak volna ránk. Mindnyájan otthagytuk volna a fogunkat, ha Sen nem áldozza fel magát. Ő volt a legjobb harcos közöttünk, neki volt a legtöbb esélye a túlélésre. De végül neki sem sikerült… még hallottuk, ahogy fegyverei a földre hullanak, s ő is melléjük esik – itt abbahagyta a mesélést. A hangja remegett és fokozatosan elhalkult. Erőt vett magán, hogy visszafogja a sírást, de nem akart neki összejönni. Vigasztalóan megsimítottam a vállát.

-    A legrosszabb az egészben, hogy még a testét sem hozhattuk el, hogy tisztességesen eltemessük… Ki tudja, mit tettek vele a Rövidkardosok… L.Joe hajthatatlan volt és mindenképp vissza akart menni érte, alig bírtuk megértetni vele, hogy ha ezt tenné, Sen áldozata hiábavaló lenne… Legszívesebben igazából mi is visszafordultunk volna…

Niel nagyokat nyelt és lehunyta szemét, hogy visszatartsa előtörni vágyó könnyeit. Megható volt látni, mennyire megviselte őket a dolog. De hát ez teljesen érthető, mindenkit megvisel egy barát elvesztése. Legszívesebben én is sírtam volna Niellel. Ez a történet végre magyarázattal szolgált L.Joe viselkedésére is. Fájt a szívem, ha belegondoltam, hogy akkor ott a temetőben ugyanúgy elpanaszolt mindent Sennek, mint ahogy azt korábban is tette. Szegény L.Joe… ismét egy lépéssel közelebb kerültem a megértéséhez.

A történet és a fájdalom, amit hordozott, ismét felerősítette bennem a már korábbi elhatározásomat: mindenképp segítenem kell valahogy megszüntetni a rivalizálást a két klán között és megnyerni a játékot. Kíváncsi vagyok, vajon tehetek-e még értük valamit. Vajon csak annyiból állt a feladatom, hogy a kulcs elolvasásához magamon kellett hordoznom a jeleket? Semmi mást nem tehetek értük…?

Ekkor egy ötletem támadt. Addig biztos nem segíthetek semmit, amíg nem tudok harcolni. Ha megtanulok bánni valamelyik fegyverrel, talán magukkal visznek az istenek vértjének keresésére is. Nem bírnám ki, ha egy helyben ülve, itthonról kéne aggódnom azon, vajon sikerrel járnak-e a távolban. Az nem az én műfajom… És talán minél előbb el is kezdhetem a kiképzésemet!

Már jócskán hajnalodott, amikor a trónterem ajtaja ismét feltárult. Egyetlen egy kilépő alakot világított csak meg a gyenge hajnali napsugár. Kívülről nem látszott meg rajta, holott meglehetősen fáradt volt. Úgy érezte, a legelső adandó alkalommal el tudna aludni. Kénytelen volt kimenni egy kicsit a friss levegőre, hogy a hajnali csípős hidegben összeszedje magát. Az elmúlt napokban szinte semmit nem aludt. Még mielőtt azonban elhagyhatta volna a trónterem előtti előszobát, mocorgásra lett figyelmes az egyik sarokból. Először megijedt, hogy valaki máris lesből akarja megtámadni, vagy hogy most, hogy már elmondta, amit vártak tőle, a klánfőnök máris utasított valakit, hogy végezzen vele. Kardjához kapott, ami természetesen nem volt oldalán a biztonsági óvintézkedések következtében, így egy pillanatig szabályos pánik kerítette hatalmába, de szerencsére fellélegezhetett.

-    Ricky, te vagy az? – dörzsöltem meg szemem. Hangom még álomittas volt, de hát nem csoda, hisz egy perce ébredtem fel az ajtó nyílására. Végül Niellel egymásnak dőlve aludtunk el, amíg azt vártuk, hogy Rickyt végre kiengedjék. Szerettem volna egyből beszélni vele, ahogy egy kis szabadságot kap. Féltem volna teljesen magára hagyni.

-    Jihyun, te meg mit csinálsz itt? – sóhajtott egy nagyot az említett személy. A hangja rendkívül fáradtan csengett.

-    Téged vártalak! – pattantam fel. Ahogy megbizonyosodtam róla, hogy Ricky az, szinte minden fáradtság elpárolgott a szememből. Látszólag benne is ugyanez a folyamat játszódott le.

-    Egész idáig? – kerekedtek el a szemei. – Bocsánat, kicsit elhúzódott a tanácskozás! – nevetett zavartan.

-    Nem számít! Kifelé készültél? – Bólintott. – Akkor menjünk együtt! – karoltam bele és már húztam is kifelé a falak közül a legközelebbi belső udvarra. Szívesen sétáltam volna vele a környéken vagy a faluban, de volt egy olyan érzésem, hogy még vissza kell mennie, így nem akartam messzire elvinni.

-    Rendben vagy? – kérdeztem aztán tőle.

-    Persze, most már minden rendben – mosolygott és elnézett a szemközti folyosó felé. Az arcáról egyből lefagyott a mosoly.

-    Nocsak, kit látnak szemeim… - lépett közelebb hozzánk L.Joe az oszlopok takarásából. – Hát mégis bemerted tenni ide a lábad?

-    Ha valakit okolni akarsz miatta, okold a klánfőnöködet! – vonta meg a vállát Ricky. Leperegtek róla L.Joe szavai.

-    Csak ennyit mondasz? – ült ki egy gúnyos, undorral teli mosoly az arcára. Egy pillanat alatt, mint egy vadmacska, úgy vetette magát Rickyre. Elkapta a ruháját a nyakánál és hosszasan farkasszemet néztek egymással. L.Joe szemmel láthatóan fortyogott a dühtől és a bosszúvágytól. Ricky, miután alulmaradt a farkasszemnézésben, megpróbált megszabadulni a másik szorító kezeitől, de az makacsul kapaszkodott belé.

Elszörnyedve néztem rájuk. Megpróbáltam szavakkal hatni rájuk vagy valahogy szétszedni őket, de mintha ott se lettem volna. Féltem, hogy esetleg harcolni kezdenek. Maga a pokol szabadult el abban a pillanatban, hogy ők ketten meglátták egymást.

-    Álszent köpönyegforgató vagy, aki annak az oldalára vált, aki épp közelebb áll a győzelemhez! Most, hogy nálunk van a tekercs és a kulcs is, hát persze, jöttél te is utánuk, nemde bár? Egy valamit jól jegyezz meg: túl sok vér szárad ahhoz a kezeiden, hogy valaha is be tudj illeszkedni a klánunkba! – sziszegte L.Joe fenyegetően a fogai közül. Ijesztőbb volt, mint valaha. Látszott rajta, hogy még tudott volna mit mondani, és hogy legszívesebben behúzott volna néhányat Rickynek, de ő sem akart bajt keverni a kastély kellős közepén, főleg hogy jelenleg, bár a klán nagy része mellé állna, a Főnök mégsem őt támogatná, ahhoz pedig túl fontos volt neki a Főnök, hogy még rosszabb helyzetbe hozza a döntése miatt. A klán nagy része így is bizalmatlanul tekint már rá, mióta beengedett egy Rövidkardost a klánba.

Erőt vett tehát magán és elengedte a másik fiút. Inkább sértődötten hátat fordított és otthagyott minket.

Rickynek intettem egyet, hogy várjon itt és gyorsan L.Joe után szaladtam. Nem értem, miért kellett neki már megint veszekedést provokálnia? Mellesleg még ő sértődik meg, miután ő kezdte az egészet. Belátom, lehet, sőt biztos, hogy elfogult vagyok Rickyvel szemben, de próbálom megérteni őt is. Most, hogy megtudtam, pontosan ki is az a Sen, már sokkal több mindent megértek L.Joe viselkedéséből. Mégis, túlságosan gyerekesen viselkedik. Túl kéne lépnie a fiú halálán és észrevennie, hogy Ricky igazából azt a célt szolgálta, amiért Sen is meghalt. Igen, ezt mindenképp a tudomására kell hoznom.

-    L.Joe, várj már! – kiáltottam utána kifulladtan.

-    Mi van, magára hagytad a kis barátodat? Nem félsz, hogy valaki megtámadja? – hangja csordultig volt gúnnyal és megvetéssel.

-    L.Joe, kérlek, fejezd be! Miért nem tudod végre túltenni magad az ellentéteken?

-    Még mindig nem fogtad fel, amit mondtam a múltkor?

-    Te vagy az, aki nem érti meg a dolgokat! – Szabályosan hőbörgött már, de azért is végigmondom neki! El akart menni, de nem hagytam.

-    Állj! Hallgass végig! – szerencsére tényleg meg is állt, majd gúnyosan, türelmetlenül felém fordult.

-    Halljuk – tárta szét a karját -, mit szeretnél mondani? – Legszívesebben megpofoztam volna, de helyette csak nyeltem egy nagyot és belekezdtem.

-    Csak… csak azt akartam mondani, hogy átgondolhatnád kicsit a dolgokat! Sen is azért halt meg, hogy a klán érdekét szolgálja, mert bízott benne, hogy te nagy segítségére lehetsz még a klánnak a jövőben!

-    Nagyszerű, Niel beszélt neked róla?

-    Ne szakíts félbe! Az egész klán, minden egyes ember annak a reményében él már évszázadok óta, hogy egyszer kiszabadulhatnak ebből a világból, igaz? Ez az a cél, amiért mindenki dolgozik, amiért az emberek feláldozzák magukat. Ez esetben tehát valóban nyernünk kell, ha nem akarjuk, hogy szeretteink áldozata hiábavaló legyen! Ricky pedig egy lehetőséget biztosított nekünk, amivel behozhatjuk a lemaradásunkat! Nem szabad csak úgy elvetni az ilyen lehetőségeket, ha valóban nyerni akarunk…

-    Egy pillanatra álljunk meg! Mióta tartozol te a klánhoz? – vonta fel szemöldökét.

Ezek voltak azok a szavak, amik végképp elvágták a cérnát. Nem igazán mondhatom, hogy felháborítottak, inkább hideg zuhanyként értek. Amióta itt vagyok és megismertem apám és a klán múltját, a részének tekintettem magam én is. Soha nem gondoltam volna, hogy az emberek esetleg nem így néznek rám. Valami olyan illúzióba ringattam magam, ami most egy pillanat alatt szertefoszlott. Nem tudtam mit válaszolni L.Joe-nak, megráztak a szavai. Azt sem tudnám egyértelműen kijelenteni, hogy ezután még jobban megutáltam, mert bár ebben is volt igazság, de ő csak a valósággal szembesített, ezért pedig igazán nem okolhatom.

-    És még valami – szólalt meg, miután megbizonyosodott afelől, hogy befejeztem a mondanivalómat. – Csak azért, mert tudsz valami kis foszlányt Senről, ne hidd azt, hogy megértetted őt vagy engem! – Ezzel sarkon fordult és otthagyott. Ismét sikerült a földbe döngölnie csupán néhány szóval.

Szomorúan kullogtam vissza Rickyhez, aki még mindig ott állt és várt rám. Ahogy meglátta lesújtott arcomat, egy mosolyt erőltetett a magáéra. Nem bírtam viszonozni.

Hogy egy kicsit összeszedjem magam, kisétáltunk a kastélyon kívülre és leültünk a domboldalon. Nagyon hideg volt ez a késő őszi reggel, mégis jól esett, megnyugtató volt.

-    Hát igen, mindkettőnket legyőztek – sóhajtottam hosszas hallgatás után. – Szerettem volna olyanokat mondani neked, hogy ne is törődj a sértő megjegyzésekkel, és hogy biztosan be fogsz tudni illeszkedni, de most már én sem vagyok biztos benne… - Míg beszéltem, a távolba meredtem. A lágy szellő csiklandozta az arcomat, tiszta libabőr voltam. A szemem sarkából láttam, hogy Ricky érdeklődve néz rám.

-    Azt hiszem, csak mi ketten tudjuk igazán megérteni egymást – folytattam. – Egyikőnk sem tartozik sehová ebben a világban… olyan szomorú…

-    Azt hittem, te hozzájuk tartozol…

-    Én is azt hittem… - sütöttem le a szemem. – Úgy gondoltam, csak azért, mert apám klántag volt, már én is automatikusan annak számítok, de ezek szerint nem így van. Nem fogadtak be maguk közé, idegenként néznek rám és csak eszközként, egy kulcsként kellettem nekik. Legszívesebben hazamennék, már úgysincs itt semmi dolgom…

-    Azt isteneknek biztosan van még veled valami céljuk. Ezért maradhattál életben te is… ebben kell bíznunk, különben az élet értelmetlenné válhat. Olyanokról meg ne beszélj, hogy haza szeretnél menni, mert különben ki maradna nekem? – ő is a messzeségbe nézett, csak a végére fordult felém. Elmosolyodtam.

-    Csak van neked is valakid a klánodnál, akinek hiányzol…

-    Nem tudom, még ha hiányzom is neki… Igazából esélytelen, hogy ellent mondjon az úrnőnek, szóval előbb-utóbb kénytelen lesz elfelejteni. Kár a hosszú barátságunkért.

Ismét csak egy fáradt mosolyra húztam a szám. Szépek voltunk itt ketten, a legyőzött kitaszítottak, akik csak tengenek a két klán között dúló küzdelemben. Valahogy most Rickyt még közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bármikor. A pillanat magával ragadott, úgy éreztem magam, mint amikor Changhyunnal voltunk együtt, pont, mint két testvér… A vállára hajtottam a fejem és lehunytam a szemem. Fáradt voltam.

*Ricky pov.*

Elképesztően hálás voltam Jihyunnak, amiért itt volt nekem. Sajnáltam, hogy ugyanilyen helyzetbe került, mint én, de valahogy úgy éreztem, a sorsunk egybefonódott. Ő volt az egyetlen, akiben meg mertem bízni.

Aztán váratlanul a vállamra döntötte a fejét. Valami furcsa érzés futott végig rajtam abban a pillanatban. Mi ez az érzés? Miért ver ilyen hevesen a szívem hirtelen? És… miért nem tudom levenni róla a szemem? Ricky, mi van veled?

*Jihyun pov.*

Pillanatnyi idillünket a kastély harangjai törték meg. C.A.P. ismét gyűlést hívott össze. Felemeltem a fejem és Rickyre néztem. Az ő szeméből is ugyanazt a tanácstalanságot láttam visszatükröződni, amit én is éreztem. Vajon nekünk is szól ez a jelzés?

Végül inkább úgy döntöttünk, pontosabban én döntöttem úgy, hogy Rickyre még szüksége lehet a Főnöknek, úgyhogy visszamegyünk.

Nagyjából az elsők között értünk be a trónterembe. Beálltunk a nagyokat ásító Niel mellé a terem bejárat felőli részébe.

-    Te meg hová tűntél? – kérdezte szemeit dörzsölve. – Úgy megijedtem, amikor egyedül ébredtem… Mellesleg teljesen elfeküdtem a nyakam, nagyon fáj – simogatta a fájó testrészét.

-    Bocsánat – álmosolyogtam. Abban a pillanatban belépett a terembe L.Joe is. Egy fél tekintetet ha kaptunk tőle, úgy száguldott el mellettünk, mintha idegenek lennénk. Nem baj, nem érdekel többet, csináljon csak, amit akar…

-    Ebbe meg mi ütött? – pislantott L.Joe felé Niel. Durcásan megvontam a vállam. – Mondd, hogy nem veszekedtetek már megint? – összenéztünk Rickyvel. – Nem hiszem el, egy kicsit hagylak titeket magatokra és máris ez van! – sóhajtozott tovább.

Szerencsére nem kellett részletesebben kifejtenem, mi is történt pontosan, mert a bejárati ajtók hirtelen becsapódtak és pillanatokon belül a Főnök is elfoglalta helyét trónszékén. Ricky megpróbált nem feltűnő helyre állni, úgyhogy mélyen behúzódott közém és Niel közé. A teremben sok susmorgást és mondatfoszlányt lehetett elkapni Rickyt és a Főnök döntését illetően, míg ő be nem lépett és csend nem telepedett az egész csarnokra.

C.A.P. intett a fejével a mellette álló Aerinnek, aki rögtön bele is kezdett a mondanivalójukba.

-    Azért hívtunk ma össze benneteket, hogy mindenkit tájékoztassunk a rejtvény teljes egészéről, valamint az eddigi következtetéseinkről. A rejtvény így hangzik:

„Az örök sötét éjjelén

Ködbe burkolózva nyugszik

Sűrű erdő övezi,

S vadak ménje őrzi.

Kiválasztott földben nyugszik

Az istenek vértje

Fehér angyal fogja tudni,

Mikor kell élnie.”

-    Az első rész az istenek vértje helyét és egy időpontot ír le. A Rövid Kardok Klánja megfejtése alapján a helyszín valahol az ismeretlen területeken található. Az időpontot is sikerült kiderítenünk. Az örök sötét éjjele az év leghosszabb éjjelére, a téli napfordulóra utal. Ezek szerint annyit tudunk idáig, hogy a napforduló napjáig kell megtalálni az ismeretlen területen valahol az istenek vértjét. Azt sajnos még nem tudjuk, hogy ez mi lehet, de valószínűleg a másik klán sem.

Szerény vigasz volt ez az utóbbi mondat, mégis hatással volt a tömeg nagy részére. Egy részük elégedetten hümmögött, míg a másik kérdések hadával támadta volna be a klánfőnököt. Egyesek csalódottan rázták a fejüket azon, hogy a klán elvileg legokosabb és legbölcsebb tagjai csak ennyit tudtak megfejteni az istenek rejtvényéből, míg másokat már az erdő legveszélyesebb helyének említése is megrémített.

-    Nem tudni pontosan, milyen nagy az ismeretlen terület, vagy hogy mennyi ideig fog tartani, mire megtaláljuk, amit keresünk – vette át a szót a klánfőnök. - Még van majdnem teljes két hónap időnk, így úgy döntöttem, a hónap végén indulunk egy 20-30 fős csoporttal. Nem várom el senkitől, hogy betegye a lábát az ismeretlen területekre. Éppen ezért, önkéntesek jelentkezését várom, akik merik vállalni a feladatot a klán győzelme érdekében. Számos csatára sor kerülhet a másik klánnal is, illetve pontosan azt sem tudni, miféle lények várnak ránk odabent, tehát elsősorban a legjobb harcosok jelentkezését várom.

A termet ismét betöltötték a különféle megjegyzések. Egyesek felháborítónak és túlontúl nagy vakmerőségnek tartották az egész kirándulást azokra a köddel borított részekre, de be kellett látniuk, hogy nincs más megoldás.

-    Lássuk be: az ismeretlen területeken előnyünk van a másik klánnal szemben! Nem igaz, Főnök? – kiabált valaki a tömegből. A Főnök összehúzta a szemét, mintha hirtelen érzések és emlékek sokasága kerítette volna hatalmába. Mi csak tanácstalanul pislogtunk egymásra Rickyvel, Niel pedig nagyokat nyelt. Úgy tűnt, elég kényes témát érintettek.

-    Még valamit szeretnék bejelenteni – utasította csendre C.A.P. még egyszer utoljára az egybegyűlteket. – Annak érdekében, hogy könnyebben és biztonságosabban haladhassunk odakint, visszahozzuk Chunjit a klánba.

Ezt a kijelentést követte a legdurvább reakció: egy lélegzetvételnyi csend után szabályos felháborodás söpört végig a termen. Niel szemei tágra nyíltak a kijelentés nyomán és láttam, ahogy L.Joe-t kereste tekintetével a tömegben. Valami megkönnyebbült öröm sugárzott felőle, el sem tudtam képzelni, mi folyik itt. Ki lehet az a Chunji? És mit értettek az alatt, hogy az ismeretlen területeken a klán előnyben van? Egyáltalán mi lehet az, amit valójában keresünk, az istenek vértje?

Annyi kérdésem volt, de választ egykönnyen nem kaphattam egyikre sem. Átmenetileg csak annyit tehettem, hogy vártam, mint eddig oly sokszor már.