17. fejezet

Sűrű köd ült a tájon, áthatolhatatlan burkot képezve a külsők számára. Csend volt, a szél is hallgatott; semmi nem mozdult. A kopasz ágak egyhangúan nyújtózkodtak az ég felé, mintha csak abban reménykednének, egyszer elérhetik azt. Itt-ott fekete madárhadak borították őket levelek helyett, de még a madarak is csendben voltak. Néha-néha ugráltak egyet az ágakon hang nélkül, mintha valami hangszigetelt helyen lennénk.

A vadász nyílvesszeje az egyik legkövérebb, legtestesebb madarat vette célba. Mozdulatai teljesen hangtalanok voltak, hosszasan figyelte az állatok mozgását. Nem lőtt. Csak várt és várt.

Hirtelen megreccsentek az ágak jobb felől és hamarosan egy fiatal szarvas lépett elő. Gyönyörű példány volt. Ahogy kilépett a bokrok közül, fejét magasan előretartva, füleit éberen mozgatva és szaglászva figyelt. Nem bízott meg a látszatban, addig nem mert volna továbbmenni, míg ő maga nem bizonyosodik meg a biztonságról.

A vadász még mindig a madárra koncentrált, de az imént érkező állat is felkeltette az érdeklődését. Csaknem a bőség zavarában választani sem tudott. Aztán szemét oldalra kapta, mintha valamit észrevett volna. Hümmögött egyet magában és íját a szarvasra irányította. Az állat még mindig állt és figyelt. A vadász már lövésre készen állt, csak a megfelelő alkalomra várt, hogy ellőhesse a nyilat. Amikor ezt elérkezettnek látta, teljesen ráhangolódott a húr eleresztésére.

-    Meerreee vaaaagy? – kiabált valaki hirtelen. Már késő volt a vadásznak, hogy visszafogja a nyílvesszőt, elengedte, de sikertelenül. A kiabálásra a szarvas egyből sarkon fordult és visszaszaladt a kopasz gallyak tengerébe. A nagy keveredésre még a madarak is mind elszálltak. Nagyot sóhajtott.

-    Remélem, jó okod volt rá, hogy így telelármázz mindent! – ugrott le a fáról, pont az imént érkezett orra elé. – Most lőttek a vacsoránknak… Pedig még szarvashús is kerülhetett volna terítékre!

-    Vendégeid érkeztek! – felelt kurtán a férfi. Őrökhöz méltó ruhát viselt szépen megmunkált bőrpáncéllal és zöldes barna köpennyel. A ruhája képes lett volna beleolvasztani a környékbe, a szája azonban megakadályozta ezt. De a vadász inkább eltekintett ettől és a kijelentésével foglalkozott.

-    Tudok róla – sóhajtott. – Épp ezért akartam egy szarvast lőni, hogy őket is megvendégelhessük! De hála neked még nekünk sem jut semmi vacsorára! – koppintott az őr fejére. – De mégis érdekel ez a dolog – nézett el az őr mögött a semmibe. – Vendégek… hozzám? Ezt látnom kell!

Ezzel el is indultak az őr érkeztének irányába. Nagyon sűrű volt a köd, az ember inkább támaszkodhatott a hallására, mint a látására. Bár ez sem ért sokat, a legtöbb hangot a köd magába olvasztotta. Ijesztő egy hely volt, de nem a vadász számára.

A vendégek gondolata teljesen felcsigázta. Az elmúlt három évben senki nem jött hozzá, még őrségváltás sem volt. De, de egyszer volt, de annak is már vagy két éve. Kezdett olyan érzése lenni, mintha a rá vigyázó két őrt is száműzték volna vele együtt. Sorstársak voltak az ismeretlen területek vadjainak kiszolgáltatva. Talán maga a Nagyfőnök sem gondolta volna, hogy ilyen sokáig húzza itt.

Hamarosan elértek egy szalmával borított kis fakunyhóhoz. A ködös területek szélén állt, elképesztő látványt nyújtva. A sűrű ködöt a kunyhó mögött mintha egy késsel elvágták volna, egy bizonyos pontnál nem terjedt tovább. A vadász hátulról lépett be a házikóba, hogy még véletlenül se találkozzon idejekorán vendégeivel.

A házikó egy viszonylag nagy szobából állt. Egyik sarkában az alvós takarók voltak felhalmozva, a vele szemközti oldalon pedig egy nagy láda állt. A láda mögött különféle méretű és kinézetű íjak és lándzsák sorakoztak. Ide dobta le azt is, ami jelenleg nála volt. Vett egy nagy levegőt, kicsit megigazította a haját, hogy mégis illendően fogadja vendégeit, majd kilépett az első ajtón. Izgatott volt.

Az első ajtó előtt egy széles folyosó húzódott a kunyhó egész hosszában. Ennek egyik végén voltak felhalmozva az evéshez szükséges eszközök. Rendetlenség volt, ez csak most tűnt fel neki, hogy vendégeket fogadott. De nem számít, meg kell próbálniuk hozzászokni, elvégre ilyen egy száműzött élete.

A vendégek, egész pontosan két férfi a folyosó előtt várakoztak. Alaposan végigmérte mindkettőt, mielőtt megszólította volna őket. Az egyik drága selymekbe és bársonyba öltöztetett nemes, frissen vágott hajjal és gondosan ápolt bajusszal, tipikus diplomata-kinézettel. A másik egy harcos lehetett, nála voltak fegyverek is, bár arca inkább tudatlanságot, mintsem tekintélyt tükrözött. Nem értette, hogy lehet nála fegyver?! A biztonsági előírások szerint ő, mint száműzött, nem jelenhet meg fegyverrel látogatói előtt. Erről kötelesek gondoskodni az őrök is (alapjáraton abszolút nem használhatna fegyvereket, de különben ki gondoskodna a mindennapi ételről?). Ellenben, a vendégek maguknál tarthatnak bármilyen szúró, döfő, vágó, illetve veszélyes eszközt és ezzel veszélyeztethetik a száműzött életét. Valahogy mégis neki is meg kell védenie magát!

-    Üdvözlöm Önöket szerény hajlékomban! Mi járatban errefelé, oly közel az ismeretlen területekhez? – köszöntötte őket tettetett szívélyességgel. A végét szándékosan tette hozzá, hangsúlyozva a rájuk leselkedő veszélyeket. Első pillantástól kezdve ellenszenvesnek tűntek, de megpróbálta visszafogni magát.

-    Bennor vagyok a Sebes Árnyak Klánjától – hajolt meg mélyen. A házigazda kénytelen volt nagyon erősen visszafogni magát, nehogy elejtsen valami gúnyos megjegyzést. – A száműzött Chunjihoz jöttünk, a Klánfőnök akaratát közvetítve.

-    Nos, én vagyok Chunji – vonta fel a szemöldökét a fiú és letelepedett a folyosó szélére. Volt ott két párna, amire le lehetett ülni, oda invitálta két vendégét is, hogy kényelmesebben tárgyalhassanak. A nemes, Bennor el is fogadta az ajánlatot, míg a másik, továbbra is éberen kardján tartva kezét, mögé állt. Mégis mióta ilyen veszélyes ő, hogy állandó támadókészültségben kelljen állni a társaságában?, gondolkodott Chunji. Annyira viszont mégsem tarthatják veszélyesnek, ha mindössze egyetlen fegyveres emberrel jöttek érte.

-    És mégis mi lenne a szándéka velem az öregnek? – tette fel a kérdést nemtörődöm stílusban.

-    Több tiszteletet! – ragadta meg a kardja markolatát a fegyveres.

-    Nyugalom, Gaeron! – intette le a nemes. – Mégis több tiszteletet kéne mutatnod a klánfőnök iránt! – fordult feddőn Chunji felé.

A fiú elhúzta a száját. Ismét elméjébe tódultak annak az éjszakának a képei, amikor elvitték őket. Éppen vacsorához készültek szüleivel. Ők orvosként dolgoztak, így szinte alig volt szabadidejük – ha épp nem a sérülteket vagy betegeket látták el, akkor újabb gyógymódokon törték a fejüket vagy ősi könyveket bújtak. Hosszú idő után először vacsoráztak volna ismét együtt. Teljes nyugalom volt, a hangulat csaknem idilli. Ezt az idillt és boldogságot szakították meg a harcosok, akik minden jó modorukat félretéve rontottak be hozzájuk és rángatták őket ki a házból. Az apja, sőt maga Chunji is klántagok voltak, így elképesztő sértésnek számított az alacsonyabb rendű harcosok ezen tette. Próbáltak hadakozni velük, de esélytelen volt. A sima harcosokkal még el tudtak volna bánni, de túl nagy volt a meglepetés ereje, és mire észbe kaptak, már egy klántagokkal vegyített csoport közepén találták magukat. A csoport egy helyen kinyílt, utat engedve a klánfőnöknek. Ő mindent látó szemével keményen tekintett le rájuk, az árulókra. Pillantása a veséjükig hatolt, semmit nem titkolhattak előle, kisemmizve térdeltek a földön.

-    Azt hittétek, elrejthetitek előlem gyalázatos tetteiteket, árulók? – dörögtek keményen szavai. – Tudhatnátok, hogy bűn a másik klán embereivel foglalkozni. Hogy képzeltétek, hogy segítetek rajtuk?

-    Orvosok vagyunk – nyelt nagyot Chunji apja. Rettegett a klánfőnöktől, szabályosan remegett, mégis sikerült neki annyi bátorságot gyűjtenie, hogy kimondja az igazat. – Orvosok nem tesznek különbséget a betegeik között…

Egy jól irányzott ütés volt a jutalma ezért a megszólalásáért. Valamelyik ember a tömegből nem tűrte már az arcátlanságát. Természetesen a „kifogás” nem volt kielégítő, így még akkor este megszületett a döntés: száműzték őket, az egész családot a klánon kívülre, az ismeretlen területek három különböző szegélyére. Bár nem mondták ki, de gyakorlatilag halálos ítéletnek számított ez a köddel borított területeken portyázó vadállatok és ismeretlen rémek miatt. Mind Chunjit, mind az apját megszabadították státuszukat jelző hajtincseiktől és még az éjszaka elszállították őket új lakóhelyükre.

Azóta az éjszaka óta egyenes gyűlölettel tekintett Chunji a klánfőnökre, és bosszút esküdött. Hosszú ideig tervelte a visszatérést, de végül felhagyott az efféle gondolatokkal. Hozzászokott idővel az ottani élethez, de az érzéseit nem felejtette el, csupán elrejtette egy vastag ajtó mögé. Annak az éjszakának az emléke még mindig ott feketéllett a szívében, megmásíthatatlanul.

-    Nem tartozom már a klánhoz, így tisztelettel sem az öreg iránt – legyintett, arca viszont komoly volt. – Csodálom, hogy még mindig él…

-    Tiszteletet! – sziszegte a fogai közül Gaeron. Chunji már rá sem hederített, inkább Bennorra koncentrált.

-    Nincs értelme öregnek nevezned – mondta. – Boot klánfőnök eltávozott közülünk – hajtotta le fejét tiszteletadóan. – Jelenleg a fia, C.A.P. a klán feje, az ő parancsára jöttünk, tehát több tiszteletet várnánk el tőled is!

-    Hogy C.A.P. a klánfőnök? – nyíltak nagyra a szemei. Hát persze, így már érthető minden… Az öreg soha nem kereste volna fel, csakis C.A.P. keze lehetett a dologban. Valóban jó sok minden történhetett, mióta száműzték.

-    Így van. Azért küldött minket, hogy visszavigyünk a klánhoz. Szüksége… - látszott rajta, hogy nehezére esik kimondani ezeket a szavakat. Hát minden egyes emberbe elültették a gyűlölet magvait ő és a családja ellen!? – Szükségünk van a segítségedre – nyögte ki végül, látszólag Chunji szemébe nézve, gyakorlatilag pedig elnézett mellette.

-    Nem jutok szavakhoz – köhintett Chunji némi gúnnyal fűszerezve. – Mégis miben tudnék én, a száműzött áruló a Nagy Sebes Árnyak Klánja segítségére lenni?

A szavak hallatára Gaeronban ismét felment a pumpa, de Bennor ismét leintette.

-    Ezt majd elmondja neked maga a klánfőnök, amint visszaértünk az Arany Kastélyba. Egyelőre legyen elég annyi, hogy a játék elkezdődött!

Chunji csaknem félrenyelt a szavak hallatán. Igaz, amit hall, vagy csak álmodik? Hirtelen túl sok információt kapott, nem tudta ilyen sebességgel feldolgozni. Már a tudat, hogy C.A.P. a klánfőnök, és hogy visszatérhet, pontosabban vissza kell térnie a klánhoz, keserédes érzéseket keltett benne.

A korábban elszenvedett sérelmeiért tehát már nem állhat bosszút azon, akin kéne, az új főnököt pedig egyértelműen nem fogja bántani. Hogy is bánthatna egy régi barátot… Érezte, hogy C.A.P.-nek nagy gondjai lehetnek ebből a döntéséből, talán épp ezért találta annyira meghatónak hajdani barátja döntését. Teljesen biztos volt benne, C.A.P.-et ismerve, hogy sok mindent megpróbált már annak érdekében, hogy visszahozza őt a klánba, de most sikerült neki a legjobb ürügyet megtalálni. Ha számításba vesszük a tényt, hogy a játék elkezdődött, még inkább megérintette. Szóval C.A.P. sem akarta itthagyni őt, ebben a világban…

A Sebes Árnyak Klánjának tettei azonban mégis beárnyékolták ezt az örömöt. Úgy érezte, a három éves sötétség kiszabadult az őt eddig fogva tartó tömlöcből és újult erővel tombolni kezdett. Nem számít, meg kell próbálnia eltűrni a klán minden egyes eddigi és jövőbeli tettét a barátai és a győzelem érdekében. Ez kell, hogy vezesse, nem a sötétség.

Úgy tűnt, Bennor ennyit akart csak mondani és azonnali indulásra sürgette őt. Gyorsan beugrott még a házikóba, összeszedte a legfontosabb dolgait, amire esetleg még szüksége lehet – így kedvenc íját -, és már indulhattak is vissza a klánhoz. Furcsa lesz visszatérni, vajon olyan érzés lesz, mintha hazatérne, vagy inkább mintha otthonról jönne el? Ez foglalkoztatta leginkább, amíg maguk mögött hagyták háromévnyi otthonát.