3. fejezet

Másnap reggel végülis sikerült kipihenten ébrednem. Az álmomat már szinte teljesen el is felejtettem, a bal vállamban lévő tompa fájdalom volt az egyetlen, ami emlékeztetett rá. Nem is emlékszem, hogy bevertem volna a vállamat. Akkor meg mitől fájhat?

Öltözködés közben szemügyre vettem a tükörben és nem éppen olyan látvány fogadott, amire számítottam. A bal vállamtól kiindulva csaknem a hátam közepéig furcsa jelek voltak a hátamba égetve, mintha valami rejtett üzenet lett volna.

-    Ez meg micsoda? – kérdeztem magamtól. Nem estem kétségbe, nem akartam kétségbe esni. Helyette úgy döntöttem, nem szólok róla senkinek, nem is foglalkozok vele. Elvégre ma van a nagy nap, amikor is végre valóra válik az álmom és randizhatok Lee Byunghunnal. Semmi nem ronthatja el a mai napot. Ráérek később foglalkozni ezzel a valamivel. A fájdalmat pedig… hát, majd elviselem. Annyira úgysem vészes.

ChanHeenek sem szóltam semmit a jelekről, inkább a lehető legjobban elrejtettem egy hosszú ujjú póló alá. Így nem lesz gond vele.

A délután kettő hamar eljött. Ahogy egyre inkább közeledett az idő, egyre izgatottabb lettem. A bátyám már alig tudott mit kezdeni velem. Nagyjából háromszor öltöztem át újra, mire megtaláltam a szerintem legmegfelelőbb öltözéket: egy egyszerű fekete farmert vettem fel egy sima fehér fölsővel és fekete sállal. Hosszú sötétbarna hullámos tincseimet szabadon hagytam, hogy beterítsék a vállamat. Nem akartam túlságosan kicsípni magam, de azért mégiscsak csinosnak kell lennem valamennyire.

Byunghun pontban kettőkor csöngetett. ChanHee nyitott neki ajtót, én még ugyanis nem végeztem a készülődéssel. És egyre idegesebb lettem. Most láttam kettejüket először együtt és valóban úgy viselkedtek, mint akik már ezer éve ismerik egymást. Még mindig nehezemre esett elhinni.

-    Indulhatunk? – nézett rám Byunghun, ahogy beléptem a nappaliba. Szemmel láthatóan elképedt a látványon. Végtére is eddig csak egyenruhában látott. Nem mintha ő nem lett volna csinos: egy piros farmer volt rajta valami fekete mintás fehér fölsővel és egy fehér pöttyös fekete pulcsival.

-    Érezzétek jól magatokat! – mosolygott ránk ChanHee, miközben becsukta utánunk a bejárati ajtót.

Nos, ketten maradtunk Byungheevel. Ahogy leértünk az utcára, mintha fellélegzett volna és elkezdett mosolyogni. Ő is ideges volt, hát persze.

-    Nagyon csinos vagy! - jegyezte meg, miközben sétáltunk.

-    Köszönöm! – mosolyogtam vissza. – Hová megyünk? – tértem rá végül a lényegre.

-    Az titok! – mondta, miközben fogott egy taxit, de úgy adta ki az utasításokat a sofőrnek, hogy még véletlenül se halljam. Egyre kíváncsibb és idegesebb lettem.

A kocsiban először csend uralkodott, egyszerűen nem tudtunk mit mondani, csak mosolyogtunk kifelé az ablakon. Pedig már többször is beszéltünk, de most valahogy más volt a hangulat.

Végül odaértünk a célállomáshoz: a vidámparkhoz.

-    Itt is volnánk! – mosolygott Byunghun, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Az arcom még jobban felvirult.

-    Jaajj, a vidámpark! De jó, de jó! Ezer éve nem voltam már! – ez az, már megint úgy viselkedtem, mint egy öt éves kislány. És még utána is, ahogy jobbra-balra rohangáltam a hinták között. Hiába, egyszerűen imádtam a vidámparkokat. Úgy tűnt, Byunghun sem bánta ezt a viselkedésemet, úgyhogy rendben volt minden.

Kipróbáltunk egy csomó hintát és még célbadobóst is játszottunk. Annyit nevettünk, főleg azon, Byunghun mennyire béna volt az ilyen játékokban. Ahogy egyre jobban elkeveredtünk a különböző körhinták és bódék tengerében, mint valami hirtelen zátony tűnt fel előttünk a Viking nevezetű hullámvasút. Ahogy megláttam, egyből eldőlt: erre fel fogunk ülni. Byunghun persze kézzel-lábbal ellenkezett, mondván, hogy ez neki túl ijesztő, de végül sikerült rávennem, hogy felüljön velem. A következő harc azon ment, hogy hová üljünk: ő középre szeretett volna, míg én leghátra.

-    Na jó – egyezett bele, hogy hátra üljünk -, de csak egy feltétellel! Utána arra ülünk fel, amire én szeretnék!

-    Rendben! – mentem bele egyből.

Ijesztőbb volt a menet, mint gondoltam, de igazából nagyon élveztem. Csaknem rekedtre sikítottam a torkom. Byunghun arckifejezése azonban minden pénzt megért: enyhén szólva látszott rajta, mennyire fél és görcsösen kapaszkodott az ülésbe. Néha elmosolyodott, ahogy ránéztem és ő is sikított, mint az őrültek. A végén már vissza se tudtam tartani a nevetést.

Az egyezségünk szerint a következő játékot ő választotta. Már ahogy odaértünk, rájöttem, hogy nem volt jó ötlet ezt hagyni, ugyanis a kísértetvasutat választotta.

-    Én ide nem megyek be!

-    Naa, de hát megígérted! – nézett rám morcosan.

-    Nem, akkor sem, nekem ez túl sok! Nem bírom a szellemeket, nagyon félek tőlük!

-    Ott leszek veled, nem kell félned! – fogta meg a kezem, mire végül engedtem neki. Ezt a döntésemet rögtön megbántam.

A kis vonatban legelőre ültünk, mert elmondása szerint ott a legizgalmasabb. Erről hamarosan meg is bizonyosodhattam, ugyanis ahogy elindultunk, majdnem azonnal egy csontváz ugrott ki közvetlenül előttem. Úgy megijedtem, hogy akarva-akaratlanul is Byunghunhoz bújtam. Bár az ő arcán is láttam a megbánást, amiért a kísértetvasutat választotta, de a diadalittas mosolyt is, ahogyan hozzábújtam. Ismét megfogta a kezem, hogy megnyugtasson és próbált menő fejet vágni, mondván „Nem kell félni, itt vagyok veled!”, mire hirtelen előtte is kiugrott egy csontváz és ugyanolyan reakcióval ugrott közelebb hozzám, mint az előbb én. Erre mindketten nevetésben törtünk ki.

Nagy nehezen túléltük a kísértetvasutat és utána az ajándékboltba vettük az irányt. Egyből megtámadtam az állatos fejpántokat. Eljátszottunk velük egy ideig, mire megtaláltuk a megfelelőt: Byunghun fehér nyuszi füleket, én pedig fehér cicafüleket kaptam. Csináltunk néhány fotót a telefonjával, aztán lassan továbbálltunk.

Egész kellemes volt ma az időjárás, de ahogy egyre haladt az idő, kezdett hűvösödni. Vett nekem valami meleg italt, majd leültünk egy padra.

-    Hogy érzed magad? – kérdezte azt hiszem először a délután folyamán.

-    Elképesztően jól! Köszönöm, hogy elhoztál!

-    Talán máskor is megismételhetnénk! – mosolygott szélesen. – Nagyon jól érzem magam veled!

-    Rendben, benne vagyok! – Még szép, hogy benne vagyok! Olyan nehéz elhinnem, hogy ez tényleg az a Lee Byunghun, akiért az egész iskola odavan, és most itt van velem és jól érzi magát velem. A világ legboldogabb emberének éreztem magam.

-    Óó, odanézz! – mutatott hirtelen néhány mesefigurának öltözött emberre. – Nem csinálunk velük képet? – csak bólintottam, de ő ekkor már ott járt közöttük. Mint egy nagy gyerek, nevettem magamban.

Bepózoltunk az ember nagyságú Pororo és Petty közé, aztán csináltunk külön-külön is képeket. Az én kedvencem Eddy volt, tehát én vele fényképezkedtem. Utána meg lehetett vásárolni ezeket a képeket, szóval megvettük a közös képünket és ráírtuk a dátumot, valamint egy rövidke üzenetet: „Első randink emlékére”.

Már lassan 5 óra felé járt az idő. Kezdett sötétedni, úgyhogy úgy döntöttünk, ideje hazamenni. A visszafele úton már abszolút nem ültünk csendben, végig az élményeinket vitattuk meg.

Byunghun egészen a lakásunk ajtajáig kísért.

-    Nagyon jó volt ma! – mosolygott rám.

-    Igen, én is nagyon élveztem.

-    Akkor mit szólnál hozzá, ha jövő héten is elmennénk valahová?

-    Oké! – csillantak fel a szemeim. – De csak ha nem megyünk még egyszer a kísértetvasúttal! – nevettem. Édesen elnevette magát, miközben lehajtotta a fejét.

-    Jól van, akkor további szép napot! – köszönt el. – Találkozunk hétfőn, ha minden igaz!

-    Igen!

Még állt egy kicsit előttem, mintha hezitált volna, hogy tegyen-e meg valamit vagy sem. Végül aztán ravaszul elmosolyodott és hirtelen egy puszit nyomott az arcomra. Azzal a lendülettel, ahogy odahajolt, már el is szaladt, mint valami kisfiú, aki rosszat csinált. Én pedig csak álltam, mint akit hideg zuhany ért. Hirtelen elnevettem magam. Tényleg én vagyok a világ legboldogabb embere!

Még egy kicsit nevettem magamban, majd megfordultam, mert azért mégsem kéne egész este a lépcsőházban álldogálnom. Legnagyobb meglepetésemre az ajtó nyitva volt. Óvatosan léptem hát be a lakásba. Teljesen sötétség volt. Na jó, ChanHee. Tudom, hogy hanyag vagy, de legalább ha elmész itthonról, az ajtót zárd be magad után! Valahogy mégis rossz érzés fogott el. Nagyot nyeltem és beljebb botorkáltam a sötétben. Ahogy a nappaliba értem, megbotlottam valami nagyban.

-    Mi a csuda van itt? – kérdeztem magamtól, mire végre megtaláltam a lámpakapcsolót, hogy fényt adjak a szobának.

Szörnyű látvány fogadott. Az egész lakás fel volt dúlva. Mindenfelé szétszórt papírok hevertek, a bútorok fel voltak borogatva, a kanapé pedig szét volt vagdosva. Istenem, mi történt itt? És hol van a bátyám?

-    ChanHee, itthon vagy? – kérdeztem ijedten, de csak saját hangom visszhangzott a szobában.

Ijedten néztem ismét körbe. Egy lépést sem tudtam tenni. Hirtelen megpillantottam a konyhapult mögött egy kezet. Még jobban megijedtem, de most már tudtam mozogni. Közelebb szaladtam hozzá.

-    ChanHee! ChanHee, mi történt veled? Térj magadhoz!

A bátyám volt az. Ott feküdt a földön, eszméletlenül. Felsikoltottam. Bepánikoltam. Mi történt itt, amíg nem voltam itthon? Bátyus, mondd, hogy nem halt meg! A gondolatától is könnyek szöktek a szemembe.

Gyorsan leellenőriztem a lélegzetét, szerencsére élt még. Aztán felugrottam, hogy megnézzem, anyu itthon van-e. Természetesen nem volt, viszont az ő szobája is romokban hevert. Elő akartam venni a telefonom, hogy gyorsan hívjam a mentőket vagy a rendőröket vagy bárkit, de nem találtam. Ledobtam valahová a táskámat, de sehol sem láttam ebben a nagy rendetlenségben. Egyre jobban pánikoltam. Ki akartam szaladni a lakásból, hogy a szomszédoktól kérjek segítséget, de az ajtó csukva volt. Egyszerűen nem tudtam kinyitni, annyira kétségbe voltam esve. Dörömböltem rajta néhányat. Nem, ez így nem lesz jó! Jihyun, nyugodj meg! Vettem egy mély levegőt, majd sikerült kinyitnom az ajtót.

Kiszaladtam a lépcsőházba, egyenesen lefelé vettem az irányt, közben, mint valami őrült, folyamatosan segítségért kiabáltam. Belül abban reménykedtem, hogy Byunghun még itt van a közelben vagy hogy legalább utolérem.

Feltéptem a bejárati ajtót és már kint is voltam az utcán. A távolból mintha láttam volna még a fiú alakját, úgyhogy utána akartam szaladni, de ekkor hirtelen egy furcsa alak termett előttem a semmiből. Lefagytam. Lassan, óriásira nyílt szemekkel, kétségbeesetten néztem végig rajta.  Különös fekete bőrruhát viselt, ami látni engedte izmos karjait. Nagyjából annyi idősnek tűnt, mint én, arca mégis tapasztaltabbnak látszott. Két dolgon akadt meg a szemem, nem is értem, miért: az egyik a fekete haja volt, tetején számtalan vörös tinccsel  a másik az oldalán lógó kard. Vajon ki lehet ez?

El akartam futni mellette, de elkapta a karom. Ijedten ránéztem, de csak pár pillanatig tudtam, ugyanis hamarosan egy ütést éreztem a tarkómon és elsötétült minden.

2. fejezet

Nagyjából egyheti egymásra nézés és mosolygás után Byunghun volt az, aki az első lépést megtette.

Egyik nap ebédszünetben magányosan üldögéltem a megszokott asztalunknál, mert EunKyungnak valami dolga volt. Teljesen el voltam merülve gondolataimban, teljesen kizártam a külvilágot. Egyszercsak egy ismerős, de mégis idegen hangot hallottam meg:

-    Leülhetek? – kérdezte.

Ösztönösen arrébb húzódtam, hogy kényelmesen elférjen a tálcájával, csak ezután tudatosult bennem, tulajdonképp kivel is volt dolgom.

-    Jihyun, igaz? – nézett rám, miközben hozzálátott az ebédjéhez. Hirtelen félrenyeltem a meglepődéstől.

Ezt nem tudom elhinni! Mit keres Lee Byunghun az én asztalomnál? És velem beszél! És tudja a nevem! Elképesztően boldog voltam.

Nos, így kezdődött az egész. Hamarosan már szokássá vált, hogy Byunghunnal együtt ebédelünk és rengeteget beszélgettünk. Ahogy egyre jobban megismertem, egyre jobban meg is kedveltem. Már távolról is kedves fiúnak tűnt, akinek a barátai a mindene, de egyre biztosabb lettem ebben. Egyre közelebb éreztem magamhoz, már nem tűnt annak az elérhetetlen suli legnépszerűbb srácának.

Aztán egy újabb hét leteltével „a következő szintre léptünk”.

-    Mit csinálsz szombaton? – kérdezte Byunghun szokásos mosolyával, miközben kiválogatta a nemkívánatos elemeket az ebédjéből.

-    Tulajdonképp nincs programom. – válaszoltam és már sejtettem, mire megy ki a játék.

-    Nagyszerű! – csapta össze a kezét. – Nekem sincs… szóval… nem lenne kedved eljönni valahová… velem?

-    Dehogyisnem! – vágtam rá gondolkozás nélkül. Egyszerűen annyira édes volt, ahogy ilyen félénken megkérdezte. Nem is mert rám nézni, amíg nem válaszoltam. De ahogy meghallotta a válaszom, ismét felcsillantak a szemei és újra kiült a szokásos széles mosoly az arcára.

-    Nagyszerű! – csapta össze ismét a kezét. – Akkor… akkor ezt megbeszéltük! Kettőre érted megyek! De az meglepetés, hogy hová megyünk! – kacsintott.

-    Tudod, hol lakom?

-    Persze! – erre kikerekedtek a szemeim. – Izé…, ismerem a bátyád, ChanHeet. Együtt jártunk általánosba, azóta is jóban vagyunk.

-    Igen? – lepődtem meg még jobban. ChanHee nekem ezt miért nem említette? Pedig ő is tudta, hogy… na megállj csak bátyus, csak érjek haza…!

-    Akkor szombaton találkozunk! – köszönt el, miközben én még mindig sokkban ültem.

Tehát, tisztázzuk a dolgot: életem szerelme elhívott randizni és kiderült, hogy a bátyámmal jó barátok. Még ilyet!

Egyszerűen annyira boldog voltam egész nap, hogy szinte repültem már. Otthon ChanHeenek is feltűnt ez a szokatlan jókedv, rá is kérdezett:

-    Csak nem randira hívtak? – kuncogott úgy, mintha tudna valamiről.

-    ChanHee-ya! Miért nem mondtad korábban, hogy ismered Byunghunt? Miért nem mondtad, hogy barátok vagytok? – mentem oda hozzá és elkezdtem gyengén püfölni a karját.

-    Igazából az ő kérése volt… olyan kis édesek vagytok, komolyan! – nevetett magában. Megáll az eszem! De legalább egy dologban biztos lehettem: ChanHee nem fogja elüldözni, ha esetleg tényleg összejön valami.

Aznap este alig tudtam elaludni, annyira izgatott voltam. Már háromszor átpakoltam a szekrényemet és el is mosogattam, mire végül úgy döntöttem, hogy most megpróbálok aludni. A gondolataim végig Byunghunon jártak és egyszerűen nem tudtam kitalálni, mégis hová fogunk menni. Persze ChanHee sem mondott semmit, pedig biztos voltam benne, hogy mindenről tud. Végül úgy aludtam el, hogy a randin fantáziáltam.

Éjjel azonban különös álmom volt. Egy furcsa, tollakkal díszített ruhába öltözött férfi jelent meg előttem, aki valami érthetetlen nyelven mormolt. Egy értelmes szót sem tudtam kivenni beszédéből. Hirtelen azonban tűz gyúlt körülöttünk, a lángok melege fenyegetően simogatta bőrömet. Egyszeriben éles fény is villant még emellé, mintha az égből jött volna és egy mennyei hang kiáltott továbbra is az ismeretlen nyelven.

-    Te vagy a kulcs! – nyíltak ki hirtelen a tollas ruhás férfi szemei. Fenyegetően villogtak rám, majd egy pillanat alatt elértek a lángok.

A sötétségben végül felgyulladt az ősi oltár tüze is. Mindkét fél feszülten várta már a pillanatot. Az istenség földre szállásának ünnepe elérkezett hát. A játék azonban még csak most kezdődik.

Az eddigi feszült várakozást egyszerre sietős mozdulatok váltották fel. Mindenki kapkodott, hogy összeszedje a fegyvereit és cókmókját, majd útnak indult egy-egy csapat mindkét oldalról.

A játék elkezdődött.

Sikoltva ébredtem fel. Mindenemből folyt a víz és alig kaptam levegőt. Mellesleg a bal vállamból égető fájdalmat éreztem. Mi volt ez az álom?

Még ültem egy kicsit, hogy megnyugtassam magam, de nem sikerült. Az egész látomás olyan valóságos volt, szinte még most is éreztem, ahogy a lángok között lassan felperzselődik a testem.

-    Jihyun, minden rendben? – jött be ChanHee a szobába.

-    Persze, csak rosszat álmodtam… - erőltettem mosolyt az arcomra.

-    Elég rosszul nézel ki. Gyere, igyál egy kicsit! – bólintottam és kikeltem az ágyból. Észre sem vettem eddig, hogy a szám teljesen kiszáradt.

ChanHee végig ottmaradt velem, amíg meg nem nyugodtam. Kicsit szégyelltem magam, amiért ilyen kislányosan viselkedtem 17 éves létemre. Amint jobban lettem, visszafeküdtem és szerencsére hamar el is aludtam. Az álom pedig nem ismétlődött meg…

1. fejezet

Még utolsó meleg sugarait vetette a nap Seoulra, hogy az ott lakók még egyszer utoljára élvezhessék a nyarat s annak melegét elraktározhassák a szívükbe az elkövetkező hideg hónapokra. Gyönyörű idő volt, mégsem élvezhette mindenki felhőtlenül. Az emberek nagy részének ugyanis munkahelyükön vagy az iskolában kellett gubbasztaniuk a négy fal között, ahelyett, hogy a napfény melegében kiültek volna egy padra, hogy magukba szívják a nap erejét.

Már elmúlt egy óra is, így az iskolák többségében ebédszünet volt. Így volt ez nálunk is…

Az ebédlő szokásosan tele volt emberekkel és minden ugyanolyan volt, mint mindig. Unalmas hétköznapok! Legszívesebben elteleportáltam volna valahova máshova, ahol sokkal több dolog történik. Legalább az ebéd finom volt ma.

-    Jihyun, látod ezt te is? Biztos vagyok benne, teljesen biztos, hogy Byunghun téged néz. Már megint! – igazította meg szemüvegét a barátnőm, EunKyung.

Igen, az ilyen pillanatok voltak azok, amik segítettek elviselni a szürke hétköznapokat. Lee Byunghun az iskola egyik legnépszerűbb sráca volt, szinte az összes lány olvadozott utána. A legelvetemültebbek még fanclubot is alapítottak neki és az egyenruhájuk alatt folyton ott volt a club emblémájával és Byunghun portréjával ellátott póló. Még én is idegesítőnek találtam őket, nem hogy ő maga…

A lényeg, hogy a fél iskola élt-halt érte, és én is ugyanúgy bele voltam zúgva az első naptól kezdve, amikor megláttam. Máig emlékszem arra a tavaszi napra. Első napom volt a suliban, amit rögtön késéssel indítottam. Egyszerűen semerre sem találtam az osztályomat, és teljesen kétségbe voltam esve. Aztán egyszer csak belébotlottam, ahogy éppen lógott az évnyitóról, vagy igazából fogalmam sincs, mit csinált. A lényeg, hogy megmutatta, merre találom a többieket, és szerelem volt első látásra. Persze ez is csak ilyen egyoldalú, reménytelen szerelem volt, mint az összes többi rajongójának, de már feldobta minden egyes napom, ha csak szembejött a folyosón vagy ebédszünetben láttam.

Újabban viszont EunKyung arra lett figyelmes, hogy folyton engem bámul az ebédlőben. Igazából, ha pontosan belegondolok, néha a folyosón is rám mosolygott már, de ezt mindig elkönyveltem annak, hogy a barátai beszólásán mosolyog. Mondanom sem kell, hogy a mennyekben éreztem magam.

-    Nézz már vissza rá, te bolond! – suttogta fülembe barátnőm. – El sem tudod képzelni, milyen szerencsés vagy!

Persze, én is ezt éreztem, csak egyszerűen féltem visszanézni. Mi van, ha csak hülyét csinálok magamból, mert igazából valaki másra néz mögöttem? Nagy levegőt vettem, közben arra figyeltem, miket csicseregnek a környékemen. Mindenki arról suttogott, hogy engem néz. Hát, egy próbát megér.

Kicsit félénken mosolyogva néztem én is egyenesen a szemébe, mire mintha elmosolyodott volna. Elképesztően aranyos volt, örömömet azonban hamar megszakították. Szinte a semmiből vágódott be ugyanis elém a gyerekkori legjobb barátom, Changhyun.

-    Mizujs Jihyun? Mit mosolyogsz? – kérdezte ártatlanul.

-    El sem hiszem, Yoo Changhyun!!! – fakadt ki Eun Kyung. – Hogy lehet valaki ennyire idióta és vak, mint te?

Tulajdonképp nem figyeltem a további vitatkozásukra, inkább oldalra hajoltam, hogy ismét Byunghunra nézhessek, ő azonban már nem ült a helyén.

-    A csudába… - sóhajtottam.

-    Ugye nem haragszol rám? – kérdezte Changhyun, miközben hazafelé sétáltunk suli után. – Tényleg nem volt szándékos, nem láttam, hogy…

-    Ugyan, hagyjuk! – mosolyogtam rá. – Úgyis túl szép volt, hogy igaz legyen…

-    Hát, én beszélek vele neked, ha szeretnéd! – ajánlotta készségesen, mint aki jóvá akarja tenni bűnét.

-    Mi? Ne, ne, meg ne próbáld! – estem kétségbe. – Nem akarok még nagyobb idiótát csinálni magamból!

-    Komolyan mondom, téged valakinek egyszer helyre kéne tennie! Egy kis bátorság, egy kis önbizalom hiányzik! Végy példát rólam! – és ahogy a mondata végére ért, a lehető legaranyosabb arcát vette fel.

-    Tudod, hogy utálom, amikor ilyen édes vagy? – löktem enyhén oldalra. Ezt ő sem hagyta annyiban, így egész hazáig játszottunk. Végülis sokkal jobb kedvem lett tőle, mire hazaértem, már le se lehetett volna vakarni a mosolyt az arcomról.

-    Mi ez a szörnyű jókedv? – kérdezte unottan a bátyám, ChanHee, ahogy beléptem az ajtón.

-    Csak jó napom volt! – vontam vállat, majd lepakoltam és szokásosan a konyha felé vettem az irányt.

Nagyjából olyan volt, mintha csak ketten laktunk volna ChanHeevel a lakásban. Anyu folyton sokáig dolgozott, reggel pedig később kelt, mint mi (ha éppen nem dolgozott még akkor is), így elég ritkán találkoztunk. Néha megfordult a fejemben az is, vajon tényleg van-e anyánk?
Ami pedig aput illeti, ami aput illeti… nos, róla semmit nem tudtunk. Azt sem, hogy ki volt, azt sem, hol lakik most, hogy miért nincs velünk, de még csak azt sem, hogy él-e egyáltalán. Tehát gyakorlatilag teljesen szülők nélkül nőttem fel.

Ehhez idővel sikerült hozzászoknom, főleg egy ilyen báttyal, mint ChanHee. Egyszerűen imádtam, olyan kis bolondos volt. Nagyon jól szót értettünk egymással, egyedül egy téma volt kényes: a kaja. ChanHee ugyanis jobban főzött, mint én, csak szörnyen lusta volt, úgyhogy inkább kritizálta a főztömet.

-    ChanHee-oppa! – szóltam neki édesen. – Segíts vacsit főzni!

És az esetek 65%-ában ennyi elég volt ahhoz, hogy tényleg segítsen. Aztán persze főzés közben is eljátszottunk, tehát tényleg nagyon szerettem. Mellesleg bármit megbeszélhettem vele, maga volt a tökéletes báty.

Valahogy így teltek nagyjából a napjaim, mind egymás után egyformán. Minden így történt, egészen addig a napig…

Intro

Hajsza, őrült hajsza a sötét erdőben. A ködtől alig látott már valamit, ezt még tetézte az oldalán tátongó seb okozta szédülés is. Túl sok vért vesztett már, nem bírja sokáig. Csak még egy kicsit, amíg még eléri a klánjuk határát, addig kell még kibírnia.

Üldözői robaja egyre hangosabb és hangosabb lett, már nem sok választotta el tőle. Ha jól számolta, talán tízen lehetnek a nyomában. Ha próbálná, sem vehetné már fel velük a harcot, sokan vannak, ráadásul a kardját is elvesztette. És ott volt még az a fránya seb az oldalán… Jobban kellett volna vigyázni, pontosabban nem kellett volna lebukni. De már késő, már csak a határt kell elérni és minden rendben lesz. Hiába, a kor is kifog rajta, kellett hát pont neki elvállalnia a feladatot. Nem, nem erről van szó. Nem elvállalta, sokkal inkább felvállalta. Senki más nem tette volna meg, senki más nem tudott róla.

Igen, ezek a jelzések már ismerősek, hamarosan odaér… csak még egy kicsit, és akkor már nem bánthatják!

Ebben a pillanatban azonban egy nyílvessző fúródott a hátába, melynek lendülete a földre lökte. Arca a még friss avart érte, mely kicsit nedvesen puha volt. Mint egy párna. Ha most itt feladná, minden könnyebb lenne…

-    Ott van! Elkapni! Eltaláltad? – hangzottak efféle kiáltások minden oldalról. Valóban vége lenne hát?

Hirtelen felrémlett előtte egy arc, egy fiatal lányé, s ez új erőt adott neki. Nem, nem hagyhatja annyiban, nem hagyhatja cserben a klánt!

Erőt vett magán és ismét felállt. Látása egyre homályosabb lett, mellesleg lüktetett az oldala és a háta is rettenetesen fájt. A nyílvesszőtől nem tud már megszabadulni, kéretlen útitársakként kell hát továbbmenniük. Klánjához híven még ilyen rossz állapotban is elég gyorsan haladt ahhoz, hogy ne érjék közvetlen utol. Még néhány lépést, még néhány lépést! Ekkor azonban megbotlott egy kiálló gyökérben és ismét a lehullott levelek közé zuhant. Vége…, gondolta magában. Egy pillanatra el is sötétült előtte minden. Már csupán arra nyitotta ki a szemét, hogy körülállják, kb. hét feketeruhás ember lehetett körülötte. Elbukott volna?

Üldözőit sem hallotta már, talán tényleg elkapták. Már csak egyetlen kérdés foglalkoztatta: beért-e a klánja területére?

-    Félre az útból és adjátok át nekünk a tolvajt! – hangzott egy akaratos, kemény női hang.

-    Ez már a mi területünk, Alena! – így egy hideg, határozott és tekintélyt parancsoló férfihang.

-    Ellopott tőlünk valamit, ami minket illet! A mi törvényeink szerint kell eljárnunk!

-    Nem hallottad, mit mondott? – szállt be egy másik, nála sokkal idősebb és határozottabb férfi is a beszélgetésbe. – Magadtól is tudhatnád, hogy itt a ti törvényeitek mit sem érnek!

-    Hallgass, kutya! – sziszegte a túloldalról egy másik nő. Nagyobb veszekedés bontakozott volna ki közöttük, ha a két vezető nem inti őket csendre.

A földön fekvő férfi nem nézett fel, csupán a cipők vonalát láthatta, így nem is tudta pontosan, mi történt, hogyan sikerült végül eltántorítani üldözőit, a néhány perces csend - mely feltehetően egymás méregetésével telt - után csupán ennyit hallott:

-    Rendben, most elmegyünk, de nem hagyjuk annyiban a dolgot! Vissza fogjátok még adni nekünk, amit ez a tolvaj ellopott! – és ezzel valószínűleg el is mentek.

Már ahogy meghallotta társai ismerős hangját, valami eddig ismeretlen nyugalom kerítette hatalmába. Talán ez lenne a végső megnyugvás, gondolta magában. Abban mindenesetre bizonyos lehetett, hogy feladatát teljesítette és nyugodtan halhat meg. Ekkor azonban ismét felrémlett előtte a fiatal lány arca és rájött, még egy fontos dolgot el kell intéznie halála előtt.

-    Halljam, mit csináltál a területükön? – vonta felelősségre ugyanolyan hidegen, mégis némi együttérzéssel az előbbi tekintélyt parancsoló hang.

-    Főnök… - nyögte a már szinte halálán lévő férfi. – Kérlek… meg kell… meg kell védened a lányomat! Ő… ő a titok kulcsa! – és vége volt. Utolsó erőfeszítéseiből még kimondta ezeket a szavakat, majd látva, ahogy a „főnök” kicsit értetlenül nézve, de bólint, elmosolyodott és feladta a küzdelmet. Küldetés teljesítve.