2. fejezet

Nagyjából egyheti egymásra nézés és mosolygás után Byunghun volt az, aki az első lépést megtette.

Egyik nap ebédszünetben magányosan üldögéltem a megszokott asztalunknál, mert EunKyungnak valami dolga volt. Teljesen el voltam merülve gondolataimban, teljesen kizártam a külvilágot. Egyszercsak egy ismerős, de mégis idegen hangot hallottam meg:

-    Leülhetek? – kérdezte.

Ösztönösen arrébb húzódtam, hogy kényelmesen elférjen a tálcájával, csak ezután tudatosult bennem, tulajdonképp kivel is volt dolgom.

-    Jihyun, igaz? – nézett rám, miközben hozzálátott az ebédjéhez. Hirtelen félrenyeltem a meglepődéstől.

Ezt nem tudom elhinni! Mit keres Lee Byunghun az én asztalomnál? És velem beszél! És tudja a nevem! Elképesztően boldog voltam.

Nos, így kezdődött az egész. Hamarosan már szokássá vált, hogy Byunghunnal együtt ebédelünk és rengeteget beszélgettünk. Ahogy egyre jobban megismertem, egyre jobban meg is kedveltem. Már távolról is kedves fiúnak tűnt, akinek a barátai a mindene, de egyre biztosabb lettem ebben. Egyre közelebb éreztem magamhoz, már nem tűnt annak az elérhetetlen suli legnépszerűbb srácának.

Aztán egy újabb hét leteltével „a következő szintre léptünk”.

-    Mit csinálsz szombaton? – kérdezte Byunghun szokásos mosolyával, miközben kiválogatta a nemkívánatos elemeket az ebédjéből.

-    Tulajdonképp nincs programom. – válaszoltam és már sejtettem, mire megy ki a játék.

-    Nagyszerű! – csapta össze a kezét. – Nekem sincs… szóval… nem lenne kedved eljönni valahová… velem?

-    Dehogyisnem! – vágtam rá gondolkozás nélkül. Egyszerűen annyira édes volt, ahogy ilyen félénken megkérdezte. Nem is mert rám nézni, amíg nem válaszoltam. De ahogy meghallotta a válaszom, ismét felcsillantak a szemei és újra kiült a szokásos széles mosoly az arcára.

-    Nagyszerű! – csapta össze ismét a kezét. – Akkor… akkor ezt megbeszéltük! Kettőre érted megyek! De az meglepetés, hogy hová megyünk! – kacsintott.

-    Tudod, hol lakom?

-    Persze! – erre kikerekedtek a szemeim. – Izé…, ismerem a bátyád, ChanHeet. Együtt jártunk általánosba, azóta is jóban vagyunk.

-    Igen? – lepődtem meg még jobban. ChanHee nekem ezt miért nem említette? Pedig ő is tudta, hogy… na megállj csak bátyus, csak érjek haza…!

-    Akkor szombaton találkozunk! – köszönt el, miközben én még mindig sokkban ültem.

Tehát, tisztázzuk a dolgot: életem szerelme elhívott randizni és kiderült, hogy a bátyámmal jó barátok. Még ilyet!

Egyszerűen annyira boldog voltam egész nap, hogy szinte repültem már. Otthon ChanHeenek is feltűnt ez a szokatlan jókedv, rá is kérdezett:

-    Csak nem randira hívtak? – kuncogott úgy, mintha tudna valamiről.

-    ChanHee-ya! Miért nem mondtad korábban, hogy ismered Byunghunt? Miért nem mondtad, hogy barátok vagytok? – mentem oda hozzá és elkezdtem gyengén püfölni a karját.

-    Igazából az ő kérése volt… olyan kis édesek vagytok, komolyan! – nevetett magában. Megáll az eszem! De legalább egy dologban biztos lehettem: ChanHee nem fogja elüldözni, ha esetleg tényleg összejön valami.

Aznap este alig tudtam elaludni, annyira izgatott voltam. Már háromszor átpakoltam a szekrényemet és el is mosogattam, mire végül úgy döntöttem, hogy most megpróbálok aludni. A gondolataim végig Byunghunon jártak és egyszerűen nem tudtam kitalálni, mégis hová fogunk menni. Persze ChanHee sem mondott semmit, pedig biztos voltam benne, hogy mindenről tud. Végül úgy aludtam el, hogy a randin fantáziáltam.

Éjjel azonban különös álmom volt. Egy furcsa, tollakkal díszített ruhába öltözött férfi jelent meg előttem, aki valami érthetetlen nyelven mormolt. Egy értelmes szót sem tudtam kivenni beszédéből. Hirtelen azonban tűz gyúlt körülöttünk, a lángok melege fenyegetően simogatta bőrömet. Egyszeriben éles fény is villant még emellé, mintha az égből jött volna és egy mennyei hang kiáltott továbbra is az ismeretlen nyelven.

-    Te vagy a kulcs! – nyíltak ki hirtelen a tollas ruhás férfi szemei. Fenyegetően villogtak rám, majd egy pillanat alatt elértek a lángok.

A sötétségben végül felgyulladt az ősi oltár tüze is. Mindkét fél feszülten várta már a pillanatot. Az istenség földre szállásának ünnepe elérkezett hát. A játék azonban még csak most kezdődik.

Az eddigi feszült várakozást egyszerre sietős mozdulatok váltották fel. Mindenki kapkodott, hogy összeszedje a fegyvereit és cókmókját, majd útnak indult egy-egy csapat mindkét oldalról.

A játék elkezdődött.

Sikoltva ébredtem fel. Mindenemből folyt a víz és alig kaptam levegőt. Mellesleg a bal vállamból égető fájdalmat éreztem. Mi volt ez az álom?

Még ültem egy kicsit, hogy megnyugtassam magam, de nem sikerült. Az egész látomás olyan valóságos volt, szinte még most is éreztem, ahogy a lángok között lassan felperzselődik a testem.

-    Jihyun, minden rendben? – jött be ChanHee a szobába.

-    Persze, csak rosszat álmodtam… - erőltettem mosolyt az arcomra.

-    Elég rosszul nézel ki. Gyere, igyál egy kicsit! – bólintottam és kikeltem az ágyból. Észre sem vettem eddig, hogy a szám teljesen kiszáradt.

ChanHee végig ottmaradt velem, amíg meg nem nyugodtam. Kicsit szégyelltem magam, amiért ilyen kislányosan viselkedtem 17 éves létemre. Amint jobban lettem, visszafeküdtem és szerencsére hamar el is aludtam. Az álom pedig nem ismétlődött meg…