26. fejezet

Az idő egyre hidegebb, a táj pedig egyre szürkébb lett, ahogy telt az idő. A percek hosszú óráknak tűntek, ahogy ott ültünk Rickyvel. Már kezdett kihűlni, mégsem tudtam elengedni. Még mindig fogtam a kezét, igyekeztem legalább ezt a kis részét melegen tartani. Patakzó könnyeim apró jégszilánkokként hullottak alá a szállingózó hóval.

-    Jihyun, mennünk kell! – hasított bele a csendbe L.Joe türelmetlen hangja. Ünneprontó, nem hagyja, hogy Rickyvel legyek. Nem akartam elmenni, nem akartam otthagyni barátomat, nem tudtam elengedni. A helyzet nem ilyen viselkedést kívánt volna meg tőlem, mégsem tudtam mást tenni. A gyásznál sokkal jobban kínzott a bűntudat, amiért félreismertem Rickyt, amiért megingott a belé vetett bizalmam, és amiért megtámadtam. Most már minden késő volt, többé nem tehettem jóvá vétkeimet. Mint egy heg, belém izzottak tetteim, hogy egész életemben vezekelhessek értük.

-    Gyerünk, állj fel! – húzott fel L.Joe a földről. Láttam, őt is megérintette valamennyire Ricky halála, de közel sem eléggé ahhoz, hogy megértse, mit érzek.

-    Vigyük magunkkal! – kérleltem. – Nem hagyhatjuk itt, egy ilyen hőst, mint ő…

-    Visszajövünk érte, de el kell tűnnünk, mielőtt ideér a Rövidkardos úrnő és mindkettőnkkel végez!

Alig mondta ki L.Joe ezeket a szavakat, amikor, mint valami szellem, teljesen hangtalanul egy árny lépett ki elénk a tisztás túlsó végéről. Hidegen nézett végig kis csataterünkön és a két holttesten. Rickynél elidőzött kicsit, majd felénk fordult. Changjo volt az. Ahogy felismertük, L.Joe egyből kihúzta a kardját és támadásra készen méregette az imént érkezőt.

-    Nem harcolni jöttem, Sebes Árny – szólt hidegen; hidegebben, mint a levegő. – Egy kérésem lenne számotokra.

-    Mit szeretne tőlünk egy hozzád hasonló Rövidkardos kutya? – felelt lenézően L.Joe. Changjo elengedte füle mellett a sértést és ugyanolyan higgadtan folytatta:

-    Vigyétek innét a testét – bökött fejével Ricky irányába. – Nem érdemli meg, hogy a vadállatok játszadozzanak csontjaival. Vigyétek és adjatok neki méltó végtisztességet! – fejezte be és menni készült.

-    Miért kérsz ilyet tőlünk? – tette fel a kérdést L.Joe.

-    Ennyit tehetek egy barátért – motyogta a válla felett Changjo, majd eltűnt a ködben, pont ott, ahonnét előbukkant. Még szinte fel sem fogtuk, hogy harc nélkül engedett el minket.

Gyorsan el kellett tűnnünk innét, Alena ugyanis már nagyon közel járhatott. Erre utaló nyomok ugyan nem voltak, de mindketten éreztük az egyre nagyobb fenyegetést, ami a sarkokból leselkedett ránk.

L.Joe nagy nehezen a hátára vette Rickyt és így siettünk vissza a tényleges csatatérhez. Nem túl messze a küzdőktől egy fának támasztottuk Rickyt, majd L.Joe meghagyta, hogy maradjak ott vele. Nem kellett kétszer mondania, ő maga pedig továbbment a harc középpontja felé. Nem sokkal az után, hogy az első embert leterítette, feltűnt ő, akinek közeledését éreztük már eddig is. Ismét felcsendült a fülsiketítő zaj, ezúttal azonban hangos rikácsolással vegyült. A hideg rettegés, ami Gaur előtt és után járt, hamar elérte az embereket, hamarabb, mint maga az árnyéklény. Alena próbálta itt tartani az embereit és felvenni a harcot az árnyéklénnyel. Nagyon jól tudta, hogyha a mindent látó szem képes volt hajdanán térdre kényszeríteni a bestiát, akkor ugyanúgy lehetséges ez a mindent halló fülnek is. Ezúttal mégsem a bábot célozta, hanem a bábmesternél kívánta elvágni a fonalakat, hátha a frissen szabadult rab hajdani fogva tartója ellen fordul. C.A.P. felé vette hát az irányt és kivont karddal kihívta egy párbajra.

A két egyenrangú penge, őseik öröksége, méltó ellenfélre talált végre, csaknem daloltak, ahogy összeértek a harc közben. Örömük mégsem tarthatott sokáig, az árnyéklény szétszórta a Rövid Kardok klánja egész csapatát, így Alena kénytelen volt visszavonulót fújni.

-    A küzdelmünket elhalasztjuk, klánfőnök – szólt, mielőtt elment volna -, de ne feledd! Én sem felejtem! – S ezzel bevetette magát ő is az erdőbe.

Ahogy az utolsó élő Rövidkardos is eltűnt a színről, ismételten megkönnyebbülés járta át a Sebes Árnyak klánja és a Zöld Íjászok csapatát. Újabb győzelmet tudhattunk magunkénak, és csaknem szemtanúi lehettünk korunk legnagyobb összecsapásának a két klánfőnök között. Egy ilyen küzdelem végleg eldöntené, melyik klán a jobb és elszalaszthatatlan esélyt adna a másik megdöntésére. Erre a történelmi pillanatra egyelőre azonban még várnunk kellett, fontosabb volt a győzelem.

Már rég besötétedett, mire sikerült teljesen összeszednünk magunkat a csata után. A szél viharosra fordult, a hó pedig elképzelhetetlen mértékben szakadt. Szerencsére sikerült találnunk egy barlangot a környéken, ahol meghúzhattuk magunkat. Parányi tüzeink fényénél láttuk el a sebesülteket és szedtük össze a halottakat. Komoly veszteségek értek minket, alig maradtunk harmincöten. Emellé még mindenkit izgatott az áruló kérdése, valamint Ricky halála és Barin eltűnése. C.A.P. tehát ismét magához vette a szót, hogy lerántsa a leplet Barin árulásáról, hogy tisztára mossa Rickyt az egész klán szemében és a hozzá hasonló hősök soraiba emelje. Nehéz dolga volt ugyan, de hamarosan az egész csapat belátta, mekkorát vétett, amikor Rickyt gyanúsította. A termet belepte a bűntudat és a gyász, de a büszkeség is, hogy tudhatják, a Rövid Kardok klánjából is jöhetnek tisztességes emberek, akik életüket áldozzák a másik oldalért.

A másnap reggel nehezen érkezett el. A vihar egész éjjel tombolt, nehéz volt reggelig ébren tartani a tüzet. Ezúttal azonban a napkelte sem hozott sok változást, a hó változatlanul szakadt, szürkeség és homály uralkodott odakint; a hideget pedig vastag ruháink sem voltak képesek kirekeszteni. A súlyosabb sérültek közül néhányan reggelre el is távoztak közülünk, tovább mélyítve a gyászt. Őközöttük volt Niel édesapja is, kinek elvesztése mély nyomot hagyott mind Nielen, mind rajtam. Mégis vigasztaló volt a tudat, a nemes cél, amiért elestek.

Már dél is jócskán elmúlott, mire kint alábbhagyott a vihar. A szél szinte teljesen elült, a hó pedig csendesen szállingózott körömnyi pelyhekben. Nem várakozhattunk tovább, útnak kellett indulnunk. Mielőtt azonban végleg elhagytuk volna a barlangot, a bejáratától nem túl messze építettünk egy nagy máglyát, hogy megadjuk a végtisztességet elesett bajtársainknak. Ricky ugyanúgy odakerült a többi Sebes Árny és Zöld Íjász közé, hogy bajtársaival együtt térhessen át a túlvilágra. A szívem is összeszorult a gondolattól. Ricky, most már nem vagy egyedül, nem vagy az a magányos Ricky, az áruló, aki voltál. Kérlek, vigyázz magadra és ne felejts el minket, soha! Ha még a bocsánatod is kérhetném… félek, túl nagy kérés lenne az már. Inkább csak őrizz meg az emlékeidben és tekints le ránk odafentről! Ég veled, barátom!

Idővel felszáradtak a keserű könnyek, ahogy a máglya tüze is lassan kialudt. Egy nagy körben állva néztük végig, ahogy bajtársaink testei a tűz martalékává válnak. Egy szó sem hangzott el, mindenki a maga gondolataiban járt és némán bámult bele a lángokba. Miután aztán leégett a máglya, a hamvakat összegyűjtöttük, hogy, mint a legutóbbi harcban elesett bajtársainkét, az ő maradványaikat is magunkkal vigyük és majd, ha a játék végeztével kijutunk a kinti világba, ott szabadon ereszthessük őket, hogy a szél hátán bejárhassák az egész világot, amit nem sikerült megismerniük.

Miután itt végeztünk, összeszedtük minden maradék felszerelésünket és újból nekivágtunk az erdőnek. Rengeteg időt vesztegettünk a vihar miatt, igyekeznünk kellett, hogy behozhassuk. Bár többé-kevésbé mindenkinek fix helye volt a menetben, valahogy mégis képtelen voltam tartani a tempót. Le-lemaradoztam, néha megálltam és csak nagy erőfeszítések árán tudtam továbblépni. Csak bolyongtam az emberek között, olyan voltam, mint egy szellem vagy egy élőholt. A mellettem lépkedő Batha igyekezett betartatni velem a tempót, bár őt is megviselte gazdája elvesztése. Az állatok sokkal okosabbak, mint néha azt gondolnánk. Úgy éreztem, ő lehet az egyetlen, aki átérzi a fájdalmam, elvégre neki is ugyanolyan fontos volt Ricky, mint nekem. Egyedül az volt az óriási különbség, hogy ő sohasem hagyta el gazdáját és nem fordult ellene. Néha halk szavakkal is elpanaszoltam neki gondjaimat, s mintha értett volna, meleg, vigasztaló pillantásokkal jutalmazott. Rendkívül hálás voltam neki.

Az elkövetkező két napban senkivel nem beszéltem Bathan kívül, egyedül emésztettem magam. Egy idő után már egyáltalán nem bírtam menni, úgyhogy a ló hátán folytattam az utat. Kényelmesen a nyakába dőltem, szükségem volt a melegre és a megértésre, ami belőle áradt. Úgy éreztem, testem kezd egyre jobban megdermedni és egy jéghideg márványszoborrá változni. Könnyeim már nem voltak, egyedül magamban sírtam.

-    Jihyun, beszélgessünk egy kicsit! – jött oda hozzám L.Joe az egyik pihenő alkalmával. Magányosan üldögéltem, messze a tűztől és a többiektől. – Nem bírom nézni, hogy így marcangolod magad!

Nem válaszoltam. Mégis mit mondhattam volna neki? Köszönöm az aggódásod, de nem tehetsz értem semmit? Bármit is mond, az nem hozza vissza a holtakat és nem teheti jóvá, amit tettem. Az egyetlen megoldás az lehet, ha vezeklek érte.

-    Legalább egyél egy kicsit vagy melegedj meg! Ricky sem azt szeretné fentről végignézni, ahogy az őrületbe és a halálba kergeted magad!

-    Mégis mit tudsz te!? – csattantam fel. Rekedt, erőtlen hangomon még én magam is meglepődtem, főleg ahogy némi élt sikerült csempésznem bele. L.Joe nem szólt semmit, nem vágott vissza semmilyen bántó megjegyzéssel, csak mélyen a szemembe nézett. Igyekeztem állni a tekintetét, de nem bírtam, muszáj volt elnéznem a messzeségbe.

-    Tudod, teljesen megértem, mit érzel most. Én is átéltem ugyanezt nem is olyan rég. Akkor pont te voltál az, aki arról beszélt nekem, Sen mit nem szeretne. Figyelj ide! – mondta komoly, de mégis kedves hangon és maga felé fordította az arcom. – Ne kínozd magad olyasmi miatt, amit nem is követtél el! Nem árultad el Rickyt, egy pillanatra sem! Azt hiszed, nem láttam, hányszor maradoztál le korábban is a menetből, hogy némileg közelebb kerülj hozzá, amikor mindenki kirekesztette? Te voltál az egyetlen, aki képes volt beszélni vele és nem pusztán elítélni holmi előítélek miatt! Rickynek már ez nagyon sokat jelentett, te voltál az egyetlen, akiben megbízhatott!

-    Mégis elárultam! Épp ezért fáj ennyire… - szorítottam meg mellkasomat. Könnyeim ismét folyni kezdtek, a még be sem forrott sebek újonnan vérezni kezdtek.

-    Jihyun! – fogta két kezébe arcomat, hogy még véletlenül se figyeljek máshova. – Nem árultad el őt, egy pillanatig sem gondolta rólad azt, hogy elárultad! Hálás volt neked vagy talán még több is, ezt nem tudhatom, de semmi esetre sem utált! Utolsó szavaival is a te bocsánatodat kérte, nem gondolhatta tehát, hogy ártottál neki! Ezt vésd az eszedbe!

L.Joe eléggé felizgatta magát a témán, és ahogy mondandója végére ért, felpattant, hogy otthagyjon.

-    L.Joe… - szóltam utána halkan. Megtorpant és visszanézett rám. – Kérlek, ne hagyj itt… - suttogtam, mire mögém lépett és hátulról átölelt.

-    Én mindig itt leszek veled, nem kell aggódnod! – suttogta a fülembe. Éreztem a meleget, a tavaszi napsugarakat áramlani belőle, amik felolvaszthatják még a legkeményebb jeget is. Vajon képes lesz megolvasztani az én márványszívemet is?

Egy darabig még L.Joe ölelését élveztem, de hamarosan közelebb vitt a tűzhöz, hogy együtt melegedjünk. Szemmel láthatóan aggódott miattam, egy pillanatig sem hagyott magamra. Hálás voltam neki, amiért végig nekidőlhettem, amiért átölelt, amiért éreztette velem, hogy ide tartozom, hogy szükség van még rám. Viszont ahányszor eszembe jutott Ricky, ismét elfogott a rossz érzés és a kardomat szorítottam. Ez volt az egyetlen, ami a szavain kívül rám maradt. Valószínűleg L.Joe is észrevehette, hogy a kardot szorongatom, úgyhogy így szólt hozzám:

-    Hallottál már a kardok lelkéről?

-    A kardok lelkéről? – ismételtem bizonytalanul.

-    Így van. A legtöbb kardnak lelke van, ez viszont változó, hogy milyen. A legkiválóbb kardok saját lélekkel is bírhatnak, míg az átlagosabbak vagy kovácsuk, vagy hajdani forgatójuk lelkét tarthatják. Biztos vagyok benne, hogy Ricky lelkének egy darabja tovább él a kardban, amit kaptál tőle, de nem azért, hogy gyilkolhass vele, hanem hogy megvédjen az ellenségtől.

-    Tényleg így lenne? – néztem fel rá.

-    Teljesen biztos – mosolygott határozottan. Ezt látva nekem is sikerült valami halvány mosolyt erőltetnem az arcomra, és hálásan néztem hol L.Joe-ra, hol a kardra. Egy újabb reménysugár kilátástalan telembe.

A pihenőnek hamar vége lett, ahogy mindnek már egy jó ideje. Hosszú út állt még előttünk, de alig volt már vissza három napunk. Rövidebbre fogtuk tehát a pihenőket és megnyújtottuk az időt, amíg mentünk. Ez több szempontból is előnytelen volt, ugyanis az egész csapat egyre fáradtabb lett, ami rossz kilátásokat jelentett újabb esetleges rajtaütéshez, valamint a sebesültek sem gyógyultak rendesen. Az előrehaladást nehezítette a nagy hideg és a csaknem térdig érő hó is. Néha kisebb szélviharok is rontották még a helyzetet, de nem pihenhettünk. Erőfeszítéseink szerencsére kifizetődtek, Lorian szerint ugyanis nagyon közel jártunk már.

Nyomasztó volt a változatlan táj, egyszerűen nem tudtam hozzászokni. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, ami kezdte kiszorítani agyamból a gyászt és a megbánást, és valami sokkalta nagyobb erő vette át a helyüket. Csak arra tudtam gondolni, hogy megbetegedtem, mert a testem folyton jéghideg volt, az arcom pedig sápadt – még a hideg sem csípte vörösre. Néhányan a csapatból esküdni mertek volna, hogy néha a szemem is fehérré válik, amikor hosszasan bámulok a messzeségbe. Kezdtem megijedni attól, mi történik velem. Végezetül egyetlen megoldásra tudtam jutni: kezd lejárni az időm. Mostanra már tisztán emlékeztem mindenre, ami az Acronison történt és belül tán vágyakoztam is a hely után. Celeborn szavai azonban végig ott csengtek a fülemben: fontos feladatod van még. Közeledtünk a nagy naphoz, ahogy fogyott az emberek ereje, úgy nőtt bennük az izgalom és a kíváncsiság. Engem viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, miszerint valamit meg kell tennem, valamivel még segítenem kell a klánt ebben a játékban. Ha azonban képtelen vagyok rájönni arra, mi ez, nem élhetek itt tovább, meghalok. Keserédesen elmosolyodtam, ahogy erre a pontra jutottam gondolataimban.

Meghalok – az vajon azt jelentené, hogy újra találkozhatok Rickyvel? Azt elsőre fel sem ismertem, milyen önző is volt ezen gondolatom. Eszembe jutott L.Joe. Ahogy így belegondoltam, az utóbbi időben teljesen a háttérbe szorítottam mindent, amit iránta éreztem. Olyan volt ő nekem, mint a magányos szirt a síkságon, az árva sziget a tenger közepén vagy a fény az alagút végén. Folyamatosan reményt adott és tartotta bennem a lelket, amiért rendkívül hálás voltam neki. Talán valamennyivel többet is éreztem iránta, de az érzelmeimet elraktároztam valahová jó mélyre magamban azon a napon, amikor elindultunk a Zöld Íjászok csarnokából. Úgy gondoltam, csak felesleges útitársak lennének, de mégis képtelen voltam letenni róluk. Olyan érzésem volt, hogy L.Joe is sokat gondol rám, amiket mondott, nem csak baráti törődés lehetett. Mégsem éreztem volna helyénvalónak, ha átengedem magam az érzelmeimnek. Bármennyire is fáj vagy nehéz, de félre kellett tennem az érzéseimet, hogy segíthessek a klánon. Eljön az érzelmek ideje is, ahogy vége lesz a játéknak…

Elvégezetlen feladatom súlya percről percre, napról napra jobban nyomta a vállam. A szentélyhez érkezésünk előtti éjszakán végül felkerestem C.A.P.-et, hogy kiöntsem neki a szívem, hogy elmondjak mindent az elvégezetlen feladatról és az Acronisról. A Főnök, mint mostanában szokásává vált, egyedül üldögélt valahol a tábor sarkában. Arcát folyamatosan aggodalom torzította, komoly gondok nyomaszthatták. Nem voltam benne biztos, hogy még a magam problémájával is zavarnom kéne, de nem tudtam máshoz fordulni. A felelősségérzet már szinte fojtogatott, a Főnök pedig elég tapasztaltnak és bölcsnek tűnt ahhoz, hogy megfejthesse az istenek szavait.

-    Főnök, zavarhatok egy kicsit? – közelítettem meg óvatosan.

-    Mondtam már, kérlek, hívj C.A.P.-nek – felelt robotosan, közben még mindig nem mászott ki a maga kis világából.

-    Akkor, C.A.P. … Nem tudom, terhelhetlek-e még a saját gondjaimmal is, de muszáj tanácsot kérnem. Félek, rettegek, hogy képtelen leszek megtenni azt, amit elvárnak tőlem.

-    Már vártam, mikor fogsz felkeresni – mondta rejtélyesen és felém fordult. Szemei újonnan megvillantak a már jól ismert aranysárga színben, ami a mindent látó szemére utalt. Egy pillanatra megijedtem, hogy már mindent tud, de nem érdekelt, újra elmondtam neki az egész történetet, az arany pavilontól kezdve egészen a „hazaútig”, nagy gondot fektetve Celeborn és Celestia szavaira. C.A.P. figyelmesen végighallgatott, a végén pedig mintha megértés csillant volna a szemében.

-    Azt hiszem, el fog jönni az idő, amikor teljesítheted a feladatod, és egyre közelebb kerül. Nem kell hát aggódnod, nem bújhatsz ki alóla. Azt hiszem, én már tudom, mi lesz az, de nem mondhatom el.

-    Miért nem? Miért tudhatja mindenki, csak én nem? – háborodtam fel, de érzéseim a kétségbeeséstől sem voltak messze. C.A.P. megnyugtatólag a fejemre helyezte egyik kezét és mélyen a szemembe nézett.

-    Egy ritka kincs vagy, Yoon Jihyun, klánunk legfényesebben és legtisztábban ragyogó csillaga. Ne hagyd, hogy ezt a ragyogást bármi is bepiszkítsa! Vigyázz magadra, mi is vigyázunk rád. A feladat miatt ne aggódj, hamarosan eljön a te ragyogásod ideje! Akkor pedig mindannyiunk nyomravezető csillaga leszel. – Mintha egyszeriben terhek százai estek volna le a Főnök válláról, szája szélén megkönnyebbült mosoly bujkált. Bár az ő szavait még kevésbé értettem, mint az istenekét, mégis hatalmába kerített engem is a remény. Ha valóban segíthetek az egész csapaton, akkor minden rendben lesz. C.A.P. mintha előre látta volna a jövőt, olyan meggyőződéssel beszélt, így képes voltam én is elhinni, hogy nem kell aggódnom, hamarosan teljesíthetem a feladatom. Menni készültem volna már, de úgy tűnt, ő még mondana nekem valamit.

-    Van egy fontos dolog, amit el kell mondanom neked. Már régóta tudatában vagyok, így kérlek, bocsásd meg késlekedésem. Bíztam benne, hogy Ricky fogja ezt elmondani neked, miközben előnyt kovácsol a helyzetünkből, de sajnos ő már csak fentről segíthet nekünk.

-    Fontos dolog? – ismételtem megszeppenve. Vajon mit akarhat a klánfőnök?

-    Mint azt te is tudod, van egy testvéred, egy ikerbátyád valahol ebben a világban. Ricky segítségével végre sikerült egyértelműen a nyomára bukkannom az illetőnek, de nehezebb lesz elérni, mint azt gondoltam.

-    Állj! – állítottam meg hirtelen. – Nem akarom tovább hallani! A bátyám… azt hiszem már én is sejtem, miről lehet szó, épp ezért ne beszéljünk róla! A másik klánnál van, igaz? – kérdeztem azért mégis rá félve. Már sejtettem egy ideje, hogy ez a helyzet. Ha életben van, máshol nem lehetett, csak ott. A gyanúmat még inkább megerősítette a tény, hogy a kulcs másik felét a Rövid Kardok klánja ismerte. Az a szellem viszont, amit belenevelnek itt az emberekbe, nem engedné őt a Rövid Kardok klánjától, elvégre már annak a tagja. Ricky kivételével, leginkább Changjot elnézve, esélytelen, hogy bárki is elárulná a klánt. Arra, hogy újra egyesülhessek a bátyámmal, semmi esély nem volt, úgyhogy inkább nem is akartam tudni.

-    Igen, ott van. Biztos, hogy nem akarod hallani?

-    Teljesen biztos! – feleltem határozottan.

-    Ám legyen. De bármikor, ha tudni szeretnéd, szívesen elmondom neked. Nem mondom, hogy az igazság nem okozna fájdalmat, épp ezért talán jobb is, hogy így döntöttél.

-    Köszönöm! – hajoltam meg előtte és visszasiettem a helyemre. Erős volt a csábítás, hogy megkérdezzem, de a józan eszem az ellenkezőjét diktálta. Az én bátyám ChanHee, akinél jobb bátyot nem is kívánhat az ember, hadd maradhasson hát ő a testvérem!

Ez az éjszaka volt az utolsó, amit nyugalomban töltöttünk. Lorian bejelentette, hogy másnap sötétedés környékén elérjük a szentélyt. Az idő teljesen tökéletes volt, a téli napforduló előestéjére értünk így oda. Az utolsó szakasza volt a legnehezebb a megtett útnak. Egészen idáig nem nagyon kellett aggódnunk a vadállatok miatt, csupán néhány baljós ágzörgés vagy távoli vonítás jelezte jelenlétüket. Gaur felbukkanásai helyszínét és széles körben körülötte pedig egy állat sem merte volna megközelíteni, mind féltek az árnyéklényektől. Az utolsó nappal azonban már teljességgel kiértünk ennek a körnek legkülső sugarából is, bele az ismeretlen területek legmélyebb vadonjába, ahol többször is ránk támadtak. Szerencsére legtöbbjüket a megmaradt íjászok pillanatok alatt leterítették, de megesett, hogy sikerült átjutniuk az íjászok körén. Egy alkalommal Bathat is majdnem elragadták mellőlem, de L.Joe egy egyenes döféssel végzett a támadóval.

A legfőbb célunk az volt, hogy még világosban elérjük a szentélyt. Nem tudhattuk, pontosan mi leselkedik ott ránk, úgyhogy fel kellett mérni a helyszínt. Egy kicsit gyorsítottunk a tempónkon, de sokan nem bírták, úgyhogy C.A.P. úgy döntött, egy kisebb csapattal előremegy és megnézik a helyet. Magával vitte hát Chunjit, Loriant és még egy íjászt, a mi vezetésünkre pedig Aerint nevezte ki, egy másik íjász-kapitánnyal karöltve. Az utat így az eddigi sebességgel folytattuk, mégis hajtotta a vágy már az egész csapatot, hogy minél előbb odaérjünk. Már szinte a markukban érezték a végső győzelmet, azon tanakodtak, mihez is kezdjenek majd a kinti világban. Legnagyobb meglepetésemre egyesek tanácsot kértek tőlem és a kinti világról kérdezgettek. Történeteimmel nagy népszerűségre tettem szert így utolsó napra.

Már csaknem besötétedett, mire elértük a pontot, amit találkozónak neveztünk ki a másik csapattal. Mivel még nem voltak itt, letáboroztunk, hogy pihenjünk egyet. Ahogy egyre közeledtünk a szentélyhez, úgy lett egyre kevesebb a hó. Talán valamivel hidegebb volt erre, mint eddig bármelyik részen, de ezt a csekély változást kellőképp kiegyensúlyozta a hó eltűnése. Volt, hogy kis híján derékig érő hóban kellett idáig eljutnunk, úgyhogy végképp nagy felüdülésnek számított a száraz talaj. A köd is ritkulni kezdett, ahogy leszállt az éjszaka. Rendkívül hálásak voltunk ezért az isteneknek, bár igazából már teljesen hozzászoktunk ahhoz, hogy vakon haladjunk előre.

Már rég besötétedett, de C.A.P.-ék még sehol nem voltak. Az aggodalom megülte az itt maradtak szívét. Nem tudtuk, mi vár ránk a szentélynél, a bátor klánfőnök nélkül pedig minden esélytelennek és félelmetesnek tetszett. Emellett továbbra is tartanunk kellett a Rövidkardosoktól is, akiknek támadására már jó ideje számítottunk. Ha esetleg Alena is feltűnne amikor nincs itt C.A.P., igazán nagy bajba kerülnénk. Hiába minden reménykedésünk, megtörtént, amit a legkevésbé kívántunk.

Koromsötét volt körülöttünk, kis tábortüzeink csak parányi területet tudtak bevilágítani. A kopasz, száraz fák közül fenyegető sötétség vigyorgott ránk minden oldalról. Mindenki igyekezett szorosabbra húzni maga körül a takaróját és elterelni a gondolatait félelmeiről, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni a fenyegetést, így kezüket végig kardjuk markolatán tartották.

Hogy őszinte legyek, nem is tudom, pontosan hogy történt. Az egyik pillanatban még mindenki látszólagos nyugodtsággal ült a tűz körül, a másikban pedig már kitört a harc. A Rövidkardosok ránk zúdultak minden oldalról. Bár rengeteg elesett már közülük is, mégis mindig volt tartalék csapatuk, akiket bevethettek a túlerő érdekében. Ha csak a sima klántagok jöttek volna, még lett volna reményünk, de pillanatokon belül megütötte fülünket az Alenatól jól ismert fülsiketítő zaj is. Az úrnő közeledte kis híján hasonló reakciót váltott ki belőlünk, mint Gaur érkezése a másik oldalból. Alena azonban egyelőre nem folyt bele a küzdelembe, csak, mint egy szobor, melyről nem tudni, mikor fog megmozdulni, megállt a szélen és figyelt. Valakit szemmel láthatóan keresett a tömegben. A jobbján álló Changjo ugyanígy a küzdő feleket pásztázta.

Én nem folytam bele a küzdelembe, úgy éreztem, tagjaim hidegek és nehezek, mint egy kőszobor, úgyhogy igyekeztem valami menedéket keresni. Normál esetben gyávaságnak tartottam volna ezen tettemet, most viszont mindennél jobban motivált, hogy elvégezzem a feladatom. A klánunk nem fog ebben az összecsapásban elesni, lesz még, akinek szüksége lehet rám, akinek utat mutathatok. Próbáltam beleolvadni a sötétségbe biztonságos távolban a harctól. Kezem mégis a Rickytől kapott kard markolatán tartottam, arra az esetre, ha mégis harcba keverednék.

-    Miért vonod ki magad a harcból, kulcs-kisasszony? – szólalt meg hirtelen mellettem valaki. A félelemtől összerezzentem, de mozdulni nem mertem. Megéreztem a pengét, amit a hátamnak nyomott. Óvatosan oldalra fordultam, hogy megnézzem, ki az. Changjo volt.

-    Csak nem félsz? – húzódott gúnyos vigyorra a szája, ahogy meglátta ijedt arckifejezésem.

-    Tőled? Soha! – feleltem, de hangomból hiányzott a rendíthetetlenség, az elhatározás. Changjo felkacagott, majd ijesztően gyorsan váltott ismét komoly hangnemre.

-    Most velem kell jönnöd! Az Úrnő már nagyon szeretne találkozni veled!

-    Nem megyek sehova! – ellenkeztem és egy hirtelen mozdulattal elfordultam pengéje elől, és előrántottam a magamét. – Előbb le kell győznöd!

-    Érdekesebb játékkal is szolgálhattál volna! De legyen, a halálra ítélteknek illik megadni az utolsó kívánságukat! – Arcán ismét feltűnt az a szadista, kíméletlen mosoly, amivel a kegyetlen gyilkosok jutalmazzák áldozataikat, mielőtt „eljátszadoznának” velük. Nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy esélyem sincs ellene, ahogy a múltkor sem volt. Egyedül abban bíztam, hogy valaki ideér és segít rajtam. L.Joe vagy C.A.P. vagy bárki… Csak Alena elé ne kelljen kerülnöm!

Changjo nem volt türelmes kedvében, egy pillanat alatt nekem rontott és akkora erővel, hogy, bár felfogtam kardját, de a földre estem. Gyorsan félregurultam az újabb támadás elől, hogy újra talpra szökkenhessek és folytathassuk a küzdelmet. Ezzel csak annyi baj volt, hogy a tagjaim mintha ólomból lettek volna…

Changjo vadul támadott nekem többször is, a támadásait épphogy fel tudtam fogni. Megfordult a fejemben, hogy esetleg mégiscsak játszadozik velem, de nem volt sok időm gondolkodni. Egy hajszálon múlt, hogy ki tudtam védeni a következő támadását. Ő azonban nem ugrott el, továbbra is tolta felém kardját, mely így vészesen közelített mellkasomhoz. Közben ő is közel került hozzám, a még égő tábortüzünk homályos fényében közelről is szemügyre vehettük egymás arcát, és ekkor valami felismerés futott végig mindkettőnkön. Changjo visszavett a támadásból és hátrált néhány lépést. Kardját még mindig fenyegetően előretartva, mégis némileg lágyabb hangon így szólt:

-    A Sebes Árnyak kulcsa vagy, igaz? Mit gondolsz, fűzhet bármi kapcsolat a Rövid Kardok klánja kulcsához?

-    Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza még mindig megszeppenve. Aki ott állt előttem, Changjo… hogy nem vehettem észre egész eddig? Hogy nem gondolhattam rá, pedig oly sokáig itt volt az orrom előtt…

-    A kérdésemre válaszolj, ha nem kívánsz idejekorán meghalni! – kiáltott rám indulatosan.

-    Nem félem a halált! Egyszer már úgyis meghaltam… - jegyeztem meg halkabban. – Te vagy a Rövid Kardok klánja kulcsa, igaz? – Changjo nem felelt, csak összehúzta a szemét. Közben még mindig nekem szegezte a kardját, melyet én is viszonoztam, tehát beszéd közben lassan, óvatos léptekkel köröztünk.

-    Amikor a Sebes Árnyak klánjához értem – folytattam -, meséltek nekem egy történetet a játékról, a kulcsról és a tekercsről, valamint egy éjszakáról, amikor a kulcs őrzőjének ikergyermekei születtek, de az egyiket elragadták a Rövidkardosok. – Changjo felvonta a szemöldökét a hallottakra, mintha kezdett volna ellágyulni, úgyhogy tovább folytattam. – A Rövid Kardok klánjának soha nem volt kulcsa, csak a tekercs volt az övék. Tolvajok voltak, akik elragadtak egy újszülöttet a győzelmük érdekében! Az ikerpár másik felét kimentették a kinti világba, hogy ha eljön az ideje, visszatérjen és beteljesítse a feladatát. De hogy a kisfiúval mi történt, akit elragadtak, azt nem tudni…

-    De igen, én tudom – szólalt meg, hangja vegyes érzelmekkel volt tele. Leeresztette kardját és meghatottan állt velem szembe egy ideig. – A kisfiút felnevelték és a klán legveszélyesebb fegyverévé tették, aki tudtán kívül, hidegvérrel végzett a maga családjának oly sok tagjával…

-    Szóval tényleg te lennél…? – Be sem kellett fejeznem a mondatot, Changjo bólintott. Hirtelenjében mind a ketten tudtuk már az igazságot, ami oly nyilvánvaló volt, mégsem jöttünk rá ilyen hosszú ideig. Csak álltunk és néztünk egymásra, közben könnyek gyűltek a szemeinkbe. A csatazaj egyszeriben elhalt körülöttünk, nem hallottunk semmit, csak fejeinkben cikázó gondolatainkat. Nem számított a világ kegyetlensége, mindketten boldogok voltunk, hogy végre egymásra találhattunk. Tettem egy lépést felé, meg akartam ölelni, végre szerettem volna érezni is, hogy tényleg ő a bátyám, nem csak holmi kitaláció, elvétett szavak és ismeretlen történetek, hogy élő, hús-vér ember. Többé nem az a Changjo volt a szememben, akitől féltem, aki elrabolt otthonról, fogva tartott és megölt; hanem Changjo, a bátyám, akire szükségem lett volna az elmúlt hónapokban.

-    Ó, milyen megható a családi egyesülés – csendült fel Alena gúnyos hangja Changjo mögül. A fiú arcán félelem futott végig, teljességgel ledermedt egy pillanatra. Szerencsére épp időben szedte össze magát és ugrott félre, így Alena gyilkos támadása épp csak súrolta az oldalát. Védelmezőleg elém állt, kardját pedig pillanatok alatt hajdani úrnőjének szegezte.

-    Hát mégiscsak elárulsz engem, Changjo – folytatta tettetett szomorúsággal. – Egyszer ennek is el kellett jönnie… Jó szolgálatot tettél, többé nincs rád szükségem! – mosolyodott el, mire ismét felcsendült a fülsiketítő zaj. Muszáj volt betapasztanom a fülem, de még így sem lehetett kizárni. Changjo arca teljesen eltorzult a hang hallatára, és fájdalmasan felkiáltott. Biztos voltam benne, hogy ő többet hall, vele valami más történik, mint az átlagos emberekkel, akik hallják a hangot. Térdre esett, kardját pedig kiejtette a kezéből. Míg Changjo magában szenvedett, Alena nyugodt léptekkel közelebb sétált és a kezében lévő csillogó tőrt forgatta. Leguggolt Changjo elé, arcát egy lágy mozdulattal fölemelte, hogy a szemébe tudjon nézni, bájosan elmosolyodott és egy hirtelen mozdulattal ledöfte őt.

-    Te pedig most velem jössz – nézett rám ördögien, ahogy kihúzta a fegyvert a fiúból. Megrémültem, ismét ugyanazzal a tekintettel nézett rám, mint aznap, amikor először találkoztunk, csak most még több kegyetlenség vegyült szemeibe. Már ennyi elég lett volna ahhoz, hogy lefegyverezzen, nagyon erőlködnöm kellett, hogy egyáltalán tartani tudjam a kardomat.

-    Ha nem ellenkezel, neked is könnyebb lesz. Így is, úgy is velem jössz – nyúlt utánam, a félelemtől mozdulni sem tudtam, gyakorlatilag ott álltam és vártam, hogy elkapjon. De Alena hirtelen megtorpant. Arcára a düh jelei rajzolódtak ki, ahogy letekintett a lábára. Changjo volt az, a maga tőrjét az úrnő lábába döfte.

-    Fuss! – mondta nekem. Egy fél pillanatig sem habozhattam. Bár aggódtam Changjo miatt, nem akartam rögtön elveszteni, ahogy rátaláltam végre, mégsem tehettem mást. Értékelnem kellett az áldozatot, hogy még ilyen állapotban is inkább engem mentett. Nyeltem egy nagyot és belevetettem magam a sötétségbe.

Azt még hallottam, hogy Alena szitkozódik egyet és erősen belerúg Changjoba, de utána elhalt minden zaj. Szaladtam, szaladtam, ahogy még soha. Tudtam, hogy a nyomomban van, tudtam, ha utolér, mindennek vége. Egyetlen reménysugaram volt: a szentély. Ha sikerülne odaverekednem magam és összetalálkozni C.A.P.-pel, talán megmenekülhetnék. De azt sem tudtam, merre kell menni, így csak egyenesen futottam. Ismét meghallottam a zajt, mely mintha cafatokra tépkedte volna a belsőmet, ahogy a fülemen keresztül bejutott a testembe. Nagyon fájt, de csak szaladtam. A látásom homályosulni kezdett, lábaim egyre nehezebbek lettek, mégsem adhattam fel. A távolban mintha valami pislákoló fényt fedeztem volna fel. Egyre közelebb és közelebb értem hozzá, de mielőtt elérhettem volna, összeestem. A kínzó zaj egyszeriben abbamaradt, helyette egy kellemesebb hang csendült fel.

-    Megállj! – Bár csak ennyit mondott, már tudtam, C.A.P. volt az, a klánfőnök, az egyetlen, aki megmenthetett, az egyetlen, aki kihúzhatta a klánt a vereségből, amibe süllyedni kezdett.

-    Hát ismét találkozunk, klánfőnök! – szólt Alena nyugodt hangon. Beljebb lépett a fáklyákkal megvilágított romok közé. Kezét végighúzta a falakon, hosszasan elnézte a furcsa szobrokat, amik a falakat díszítették. Mind-mind harcosokat ábrázolt, háborúra felfegyverkezve. Középen állt egy kőasztal, sokkal inkább kőoltár-szerűség, fölötte hiányzott a szentély teteje. Az oltár mögött egy hatalmas, jó kétméteres szobor állt. Négy keze volt, ezek közül mindben más fegyvert tartott. Díszes harci ruhába volt öltözve, hosszú haja hátul összefogva, csupán egy-egy tincs lógott előre. Szemei csukva voltak, gyönyörű arca nyugalmat sugárzott. Homlokán egy indákból kirajzolódó korona ült, melyet két oldalról egy-egy énekesmadár díszített, mely az égi eredetre utalt.

-    Alaris, a harc istene – mondta merengve. – Nincs is jobb hely ennél a küzdelmünkhöz, mit gondolsz, klánfőnök? – fordult C.A.P.-hez. – Alaris is végignézheti… ha legalább a szeme nyitva lenne… De nem baj, legalább megkímél a szégyentől, hogy a szeme láttára esel el! – A végére a hangja indulatossá és kihívóvá vált, előkapta kardját és C.A.P.-nek szegezte. A fiú csak nézte őt még egy ideig, mintha el akarta volna kerülni ezt az összecsapást, de nem tehetett mást. Őseik hagyatéka volt, hogy meg kell küzdeniük egymással a győzelem érdekében. Amelyikük itt alulmarad, az teljesen biztos, hogy a játékot is elveszti.

C.A.P. a fejével intett három társának, akik még itt voltak vele, hogy siessenek vissza a csapathoz és segítsék őket. Chunji egy pillanatig habozott, aggódott barátja miatt, de végül ő is elment. Közben összeszedett engem is, hogy biztonságba helyezzen, így C.A.P. és Alena magukra maradtak. Egy ideig még méregették egymást, mintha képességeikkel igyekeztek volna kiolvasni a másik fejéből, mit tervez. Végül Alena bizonyult a temperamentumosabbnak, a kezdeményezőnek – ő rontott neki először C.A.P.-nek. A fiú pillanatok alatt előrántotta kardját, és míg a tokkal felfogta a támadást, szabad kardjával már indíthatta is a választ rá. Alena elugrott előle, de C.A.P., mint egy oroszlán ment utána. Vad párbaj bontakozott ki közöttük, ütés, védés, válasz, esetleg félreugrás. Méltó ellenfelek voltak, azonos szinten álltak. Kardjaik újonnan virgoncan csattantak össze, felidézve az elmúlt évszázadok emlékeit korábbi összecsapásokról. Egy ideig még nem használták képességeiket, mindketten bizonyítani akarták, hogy nem klánfőnöki képességeik emelték őket arra a szintre, ahol most voltak. Fáradhatatlanul fogadták egymás támadásait, az állóképesség – ez válhatott egyedül bíróvá küzdelmükben.

Chunji egy fának döntött, hogy leellenőrizze az állapotom. Félig magamnál voltam, félig még Alena víziójában. Ahogy azonban a nő figyelmét lekötötte a harc, egyre inkább elpárolgott a rám gyakorolt hatása is.

-    Megvagy? – kérdezte Chunji, ahogy végre tisztán láttam.

-    Azt hiszem… - válaszoltam bizonytalanul. Ürességet éreztem, mind kívülről, mind belülről. Közel az idő, suttogta egy hang folyamatosan a fülembe.

-    Vissza kell mennem a csapathoz. Amint tudok, küldök ide érted valakit, rendben? Addig nem szabad sehová sem elmozdulnod. Ha valami baj történne, ha valaki megtámadna, fújd meg ezt és itt is termek, érted? – mondta komolyan, miközben átnyújtott nekem egy aprócska kürtöt. Bólintottam, mire feladatát elvégezve Chunji felállt és vissza akart menni.

-    Várj! – szóltam utána. Kérdő tekintettel fordult vissza. – Changjo… valahol a harcon kívül fekszik. Segítened kell rajta, nem halhatott még meg! – Szemeimbe könnyek gyűltek a gondolatától is. – Ő… ő a bátyám, Chunji! Kérlek, mentsd meg!

-    Értettem! – bólintott, majd egy szempillantás alatt elveszett a sötétségben. Egyedül maradtam. Egyedül minden kétségemmel, aggályommal és félelmemmel. A sötétség dermesztő hálóként font körbe, messziről hallottam a csatazajt, de mint valami fekete lyuk, az éjszaka mindent magába zárt. Sorba vettem a barátaimat, akikért aggódnom kellett. Changjo, C.A.P., Niel és L.Joe – vajon mind jól vannak? Miért kell nekem egyedül tétlenül itt ülnöm és várnom a csodát? Tennem kellett valamit, még mielőtt a fához fagytam volna tehetetlenségemben. Fel akartam kelni, de nem bírtam mozdítani a lábam. A kezemről valahol elhagytam a kesztyűm – ahogy magam elé emeltem, márványszerű bőröm fehér fényben úszott. Közel az idő, hallottam meg ismét a hangot. Eszembe jutott, amit C.A.P. mondott a múlt éjjel: „Egy ritka kincs vagy, Yoon Jihyun, klánunk legfényesebben és legtisztábban ragyogó csillaga.” Vajon tényleg egy csillaggá fogok válni? Tényleg utat mutathatok a klánomnak a győzelem felé?

Nem is tudom miért, de valahogy eszembe jutott a jóslat. „Kiválasztott földben nyugszik Az istenek vértje; Fehér angyal fogja tudni, Mikor kell élnie.” A fehér angyal, fehér csillag…És ebben a pillanatban átfutott rajtam a megértés. Ismét láttam az álmom, amiben megjelent a fehér angyal. Hát persze, hogy lehettem ennyire ostoba! Most már teljesen tisztán láttam az arcot, mely oly ismerős volt. Nem, nem Aerin arca volt az, hanem…

-    Jihyun! – hallottam meg L.Joe hangját a közelből. – Itt vagy valahol? Jihyun!

-    L.Joe! – kiáltottam vissza. A fiú pillanatok alatt mellettem termett. A sötét ellenére is láttam, hány sebből vérzett és milyen rossz állapotban volt.

-    Rendben vagy? – kérdezte, hangja nyugtalan volt.

-    Ezt nekem kéne kérdeznem! Megsérültél…

-    Ugyan, ez semmiség! – legyintett. Láttam arcán, hogy valami zavarja. Biztos voltam benne, hogy a fény, ami körülvett, de nem kérdezte, így inkább én sem mondtam semmit.

-    Jártál a szentélynél? – kérdezte végül.

-    Fogjuk rá – feleltem. – A Főnök Alenával harcol! Oda kell mennünk, segítenünk kell neki!

-    Azt nem tudom, segíthetünk-e neki, de biztosan odamegyünk! Az összes Rövidkardos felbolydult és a szentély felé indult. Mi is oda tartunk, úgyhogy gyere! Megvédelek! – nyújtotta a kezét és felsegített. Hiába próbálkoztam, lábaim idegenné váltak, úgyhogy L.Joe kénytelen volt a hátára venni.

Ahogy egyre telt az idő, ahogy egyre közelebb kerültünk a szentélyhez, úgy vált a testem egyre idegenebbé számomra. Kezdtem úgy érezni, mintha nem is én lennék itt, mintha valaki irányítana, vagy mintha csak egy álomban lennék, ahonnét valaki szemén keresztül látom a történéseket. Aztán hamarosan eljött az a pillanat, amikor teljesen elvágtak a testemtől.

Jeleztem L.Joenak, hogy letehet, hogy már tudok menni a magam lábán is. Eleinte tiltakozott, de végül engedelmeskedett. Ahogy lábaim a földet érintették, egyből átfutott rajtam valami megkönnyebbülés-féleség. Bár hideg volt, mégis kibújtam a kabátomból, ledobtam a sapkámat és a kesztyűmet, ugyanígy a csizmám is.

-    Te meg mit művelsz? – kérdezte ijedten L.Joe, de nem tett semmit, csak nézte, mit művelek.

Hamarosan egy nagy, világító fehér folt állt előtte. A hajam, a bőröm, a szemem, de még a ruhám is teljesen fehér volt. Mint egy holdkóros, elindultam a szentély felé, ahonnét az ott jelenlevő emberek zaja már ide is elhallatszott.

-    A fehér angyal… - suttogta L.Joe elvarázsolva. Térdre esett és csak úgy bámult utánam, amíg ragyogásom el nem tűnt a szentély romos falai mögött. Itt az idő.

Mind Alena, mind pedig C.A.P. ereje végénél járt már. Lassan egy óra is eltelt azóta, hogy küzdelmükbe belekezdtek, mégis mindketten ragaszkodtak a győzelemhez. Nagyjából ugyanannyi sebből véreztek mindketten, teljesen egyenlő félként álltak szembe egymással. A klán többi tagja, mintha valami isteni szó vezette volna őket ide, két táborba verődve állt, kisebb összecsapásokat leszámítva békésen, és feszülten figyelte a két vezető harcát. A fáklyák remegő fénye baljós hangulatot kölcsönzött az oldalról néhol nyitott teremnek.

-    Már lassan éjfél körül járhat az idő – jegyezte meg az egyik Sebes Árny a mellette állónak. – Itt a téli napforduló napja, miért nem történik semmi?

-    Csak várj és figyelj – szólt a Rövidkardos mellőle -, amint az Úrnőé lesz a győzelem, az istenek is leszállnak az égből!

Dermesztő szélfuvallat söpört végig a termen, egyszeriben kioltva az összes fáklya fényét. Sötétség borult a teremre és a jelenlevőkre, egy pillanatra még C.A.P. és Alena is megállt és feszülten figyelt. Csaknem kézzel fogható csend szállta meg a helyet, melyben egyedül lágy léptek hangja hallatszódott. Hamarosan feltűnt valami fehér fény is, majd a hozzá tartozó alak.

-    Jihyun? – húzta össze a szemét C.A.P. – Hát, eljött az idő!

A körben álló klántagok utat engedtek a fehéren világító alaknak, körülötte minden oldalról csak suttogás hallatszódott:

-    A fehér angyal!

A lány lágyan suhant át az emberek között, céltudatosan haladva előre. Amikor a klánfőnök mellé ért, mintha egy mosoly futott volna át arcán, de csak egy pillanatra lehetett látni és csak annak, akinek címezte ezt. Megkerülte a kőoltárt és megállt Alaris, a harc istenének szobra előtt. Az emberek megszeppenve figyelték, mi fog történni.

- Kiválasztott földben nyugszik

Az istenek vértje

Fehér angyal fogja tudni,

Mikor kell élnie.

Itt az idő, kelj hát életre!

A lány elszavalta a jóslat ideillő darabját, közben végigsimított a kőszobor arcán. Érintése nyomán a szobor szemei felpattantak, kő végtagjai hússá és izommá váltak, majd lassan sikerült felegyenesednie és a jelen lévőkkel farkasszemet néznie. Szemei sárgán világítottak, nem evilági dolog volt. Tekintete csak rémülettel találkozott. Hiába kelt életre, arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint egy szoboré. Egy kis ideig még nézelődött, majd megmozdította egyik karját és a benne lévő csatabárddal félresöpörte a fehéren izzó lányt. Ebben a pillanatban ismét felgyulladtak a fáklyák, az emberekbe visszatértek az érzelmek és gondolatok, leginkább a félelem kerítette őket hatalmába. A falon sorakozó összes szobor életre kelt és nekitámadt a jelen lévő klántagoknak, maga Alaris pedig a két vezetőt vette célba.

-    Hát persze – szólalt meg Alena -, Alaris, a harc istenének földi mása, az Acronis védelmezője. Mi más lehetne az istenek vértje!?

Alig jutott mondanivalója végére, a szobor lesújtott rá. Nem sokon múlott, hogy félre tudott ugrani. Másik karjával C.A.P.-et célozta, de ő is szerencsésen kitért a támadás elől. Újabb harc bontakozott ki a jelen lévők között, de ez más volt, mint korábban: itt már nem egymással harcoltak, hanem egymás oldalán egy közös ellenséggel. C.A.P. és Alena is hamar felismerte, hogy külön-külön nem győzhetik le négykezű ellenfelüket, csakis akkor nyerhetnek, ha összedolgoznak.

-    Ez volt hát a játék lényege – mondta Alena, mire C.A.P. bólintott.

-    Nem az volt az istenek terve, hogy lemészároljuk a másik felet, hanem hogy együtt dolgozzunk. A játéknak így nem csak egy győztese van – mindannyian nyerhetünk! – C.A.P. egy átható pillantással Alenára nézett. A lánynak még mindig nem volt sok kedve az összedolgozáshoz, de ő is belátta a lényeget. Képességeiket felhasználva tehát ismét nekitámadtak a szobornak, aki igazából tudat nélküli harci gépezet volt, így a két klánvezető gondolatait nem tudta kitalálni. Sorba hullottak le a karjai, vesztésre állt. A végén, amikor már csak a feje volt hátra, a két klánfőnök megállt. Közösen tekintettek le az előttük térdelő ellenfélre.

-    Itt a vége! – mondták ki egyszerre és egy közös mozdulattal levágták a szobor fejét. Ebben a pillanatban valami nagy fényesség söpört végig az egész helyen, a szentélyből kiindulva az ismeretlen területeken keresztül, egészen a két faluig és még azon is túl. A szentélynél olyan vakító volt, hogy kénytelenek voltak eltakarni a szemüket. C.A.P. a mindent látó szemének köszönhetően egy darabig még látta, ahogy az összes ember beleolvad a sárga fénybe, de hamarosan őt is teljesen bekebelezte a fény, így számára is eltűnt minden.

25. fejezet

A két nap rendkívül gyorsan repült el. Az előkészület napjai voltak, legfőképp a Zöld Íjászoknak: búcsút kellett mondaniuk családjaiknak, barátaiknak és minden számukra fontos személynek és tárgynak; viszontlátásban nem reménykedtek. Pontosan senki nem tudta, mi fog történni a téli napforduló éjjelén, ahogy azt sem, mi lesz a győztessel. Ezt a feladatot azonban így is vállalni kellett, különben őseik nem nyugodhattak volna békében sírjaikban.

A Zöld Íjászok mégis nagylelkűnek bizonyultak: nem csupán három hétre elegendő élelmiszertartalékot készítettek össze az útra, de mindenkinek járt egy, az ismeretlen területek telének megfelelő öltözet, egy vastag takaró az éjszakákra és egy szürke köpeny a láthatatlansághoz.

Ezt a két napot teljes egészében L.Joeval, Niellel és Rickyvel töltöttem. Kívülről gondtalannak tűnően beszélgettünk apró, jelentéktelen dolgokról és boldogan játszottunk együtt, belülről mégis mindannyiunkat kétségek és gondok emésztették. Vajon képesek leszünk kitartani mindnyájan a végsőkig? Életünk, az egész csapat élete egy vékony hajszálon függött, csak imádkozhattunk, mást nem nagyon tehettünk.

Az indulás napján, számításaim szerint december tizenkettedikén, a Zöld Íjászok megvendégeltek minket még egy kiadós reggelire, aztán nagyjából kilenc óra körül indulhattunk el. A földalatti csarnokokból egy hosszú alagút vezetett ki, majd egy barlangnyíláson keresztül bukkantunk ki a felszínre. A kinti hideg szél egy pillanat alatt megcsapott minket. Ha nem lett volna a Zöld Íjászok vastag téli ruhája, sapkákkal, kesztyűkkel és bélelt csizmákkal felszerelve, talán hamar mind megfagytunk volna. A felszerelés nagy részét sikerült ráaggatni egyetlen lovunkra, Bathara. A hűséges állat már napokkal ezelőtt visszatalált gazdájához, Rickyhez, most pedig rendkívül nagy hasznát vettük. Őt is rendesen bebugyolálták különféle szőrmékbe, lábára pedig a miénkhez hasonló csizmák kerültek, hogy kényelmesebben tudjon haladni a nagy hóban is. A maradék ennivalót és a takarókat mindenki a maga kis szövethátizsákjában cipelte.

Eleinte fáztam, de ahogy egyre többet gyalogoltunk, ez megváltozott. A köd nagyon sűrű volt, szinte látni sem lehetett tőle; a szürke téli napsugarakat csak nagyon minimálisan engedte át. Kitaposott ösvényen haladtunk, a kopasz téli fák komoran szegélyezték az utat. Csend volt, az egyetlen hangot a lábunk alatt ropogó frissen hullott hó adta. Jó érzés volt benne lépkedni, régi emlékeket idézett. Egy időre behunytam a szemem és megpróbáltam magam elé képzelni, milyen is volt otthon a tél: a közös játékok a hóban ChanHeevel és a barátainkkal, a vad hógolyócsaták, amikben folyton alulmaradtam, a nagy hóemberek, a szánkózások. Valahogy mégis mindez annyira valótlannak tűnt, mintha egy másik életben történt volna. Nem volt már honvágyam, egy ideje teljesen elmúlt. Már abban sem voltam teljesen biztos, hogy szerettem volna egyáltalán hazajutni.

Ahogy végignéztem a klántagokon, mindannyiukat a kinti világ ígérete hajtotta, egy új élet, hogy végre olyanná válhassanak, mint minden más ember. A két világ azonban merőben különbözött, különböztek az értékek, a szokások, a fejlettségi szint. Otthon minden könnyebbnek és biztonságosabbnak látszott, valahogy mégis úgy éreztem, itt vagyok igazán otthon. Nem utolsósorban annyira megkedveltem már az ittenieket, legfőképp Nielt, Rickyt, C.A.P.-et, Aerint, Chunjit és L.Joet, hogy nem szerettem volna elveszteni őket. Vajon találkozhatunk még újra odakint is?

A menet lendületesen haladt előre. Lorian gyors és könnyed léptű, derék fiatalember volt. Hosszú szőke haja, barátságos arca és sokat látó kék szemei nemességet tükröztek. Mintha az istenek közül pottyant volna a földre, tartották róla és húgáról, Lenináról, sokan a Zöld Íjászok közül. Valóban olyannak is tűnt, bár fogalmam sem volt, hogy néznek ki az itteni istenek.

A kopár, sziklás hegygerincek, melyeket már korábban is figyeltem, egyre közelebb kerültek és hamarosan már a lábaik előtt jártunk. Lorian elmondása szerint erre valamivel biztonságosabb volt az áthaladás, mert az erdő vadjai nem mertek errefelé tanyázni; féltek a hegyek szellemeitől, az árnyéklényektől. Ők azonban csak ritkán jártak le, nem szerettek feleslegesen kimozdulni fészkeikből, főleg nem télen. Mindezek mellett a táj a hegyek lábainál valamivel egyenletesebbé is vált, megkönnyítve ezzel a haladást. Egyedül abban kellett reménykednünk, hogy sziklaomlás nem következik be, de ehhez biztonságos távolságot tartottunk a hegyektől.

Már jócskán elmúlhatott dél is, mire az első nagy pihenőt tartottuk. A hegyektől nem messze, a fák között telepedtünk le. A tűzgyújtás nem ment valami könnyen, de szerencsére volt elég száraz fa. Sok időt nem kívántunk elvesztegetni. C.A.P. és Lorian a térkép fölött tanácskoztak, másik olyan helyek után kutatva, ahol az istenek vértje lehet. Szükség volt egy B tervre, arra az esetre, ha a szentélynél nem találnánk semmit, méghozzá minél előbb.

Viszonylag nyugodt volt mindenki, mégis alig vártuk már, hogy továbbinduljunk. A hegyekből ugyanaz a félelem és hideg szűrődött, amit Gaur, az árnyéklény hordozott magával. Le sem lehetett volna tagadni, hogy valahol a hegyekben fészkelnek.

Én Rickyvel, L.Joeval és Niellel ültem együtt, míg ettünk. Nem sokkal indulás előtt azonban Ricky eltűnt valamerre. Hiába kerestem, nem láttam sehol. Gyanúm még közel sem oszlott el, most pedig újabb lángra kapott. De nem szerettem volna szólni róla senkinek, inkább magamban figyeltem. Tisztán emlékeztem, L.Joe mit mondott a múltkor a magányos hősködésről és még szinte éreztem is a következményeit, de akkor is így láttam jobbnak. Nem szerettem volna Rickyt ártatlanul bevádolni az egész klán előtt, amikor végre elkezdtek némi bizalmat szentelni neki. Ezzel együtt nem tudtam kiverni a fejemből azokat a szavakat, amiket akkor mondott, amikor ismét rám bízta a kardját. „Ha úgy gondolod, elárulom a klánodat, legyél te az, aki megöl ezért!” Nem szándékoztam megölni, képtelen is lettem volna rá, elvégre nálam sokkalta jobb harcos volt, mégis teherként nyomott a felelősség. Bíztam benne, hogy nem jön el az a pillanat, amikor választanom kell egy barát és a klán között.

Nem időztünk itt túl sokáig, ahogy mindenki szusszant egyet, már mentünk is tovább. Lorian igyekezett még sötétedés előtt elvezetni a hegyektől, de lassabban haladtunk, mint gondolta, így az éjszakát egy sziklabarlangban töltöttük. Másnap is még végig a hegyek alatt mentünk, néha-néha baljós rikácsolásokat hallva a szirtek felől. Közös megállapodás alapján végül idejekorán elkanyarodtunk az árnyéklények otthonaitól, mielőtt egy esetleges összecsapásra került volna sor. A második estét így már ismét mélyen az erdőben töltöttük.

Még ezen a második napon történt, nem sokkal az után, hogy végleg búcsút vettünk a komor csúcsoktól, hogy íjász felderítőink kevésbé boldog híreket hoztak.

-    Uram, követnek minket – jelentette komolyan Loriannak az egyik íjász. – A Rövid Kardok klánja az. Három, nagyjából húszfős csapattal távolról, míg egy kisebb, talán ha vannak hatan, nyíllövésnyire mögöttünk. Rendkívül óvatosak, csak puhatolóznak mögöttünk.

-    Nem támadás lehet a céljuk – gondolkodott hangosan az Íjász úr. – Azt várják, hogy elvezessük őket az istenek vértjéhez. De honnét tudhatják, hogy oda tartunk? A mindent halló fül…?

-    Nem – rázta meg a fejét C.A.P. – Nyilván régóta figyelemmel kísérik minden mozdulatunkat. Mióta együtt utazunk, egyértelművé vált, hogy konkrét célunk van.

-    Ezt azt jelentené…?

-    Igen, egy kém van közöttünk. Kiválóan el tudja rejteni szándékát a mindent látó szemem elől is, nem átlagos ember. Már korábban észre kellett volna vennem…

A hír, miszerint egy kém van közöttünk, hamar bejárta az egész csapatot. Mindenki egyetlen személyre tudott csak gondolni, arra, aki épp ekkor sem volt jelen. Görcsösen szorítottam a kardot az oldalamon. A dolgok kedvezőtlenül alakultak, valahogy meg kell védenem Rickyt, nem szabad, hogy az emberek rosszakaratának céltáblájává váljon ismét. Elvégre… még nem volt biztos, hogy ő az áruló. Bárhogy is gondolkodtam, bárhogy is áltattam magam, mindenhogy ugyanarra a gondolatra jutottam, mégsem akartam beismerni, hogy ő az.

Innentől kezdve a hangulat még fagyosabb lett az emberek között, Rickyt többé nem engedték közel magukhoz, ismét magányosan kellett bandukolnia a csapat bal szélén. Lova volt az egyetlen társa, aki nem árulta el.

Bűntudatom volt, amiért így magára hagytam. Amíg mentünk igyekeztem összeszedni a gondolataimat, valahogy belelátni Ricky fejébe, átgondolni a céljait, felidézni mindent, amit eddig mondott és ezek alapján bizonyosságra jutni, de nem sikerült előrébb jutnom. Egyáltalán miért is akart Ricky csatlakozni a Sebes Árnyak klánjához?

Igen, ezt korábban többször is mondta. Neki egyetlen célja van, amit mindennél jobban szeretne: a kinti világban élni. Emiatt Alena is ingatag klántagnak találta, és végül be is következett: elárulta őt. De vajon képes lenne elárulni a Sebes Árnyak klánját is? Mi lenne rá az indítéka? Ricky mindvégig a maga feje után ment, így belegondolva nem is volt olyan jó ember. Igen, L.Joenak igaza volt: önző köpönyegforgató, aki arra az oldalra áll, aki épp közelebb van a játék megnyeréséhez. Tényleg ez lenne az igazi Ricky…? Az a Ricky, akit én ismerek… Vajon csak azért árult el nekünk mindent, amit a Rövid Kardok klánja kiderített, hogy utána kémkedhessen a további fejleményekről?

Egy csúnya gondolatom támadt, amit legszívesebben rögtön ki is téptem volna elmémből. Ricky azért kémkedhet, hogy ezzel visszafogadják a másik klánba, mert ők már sokkal előrébb járnak? Szörnyen elszégyelltem magam, amiért ilyet egyáltalán feltételezni mertem egy barátomról. Nem, túl sokat fantáziáltam már így is, egy dolgot tehettem: beszélnem kell vele. Egyszer azt mondta, engem soha nem bántana, még akkor sem, ha áruló. Vajon hogy érthette ezt…? Mindenesetre, meg kell próbálnom.

Már rég besötétedett, csak a kis tábortüzeink adtak fényt az éjszakába. Nem aggódtunk, a köd annyira sűrű volt, hogy még a fényt is csak közelről lehetett észrevenni. A vacsorán már túl voltunk, az emberek nagy része aludt a fák törzseibe vágott odúkban. Egyedül az őrség volt ébren. Csendesen közelebb lopakodtam Ricky magányos alvóhelyéhez. Legnagyobb meglepetésemre nem aludt, sőt, éberen figyelt, és ahogy meghallotta, hogy közeledik valaki, egyből a kardjához nyúlt.

-    Nyugalom, csak én vagyok – suttogtam. Ricky erre eltette fegyverét és hátrébb kúszott a fa menedékében, hogy én is beférjek.

-    Mit szeretnél? – kérdezte hidegen. Meglepett, hogy velem is így viselkedik, de igazából nem érdemeltem jobb bánásmódot, miután én is csúnyán magára hagytam.

-    Beszélgetni – feleltem.

-    Ha arra vagy kíváncsi, áruló vagyok-e, akkor nincs mit mondanom. Csodálom, hogy egyáltalán megtűrtök még a csapatban – mondta rá nem jellemző hanghordozással. Undor volt a hangjában és lenézés, ellenszenve kézzel tapintható volt.

-    Figyelj Ricky, én…

-    Te sem bízol bennem, ne is próbáld tagadni. Csak tudnám, mit tettem, amivel még a te bizalmadat is elvesztettem? – Szomorú hangja mintha csak a lelkiismeretemé lett volna. Ugyanolyan élesen nyilallt belém a bűntudat, mint azok a nyilak, amik leterítettek nem is olyan régen. Nem feleltem semmit, csak lehajtottam a fejem. Szégyelltem magam; észre sem vettem, mikor lett belőlem ilyen rossz ember.

-    Emlékszel még arra, amikor azt mondtam, harcolnom kell, hogy kijuthassak az erdőből? – Bólintottam, tehát folytatta. – Tudod, nagyon nehéz kitaszítottként élni ebben a világban, úgy, hogy egyik oldalhoz sem tartozol. Az ilyeneknek nincs jövője. Nem hazudtam, eddig egyetlen szavam sem volt hazugság, amit elejtettem, főleg nem neked vagy a Sebes Árnyak közül bárkinek. Egy kis ideig sikerült úgy éreznem, tartozom valahová, hogy mégsem volt felesleges a sok küzdelem, hogy a bajtársaimmal érhet az az öröm, hogy megnyerjük az istenek játékát. De ennek most vége. Te voltál az utolsó, akire számítottam. Kezdetektől tudtam, hogy senki nem fog bízni bennem, mégis felvállaltam, hogy esetleg, ha minden elcsitult, még találkozhassak veled.

-    Ricky – kezdtem volna bele, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

-    Még nem végeztem! – tette mutatóujját a számra. – Olyan sokáig kiálltál mellettem… Tudod, egy pillanatig sem bántam meg, hogy akkor ott megszegtem az úrnő parancsát és nem öltelek meg. De most, hogy már te sem állsz mellettem, minden hiábavalónak tűnik. Ismét az a Ricky vagyok, aki nem tartozik sehová, akinek nincs hová mennie, akinek az élete senkit nem érdekel. De Jihyun, kérlek, egy valamit ne felejts el: amit akkor ott mondtam a dombtetőn, amikor csatlakoztál a csapathoz. Nem fogom megismételni magam, nem használna semmit, csak kérlek, emlékezz rá, és ha a szükség úgy hozza, sújts le a kardoddal! Most pedig menj vissza a saját helyedre, még a végén téged is megvádolnak, amiért velem vagy!

Ricky nem mondott többet, magára tekerte a takaróját és lehunyta a szemét. Egy picit még ültem, éreztem, mondanom kéne valamit, de egyszerűen nem tudtam hangot adni gondolataimnak. Végül szó nélkül felálltam és visszamentem az én odúmba. Többet nem figyeltem arra, hogy észrevétlen legyek, nem érdekelt, ha kiderítik, hol voltam vagy kivel beszéltem. Úgy éreztem, a bűnöm jóvátehetetlen. Ahogy betekerőztem a takarómba, nem bírtam tovább megálljt parancsolni könnyeimnek és végül sírva aludtam el.

Utazásunk negyedik napja, mióta eljöttünk a Zöld Íjászoktól, még baljósabban virradt, mint eddig bármelyik. Az egész tábor már korán felkelt, az időjárás mintha enyhült volna valamelyest, a köd is átláthatóbb volt, mégis rossz érzés tartott fogva mindenkit.

-    A vihar előszele – emlegették sokan a tapasztaltabb íjászok közül.

Sokat nem foglalkozhattunk ezekkel a megjegyzésekkel, ugyanis szorított az idő. Legyen bármilyen is az idő, tovább kellett mennünk, méghozzá minél gyorsabban. Már csak egy hetünk volt a napfordulóig, de Lorian elmondása szerint lassabban haladunk előre, mint azt gondolta. Ha szerencsénk van, pont a napforduló előestéjére érjük el a szentélyt. B tervre tehát többé nem volt szükség, csak abban bízhattunk, hogy eddigi feltevéseink nem voltak tévesek és az istenek vértjét valóban itt találjuk.

Mivel a Rövid Kardok klánja csapata ennyire közel volt hozzánk, vigyázni kellett, mit mondunk ki hangosan, ugyanis nem tudhattuk, Alena mikor hallgat ki minket. Emellé párosult még a kém gondolata is. Sokan megelégedtek már azzal, hogy Rickyt kirekesztették a menetből, voltak viszont néhányan, akik továbbra is gyanúsan méregették a többieket.

Ez alkalommal sikerült gyorsabban haladnunk a vártnál, bár sokakat aggasztott már az is, hogy olyan, mintha nem is jutnánk előre: csak fák és fák mindenhol, de semmi nyoma változásnak. Egyesek kezdték elveszteni bizalmukat a Zöld Íjászokban is, a félelem egyre jobban behálózta a szívüket. Igyekeztek felidézni a Főnök szavait arról a napról, mikor beléptek az ismeretlen területekre és ez némi erőt adott nekik. A kétségek viszont egyre jobban nőttek, főleg, hogy a Rövidkardos csapatok is állandó fenyegetést jelentettek.

Dél körül szokásosan ismét tartottunk egy nagyobb pihenőt. Ricky még mindig magányosan üldögélt a szélen, egyszerűen képtelen voltam közelebb menni hozzá. Annyira szégyelltem magam, hogy nem mertem ismét a szeme elé kerülni. Rosszul voltam egész nap, valami láthatatlan súly nehezedett a vállamra, amit eddig nem éreztem és rossz érzésem volt. Nem tudtam volna megmagyarázni, mitől, de nem éreztem jól magam. A tetejébe ismét kínozni kezdtek a látomások, amiket nem tudtam összerakni. Biztosan éreztem, hogy valami fontos dolgot felejtettem el, de bárhogy igyekeztem, nem állt össze a kép. Mire pihenőt tartottunk, mintha hidegebb is lett volna, én legalábbis vacogtam.

-    Jihyun, jól érzed magad? Falfehér vagy! – szólt aggódva L.Joe. – Gyere közelebb a tűzhöz és ne emészd magad feleslegesen Ricky miatt!

-    Rendben vagyok, csak fázom egy kicsit – feleltem, és közelebb húzódtam mind a tűzhöz, mind L.Joehoz. L.Joe átölelt, hogy még jobban át tudja adni a maga melegét. Végigsimított a hajamon, aztán ahogy elvette a kezét, meglepődve fordult felém.

-    Jihyun, te őszülsz?

-    Miről beszélsz? – kérdeztem hitetlenkedve. Ekkor láttam meg a fehér hajszálat a kezében. A hajamra pillantottam, ami kilógott a sapka alól, a szemeim is elkerekedtek a látványtól. Vastag tincsekben fehér volt a hajam, éles kontrasztot képezve a természetes sötétbarna részekkel. Nem tudtam mit szólni hozzá. Talán annyit aggódtam, hogy már bele is őszültem? Nem, nem lehet, az én hajam nem ősz, hanem hófehér. Mi folyik itt?

-    Csa-csak túl sokat aggódok – préseltem ki magamból a szavakat. – Minden rendben van – mosolyogtam L.Joe-ra. Láthatóan nem győztem meg, mindenesetre egy időre félretette magában a dolgot.

Nemsokára indultunk is tovább. Még mindig nem éreztem magam valami jól, de mindent beleadtam, hogy tudjam tartani a tempót. Talán megfáztam és lázam van, biztos csak ennyi. El sem hiszem, Jihyun, hogy tudsz ennyi gondot okozni a csapatnak. Lehet, tényleg jobb lett volna, ha otthon maradok. Elvégre még semmit nem segítettem nekik, egyedül azt tudtuk meg, hogy Aerin a fehér angyal. Végülis ez is nagy előrelépésnek számít. Aerint azóta éberen őrzik, mindent meg kell tenni azért, hogy ha valaki, hát ő mindenképpen eljusson az istenek vértjéig.

Az út kezdett egyre unalmasabbá és fárasztóbbá válni. Nem lehetett látni semmit a kopár fákon és a ködön kívül, egyszerűen olyan volt, mintha végig egy helyben járnánk. Az energiánk azonban napról napra jobban fogyott. Nem tudtunk éjjelente sem nyugodtan aludni, mellesleg az éjjelek is rövidek voltak. Mivel tél volt, így korán sötétedett és későn világosodott, tehát kénytelenek voltunk sokat haladni sötétben is. Ez volt a legijesztőbb része az utazásnak, ezt utáltam a legjobban. Fáklyákat nem gyújtottunk, vaksötétben araszoltunk előre. Lorian és íjászai számára nem jelentett akadályt a sötétség, majdnem ugyanúgy tudtak tájékozódni, mint nappal. Lenyűgözőek voltak, ahogy elrejtett csapásokra vezettek minket még a legnagyobb sötétségben is. Ha ők nem lettek volna, soha nem jutottunk volna el a szentélyig.

Nem sokkal sötétedés előtt megálltunk és tartottunk egy rövid pihenőt. Ilyenből napközben több is volt, ekkor a felderítők pontosan tájékozódni tudtak a Rövidkardosok csapatairól és felmérhették a távolságukat. Hosszú ideig úgy tűnt, nem kívánnak támadni, de ez egy szempillantás alatt megváltozott.

Egy nyílvessző repült be közénk elsőként. Lorian sikeresen kitért előle, így egy fába fúródott. Ezt hamarosan még több ilyen nyílvessző is követte, valamint minden oldalról kiáltozás és ránk törő Rövidkardosok. Észre sem vettük, mikor kerültek hozzánk ilyen közel a nagyobb csapatok is, ez okozta a legnagyobb problémát. Pillanatok alatt levágtak az íjászok közül talán ötöt is, mire sikerült csatasorba rendeződnünk. Ismét kitört a csata keveredése. L.Joe amilyen gyorsan csak tudott, a közelembe került, és igyekezett megvédeni. Én is előkaptam a kardomat, hogy harcoljak. Eddigi rosszullétem szinte teljesen el is felejtettem már, újult erővel, bár némileg fáradtan vetettem bele magam a harc forgatagába.

A Rövidkardosok még mindig túlerőben voltak, de ha nem lettek volna a Zöld Íjászok, ezt a támadást biztosan nem éltünk volna túl. Általában nem sok ideje van az embernek gondolkodni egy ilyen helyzetben, nekem mégis sikerült valahogy. Ricky jutott az eszembe és utána kutattam a küzdő felek között. Nem láttam sehol. Egy vágással utat törtem magamnak a harc gyűrűjének széle felé. Helyesen tettem, hogy a megérzéseim követtem, ugyanis Ricky pont előttem tűnt el a fák és a köd együttesében. Gondolkodás nélkül utána indultam.

*Ricky pov.*

A Rövid Kardok klánja meglepetés támadása ismét sikerrel járt. Számíthattam volna rá, elvégre ismertem Alena úrnő gondolkodását. Örökké így se, úgy se kísértek volna minket, de ezek szerint most látta elérkezettnek a pillanatot. Úgy sejtettem, a fő célpontjai Aerin, a fehér angyal és Lorian, az útmutató voltak, de ha már úgy alakult, igyekeznek majd minél többet levágni a Sebes Árnyak közül is. Tökéletes volt az alkalom arra, hogy végre leszámoljak azzal a zavaró tényezővel.

Szememet többször is átfuttattam a harcosok között, minden arcot jól megnéztem, de nem találtam. Az úrnő sem volt itt, talán pont oda igyekezett. Ha már elment, akkor mindennek vége, nem találhatom meg. Csaknem kétségbeestem már, amikor mégiscsak sikerült megtalálnom. Három Rövidkardos támadt rá egyszerre, de ő állta a sarat. Miért támadnak rá a Rövidkardosok?

Sokáig néztem küzdelmüket, mire rájöttem, csak álca az egész: igyekezték kivonni őt a csata közepéből, hogy aztán észrevétlenül eltűnhessen. C.A.P. klánfőnök felé néztem. Teljesen lefoglalta a harc és Aerin védelme, nem tudott másra koncentrálni. Végig éreztem, hogy ez az én feladatom lesz, az idő pedig elérkezett.

Egy erőteljes vágással lemetszettem ellenfelem karját, majd átugrottam fölötte és hamarosan sikerült kikerülnöm a csata gyűrűjéből. Az erdőbe szaladtam, arra, ahol ő is eltűnt, amilyen gyorsan csak tudtam. Még az előtt kellett utolérnem, mielőtt odaér az úrnőhöz. Hamarosan már hallottam magam előtt az ágak recsegését, ahogy szaladt előre. Egy pillanatra megtorpantam, hogy körülnézhessek. Végül balra fordultam el, hogy üldözöttem elé tudjak vágni. A tervem sikerrel járt, pillanatok alatt elé kerültem.

-    Eddig, s ne tovább, Barin az Ifjak Tanácsából. Vagy inkább mondjam úgy, kém uram? – szóltam hozzá hidegen. Egy pillanatra mintha meglepődött volna, de aztán arcán bárgyú mosollyal tett egy lépést felém.

-    Szóval tényleg tudtad – mondta mély hangján. – Mindenesetre, jó szolgálatot tettél nekem, elterelted felőlem a gyanút. Nem gondoltam volna, hogy még a klánfőnököt és a kis barátnődet is ilyen könnyen át lehet ejteni – nevetett.

-    Ne légy büszke tetteidre, gaz! – rántottam kardot.

-    Nem értem, miért mondod ezt – nevetett még mindig. – Mi ketten egyformák vagyunk: mind a ketten elárultuk a klánunkat a győzelemért. Rokon lelkek vagyunk, vagy hogy szokás mondani.

-    Egy szót se többet! – feleltem higgadtan. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a szavait. Tisztában voltam vele, mit tettem, tudtam, hogy egy áruló vagyok. Nekem azonban megadatott az újrakezdés lehetősége, nem úgy, mint őneki. Az ő vétke, még ha nem is nagyobb az enyémnél, de számomra elfogadhatatlan. Épp ezért kell nekem végeznem vele, ezzel talán tisztára moshatom magam Jihyun szemében.

Kivont karddal közelítettem felé, majd egy szempillantás alatt rá is támadtam. Neki azonban, legnagyobb meglepetésemre, volt elég ideje ahhoz, hogy kirántsa a kardját és még ki is védje a csapásomat. Ebből a mozdulatból láttam, hogy többet tud, mint amennyit eddig mutatott a klánjának. Nyilván nem hiába állt akkora köztiszteletben, nem csak esze miatt volt az, aki; de azt egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy nálam jobb harcos. Tévedtem. Hirtelen megingott a hitem abban, hogy képes leszek legyőzni, mégsem adhattam fel. Ha kell, akár az életem árán is, de megállítom őt, a Sebes Árnyak klánjáért!

*Jihyun pov.*

Ricky nagyon gyorsan futott, nem tudtam vele lépést tartani. Hamarosan sikerült teljesen lemaradnom, a köd miatt pedig már se látni, se hallani nem tudtam. Vettem egy nagy levegőt, majd ismét megérzéseimre hagyatkozva szaladtam tovább az egyik irányba. Fortuna asszony ismét a pártomon állt, ugyanis hamarosan egy kisebb tisztás közepén újra megpillanthattam Rickyt. Először megbújtam a fák között, nehogy észrevegye, hogy utána jöttem és onnét figyeltem.

Ricky nem volt egyedül, az egyik klántaggal, Barinnal az Ifjak Tanácsából harcolt.

-    Ők meg miért…? – kérdeztem félhangosan. Talán mégiscsak Ricky lenne az áruló? Nem tudtam elhinni… Hazudott, végig hazudott még nekem is.

Valami kimondhatatlan düh kezdett izzani bennem. Tisztán hallottam Ricky szavait, amint arra kér, ha ő lenne az áruló, személyesen végezzek vele. Oda kell mennem, oda kell mennem…

Eleinte úgy tűnt, Barin előnyben van Rickyvel szemben, de valahogy mégiscsak sikerült a fiúnak felülkerekednie. Ha jól láttam, néhány apró, vékony tűt szúrt a férfi testébe úgy, hogy az nem tudott mozdulni.

-    Itt a vége! – mondta kíméletlenül. A pillanat elérkezett, kiugrottam rejtekemből és nyugodt hangon így feleltem:

-    Nem, még csak most kezdődik!

-    Jihyun! – lepődött meg Ricky. Szemmel láthatóan nem számított rám. Kardját leengedte, kis híján kiesett a kezéből. – Mióta vagy itt?

-    Épp elég ideje ahhoz, hogy tudjam, mi történik! Ricky… azt mondtad, soha nem hazudtál, de most már látom, hogy egyetlen becsületes szó sem hagyta el a szád! Védd magad! – Határozott voltam. Belülről éreztem, hogy normál esetben esélyem sem lenne Rickyvel szemben, de ha valóban nem tudna bántani engem, ha legalább ezt az egyet nem hazudta, akkor megölhetem. De képes leszek rá…?

-    Kulcs kisasszony, épp a legjobbkor jöttél! – mondta Barin elgyötört hangon. – Azt hittem, megöl ez az áruló! De vigyázz, nagyon jó harcos! Előbb szabadíts meg ezektől az istenek átkaitól! Ketten legyőzhetjük!

-    Jihyun, meg ne próbáld! – szólt rám egyszeriben szigorúan Ricky. Ismét kezébe kapta kardját és fenyegetően felém nyújtotta. – Hozzá ne érj!

-    Akkor gyere és próbálj meg megállítani! – vágtam vissza, és míg fél szememet végig rajta tartottam, Barin felé fordultam.

-    Én tényleg nem akarlak bántani, de nem hagysz más lehetőséget! – mondta, hangjából kétségbeesés szűrődött. Vett egy nagy levegőt, majd nekem támadt. Nagyon nagy erő volt a csapásában, egyenesen a földre döntött. Kicsavarta a kardot a kezemből, félredobta a sajátjával és puszta kézzel akart nekem támadni. Ekkor valami fülsiketítő zaj ütötte meg mindkettőnk fülét. Ricky már tudta: Alena úrnő itt van valahol és figyeli őket. Nem tudta, mit tegyen, gyorsan kellett mérlegelnie a dolgokat. Végül leszállt rólam és újra a kardjáért nyúlt, hogy végezhessen Barinnal.

Ezt én nem hagytam annyiban, egy kisebb kő akadt a kezembe. Egy pillanatig hezitáltam, ahogy a követ néztem, de végül megkeményítettem akaratomat és elhajítottam. Rickyt a vállánál találta el, szerencsére soha nem tudtam pontosan célozni. Ahogy az ütés érte, visszafordult hozzám. Szemeiből fájdalom és megbánás tükröződött, mintha számon kért volna azért, amit tettem. Újonnan elszégyelltem magam, egyszerűen rettenetesen éreztem magam. Hogy fajulhattak a dolgok idáig, hogy most Rickyvel kell küzdenem!?

A fülsiketítő hang ismét betöltötte a teret, muszáj volt a tenyeremet rátapasztanom füleimre, de mit sem ért. Egy ideig azt hittem, csak valami zúgás, de hamarosan értelmes szavakat vettem ki belőle: öld meg, öld meg őt, Ricky. Alena hangja volt, kétség sem férhetett hozzá. Megrémültem, ahogy Ricky tekintete megkeményedett a hang hallatára. Mintha ő többet hallott volna az üzenetből, mint én. Megrémültem. Ricky felállt és közelebb jött hozzám. Kardját útközben elejtette, helyette egy erőteljes jobb egyenessel jutalmazott. Éreztem, hogy vér szökött a számba, az ütés helye vadul lüktetett.

Félregurultam egy újabb ütés elől, majd talpra álltam. Nem fogom hagyni, hogy ezt tegye, nem adom olyan könnyen magam! Kitértem újabb két támadás elől, de nem figyeltem a helyszínre és nekiütköztem egy fának. Visszadőltem a földre, Ricky pedig kapott az alkalmon. Ráült a derekamra, majd egy mély, átható pillantás után újra megütött. Azt hiszem, az ütései sokkal jobban fájtak már csak azért is, mert ő ütött meg.

Oldalra nyúltam, kezem valahogy egy kard markolatát érte. Elfogott a kísértés, hogy egy gyors mozdulattal hátba döfjem, de nem tudtam megtenni. Nem, képtelen lettem volna megölni a barátomat. Elkezdtek folyni a könnyeim. Miért történik ez? Miért kell így végződnie a dolgoknak?

Ebben a pillanatban hirtelen egy tőr repült el felettem. Ricky még időben észrevette, így sikerült legurulnia rólam, a tőr pedig a valahol mögöttünk térdelő Barint érte.

-    Azonnal fejezd be, Ricky! – csendült fel L.Joe hangja a tisztás túlsó végéből. – Ha harcolni akarsz, válassz valaki hozzád illőt!

És nem is várt többet, mint egy vadmacska, vetette rá magát Rickyre. Ricky félrebukfencezett és felkapta a kardját. L.Joe is előrántotta a magáét és így folytatták a harcot.

-    Te mocsok! Hogy merészeltél kezet emelni Jihyunra? – sziszegte L.Joe, ahogy közelebb került Rickyhez. – Pont Jihyunra!

-    Ehhez semmi közöd! A legjobb, ha félreállsz! – felelt komoran Ricky. Minden erejét összeszedve ellökte magától L.Joet és így folytatta:

-    Félreértetek! Mindannyian félreértettetek! Nem én vagyok az áruló, hanem ő! – mutatott élesen Barinra.

-    Ne higgyetek neki! – nyögte a férfi. Fájdalmai voltak, a tőr a veséjét találta el. – Utána jöttem, hogy megállítsam, még mielőtt újabb titkokat adna át az úrnőjének, de megtámadott… Ha a kulcs kisasszony nem ér ide, már halott lennék!

-    Hazug! – kiáltott rá Ricky. – De attól félek, L.Joe, téged nem tudlak meggyőzni! Figyelj rám! – próbált beszélni, de L.Joe nem hagyta, újból nekitámadott. Ricky sikeresen kitért a rúgás elől, a kard azonban pont telibe találta és mélyen vágott bele a jobb vállába.

-    A következő a fejed lesz! – tombolt L.Joe. Kitépte a kardot az imént ejtett sebből és Ricky fejét készült levágni vele, de a fiú felfogta a csapást saját kardjával. Ismét elég közel kerültek ahhoz, hogy beszélhessen hozzá.

-    L.Joe… Alena úrnő úton van ide… el kell menned innét Jihyunnal, még mielőtt ideér!

-    Ne hazudozz!

-    Nem hazudok…! Ha valakit, hát Jihyunt nem szeretném holtan látni…

-    Mondtad volna korábban, mielőtt te magad próbáltad megölni! – L.Joe szabályosan fortyogott a dühtől, nem látott maga előtt mást, csak Rickyt, az ellenségét, akivel végre végezhet.

-    L.Joe! – kiáltott rá a fiú; mintha még mondani akart volna valamit, ebben a pillanatban ismét felzengett az a fülsiketítően magas zaj, ami Alena érkeztét jelezte. L.Joe kérdőn nézett Rickyre, mire ő bólintott. Még mindig nem volt teljesen meggyőzve, de abban már biztos volt, hogy valami olyan közeledik, amivel ő nem veheti fel a harcot.

-    Tényleg Barin az áruló? – kérdezte immár higgadtabban.

-    Soha nem hazudtam…!

-    Tűnjünk innét! – intett erre L.Joe a fejével.

Én egész eddig eszméletlenül feküdtem, csak a fülsiketítő zajra tértem magamhoz. Fejemet ismét betöltötték a képek a füzesekről, egy lágyan csörgedező folyóról és a két emberről, egy férfiről és egy nőről. Celeborn és Celestia… az Acronis! Hirtelen eszembe villant minden, ami történt velem, amíg „halott voltam”, és a szavak: fontos feladatod van még. Feltápászkodtam. A fejem nagyon fájt, azt hiszem az ütésektől, amiket Rickytől kaptam és az emlékektől egyszerre.

L.Joet és Rickyt láttam meg, ahogy beszélgetnek. Ricky válla súlyosan megsérült, L.Joenak viszont nem volt komolyabb baja. Ricky, az a… nem, nem lehetett áruló!

-    Jihyun, fel tudsz állni? – jött oda hozzám L.Joe. – Gyorsan el kell mennünk innét!

-    Megvagyok, de mi van Rickyvel? – kérdeztem vissza, miközben segített felállnom.

-    Nem ő az áruló… valaki csúnyán átvert minket! Gyerünk!

Végül felkapott a hátára, hogy gyorsabban itt hagyhassuk a tisztást. Ha visszamegyünk a csata helyszínére, ott sem vár nagyobb biztonság, sőt, Alena is követhet minket, de ott talán nagyobb esélyünk van elbánni vele. Az egyetlen, aki Alenaval felvehette a versenyt, az úgyis C.A.P. volt.

Ricky mögöttünk bicegett. Egy métert, ha megtettünk, amikor hirtelen egy tőr repült el mellettünk és találta el Barint. A férfi eddig szenvedett a veséjébe fúródott fegyvertől, ez azonban pontos volt és azonnal végzett vele. Rögtön egy másik tőr is repült felénk, ami egyenesen Ricky hátába fúródott. A fiú arca eltorzult a fájdalomtól, majd összeesett.

-    Ne! – kiáltottam. – Ricky! L.Joe, menjünk vissza! Nem hagyhatjuk itt! Ricky!

-    Nem maradhatunk itt, nem érted? – makacskodott, de éreztem, ő is visszament volna.

Kétségbeestem, mintha valami egy pillanat alatt elszakadt volna. Nem bírtam elmenni, leugrottam nagy nehezen L.Joe hátáról és visszafutottam Rickyhez. Nem halhat meg most itt, azt nem tudnám elviselni. Ricky… annyi rosszat tettem veled, nem hagyhatsz itt!

-    Ricky, Ricky, szedd össze magad! – könyörögtem neki. Magam felé fordítottam és ki akartam húzni a tőrt a hátából, de megállított.

-    Nekem már mindegy – nyögte erőtlenül. Hangja halk volt, ami még jobban megijesztett.

-    Ne mondj ilyeneket! Tarts ki egy kicsit, és azonnal rendbe teszünk! Jól leszel, meglásd!

-    Jihyun… annyira sajnálom… - préselte ki magából a szavakat, de folyton vér bugyogott ki a szájából, megnehezítve a beszédet.

-    Ne beszélj! Nem te vagy a hibás… annyi rosszat tettem veled! Úgy sajnálom, kérlek, ne hagyj itt, jóvá kell tennem valahogy! Ricky, kérlek! – zokogtam. Rettenetesen éreztem magam, egy ilyen ember, mint én, nem hívhatja magát barátnak.

-    Jóváteheted… csak… mondd… meg tudnál… bocsátani? – erőlködött, de a vér ismét feltört.

-    Persze, hogy megbocsátok! Hisz nem is tettél semmi rosszat! Én voltam a hűtlen barát…

-    Jihyun… - mosolygott erőtlenül. – Olyan szép vagy… de mondd… miért fehér a hajad?

-    Az… nem tudom, Ricky! Derítsük ki együtt! – Erre megrázta a fejét.

-    A kém… - próbált beszélni, de muszáj volt megállnia.

-    Ne beszélj! Tudom, nem te voltál! Barin volt, igaz? De nézd, meghalt! Már minden rendben! Nem leszel többé kitaszított, mindenki ismerni fogja a neved: Ricky, a nagy hős, aki megtalálta és elkapta a Rövid Kardok klánja kémét, Barint!

-    Sok mindent el akarok még mondani neked… annyi mindent szerettem volna... – itt tartott egy kis szünetet, zihálva vette a levegőt, nagyokat szippantva, mégsem sikerült eleget beszívnia. – C.A.P. főnök… tudni fogja, mi történt… ő tud mindent Barinról… elmondtam neki, mielőtt idejöttem…

-    Ne erőltesd a beszédet, kérlek! Maradj erős, amíg ide nem érek valami segítséggel, jó? – Próbáltam tartani benne a lelket. Tudtam, hogy odakint talán még mindig dúl a harc, ki tudja, mikor ér rá valaki orvoslásban jártasabb arra, hogy segítsen, mégsem hagyhattam csak úgy itt meghalni. A barátom volt, ha eddig elrontottam mindent, legalább most ne tegyem ezt!

-    Nem, Jihyun… hajolj… kérlek, hajolj közelebb… mondanom kell valamit, de neked… csak… neked… - Ereje már a vége felé járt, mégis küzdött, valamit nagyon el akart mondani. Intett a kezével is, hogy hajoljak közelebb. Teljesítettem kívánságát, közben megszorítottam a kezét. Haldoklott, szemmel láthatóan haldoklott. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy semmit nem tehetek már érte, csak mellette lehetek halála pillanatában.

Közelebb hajoltam tehát hozzá, ő pedig a fülembe suttogott valamit. Először alig értettem, de aztán, mire utolsó erejéből másodszor is elmondta, mindent megértettem. Nyolc betű, nyolc olyan betű, ami felnyitotta a szemem és végre sikerült teljes egészében megértenem Rickyt. A nyolc betű, melyet egész idáig nem tudott nekem elmondani, csak most, utolsó erejével.

A sírás még nagyobb hévvel tört elő belőlem, nem tudtam türtőztetni magam. Egy ideig szorította még a kezem, de aztán szorítása elmúlt, feje pedig lehanyatlott. Én pedig ott maradtam fölötte és csak sírtam, sírtam az elpazarolt pillanatokért és az életért, aminek ilyen hamar ki kellett aludnia.