22. fejezet

A helyzet pattanásig feszült. Mindenki a másikat méregette, feszült csend uralkodott, senki nem mozdult. Tisztán lehetett hallani a lélegzetvételeket – ugyanolyan nyugtalanok voltak, mint én. Az a parányi remény, ami rám tört, elhagyni készült. Nem tudtam eldönteni, hogy ellenségek vagy barátok vesznek körül. Csak idegesen tekintgettem én is körbe.

Aztán hirtelen egy nyílvessző süvített át közöttünk. Valahonnét Ricky mögül indult, de ő sikeresen kitért előle, ahogy Changjo is; így a mögöttünk álló íjas férfiba fúródott bele.

A húr elpattant.

Ez volt a kezdőlökés, ezt követően mindenki rátámadt a hozzá legközelebb állóra. Rickyre és Changjora is két-két Sebes Árny jutott, ahogy a fák közül előlépett az íjász is, aki a nyilat küldte közénk. Meglátszott, hogy a klán valóban nem az aljanépet hozta magával, a két Rövidkardos nehezen birkózott velük. Changjot még pluszba én is hátráltattam, úgyhogy döntenie kellett. Egy erőteljes vágást velem fogott fel - aminél hogyha a támadó nem veszi észre, hogy engem ér, akár a karom is lemetszhette volna -, majd kihajított a csata köréből. Döbbenten ültem és néztem, most mi legyen.

-    Fuss, Jihyun! – kiáltott oda Ricky. Igen, ezt kell tennem!

Összeszedtem a maradék erőmet és bevágtam magam a fák közé. Szaladtam, amerre csak a lábam vitt. Egy ideig még hallottam a mögöttem dúló csata zaját, de hamarosan elhalt minden hang. A karom rettenetesen fájt, már lüktetett a fájdalomtól. Szívesen szorítottam volna, hogy valamennyire csökkenthessem az egyenletesen csordogáló vérzést, de meg volt kötve a kezem. A vágás elég mély volt, a vér meg csak ömlött.

Egyszer csak megtorpantam. Kétségbeesés szegélyezett minden oldalról, s bár azt hittem, elszaladhatok előle, most eluralkodni készült fölöttem. Próbáltam számba venni a lehetőségeimet, de mind ugyanúgy végződött. Ha tovább szaladok, vagy belebotlok valami szerencse folytán a klánba, vagy csak még messzebb kerülök tőlük, és ahogy elfogy az erőm és egyre több vért vesztek, meghalok valahol egyedül. Ha azonban itt maradok, előbb-utóbb utánam jönnek a csata győztesei. Ha a Sebes Árnyak azok, akkor minden rendben, talán még időben a klánhoz tudnak vinni vagy ellátni a sérülésem. De ha esetleg Changjo nyer, ismét fogoly leszek, elvisz az úrnőjéhez és miután kitálalok a hazugságommal, megölnek (hacsak nem még közben vagy előtte fel nem adom).

Volt még egy lehetőség: ha Ricky győz. Ez volt talán a legproblémásabb mind közül. Ha Ricky áruló, akkor vagy helyben megöl, vagy elvisz az úrnőjéhez és ott ölnek meg. Ha viszont Ricky mégsem áruló, akkor… akkor megmenekülhetek. Persze ha megtalál az előtt, hogy elvéreznék.

Mit tegyek? Nem bízhatok a vak szerencsében… túl kell élnem valahogy! Amikor eljöttem, már akkor tudtam, hogy veszélyes lesz, mégis meglepett. Nem vagyok úton még egy napja sem, mégis számtalanszor kerültem már a halál peremére.

Végül úgy döntöttem, inkább továbbmegyek. Kétségbeesetten, fejvesztve rohantam előre, csak előre. A táj egyre lankásabbá vált, valószínűleg épp egy kisebb, nekem viszont túl nagy, dombra kapaszkodhattam fel. Az út elég meredeken lejtett, alig bírtam már szusszal, de végül csak felküzdöttem a tetejére. Ismét meg kellett állnom – egy fának támaszkodva kapkodtam levegőért, közben szétnéztem az alant elterülő tájon. Fák, fák és fák mindenfelé, itt-ott valamivel magasabban. Balra nem túl messze egy tisztást is észrevettem, aminek egyik sarkában, mint fekete óriáshangyák, nyüzsgött néhány ember. Feltámadt bennem a remény, hogy valahogy mégiscsak sikerült rátalálnom a klánra. Annyira megörültem neki, hogy egyből elindultam, de rosszul léptem. Elvesztettem az egyensúlyomat és legurultam a dombról. Egy darabig körbe-körbe forgott minden, az ég és a föld valahogy helyet cseréltek. Ütéseket éreztem hol a fejemnél, hol az oldalamon, hol a lábaimnál, ahogy nekiütköztem egy-egy fatörzsnek. Mire leértem a domb aljára, már nem tudtam, mi történik és elájultam.

Már majdnem teljesen sötét volt, mire kinyitottam a szemem. Nem tudtam, mennyi ideig fekhettem itt eszméletlenül, de ezek szerint nem túl sokáig. Minden porcikám sajgott, a jobb karomat pedig egyáltalán nem éreztem már. Óvatosan felültem, megmozgattam a lábaimat és a kezeimet és megkönnyebbülve könyveltem el, hogy semmim nem tört el. Felnéztem a dombra, ahonnét leestem. Jó 6-7 métert gurulhattam lefelé, ehhez képest egész jól megúsztam.

Ahogy itt ücsörögtem még egy kis ideig, hogy erőt gyűjtsek, eszembe jutott egy fontos tényező, amit eddig teljesen elfelejtettem: a hideg. Teljesen átfagytam, amíg itt feküdtem, csoda, hogy nem fagytam meg. Nagy szerencséd van Jihyun, hogy még időben felkeltél!

Mivel a kezeim még mindig meg voltak kötve, csak nagy nehézségek árán sikerült felállnom. Fájdalom nyilallt a bal bokámba, muszáj volt a legközelebbi fának dőlnöm. Ezzel csak nehezen fogok tudni továbbmenni, mégis muszáj lesz. Ismét felvillant előttem a tisztás képe, ahogy a fekete emberkék mozogtak rajta. Oda kell jutnom valahogy, hátha ott vannak még!

Egyedül ez a gondolat hajtott. Folyamatosan kísértettek a gondolatok arról, mennyire esélytelen, amit csinálok. Élelem és fegyverek nélkül, sebesülten aligha juthatok messzire. Ha még ehhez hozzávesszük az éjszakával járó sötétséget is, amiben akármilyen vadállatok megtámadhatnak, teljesen kétségbeestem. Mégis próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat és csak továbbmenni. Valószínűleg lázam lehetett, mert folyamatosan rázott a hideg, mégis hideg verejtékcseppek gurultak végig arcomon. A látásom is egyre homályosult, amire a sötétség is rátett még egy lapáttal.

Talán néhány métert tudtam még megtenni. Így is fától fáig haladtam, hogy megtámasszam magam. Már nem láttam esélyt a túlélésre. Sorra jutottak eszembe a számomra fontos emberek: anyu, Chanhee, EunKyung, Changhyun, Byunghun… érdekes, milyen régen is gondoltam már rájuk. Valahogy mindig ilyenkor jutnak eszembe, amikor a legszorultabb helyzetben vagyok. Viszont bármennyire is próbáltam, Byunghun inkább volt L.Joe a fejemben és Changhyun is inkább Ricky. Érdekes, hogy válhattak eggyé, amikor annyira különböznek…?

Már nem láttam semmit, a lábaim is gyengék voltak. Igyekeztem kitartani, de már nem láttam értelmét. Minden olyan felesleges… Elképesztően könnyeden dőltem előre, mégsem estem a földre.

-    Jihyun! – hallottam meg egy hangot, ahogy a nevemet kiáltja. Olyan ismerős volt, sokat hallottam mostanában. Mégsem tudtam felidézni, kihez is tartozott. Nem, senki az otthoniak közül, de akkor ki?

-    Jihyun, térj magadhoz! Hallasz engem? – tovább folytatta. Kinyitottam a szemem. Nem estem a földre, nem, elkapott valaki. Aki beszélt hozzám… óvatosan felnéztem rá.

-    Niel… - nyögtem erőtlenül.

-    Te meg mit keresel itt? Mi történt veled? – hangja tele volt aggodalommal.

-    Hát csak megtaláltalak titeket… - mosolyogni próbáltam. Valahogy új erő költözött belém, feltámadt az életösztön. Már volt értelme küzdeni, tovább erőlködni és életben maradni. Megtaláltam a csapatot, kénytelenek magukkal vinni. És nem utolsósorban végre megmondhatom nekik, ki a fehér angyal.

Nagyot nyeltem és megpróbáltam a lábaimra állni. Valahogy sikerült úgy maradnom, bár Niel támasztott. Szörnyülködve nézett végig rajtam, biztosan meglepte az állapotom. Elsőként megszabadított a kötéltől, amely még mindig fogva tartotta kezeimet, aztán a hátára kapott.

-    Tarts ki, rendben? Mindjárt jobban leszel, már minden rendben van! – mondta bíztatóan, majd elindult velem, valószínűleg a tábor irányába.

Amíg a hátán vitt, teljesen megnyugodtam, egy időre mindent elfelejtettem és megkönnyebbülten hunytam le a szemeimet. Aludjunk egyet.

Sajnos elaludnom nem sikerült, mert néhány pillanaton belül a klán táborhelyéhez értünk. Vagy csak nekem tűnt pillanatoknak?

Meglepetten néztem körül. Középen egy viszonylag nagy tűz égett, melegét már messziről éreztem. Sátrak azonban nem voltak felállítva és embereket sem láttam sehol. Hova tűnt mindenki? Ahogy egyre beljebb haladtunk, vettem csak észre, hogy a környező hatalmas fák törzseiben üregek vannak, amikbe helyenként három ember is befészkelte magát. Egy viszonylag nagy, csontszínű sátor árválkodott csak a tábor csücskében, valószínűleg a klánfőnöké lehetett.

Niel tétovázás nélkül ebbe a sátorba vitt be engem, és lefektetett valami puha takaróféleségre. A Főnök is pillanatokon belül felbukkant. Ellenőrizte az állapotom, de már szalajtott is valakit gyógyszerért. Hoztak magukkal néhány olyan embert is, aki különösen értett a gyógyításhoz. Az egyik ilyen vett azonnal kezelésbe. Először megitatott velem valami löttyöt, aminek fű íze volt, aztán a sebemet látta el. Nem volt túl kellemes folyamat, de valahogy muszáj volt kibírni. Miután végzett, otthagyott még egy adag gyógyszert, meghagyta, aludjam ki jól magam, és már ki is ment a sátorból.

Nem is vágytam jobban semmire az alvásnál. C.A.P. és Niel végig ott voltak mellettem, de nem szóltak egy szót sem, most pedig ők is magamra hagytak, hogy nyugodtan tudjak aludni. Le is hunytam a szemeim, hogy végre kipihenhessem a mai nap szörnyűségeit, de kintről nyugtalanító hangok szűrődtek be.

Sietős léptek, a fakéreg recsegése, ahogy az emberek előmásztak kuckóikból és meglepett kiáltások. Egy szót sem értettem tisztán abból, mit beszéltek.

-    Főnök, Ricky visszatért! – jött aztán az egyértelmű kiáltás. Egyből felkaptam a fejem és bármilyen fáradt és gyenge is voltam, kimásztam a sátorból, hogy láthassam, mi történik.

Csaknem az egész csapat ott állt a tűz körül és Rickyt szemlélték. Szinte egy karcolás sem volt rajta, pedig nem kis csatán esett túl. Legnagyobb meglepetésemre nem egyedül tért vissza, hanem Changjo is követte, megkötözve. Szemeim tágra nyíltak. Mi történhetett, miután elfutottam? Miért hozta ide Ricky Changjot?

-    Főnök! – hajtott fejet Ricky C.A.P. előtt.

-    Mi történt?

-    Nagyon sajnálom – kezdte Ricky. – Mire odaértem, a klántagok, akiket előreküldtél, már majdnem harcba elegyedtek ezzel a Rövidkardossal. Jihyun az ő fogja volt, úgyhogy mindent megtettem, hogy megmenthessem. A többiek elestek, igazán sajnálom – hajtotta le a fejét megbánóan, mint akit bűntudat mardos. Vajon hánynak oltotta ki ő az életét?

-    Őt viszont – folytatta -, magammal hoztam kihallgatásra. A klán területén ólálkodott. Nem tudom, pontosan mire készülhet a Rövid Kardok klánja, de talán ő tud mondani valamit róla – rántotta meg a kötelet, ezzel Changjo előrébb került.

-    Szép munka – bólintott C.A.P. és a fogoly felé fordult. Szemei aranysárga színben játszottak, ahogy Changjora nézett. Ijesztő volt, de ezt a félelmet csak az érezte igazán, akinek a pillantását címezte.

Changjo egy ideig állta a tekintetet, de ahogy egyre tovább nézte, makacssága valahogy alábbhagyott és fájdalmas arccal zuhant térdre. Mindenki, aki végignézte a jelenetet, megkönnyebbülten lélegzett fel, hogy egy oldalon állnak C.A.P.-pel, hogy nem nekik kell szembenézni egy ilyen rémisztő ellenféllel.

-    Választhatsz – bukkant fel Aerin is C.A.P. oldalán -, elmondasz mindent magadtól, vagy kényszerítenünk kell? A klánodat már így se, úgy se fogod viszont látni, tehát az előbbit javasolnám! – Aerinből valami eddig ismeretlen kegyetlenség szivárgott. Ahányszor látom, elképedek kedvességén, mégis olyan tud lenni, mintha szíve helyén egy kődarab lenne és mintha abszolút nem lenne tekintettel az emberekre.

-    Ugyan – nevetett fel Changjo elgyötörve, mégis gúnyosan. – Én olyan tagja vagyok a klánnak, akit eljönnének megmenteni!

-    Majd meglátjuk – felelt C.A.P., szemében azonban mintha a megértés fénye csillant volna. – Roud, te fogsz őrködni fölötte, és JooWon lesz a váltásod. Kössétek ki egy fához, aztán a többiek vonuljanak vissza! Holnap korán indulunk!

A klánfőnök ezzel letudta a feladatát, Rickynek azonban intett, hogy jöjjön vele. Félrevonultak valahová a tűz körén kívülre és ott beszélgettek bizalmasan.

-    Ismered őt? – kérdezte komolyan.

-    Igen, Changjonak hívják. Az úrnő egyik legbizalmasabb embere – felelt Ricky.

-    Ennyi lenne? – vonta fel szemöldökét C.A.P. Szemei ismét aranysárgán tekintettek Rickyre, aki bátran állta a pillantást. – Neked is tudnod kéne, miután együtt láttad Jihyunnal!

-    Szóval igaz lenne? – csodálkozott a fiú.

-    Ezt neked jobban kéne tudnod! – zárta le a klánfőnök a beszélgetést. Újabb gond szakadt a nyakába, kétségek gyötörték, holott szinte teljesen biztos volt magában. Gondolkodnia kellett. Az éjszaka elég hosszú volt még, úgyhogy visszavonult a sátrába, hogy ott gondolkodhasson. Mire visszaért, én már rég aludtam…

A másnap reggel hamar eljött, túlságosan hamar. Szürke volt még minden, amikor felébredtem a kinti hangokra. A sátor már üres volt. Óvatosan felültem és meglepetten vettem észre, mennyivel jobban érzem magam. Az az ember tegnap tényleg csodát tett, már a karom sem fájt annyira.

Ahogy félrehajtottam a sátor ajtaját, muszáj volt hunyorognom kicsit. Bár korai téli reggel volt, a kinti fény mégis erősebb volt. Az egész csapat odakint tett-vett vagy éppen a földön ült kisebb csoportokban és reggelizett. Lassan elindultam az embertömeg felé. Olyan volt, mintha keresnék valakit, mert végülis kerestem is. Szerencsére nem kellett sokáig kutatnom.

-    Jihyun! – hallottam meg Niel hangját a közelből. Felém integetett, hogy üljek oda hozzájuk. Gondolkodás nélkül odamentem, mire kezembe nyomtak egy darab kenyeret és valamennyi vajat.

-    Jobban vagy már? – szólt mellőle Chunji. Bólintottam, de kicsit még el voltam varázsolva. Végignéztem a társaságon, kik ültek itt. Niel, Chunji, néhány ismeretlen ember, L.Joe és tőle távolabb Ricky. L.Joen megakadt a tekintetem. Zavarba jöttem, bíztam benne, hogy nem vörösödök.

-    Szóval mégis utánunk jöttél? – szólalt meg, miután észrevette, hogy őt bámulom. Lehajtotta a fejét és lemondóan nevetett. – Ha kikötöztelek volna se tudtalak volna otthon tartani, igaz?

-    Még szép, hogy nem! – feleltem határozottan, mire mindenki nevetett. Igen, végre megtaláltam őket! Nagyon boldog voltam és olyannyira megnyugodtam, hogy szinte el is feledkeztem a további veszélyekről, illetve azokról a dolgokról, amik tegnap történtek.

-    Azt hiszem, elég kalandos utad volt idáig! – vette át a szót Niel két falat között. – Ideje elmesélned!

-    Legyen! – mosolyogtam és belekezdtem a kis történetembe. Igyekeztem csak annyira elferdíteni a dolgokat, amennyire a helyzet megkívánta. Azt például, hogy miért nem búcsúztam el tőlük induláskor és miért nem aludtam otthon, nem mondhattam el, valamit kitaláltam helyette. Ugyanígy ügyeltem Ricky tegnapi meséjére is, nehogy lebuktassam. Csak tudnám, miért tettem ezt, amikor áruló…

Míg meséltem, lapos, ellenséges pillantásokat vetettem Rickyre a szemem sarkából. Amikor ezt megelégelte, felugrott és félrevont a táboron kívülre, hogy beszéljen velem. Kíváncsian vártam a magyarázatát a dolgokra.

-    Figyelj, Jihyun – kezdett bele -, ez nem az, aminek látszik! Valamit félreértettél…

-    Mit lehet azon félreérteni, amit Changjo mondott? És amikor nem vettél észre minket? Mi van a nyomokkal és a hangokkal, amiket csak félelmedben képzeltél oda? – Talán indulatosabbra és gúnyosabbra sikeredett mindez, mint ahogy akartam, de tényleg mérges voltam. Ha végig az orromnál fogva vezetett…

-    Jó okom volt mindenre! Figyelj rám!

-    Nem érdekel! Csak tudnám, miért nem mondtam el rögtön a Főnöknek, hogy mi a helyzet… - Ricky nem szólt semmit, csak szomorúan maga elé nézett. Én se folytattam, vártam, hogy reagál.

-    Tényleg nem bízol bennem? – kérdezte végül.

-    Ezt nagyon jól látod!

-    Kérlek, figyelj rám egy kicsit és próbálj meg hinni nekem! – mondta, miközben kezeit a vállamra helyezte, hogy még véletlenül se szökhessek el. – Nem vagyok áruló! Talán a saját klánom elárultam már egyszer, de a Sebes Árnyakat nem fogom! Nem dobhatom el magamtól ilyen könnyen azt a lehetőséget, amit te oly sok szenvedés árán szereztél nekem! Ha azonban mégis áruló lennék, akkor sem bántanálak téged, soha! Ha úgy gondolod, elárulom a klánodat, legyél te az, aki megöl ezért! – mondta halál komolyan, miközben átnyújtotta a kardot, amit az indulás előtti napon is adott. Meglepődve néztem rá, ő azonban nem szólt semmit, csak elment mellettem és otthagyott kételyeimmel.

Ezt most komolyan gondolta? Talán tényleg nem lenne áruló? Mi folyik itt? Miért van az, hogy mindig hiányzik egy darabka a kirakósból, hogy soha nem tudom megérteni, mi történik körülöttem? Teljesen tanácstalan voltam, azt sem tudtam, kitől kérhetnék segítséget. Az ember, aki a legközelebb állt hozzám, akivel igazán mindent megbeszélhettem, most lehet, hogy árulóvá vált. Elvesztettem benne a bizalmam, vagy legalábbis azt hittem. Mit tegyek, mit tegyek?

A megoldáson töprengve baktattam vissza a táborhoz. A reggelivel már mindenki végzett ekkorra, a sok-sok feketeruhás, nagykabátos ember úti készültségben nyüzsgött. A lovak már készen álltak, szinte mindent összepakoltak már, csak a nagy csontszínű sátor állt még. Bárhogy is kerestem, sem a Főnököt, se Aerint nem láttam semerre.

Beléptem a sátorba, hogy megigyam a maradék gyógyszeremet, aztán átgondoltam, mit kell összepakolnom. Mivel szinte semmi holmim nem volt, hamar készen lettem.

A nagy sátrat a klántagok pillanatokon belül összecsomagolták; minden útra készen állt. Hamarosan felbukkant C.A.P. is, majd intett, hogy indulhatunk. Amíg a csapat sorokba rendeződött, C.A.P. odajött hozzám.

-    Maradj végig mellettem! Ha már nem tudtalak otthon tartani, akkor itt kell teljesítenem az ígéretem – mondta és elindította a menetet.

Úgy tettem, ahogy kérte. Kis híján a csapat élén mentünk, előttünk csak Chunji és még néhány klántag ment, mellettem C.A.P., az ő jobbján pedig valamennyivel hátrébb Aerin. A bokám fájt még valamennyire, de egész jól bírtam a tempót. Gyorsan mentünk, hogy még délben beérjünk az ismeretlen területekre. Néha hátra-hátrapillantottam, L.Joe-t és Rickyt kerestem a szememmel. L.Joe valahol középtájon baktatott Niellel, Ricky pedig a hátsó térfelet erősítette. Hátul ment a tegnapi két őr is Changjoval. Changjo arca elgyötört volt, mintha nagy fájdalmakat kellett volna már kiállnia. Vajon a Főnök és Aerin kínozta meg?

Lendületesen haladtunk előre, a hegyek, amiket tegnap láttam a távolban, egyre közelebb kerültek. A környéken is érződött ez, ugyanis egyre gyakoribbak lettek a kisebb-nagyobb dombok. A legtöbbet igyekeztünk megkerülni, de akadt szép számmal olyan is, amit kénytelenek voltunk megmászni. Viszonylag tiszta idő volt, az ég szürke volt, a levegő pedig hideg.

Mivel a Főnök mellett mentem, volt alkalmam jó párszor végignézni rajta. Igyekeztem elterelni a gondolataim Rickyről, így inkább rajta gondolkodtam. A tekintete ugyanolyan búskomor volt, mint mindig. Vajon mi lehet az, ami miatt folyton ilyen rosszkedvű? Eddig csupán egyszer láttam mosolyogni: amikor újra találkozhatott Chunjival. Annyira rejtélyes volt, semmit nem tudtam a Főnökről. Vajon mi lehet a családjával? Amikor a klánfőnöki lakosztályoknál jártam, teljesen üres és kihalt volt minden. Ennek nem így kéne lennie, ha már annyi szobát építettek oda.

-    Főnök – szedtem össze a bátorságom, hogy szóba elegyedjek vele. Láttam rajta, hogy most is nagyon gondolkodott valamin, ami nagyon nyomasztotta. Talán jót tenne neki is egy kis beszélgetés, bár nem tudom, mennyire szeretne magáról beszélni.

-    Ne szólíts így – szólt egyből. – A „Főnök” megnevezés olyannyira rám ragadt már, hogy alig emlékszem a saját nevemre. Nincs senki, aki a nevemen merne hívni Aerinen kívül… Emberként és nem klánfőnökként szeretnék beszélgetni veled, ha nem bánod.

-    K-köszönöm – Meglepődtem a kijelentésén. Nem lesz könnyű, de az ő kedvéért akkor megpróbálok közvetlen lenni vele. – C.A.P., esetleg megkérdezhetem, miért vagy mindig olyan szomorú?

Rá se mertem nézni, nem tudtam, mennyire lesz mérges a kérdésem miatt. Ő mégis, már a neve hallatára mintha felderült volna valamennyire, és készségesen válaszolt.

-    Emlékszel arra, amikor az emberek begyógyíthatatlan sebeiről beszéltem neked?

-    Persze, hogy emlékszem!

-    Klánfőnökként a szívemen viselem minden klántag, minden falusi fájdalmát és sebeit. Rendkívüli nagy teher ez még az erős embereknek is, nem is beszélve a felelősségről, ami a döntéseimet övezi. Nehéz dolog klánfőnöknek lenni… Vannak, akik segíthetnek cipelni ezt a terhet, így a barátok, mint Aerin, de csak rövid ideig, véglegesen nem vehetik át. – Miközben beszélt, végig előrenézett, el a messzeségbe, tekintete beleveszett a fák rengetegébe és tovább látott, mint a legélesebb szemű sólyom. Látta a szomorúságot az emberek szívében, és mind magára kívánta venni annak érdekében, hogy segíthessen a népén. Az istenek áldása lehetett egy ilyen klánfőnök.

Maga a válasz mélyebb rétegeket érintett, mint azt én gondoltam volna. Úgy gondoltam, talán felvidíthatom valamennyire, ha tudom, mi a baja, de be kellett látnom, hogy tévedtem.  Mégis úgy éreztem, nem mondott el mindent. Valami volt még benne, ami túlmutatott az emberek által felvett fájdalmakon: a saját sebei.  Hátrapillantottam Aerinre, hátha az ő arca elárul valamit, elvégre biztos voltam benne, hogy figyelte, miről beszélünk. Aerin csak újabb meglepetéseket okozott: mintha szomorúbb lett volna, mint eddig, és magában dünnyögött valamit. Nem tudtam pontosan kivenni, de mintha azt mondta volna, „csak barát”.

A témát nem piszkáltam tovább, inkább csendben mentem tovább. Amúgy is fáradt voltam már, nehezemre esett volna a beszéd. Lassan délre járt már az idő. Reggel óta folyamatosan jöttünk pihenő nélkül, alig bírtam már menni. Felkapaszkodtunk még egy óriási dombra, majd végre ott jelt adott a Főnök, hogy pihenőt tartunk.

Az egész csapat megkönnyebbülve dobta le cuccait és terült el a földön. Ismét előkerült az ennivaló, elvégre ebédidő volt már. Viszonylag nyugodt volt a környék, de mindenki érezte a ránk leselkedő veszélyeket. A dombról ugyanis, ha lenéztünk, alant már az ismeretlen területek ködrengetege terült el. Balra komor hegycsúcsok szegélyezték, jobbra és előre pedig végtelenül nyúlt el a látóhatár széléig és még azon is túl. Ijesztő volt belegondolni, mi vár ott ránk.

Ahogy végeztünk az evéssel és pihentünk egyet, C.A.P. felállt, hogy bátorítólag szóljon néhány szót.

-    Akik most itt vannak velem, mind a Sebes Árnyak klánja legbátrabb emberei – kezdte. – Önszántatokból döntöttetek úgy, hogy velem tartotok, hogy megnyerjük az istenek játékát és őseink bűnét jóvátéve végre kijuthassunk a való világba. Odalent már az ismeretlen területek veszedelmei várnak ránk. Mindenki legyen nagyon óvatos, keményítsétek meg elméteket és szíveteket, ne hagyjátok, hogy bármi eltérítsen titeket a céltól! Egyúttal keményítsétek meg izmaitokat, élesítsétek fegyvereiteket és finomítsátok érzékszerveiteket is, hogy a legapróbb neszeket is észrevegyétek, és időben le tudjatok csapni az ellenségre! Előfordulhat, hogy hasonlóan nyugodt utunk lesz, mint ez idáig volt, de az is, hogy állandóan gonosz lények kísértenek majd és a Rövid Kardok klánja állja el utunkat. Lehet, hogy sikerül a téli napfordulóra megtalálni az istenek vértjét, ahogy az is lehet, hogy rögtön meghalunk mind, ahogy belépünk a ködbe. De nem szabad elfelejtenetek, miért küzdünk, mi a célunk és akkor nem térhettek le a helyes útról!

A Főnök beszédét elsöprő éljenzés követte. Szinte szemmel látható volt, ahogy a remény betöltötte az emberek szívét, ahogy bátorságot nyertek a további harchoz, mert átérezték küldetésük súlyát és boldogok voltak, hogy egy ilyen derék, nemes ember vezeti őket.

-    Ha össze is akadunk a Rövid Kardok klánjával, majd megmutatjuk nekik, kik azok a Sebes Árnyak klánja! - állt fel valaki, hogy lelkesen kikiabálja gondolatait. – Főleg hogy itt lesz nekünk Gaur is! Had rettegjenek a Rövidkardosok!

-    Éljen! Éljen! – volt rá a válasz minden oldalról.

Gaur?, akadtam fenn ezen a néven. Vajon valamelyik klántagra gondoltak? A Főnökre néztem, akinek arca mintha megrándult volna egy pillanatra e név hallatán.

-    Nem – mondta félhangosan. – Gaurt nem használhatjuk felelőtlenül, különben ránk is ugyanakkora veszélyt jelent, mint ellenségeinkre!

-    Legyen bárhogy is – szólt Barin, a férfi az Ifjak Tanácsából, aki árnyékként követte a klánfőnököt már egy jó ideje -, de a Rövidkardosok már csak Gaur tudatától is rettegnek! A győzelem a miénk lesz!

-    Ugyan – nevetett fel gúnyosan Changjo -, egy szörnyikénél több kell ahhoz, hogy legyőzzétek az úrnőt! Jobb, ha felkészültök ti mind a csúfos vereségre, ahogy mocskos… - és ennél tovább nem juthatott, mert a hozzá legközelebb álló, azt hiszem JooWon volt, egy jobb egyenessel elhallgattatta. Szívesen adott volna neki még többet is arcátlanságáért, ha nem ütközik a Főnök szigorú tekintetébe.

A vitának, egyúttal a pihenőnek is vége szakadt ezzel, a Főnök jelzett, hogy rendeződjünk sorokba az induláshoz. Ez mindig beletelt legalább öt percbe, addig volt időm gyorsan feltenni néhány kérdést Nielnek. Szerencsére ott állt tőlem nem messze, így nem kellett még keresgélnem is.

-    Niel, ki az a Gaur?

-    Hát, én sem tudok róla valami sokat… ő egy árnyéklény a klán szolgálatában, de pontosan nem tudom. Egyedül a Főnök ismeri a részleteket, elvégre ő a „gazdája”. Tőle vagy Aerintől kérdezd inkább. Nekem már a hátamon is feláll a szőr a nevétől!

Niel ennél többet nem mondott, de időnk se lett volna többet beszélni. Gyorsan előrekúsztam az emberek között én is a helyemre, aztán már indultunk is. Komoly kihívást jelentett leereszkedni a dombról, főleg hogy nagyon meredek volt és lovakkal voltunk. Mire leértünk az aljára, a bokámba ismét beleállt a fájás, tehát kénytelen voltam az Aerin által vezetett lovon folytatni az utat.

Ahogy leértünk a dombról, sűrű köd telepedett ránk, amitől úgy tűnt, már nem is fogunk megszabadulni, amíg itt járunk. Az idő is sokkal hűvösebb lett – beértünk az ismeretlen területekre. Itt már valamivel lassabban haladtunk, ugyanis a ködtől kevesebbet láttunk és a terep is ismeretlen volt. A legrosszabb azonban mégis a köd volt, mert nem csak a látásunkat nehezítette, de a hallást is rombolta. Olyan volt, mint egy vákuum, mely nem engedi át a hangokat. Rendkívül ébernek kellett lenni, hogy a meglepetés támadásokat elkerülhessük.

A Főnök valamivel előttünk ment, ezúttal Aerin útitársa voltam, már csak a ló miatt is. Itt volt a megfelelő alkalom, hogy rákérdezzek a dolgaimra.

-    Aerin – szólítottam meg -, lehetne néhány kérdésem?

-    Persze, mondd csak! Ha tudom, megválaszolom valamennyit.

-    Köszönöm! Igazából, az érdekelne, hogy ki ez a Gaur?

-    Gaur? – Az arca egyből elsötétedett, ahogy meghallotta ezt a nevet. Láttam rajta, hogy nem igen akar válaszolni, de már megígérte, úgyhogy inkább erőt vett magán és így folytatta:

-    Gaur egy árnyéklény, akit még Boot klánfőnök nagyapja tört meg a mindent látó szem segítségével. Azóta a klán oldalán áll, ezt az egyezséget egy tetoválás jelzi az adott klánfőnök hátán, mely egy szenvedő angyalt ábrázol. Gaur szolgálataiért cserébe drága árat kíván – itt tartott egy szünetet, mintha nehezére esett volna folytatni. – Bár számára csupán csekélységnek tűnik a fizetség… Attól függően, mennyire gyakran vesszük igénybe segítségét, változik az időtartam. A fizetség pedig nem más, mint maga a klánfőnök, vagy ha nagyon sokat tett értünk, akár az egész családja is lehet, az örököst leszámítva. Már lassan két éve, hogy Boot klánfőnök, C.A.P. édesapja kifizette tartozását, de sajnos C.A.P. édesanyja is ugyanerre a sorsa jutott. Az árnyéklényeknél azonban nem beszélhetünk sima halálról. Akit egyszer egy ilyen szörnyeteg elkap és felfal, annak a lelke nem juthat a túlvilágra, hanem az árnyéklény haláláig a testében szenved, ezzel erősítve azt. Minél több lelket fogyasztanak el, annál erősebbek és hatalmasabbak lesznek. Az árnyéklények mind örökéletűek, de nem halhatatlanok. Csupán egyetlen módszerrel lehet megölni őket, ha kicsaljuk az ismeretlen területek homályából és az istenek által megáldott fegyverrel szíven szúrjuk őket. Ez azonban teljességgel lehetetlen, szinte soha nem hagyják el ezt a helyet. Valahol a hegyekben fészkelnek, de nem tudni pontosan, mennyi is van belőle. Szörnyű teremtmények…

Aerin is majdnem a könnyeivel küzdött már, mire végigmondta az egészet. Engem egyenesen sokkolt, félelem kúszott minden tagomba. Egyidejűleg azonban úgy éreztem, egy fokkal jobban megértem már a Főnököt. Tehát tényleg neki is megvannak a maga sebhelyei, méghozzá ilyen szörnyűséges… Elképesztően sajnáltam, csaknem már megbántam, hogy egyáltalán rákérdeztem. Ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy valószínűleg C.A.P.-re is hamarosan ez a sors várhat, ha amíg itt vagyunk, Gaur segítségét hívja. A szívem is összeszorult, ahogy ránéztem. Ezzel a tudattal kell élnie, hogy népe védelmében elődjei, szülei gyilkosának segítségét kell hívnia, eközben folyton belengi az ő halálának közelsége is.

-    Szóval ez lenne C.A.P. sebhelye… - mondtam ki hangosan is.

-    Hát, nem teljesen – sóhajtott nagyot Aerin. – Van még más is… elmondom neked, ha már belekezdtem, de ígérd meg, nem szólsz róla C.A.P.-nek, hogy elmondtam!

-    Megígérem! – bólintottam rá.

-    Tudod, C.A.P. nem csak a szüleit vesztette el… Volt egy menyasszonya is, Ariana, a nővérem. Bár megrendezett házasság lett volna, mégis megadatott nekik az a csoda, hogy azzal hozta össze őket a sors, akit már korábban is szerettek. Szavakkal nem lehet kifejezni, milyen mély volt a szerelmük. Akkoriban még C.A.P. is rengeteget mosolygott… Ariana rendkívül kedves lány volt, mindenki, aki csak ismerte, szerette és az istenek ajándékának tartotta. Jobb férjet el sem tudtak képzelni neki, mint a leendő klánfőnököt. Sajnos nem kelhettek egybe, a sors közbeszólt. Egy hatalmas összetűzésbe keveredtünk akkortájt a Rövid Kardok klánjával, talán az eddigi legnagyobb összecsapás volt Boot klánfőnök idején. Ariana is életét vesztette a csatában… - Aerin nagyokat nyelt, hogy visszafojtsa könnyeit, de láttam, hogy képtelen rá. Bár hangja továbbra is rezzenéstelen volt, a könnyek lassú patakban folytak végig arcán. – A klánt régen érte már ekkora veszteség. A nővérem halála mindenkit megviselt, de legfőképp engem és C.A.P.-et. Azóta ilyen szomorú állandóan, mint amilyennek te is látod. Hogy a családot kárpótolja valahogyan, maga mellé vett engem, bizalmas tanácsadójának. Ezzel esett egybe az is, hogy elvesztette az édesapját és ő lett az új klánfőnök. C.A.P. máig sem tudta teljesen feldolgozni azt a traumát, ami akkor érte… Hirtelen elvesztett mindenkit, aki fontos volt számára és ilyen állapotban kellet a klán élére állnia. A sebek begyógyulását nehezítette, és nehezíti azt hiszem a mai napig is, az én közelségem. Mindenki Ariana kiköpött másának tart… El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet neki minden nap, hogy mellette vagyok. Szeretnék segíteni neki, legyen szó bármiről, de folyton úgy érzem, csak hátráltatom. C.A.P. a még mindig szerelmes a nővérembe, képtelen elfelejteni őt, habár már majdnem két éve történt mindez…

Már én sem tudtam megállni, hogy ne sírjak. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szomorú története van a Főnöknek. Ha összevetem mindezt még azzal a sok keserűséggel, amit népe érdekében vett magára, el sem tudom képzelni, hogy bírta ki idáig. De ugyanígy sajnáltam Aerint is. Amíg beszélt, világossá vált számomra valami, amit már korábban is gyanítottam. Aerin szerelmes volt C.A.P.-be, csaknem annyira, mint amennyire Arianaval szerették egymást. Mindannyian egy kalitkába, az érzelmek kalitkájába kerültek Ariana halála után, amiből lehetetlen kitörni, egyszerűen nincsen rá mód, amíg valaki fel nem adja.

Ahogy így elnéztem Aerint, hirtelen rádöbbentem valamire. Már meg is feledkeztem a fehér angyalról, pedig el kellett volna mondanom. Nem volt nagyon időm azon gondolkodni, ki lehetett, de most tisztán láttam az arcot.

-    Aerin… - mondtam elbűvölten. – Te vagy a fehér angyal…!

-    Hogy mondtad? – nézett rám. Arcáról már teljesen eltűntek a könnyek, ismét a régi Aerin volt, akinek fiatal életerejét a szomorúság és gyász árnyékolta be.

-    Te vagy a fehér angyal a jóslatból! Már emlékszem, biztos vagyok benne!

-    C.A.P.! – kiáltott egyből Aerin. – Hallod ezt? Jihyun rájött, ki a fehér angyal! – A Főnök hátrafordult és meglepetten nézett rám.

-    Én… egy ideje voltak furcsa álmaim mindenfélével, mióta először találkoztam a sámánnal. A minap egy teljesen fehér angyallal álmodtam, aki teljesen biztos, hogy Aerin volt!

-    Mennyire vagy biztos benne? – kérdezte ismét Aerin.

-    Ő a kulcs, a titok kulcsa – felelte C.A.P. – A titok talán nem csak magára a jóslat szövegére, de annak megoldására is vonatkozhat.

-    Igen, teljesen biztos vagyok benne! – ismételgettem folyton. A Főnök egy pillanatra megállította a menetet. Leugrottam a lóról, hogy kényelmesebben tudjak beszélgetni velük. A legjobbnak tartottam, ha valamennyi álmomról beszámolok nekik, amire csak emlékszem.

Ha tudtam volna, mekkora szerencsém van, hogy leugrottam a lóról! Még egy perc sem telt el, mikor hirtelen több tucat tű repült be közénk. Pontosan nem tudtam volna megmondani, mennyi, de szinte látni sem lehetett mást, csak a vékony, csillogó vonalakat.

-    Fedezékbe! – kiáltotta el magát valaki.

Mindenki kétségbeesetten keresett menedéket a legközelebbi fa mögött. Aerin engem is elkapott és magával rántott egy jókora tölgyfa mögé. Ahogy felnéztem rá, láttam, hogy legalább öt darab tű őt is eltalálta.

-    Ne aggódj – mondta –, ezek csak tűk!

A tűtámadást hamarosan tényleges roham is követte. Minden oldalunkról Rövidkardosok rontottak elő és kerítettek be minket. Nagyjából négyszer annyian voltak, mint mi. Az ezt követő dolgok teljesen összekuszálódtak, minden olyan hirtelen történt.

Egy ideig nem hallottam mást, csak a csatazajt, ahogy a fegyverek egymáshoz csapódnak, illetve Changjo gúnyos, kárörvendő nevetését. Aerin pillanatok alatt eltűnt mögülem és belevetette magát a harcba. Egy ideig egyedül álltam és néztem. Aztán nekem is nekem akartak támadni néhányan, mire kénytelen voltam előrántani a kardomat. Nem tudom, pontosan mit csináltam vagy hogyan küzdöttem, csak az rémlik, hogy a kardom belemártottam egy emberbe és mindenem tiszta vér lett. Egy pillanatra elfogott a rettegés, olyan, amit még soha nem éreztem. Most… megöltem valakit? Megöltem egy embert…? Már majdnem a kard is kiesett a kezemből.

-    Jihyun! – hallottam meg aztán L.Joe hangját mögülem. Épp egy embert vágott le, aki hátulról akart megtámadni. – Én védem a hátad, te figyelj előre! Ne törődj semmivel, csak koncentrálj! Emlékszel, mit tanítottunk, igaz?

Bólintottam, és igyekeztem összeszedni magam. Már a hangja és a tudat, hogy L.Joe itt van, nyugalommal töltött el.

Volt bőven kivel harcolni, de alig találtam emberemre. Egymást váltották előttem az ellenfelek a csata keveredésében. Aztán egy pillanatra megálltam, valami eszembe jutott. Körbenéztem a küzdőkön, Changjot kerestem. Már megszabadították kötelékeitől és ő is a klánja oldalán küzdött, történetesen épp Niellel.

-    L.Joe, segítenünk kell Nielnek!

-    Nem lehet, túl sokan vannak! Niel jó harcos, egyedül is elbír azzal a féreggel! Koncentrálj inkább ide!

Aggodalmam nem múlt el, de beláttam, igaza van. Ismét igyekeztem az előttem állókra összpontosítani, de agyam, mint valami roppant gépezet, csak forgott és forgott, a gondolatok egymást váltották. Újra körülnéztem a küzdőkön, Rickyt keresve, de sehol sem láttam. Vajon hová tűnhetett? Biztosan nem esett el, ahhoz túl jó. Elmenekült volna? Áruló lenne?

-    Jihyun, mondtam, hogy ide figyelj! – kiáltott rám ismét L.Joe, miközben kivédett egy rám mért csapást.

Ezután ismét olyan dolgok történtek, amiket nem tudtam hová tenni. Egy ideig csak C.A.P.-et láttam, akinek szeme aranysárgán izzott. Eddig csak néha meg-megcsillant ebben a színben, most azonban határozottan sárga volt. A mindent látó szem…?

Egyszeriben egy erős szélhullám söpört végig az egész csatatéren, sötét rettegést hozva magával. Minden ember tagjaiba lassan olvadt be, de senki nem menekülhetett előle. Árnyak kúsztak felénk minden oldalról, míg végül valami fentről jövő homály be nem terített mindent. A levegő rendkívül lehűlt, csaknem a sír hidegét idézte. Az emberek ereiben megfagyott vér, a csata is megállt, az idő is megállt. Ehhez a félelemhez még valami hátborzongató, vékony, nagyon magas sipító hang is társult, amelyhez foghatót még soha életemben nem hallottam.

Mindenki csak állt, és fölfelé nézett. Éreztük, hogy a veszély fentről érkezik. Aztán egy váratlan pillanatban valami lecsapott közénk, egy átlátszó, mégis jól látható fekete árny, és felkapott egy Rövidkardost. Egy utolsó halálsikolyt hallottunk még, majd vad hörgést.

Az ezt követő reakciók meghasadtak a két klán között. A Sebes Árnyak klánja megkönnyebbülten kiáltott fel örömében, Gaurt éltették. A Rövid Kardok klánja tagjait azonban még egy ennél is mélyebb félelem övezte be. Legtöbbjük eldobta fegyverét és hangos kiáltások közepette futásnak eredt. Nem sikerült mindegyiküknek elmenekülni, Gaur többször is lecsapott, néhol egyszerre három embert is magához ragadva.

Csupán néhány olyan bátor harcos volt, aki ennek ellenére is képes volt még tovább küzdeni velünk, de nekik is be kellett látniuk, hogy nincs esélyük, úgyhogy visszavonulót fújtak. A Sebes Árnyak mind fellélegezhettek. Megkönnyebbülten mosolyogtunk össze L.Joe-val, bár engem még nem eresztett el teljesen Gaur rettegése.

L.Joe mögül azonban olyan dolog fogadott, amire nem számítottam volna. Azt hiszem, Changjo vörös haját láttam szemben, egy hatalmas íjjal a kezében. L.Joe-ra célzott, egyszerre két nyílvesszővel. A dolgok olyan gyorsan történtek, hogy még gondolkodni sem volt időm. A nyílvesszők már repültek is felénk, pontosabban L.Joe felé, de mindkettő belém fúródott.

A szemeim maguktól szorultak össze egy pillanatra, hogy aztán, homályosan ugyan, de ismét láthassak. Keserű, vas ízű folyadékot éreztem a számban – vért. Lépni akartam egyet, de mintha eltűnt volna alólam a föld, nem találtam a lábammal – elestem. Egy darabig néztem magam elé, de a köd mintha a szememre ragadt volna. Aztán fordult a világ, tehetetlenül fordultam vele én is, és egyszeriben L.Joe kétségbeesett arcát pillantottam meg.

-    Jihyun! Tarts ki! – kiáltozta. A hangok elnyúltak, mintha messzi távolból szóltak volna hozzám. Idővel már csak a szájak mozgását láttam, mindent betöltött valami mély dobogás. Du-dumm, du-dumm – szívdobogás.

Hamarosan felbukkant mellettem még Niel, Chunji és C.A.P. is, de Ricky most sem volt sehol. Hová tűnhetett…? Beszéltek valamit, mindannyiuk szája mozgott, közben idegesen mutogattak egymásra és el egymás mellett.

Du-dumm, du-dumm, a hang egyre hangosabb lett. Egy darabig még láttam L.Joe arcát, de lassan elsötétült minden. Még egy apró fénycsík bekúszott az éjszakámba, de hamar eltűnt az is. Az utolsó, amit még láttam, valami nagy fényesség, mint a nap, mely áttör a szürke felhőkön, de aztán megszűnt minden létezni.