24. fejezet

-    Minden jót, Jihyun! – Mintha Elfendil hangját hallottam volna valahonnét a távolból. Egyszer csak a felhőút elkezdett megszűnni mögöttem. Szaladni akartam, de nem volt már erőm, és az út előttem is eltűnt. Se előre, se hátra… merre kéne hát futnom?

-    Elfendil, hová tűntél? – kiáltottam volna utána, de már a gondolataimnak sem volt hangja. Mintha valami nagy áradat tartott volna felém, olyan érzés volt, mintha a hullámok egyszeriben összecsapnának a fejem felett és én süllyednék a tenger végtelenségébe – pontosan így éreztem magam. Aztán egy pillanat múlva, mely hosszú éveknek tetszett, mintha kibukkantam volna a tenger mélyéről a friss levegőre, felpattantak a szemeim. Görcsösen kapkodtam levegő után, szinte éreztem, ahogy az oxigén átjárja a tüdőmet. Hamarosan megdobbant a szívem és beindult a vérkeringésem is, az élet lassan tért vissza a tagjaimba. A tudatom csak ezek után tért vissza.

Igyekeztem először felmérni, pontosan hol is lehetek. Sötét volt körülöttem, szemem csak lassan szokott hozzá a fényviszonyokhoz. Egy hideg, nyirkos helyen feküdtem valami kemény, ugyancsak hideg kőlapon. Alám terítettek ugyan valami durva szövésű anyagot, de nem sokat védett a hideg ellen.

Ahogy tudtam, lassan felültem. Elképzelésem sem volt, hová kerülhettem vagy hogy hogyan. A fejem üres volt és könnyű, nem éreztem semmit a zsibbadáson kívül. Ülő helyzetemből észrevettem valami sötét foltot az asztal lapján. Nem tudtam beazonosítani, mi lehet az, úgyhogy a foltot figyelmen kívül hagyva próbáltam felállni. A lábaim még zsibbadtak, de muszáj volt felkelnem és kijutnom erről a helyről. Ahogy leérkeztem a földre, ismét hatalmába kerített a gyengeség és a lábaim összecsuklottak. Elkiáltottam volna magam, de nem jött ki hang a torkomból. Ettől függetlenül a fekete folt hirtelen megmozdult és elkapott, mielőtt a földre érkeztem volna.

-    Jihyun, hát tényleg élsz? – szólalt meg valami elképesztő felszabadult örömmel a hangjában. Abban a pillanatban, ahogy felismertem a hangot, emlékek hada támadott meg. Minden visszatért a fejembe, aminek ott kellett lennie: nem csak az ilyen alap dolgok, mint hogyan kell beszélni és járni, de az is, hogy ki vagyok és mi történt velem idáig, hogy miért kerültem ide. Itt azonban mintha elvágták volna a filmet, semmi nem volt, míg magamhoz nem tértem.

-    Ri-Ricky…? – ejtettem ki az ismerős nevet.

-    Igen, tényleg élsz! Tudtam én, hogy minden rendben lesz! – ölelt magához. Nem tudtam ilyen gyorsan feldolgozni a történteket, de valami melegség és öröm futott át rajtam. Sajnos nem tartott sokáig, mert eszembe jutott minden kétségem is, ami Ricky személyét övezte, ahogy az is, amit mondott nekem, mielőtt elindultunk volna a Sebes Árnyak klánja táborából. Nem, ennek nincs most itt az ideje, egyelőre örülnöm kell, hogy élek.

-    Ricky – szóltam újra, mire elengedett -, kérlek, kivinnél innen? Fogalmam sincs, hol vagyunk, de túl nyomasztó ez a hely… Mintha a síromban lennénk vagy nem is tudom…

-    Persze, hogy kiviszlek! – felelte csillogó szemekkel. A vállára támaszkodva vezetett ki egy hosszú folyosón a sötét teremből. Egy ideig még hasonlóan sötét volt, aztán egy ajtón keresztül egy világos csarnokba, inkább hatalmas fogadóterembe értünk. A plafonról egy viszonylag nagy csillár lógott le, a falakat és a padlót faburkolat fedte, itt-ott indákkal és levelekkel díszítve. A teremben nagy volt a nyüzsgés, a sok ismerős klántagon felül rengeteg ismeretlen arcot is felfedeztem, de annyira hirtelen ért ez a sok inger, hogy csak lassan tudtam felfogni, mi történik körülöttem.

Megköszöntem Rickynek a támogatást és a saját lábamra álltam. Niel volt az első, aki észrevette, hogy bejöttünk. Egyből odaszaladt hozzám, megölelt, körbeugrált és össze-vissza beszélt mindenről, nagyon örült. Hamarosan a Főnök és Aerin is ott termettek, még néhány klántaggal, akit már megismertem út közben. Nem tudom, mit mondtak nekem, szememmel egész végig L.Joet kerestem a teremben. Hamarosan sikerült is megpillantanom az egyik sarokban magányosan üldögélni. Felém nézett ő is, de mintha szellemet látna, csak bámult előre. Közelebb mentem hozzá.

Ahogy elé értem, megrázta kicsit magát, felállt és mogorván nézett szembe velem.

-    Remélem, tudod, hogy most mi következik! – kezdte feddőn. – Elmondanád, mégis mit gondoltál, amiért csak úgy elém ugrottál? Az élet nem játék, ezt tudhatnád! Két nap alatt folyamatosan a halált kerested magadnak, mondd, mégis normális ez? Mellesleg elmondtam ezerszer, hogy nem kell feleslegesen hősködni, mert akkor… - Nem tudta tovább mondani, egyszeriben elakadt a szava. Minden szidásán csak mosolyogtam, pedig komolyan kellett volna vennem, aztán amikor elegem lett, egyszerűen az örömtől felindultan megöleltem, amivel sikerült is elhallgattatnom. Nem tudom pontosan, miért csináltam ezt. Néhány hete még csak a közelébe sem mentem volna, nemhogy önszántamból megölelni. Hiába, örültem neki. Örültem, hogy élek és hogy újra láthatom.

L.Joe meglepődötten ölelt vissza és húzott olyan közel magához, amennyire csak tudott. Bár éreztem, vigyáz, nehogy valami fájdalmat okozzon, de alig bírta visszafogni magát.

-    Ezzel még nincs vége a fejmosásnak! – suttogta a fülembe.

-    Csak mondd azt simán, hogy aggódtál értem! – feleltem, mire tiltakozólag elnevette magát. Egy nagyon kis ideig még így maradtunk, aztán L.Joe hirtelen elengedett és hátat fordított nekem.

-    Valami baj van? – kérdeztem tőle, mire csak megrázta a fejét. Niel szinte a semmiből termett ott mellette és átkarolta a másik fiú vállát.

-    Ez a jó öreg, régi L.Joe – kuncogott hátra. – Ne sírj, nincs semmi baj!

-    Nem is sírok, csak valami a szemembe ment! – szólt mogorván Nielre, miközben megpróbált szabadulni a fiú karjától. Niel viszont végig azon küzdött, hogy megfordítsa L.Joet, hogy én is lássam, hogy tényleg sír.

-    Ne szégyelld, L.Joe! Egy ilyen helyzetben nem kell szégyellni a könnyeket! Akkor sem szégyellted, amikor azt hittük, meghalt!

-    Fejezd már be, Niel!

A két fiú „barátságosan” civakodott egymással, én pedig csak mosolyogtam rajtuk hátulról. Igen, visszatértem, itt vagyok. Furcsa érzésem volt, míg őket néztem. Mintha évek óta nem láttam volna a barátaimat a klánból, mégis mintha az egész csak egy pillanat lett volna. Furcsa.

A nagy gondolkodásból C.A.P. zökkentett ki, aki váratlanul mellém lépett.

-    Üdv újra közöttünk – mondta barátságosan, majd visszaváltozott komoly klánfőnökké, és úgy folytatta: - Pihenj egy kicsit, szedd össze magad, aztán elmesélünk mindent, mi történt az elmúlt egy hétben, amíg aludtál. Utána tartunk egy gyűlést is, amin számítok a részvételedre.

Ennyit mondott, aztán otthagyott, de épp elég volt, hogy szöget üssön a fejembe. Egy hétig aludtam? Tényleg jó sok mindent történhetett ez idő alatt. Először is nem értettem, miért vagyunk egy ilyen épület-féleségben, amikor elviekben az ismeretlen területekre indultunk el. Visszafordultunk vagy lemaradtam volna az egész játékról? El sem tudtam képzelni, de egyelőre csak várhattam.

Hamarosan hoztak nekem ennivalót és előkészítettek valami kényelmesebb ágyat arra az esetre, ha aludni szeretnék. Nem éreztem magam fáradtnak egy heti alvás után, úgyhogy inkább elmesélték, mi történt.

Gaur megjelenésével a Sebes Árnyak klánja megnyerte a küzdelmet, az ellenség mind egy szálig elmenekült. Szerencse volt, ugyanis ha egy kicsit tovább tart a harc, minden bizonyára felmorzsolták volna a csapatot.

Bár a harcot mi nyertük meg, nagy veszteségek értek minket is: velem együtt hat ember meghalt és mindenki megsebesült. A legnagyobb gondot a mérgezett tűk okozták, amikkel a Rövidkardosok a támadásukat indították. A méreg viszonylag gyorsan hatott és nagyon legyengítette áldozatát. Ennek tetejében a mindent látó szem használata a klánfőnököt is teljesen kimerítette, csaknem elájult a nagy energiaveszteségtől. Esélyük sem lett volna egy újabb küzdelemre, mozdulni sem tudtak. Félő volt, hogy az éjszaka itt éri a csapatot és reggelre mindenki meghal. Élelemnek is híján voltak, a lovak ugyanis elmenekültek, ahogy elkezdődött a harc. Néhányukat a közelben levágták, egyedül a náluk lévő csomagokkal tudtak valamit kezdeni. A Rövidkardosok újabb támadásától szerencsére egy ideig nem kellett tartani, Gaur rettegése beépült elméjükbe, esélytelen, hogy ismét ide merészkedjenek.

A Sebes Árnyak klánja csapatának tehát rendkívül rossz volt a helyzete a csata után. Azt hitték, ennél rosszabb már nem is lehet, egészen addig, mígnem egy csapat szürke köpenybe öltözött íjász kerítette be őket. Íjaikat támadásra készen tartották, menekülni nem lehetett a körből. Egy férfi előrelépett a többiek közül, ő lehetett a vezérük, és a csapat vezetőjét kérte.

-    A Zöld Íjászok – súgta Chunji C.A.P. fülébe. – Ők az Előőrs tagjai, akár parancs nélkül is végezhetnek velünk. Majd én beszélek velük!

-    Hagyd csak! – legyintett C.A.P. – A vezetőt kérték, én beszélek.

C.A.P. Chunjira támaszkodva lépett az íjászok vezére elé. Nem volt benne sok erő, beszélni is nehezére esett, de igyekezett megkeményíteni magát és magabiztos, nem remegő hangon felelni. A Zöld Íjászok felbukkanása jelenthette a végüket, de új reményt is. Mindent meg kell tennie azért, hogy megmentse a csapatát.

-    Üdvözöllek! A Sebes Árnyak klánja klánfőnökét, C.A.P.-et hívattad, hát itt vagyok!

-    Üdvözöllek, klánfőnök! A Zöld Íjászok Előőrsének kapitánya, Aranor vagyok! – hajtott fejet illedelmesen a férfi. – Az itt dúló harc bűzét messzire hordta a szél. Mi dolgotok erre, az ismeretlen területeken?

-    Nincs idő kertelni – nézett rá komolyan a főnök. – Az istenek játéka kezdetét vette. A segítségetekre van szükségünk. Segítsetek, s meglátjátok, jutalmatok nem lesz csekélyebb annál, mit adtok. A csapatom minden tagja meghal még az éjszaka, ha nem tesztek semmit – kérlelte őket C.A.P., még térdre is ereszkedett volna, ha Chunji nem tartja meg.

-    Az istenek játéka? – vonta fel szemöldökét Aranor. – Nagylelkű vagy, klánfőnök! Mégis mivel tudnál szolgálni, amikor még élelmed vagy tűzifád sincs?

-    A játékot nem csak a jelenlegi klántagok játsszák – válaszolt C.A.P., homályos utalást téve a jutalomra.

-    Csakugyan nem. Ám legyen, a Zöld Íjászok nem szívtelen nép, de nem is megvesztegethető. Tél van, ilyenkor nem nőnek gyógynövények. Megnézem, mit tehetek értetek!

Aranor intett íjászainak, hogy leengedhetik a fegyvert. Néhányuk felmérte gyorsan, milyen jellegű sebesüléseket kell ellátni és már el is szaladtak gyógyszerért. Nagy kő esett le a csapat tagjainak szívéről, még így is, hogy behomályosította őket a gyász. Hálásan fordultak a klánfőnök és a Zöld Íjászok felé.

-    C.A.P. – kezdte Chunji, miután egyedül maradtak -, semmi szükség rá, hogy letérdelj előttük! Ha még a vezérük előtt tennéd, de Aranor előtt…!?

-    Ha csak ennyivel megmenthettem volna az embereket, megtettem volna. Bármit megtennék a klánomért! – C.A.P. szeméből csillogott az elhatározás és ez lenyűgözte Chunjit. Ismerte C.A.P.-et, pontosan ilyennek ismerte, de az előző klánfőnökről kialakított képe beárnyékolta barátját is. Elszégyellte magát, amiért ilyen gondolatai voltak és újonnan hűséget fogadott a klánfőnöknek.

Az Előőrs hamarosan visszatért különféle gyógyszerekkel, étellel és sátorokkal. A csapatot talán két napig lehetetlen lett volna elmozdítani. Nem voltak éppen jó helyen, de ha megerőltették volna magukat, csak rosszabbodott volna az állapotuk. A halottakat egy külön sátorba helyezték, hogy majd ha elmennek a Zöld íjászok falujába, ott eltemethessék őket.

Két nap múlva valóban jobban lett szinte mindenki, így Aranor vezetésével útnak indultak a Zöld Íjászok falujába. Csaknem egy napi járóútra volt a csata helyszínétől, de a meleg szoba és puha ágy ígérete hajtotta mindannyiukat.

Azóta, tehát már vagy öt napja itt pihentek az Íjászoknál. Egész jó állapotban volt már mindenki, lassan indultak volna. A halottakat is mind eltemették, egy kivételével. Az egyik holttest ugyanis furcsa volt. Nem jelentek meg rajta a hullafoltok, még csak szaga sem lett az idő múlásával. A bőre azonban teljesen kifehéredett és olyanná vált, mint a márvány. Nem tudták eldönteni, mihez kezdjenek vele, így egy barlangba helyezték el, ami, ha nem történik semmi, a sírjává lehet. Ez volt az én testem.

Nagyot nyeltem, ahogy a történet ehhez a ponthoz ért. Igazából vége volt, innentől nem történt már semmi érdekes, csak vártak és gyógyulgattak. Én pedig a legmélyebb álmom aludtam. De hogy lehet az, hogy most itt vagyok, hogyha meghaltam? Éreztem, hogy van egy pont, valami történt, amire emlékeznem kéne, de nem sikerült. Valami halovány melegség, elröppenő lepkék és szél lengette fűzfák. Két gyönyörű, barátságos arc, melyet csak érzek, de nem látok; egy beteljesítetlen feladat. Apró érzelem- és emlékfoszlányok kavarogtak a fejemben, de nem tudtam semmi értelmeset összerakni belőle.

-    Biztosan az istenek kegyelme, hogy most itt vagy velünk! – mondta meggyőződötten Niel. – El is mondok egy imát, hálásak lehetünk!

-    Az istenek kegyelme… - szavaltam utána. Nem emlékeztem, egyszerűen nem ment. Mindegy, nem számít. Talán majd eszembe jut minden, ha itt lesz az ideje. Ha pedig nem, akkor… akkor úgy is jó. Élek, és ez a lényeg.

A barátságos társalgásnak hamarosan véget kellett vetni, mert gyülekeztek az emberek a tanácskozásra. C.A.P. összeszedte a csapatunk képviselőit is és elindultunk a tanácsterembe. Ahogy kiléptünk a fogadóteremből, egy hosszú, sötét folyosón találtuk magunkat. Olyan érzés volt, mintha a föld alatt lennénk. Később megtudtam, hogy valóban a föld alatt voltunk. A Zöld Íjászok ugyanis kétféleképpen építkeztek: fel magasan a fákra, az ágak rejtekébe, illetve mélyen a föld alá. Egyedül így tudtak olyan hosszú ideig életben maradni az ismeretlen területeken. Nyáron, amikor a fák sűrű lombkoronában állnak, tökéletes hajlékok a takarásban lévő faházak, de ilyenkor télen hidegek és kockázatosak. Így télre mindig a föld alá épített hatalmas épülethálózatokba költöznek, ami a föld melegének hála bizonyos fokig még fűtve is van.

A folyosóról néhány lépcsőfokon és egy vastag, nehéz ajtón keresztül eljutottunk célunkhoz, a tanácsteremhez. Maga a terem sokkal kisebb volt, mint az előző, ahol voltunk, de kialakításában hasonló. A falakat itt is hasonló faburkolat fedte, itt-ott festményekkel és faliszőnyegekkel tarkítva. Középen egy nagy, kerek asztal állt, körülötte pont annyi székkel, ahányan érkeztünk. Az asztal fölött egy vas csillár adta a fényt. Az imbolygó gyertyák fénye némileg baljós hangulatot kölcsönzött a teremnek.

Hamarosan helyet foglalt minden tanácskozó fél: a Zöld Íjászoktól Lossar, a vezér és két gyermeke, egyben egy-egy íjászcsapat kapitánya, Lorian és Lenina, valamint további kapitányok, köztük Aranor és két tanácsadó. A mi oldalunkról jelen volt C.A.P., mint a Sebes Árnyak klánja és a csapat képviselője, mellette Aerin és Chunji, a fő tanácsadói, továbbá Barin, Niel apja és még egy férfi az Ifjak Tanácsából, végezetül pedig Ricky és én.

-    Én, Lossar, a Zöld Íjászok nagyvezére, üdvözlöm ismét a Sebes Árnyak klánját földalatti kastélyomban! – nyitotta meg a tanácsot a már igencsak idősnek mondható férfi. – Komoly dolgokról kell tanácskoznunk, úgyhogy nem kívánom tovább szaporítani a szót. Először is kérlek, meséljétek el, mi folyik pontosan a két klán között és miért volt szükséges belevonni minket, a száműzött népet is.

-    Ha megengeded, Uram, én beszélnék – állt fel Aerin és meghajolt Lossar előtt. A férfi bólintott, így a lány így folytatta: - A legfontosabb, hogy tudjátok, hogy az istenek játéka elkezdődött.

-    Hogyan? – szólalt meg az egyik tanácsadó. – Az a játék, melyről elődeink meséltek epekedve oly hosszú éveken át?

-    Pontosan – bólintott Aerin -, a játék, melynek győztese megszabadulhat őseink büntetésétől és kijuthat az erdőből. Két hónapja kezdődött az egész, az istenség földre szállásának ünnepén. Másnap a kulcs is visszatért az erdőbe, hogy beteljesítse végzetét. A tekercs azonban nem az utasításokat, hanem egy rejtvényt tartalmazott:

„Az örök sötét éjjelén

Ködbe burkolózva nyugszik

Sűrű erdő övezi,

S vadak ménje őrzi.

Kiválasztott földben nyugszik

Az istenek vértje

Fehér angyal fogja tudni,

Mikor kell élnie.”

-    A rejtvény két részből áll, az első pedig egy időpontot és egy helyszínt ír le. Mindezidáig annyira sikerült rájönnünk, hogy a téli napforduló napjáig meg kell találnunk az istenek vértjét valahol itt, az ismeretlen területeken. A fő problémát ez jelenti, ugyanis nem ismerjük a helyet, ahogy azt sem, pontosan mit is keresünk.

-    És mi ez a fehér angyal dolog? – kérdezte az egyik kapitány.

-    A fehér angyal – szólalt meg C.A.P. -, a nő, akihez éppen beszélsz. A kulcs képessége nem merült ki annyiban, amire mi gondoltunk. Nem csupán a tekercs elolvasásához nyújt segítséget, hanem a rejtvény megfejtéséhez is. Az istenek álmokon keresztül szólnak hozzá a megfejtést illetően.

-    Ostobaság… hogy bízhatnánk meg holmi álmokban? – horkant fel a férfi.

-    Ez az egyetlen nyom, amin elindulhatunk – szólt Chunji is.

-    Akkor, ha jól értem – vette át a szót Lossar -, nem csupán ellátást vártok tőlünk, hanem arra kérnétek, segítsünk megtalálni az istenek vértjét és erősítsük meg csapataitokat a Rövid Kardok klánja ellenében.

-    Előrelátásod és bölcsességed még mindig ámulatba ejt, Nagyuram – hajtott fejet C.A.P. .

-    Nagyot kívántok, klánfőnök! – mondta hidegen Aranor. – Már így is az adósaink vagytok, a jutalomnak pedig semmi nyoma, amit ígértél!

-    Mint már mondtam, a játékot nem csak jelenlegi klántagok játsszák – felelt komolyan C.A.P. - Ha csatlakoztok hozzánk, teljesen biztos vagyok benne, hogy ti is kiszabadulhattok erről a helyről. Ha azonban nem mi győznénk és itt maradnánk az erdőben, garantálom, hogy visszatérhettek a klánhoz és új életet kezdhettek a falunkban, távol az ismeretlen területektől. Ennél többel nem szolgálhatok.

C.A.P. szavait csend követte. Lossar nagyúr időt kért magának, hogy két tanácsadójával, fiával és fő kapitányával megvitassa a döntést, addig itt ültünk és vártunk. Viszonylag hamar, néhány perc múlva vissza is tértek a bejelentéssel.

-    Ha szavaid valóban betartod, klánfőnök, segítünk nektek. De jól jegyezd meg: abban a pillanatban, hogy megszeged a szavad, visszafizettetjük veletek a tartozásotokat, egy pillanat alatt. Nem tudunk feltétel nélkül megbízni egyik klánban sem, remélem, ezt elnézed nekünk.

-    Természetesen – bólintott C.A.P. – Nem kell aggódnod, megtartom a szavam.

A két vezér az egyezséget hosszú, mély pillantásokkal nyugtázta. Olyan volt, mintha párbeszédet folytattak volna gondolataikkal, melyeket csak ők hallanak. Ez idő alatt a szemben ülő képviselők is hosszú pillantásokkal méregettek minket, egyesek már csaknem ellenségesen és bizalmatlanul. Chunji és Barin állták a leginkább a pillantásaikat, és ugyanolyanokkal válaszoltak. Hamarosan azonban C.A.P. és Lossar ismét helyet foglaltak, így megkezdődhetett a tanácskozás második felvonása: pontos terveket kellett szőni a továbbiakkal kapcsolatban.

-    Ezen a helyen van egy régi, romos szentély – mutatott Lossar idősebbik gyermeke és örököse, Lorian a térképen egy pontra. – Meglehet, hogy itt találjuk az istenek vértjét. Csupán egyszer jártam ott eddig, mélyen bent van az erdőben és nyoma sincs annak, vajon minek épült.

-    Egy szentély az erdőben… - ismételte Aerin. – Milyen messze van innen?

-    Úgy hét napi járóútra. Attól függ, milyen gyakran pihenünk meg.

-    Ez sok… - jegyezte meg félhangosan Barin. – Főnök, mi van, ha mégsem ez az a hely, amit keresünk? Elvesztegetjük az összes időnket és lekéssük a játékot! Nem bízhatunk meg holmi feltevésekben…

-    Talán az álmaitok megbízhatóbbak, melyeknek kétség nélkül bedőltök? – vágott vissza élesen Lenina. Kisebb vita alakult volna ki a két fél között, ha a klánfőnök nem inti csendre őket.

-    Megbízom a Zöld Íjászok helyismeretében – mondta, közben le sem vette szemét Lorianról. - Biztosabb nyomunk nincsen. Meg kell próbálnunk.

-    Akkor – szólt ismét Lossar -, harminc embernél többet nem szívesen engedek útnak. Remélem, ennyivel is beéritek. Minden íjászunk kiváló, szemük akár a sólyomé, fülük mint a bagolyé. Messziről megérzik a veszélyt és képesek kezelni is. Lorian fogja vezetni őket, ő tud a legkiválóbban tájékozódni az erdőben, akár éjjel, átláthatatlan köd ellenére is.

-    Nagylelkűséged lekötelez, Uram – hajtott ismét fejet C.A.P. A többiek, legfőképp Chunji nem nézték jó szemmel, hogy főnökük ennyire alárendeli magát Lossarnak, holott ha a hierarchiát kéne tekinteni, magasan fölötte áll. C.A.P. azonban nem kívánt haragban lenni a Zöld Íjászokkal, szerette volna megszakítani az eddigi szokásokat és visszaengedni őket a klánhoz. Az embereket viszont nem lett volna könnyű megnyernie magának, így a legjobb pillanatra várt végig, ami most elérkezettnek látszott.

Miután ezt megbeszélték, nagyjából véget is ért a tanács. Azt még meghatározták, hogy két nap múlva indulunk tovább, aztán mindenki elhagyhatta a termet. Megkönnyebbülten mentem vissza a csarnokba, ahol eddig is voltunk. Az egész tanácskozás alatt csak csendben ültem, nem értettem, mit keresek egyáltalán közöttük. Én, Jihyun, aki nem egészen három hónapja még egy átlagos középiskolás voltam, most nagy urakkal ültem egy asztalnál és komoly dolgokról értekeztünk. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy juthattam ilyen „magasra” ilyen rövid idő alatt.

Ami azt illeti, nem is szerettem volna, nem is tudtam hozzászólni a dolgokhoz. Amikor szóba kerültek az álmaim, egy pillanatra megijedtem, hogy részletesebben kell beszélnem róluk. Szerencsére ez nem következett be, ha mégis kellett volna, nagy bajban lettem volna. Arra ugyanis emlékeztem, hogy egy álom miatt mondtam azt, hogy Aerin a fehér angyal, de maga az álom, mintha kitörölték volna, teljesen eltűnt a fejemből. Ugyanígy minden hasonló, furcsa álmom elfelejtettem. Nem tudom mi okozhatta, de valami nem tetszett. Még mindig belengték elmém a képek a füzesekről és a virágos rétekről, amiket valahol láttam, de nem emlékeztem. Pedig úgy éreztem, tudnom kéne, valami fontos dolog történhetett, de egyszerűen nem tudtam felidézni.

Ahogy visszaértünk a fogadóterembe, Niel és L.Joe köszöntöttek egyből, arcukról tagadhatatlan kíváncsiság tükröződött.

-    Na, mi volt? – kérdezte Niel a kíváncsiságtól türelmetlenül.

-    Hát, megbeszéltünk ezt is, azt is… - válaszoltam bizonytalanul. Nem éppen én voltam az, akivel erről beszélni kellett volna.

-    Mi van, Jihyun? – nevetett fel L.Joe. – Biztos, hogy te is ott voltál?

Válaszként csak megütöttem a vállát. Nem voltam éppen vicces kedvemben. Niel arcán átfutott valamiféle felismerés és úgy döntött, Rickyt kérdezi ki valahol távol tőlünk, szóval L.Joe-val ketten maradtunk. Felsóhajtottam, és leültem a legközelebbi székre. Fáradtan döntöttem hátra a fejem. Túl sok információ ért így hirtelenjében. Nem voltam itt még egy napja sem, mégis ennyi minden a nyakamba zúdult. A tetejébe folyamatosan azokon a fűzfákon gondolkodtam, és már teljesen belefájdult a fejem.

-    Valami baj van? – kérdezte L.Joe és ő is leült mellém.

-    Csak fáradt vagyok egy kicsit… Sok volt ez így hirtelen.

-    Fáradt vagy!? Egy hetet átaludtál! – Ismét kapott tőlem egy gyenge lökést, mire végre felfogta, nem vagyok ilyen hangulatban.

-    Tudod – kezdte újra némi hallgatás után -, örülök, hogy visszatértél. Nem is, köszönöm, hogy visszatértél!

A hallottak megleptek. Felemeltem a fejem és hosszasan ránéztem.

-    Te biztosan az az L.Joe vagy, akit megismertem?

-    Nem is tudom. Te ugyanaz a Jihyun vagy, akit megismertem? – Komoly volt, a kérdése elgondolkodtatott. Nagyon sok minden változott azóta, hogy azon az éjszakán összetalálkoztunk. Emlékszem, utáltam, a hátam közepére sem hiányzott L.Joe, most pedig itt ülünk együtt és beszélgetünk. Így van, nem veszekszünk, beszélgetünk.

-    Tudod – szólt újra -, eleinte ki nem állhattalak. Ez nem a te hibád volt, akkor mindenkit utáltam. De az idő valóban gyógyír a sebekre, végre sikerült eltemetnem Sent és feldolgoznom, hogy nincs többé. Ezzel együtt ráébredtem valami másra is.

-    Ráébredtél valamire? – kérdeztem vissza kíváncsian. Furcsa érzésem lett, egy meleghullám söpört végig rajtam. Vajon mit akar mondani? Hirtelen eszembe villant az indulás előestéje és a csók. Kis híján a számhoz kaptam, de nem akartam a gondolataimat ilyen könnyelműen elárulni neki. Inkább csak vártam, mit fog mondani.

-    Igen, rádöbbentem arra… - húzta az időt, közben merengve nézett el a szoba legtávolabbi sarka felé. – Rádöbbentem arra, hogy nagyon kell vigyázni rád. Ha egy pillanatig is szem elől veszítelek, már valami bajba keveredsz. Néha még az sem elég, ha figyelek rád! – Mire ezt végigmondta, már kuncogott, de hangjából azért nem tűnt el teljesen az aggodalom. – Megpróbáltalak otthon tartani, de ez nem sikerült. Akkor jobb híján, azt hiszem, kénytelen leszek itt rajtad tartani a szemem és megvédeni téged! Nem hagyhatom, hogy még egyszer történjen veled valami, főleg nem miattam, mert fontos vagy nekem.

-    L.Joe… - Meghatott, de nagyon. Hogy őszinte legyek, nem erre számítottam, de majdnem felért ez is egy vallomással. Legszívesebben megöleltem volna, de nem mertem. Az egész pillanat annyira valószerűtlen volt, hogy azt hittem, ha megmozdulok, vége lesz, elillan, mint a kósza lepkék, akikhez ha túl közel mész, elrepülnek.

-    Most meg miért nézel így rám? – kérdezte értetlenül. – Rosszul vagy? Héj, Jihyun! Mondj már valamit… - próbált mozgásra bírni, de nem mozdultam. Végül elnevettem magam és hálás tekintettel ennyit mondtam:

-    Köszönöm!

L.Joe elmosolyodott, majd magához ölelt. Egyik kezét a hátamon pihentette, másikkal a fejemet simogatta. Közben mintha motyogott volna valamit, de nem értettem. Épp elég volt nekem, hogy most itt van, a melegség, ami áradt belőle, a szeretete és a törődése. Nem akartam, hogy vége legyen a pillanatnak, túlságosan boldog voltam. Bizonytalanul emeltem fel én is a kezeimet és lassan átfontam az ő háta körül. Igen, ennyi elég volt: egy szemernyi boldogság a sok szenvedés közepette, mint egy kis zátony a hatalmas óceánban. Azt kívántam, bár soha ne lenne vége, de az igazi szenvedés ekkor még el sem kezdődött…