23. fejezet

Gaur hideg rettegése még sokáig követte a menekülő Rövidkardosokat. Messzire hajtotta őket; fejvesztett menekülés lett a korábbi meglepetés-támadásból. Az erősebb idegzetűek igyekeztek valamiféle rendszert vinni a visszavonulásba, de nem jártak túl sok sikerrel. Az árnyéklény már rég visszatért a fészkébe, de ők még mindig úgy érezték, mintha a nyomukban lenne. A homály belepte a szívüket, s egykönnyen nem eresztette.

Mire kellő közelségbe értek a Rövid Kardok klánja fő táborához és Alena úrnőhöz, sikerült némi bátorságot összeszedniük. Úgy érezték, ha valaki, hát az úrnő képes lenne akár még egy árnyéklényt is ledönteni. Mégis volt bennük némi öröm, hogy akkor nem volt velük, mégiscsak féltették.

Changjot egész úton visszafelé gondok emésztették. Folyamatosan ott csengtek a fülében C.A.P. szavai, amik a kihallgatás során hangzottak el. „Elgondolkodtál már azon, miért vagy olyan fontos az úrnődnek? Biztos vagy benne, hogy a Rövid Kardok klánja az otthonod?”

Ostobaság! Persze, hogy biztos benne! Mi más lenne az otthona, ha nem az, ahol egész eddigi életét töltötte!? Biztosan megpróbálta manipulálni valamivel, talán a mindent látó szemével képes olyan víziókat is alkotni agyába, amik valójában nem is léteznek.

De mégis, valami volt benne, ami nem hagyta nyugodni. Emellé jött még ez a furcsa érzés is, amit azóta érzett, hogy lelőtte a kulcs-lányt. Csak nem bűntudata volt? Számtalan emberrel végzett már hidegvérrel, sokszor még élvezte is szenvedésüket, most azonban bűntudata támadt. Valami furcsa volt számára abban a lányban, már akkor is érezte, amikor harcoltak. Talán ezért kegyelmezett neki meg akkor is, ez a furcsa érzés volt az. Mindennek tetejében még azt is mondta, furcsa álmai vannak… Szóval nem ő lenne az egyetlen, aki ilyeneket álmodik?

Utálta az éjszakákat, egyszerűen utált álmodni. Minden látomása sötét volt és hideg, mintha a föld alól, a túlvilágról jönne. Kicsit hasonlított Gaur rettegésére, mégis más volt. Sokkal mélyebb és hidegebb. Talán ez lehetett az oka annak, hogy nem ijedt meg annyira az árnyéklénytől, hogy képes volt ellenállni a homálynak, a félelemnek, ami messze előtte és mögötte járt.

Hamarosan elérték a Rövid Kardok klánja táborát. Meglátszott rajta, hogy ez a fő csapat táborhelye. Alena úrnő ugyanis nem tartott semmitől és senkitől, így nem vette igénybe a hatalmas fák törzsét, hanem sátrakat vertek. Viszonylag nagy volt a tábor, nagyjából hatvanan lehettek itt. Changjo magabiztos léptekkel haladt el a sátrak rengetege között, míg el nem érte a legnagyobb és legdíszesebb sátrat – az úrnőét. Az ajtónál őrködő két Rövidkardos hamarosan beeresztette.

Alena úrnő ott ült a bejárattal szemközt felállított trónusán és szokásos szigorú tekintetével várta az érkezőket. A vereség híre már korábban eljutott hozzá, korábban, minthogy az a harcosok számára nyilvánvalóvá vált volna.

-    Úrnőm – ereszkedett térdre a fiú a trón előtt.

-    Visszatértél, Changjo – szólalt meg kevésbé szigorú hangon. – Halljuk, mi mindent tudtál meg!

-    Igenis! – és ezzel a fiú belefogott, hogy jelentést tegyen mindenről, ami azóta történt, hogy külön feladatával elvált a klántól.

-    Összességében tehát – fejezte be a jelentést -, az Arany Kastélyban is minden jól halad, hamarosan átvehetjük a hatalmat. Ami pedig a csapatukat illeti, mielőtt eljöttem volna, sikerült néhány szót váltanom a kémünkkel. Ha igaz, amit mondott, a Sebes Árnyak rájöttek, ki a fehér angyal. Az Aerin nevezetű lány, aki folyton a klánfőnök mögött lohol.

-    Nagyon jó – mosolyodott el elégedetten Alena. – Minden jól halad…

-    Engedelmével – kezdett bele Changjo. Nem hagyták nyugodni gondolatai, muszáj volt megbizonyosodnia valami felől. A jelentéséből kihagyta C.A.P. szavait, amik a kihallgatáson hangzottak el. Nem volt benne biztos, hogy az úrnő nem tud róla, de amennyire csak tudta, igyekezett titokban tartani.

-    Mondjad, Changjo – szólt az úrnő nyájasan. – Látom, hogy szívedet gondok emésztik. Halljam hát, mi okozza ezt!

-    Úrnőm, kérem, mesélne nekem a családomról? Hogy kik voltak és mi történt velük pontosan? – Nem mert Alena szemébe nézni, félt attól, hogy haragra gerjed és megbünteti. Egyszer már része volt Alena büntetésében, még egyszer nem szerette volna átélni.

-    Miért érdekel? – vonta össze szemét a nő. – Ám legyen, jogod van tudni róla. Édesapád és édesanyád is a klánért haltak meg. Hű embereim voltak, akik képesek voltak életüket áldozni értem. Mindketten egy csatában estek el, a Sebes Árnyak kíméletlenül végeztek velük.

-    Így történt volna… - nézett továbbra is maga elé Changjo. – És mi van a testvéremmel? Nem volt testvérem?

-    Ahogy mondod, nem volt – mondta Alena hűvösen, kimérten.

-    De hogy lehet, hogy rajtam is megvan a kulcs, úgy, ahogy azon a Sebes Árny-lányon is, akit el kellett rabolnom a kinti világból?

-    Changjo – állt fel az úrnő trónusáról, hogy közelebb jöjjön a fiúhoz. Changjo összehúzta a szemét, megijedt, hogy most jön a büntetés. Elképesztően kegyetlen tud lenni, a mindent halló fül talán még a szemnél is kegyetlenebb kínzásokra képes. A fájdalom azonban elmaradt. Alena felegyenesítette a fiút és mélyen a szemébe nézett. Nem sok magasságkülönbség volt köztük, így majdnem pont szemmagasságban álltak. Alena aztán átfonta a kezét a fiú nyaka körül és a fülébe suttogva folytatta:

-    Az istenek néha kegyesebbek, mint azt gondolnánk! Changjo… ugye nem akarsz te is elárulni engem?

Ez az utóbbi mondat olyan volt, mintha egy kést döftek volna Changjoba, a fülétől kiindulva végig mindenében érezte a fájdalmat. Arca eltorzult és egy pillanatra megingott. A fájdalom mintha hosszú órákig tartott volna, holott csak néhány másodperc volt az egész.

-    Nem, úrnőm – nyögte, ahogy elmúlt a kínzó illúzió.

-    Helyes! – futott ördögi mosoly az úrnő szájára. Elengedte a fiút és visszasétált a trónjához. – Most menj és pihenj le! Aludd ki fáradalmaidat és kétségeidet, hogy holnap újra az a Changjo legyél, aki voltál! Korán indulunk, úgyhogy feküdj le minél előbb!

Changjo bólintott és kihátrált a sátorból. Soha nem mert volna hátat fordítani Alenanak. Igazéból szerette és tisztelte úrnőjét, de mégis ott volt benne a nőtől való rettegés. Bizonyos fokig utált egyedül maradni vele, a sok együtt töltött perc ellenére is. Visszavonult a számára kijelölt sátorba és megpróbált elaludni. Álom azonban nem jött egykönnyen a szemére, leginkább azzal kínlódott, hogy elkergesse aggályait és ismét megkeményítse szívét. Emberi oldala azonban hamarosan átvette felette az uralmat, az átvirrasztott éjszakák és hosszú utak mind rányomták bélyegüket és lassan elaludt.

Amikor kinyitottam a szemem, csak fehérséget és fényt láttam. Valami puha volt alattam, a szél pedig lágyan lengedezett. Olyan kényelmes volt, hogy legszívesebben meg sem mozdultam volna. Nem éreztem magamban semmi erőt, egyszeriben olyan könnyűnek és üresnek tűntem. Mint egy szellem, vagy mint maga a szél…

Hamarosan tudatosult bennem, hogy állok. Nagy nehezen kirántottam magam kábulatomból, hogy jobban körülnézzek. Valahol a felhők felett lehettem, egész pontosan a felhőkön álltam. Utat alkottak alattam, mögöttem, ameddig a szem ellátott, addig kanyargott, talán még tovább is. Előttem nem sokkal egy hatalmas pavilon állt, arany színe úgy csillogott, mint maga a nap. Vajon hova kerültem?

Az egész hely olyan ismerősnek tűnt. A felhőút, az arany pavilon és ez a fehérség, ami szinte már nem is csak egy szín, inkább egy érzés volt. Igen, jártam már itt azelőtt… álmomban! Egy pillanat alatt minden eszembe jutott, az egész álom. Pontosan azon a ponton álltam, ahonnét lezuhantam. Mi történhetett velem?

Nem tudtam felidézni egyetlen emléktöredéket sem az álmomon kívül, még azt sem tudtam, ki vagyok. Furcsa, üres érzés volt. Tanácstalan voltam, mihez kéne kezdenem itt, a semmi közepén? Hirtelen belém villant egy érzés. Erős vágyakozás, hogy elérjem a pavilont, hogy beléphessek oda. Jobb ötlet híján végül úgy döntöttem, bemegyek.

A verandára néhány aranyozott lépcsősor vezetett fel. Fellépkedtem rajtuk, onnét azonban nem volt tovább. Nem láttam ajtót, amin beljebb lehetett volna menni a pavilon belsejébe. Maga az épület hatalmas volt, talán egy életbe is beletelhet, mire megkerüli azt az ember. Hol lehet bemenni?

Néhány helyen közelebbről is megnéztem a falat, de semmit nem találtam. Nem volt más választásom, körbe kellett mennem, hogy szétnézzek, bármilyen hosszúnak is tűnt az út. Alig tettem meg néhány lépést, amikor váratlanul egy hang szólt hozzám:

-    Az ajtó ott van, ahol szükség van rá. Az ajtó előtted van, ha akarod, de soha nem találsz rá, ha keresed. Lépj be, Yoon Jihyun! – A hang kimondhatatlanul kellemes volt a fülemnek. Mintha a világ összes hangszere egyszerre zendített volna rá a legszebb muzsikára, emberi szavakkal leírhatatlan volt. Nyugodt volt és lágy, kellemes, gondoskodó, mintha hazatértem volna.

A hallottakat viszont nem sikerült megértenem. Az ajtó ott van, ahol szükség van rá? Továbbra is tanácstalanul álltam a fal előtt. Behunytam a szemem, hogy megnyugtassam magam, hogy valahol belül találjak válaszra. Elképzeltem, ahogy egy ajtó nyílik előttem, hogy belépek az ismeretlenbe. Legnagyobb meglepetésemre mikor kinyitottam a szemem, az „ajtó” valóban ott volt – balra tőlem egy díszes, boltíves átjáró nyílt a falba. Nem mondhatnám, hogy öröm, inkább megkönnyebbülés futott át rajtam, ahogy megláttam.

A hang nem szólt többet, mintha eltűnt volna. Már nem éreztem magam hívatlan vendégnek, úgyhogy nyugodt szívvel léptem be. Nagyjából tíz percig tartott, mire átértem az átjárón, pedig nem tűnt hosszúnak. Eddigi idő-, tér- és távolságérzékem valahogy teljesen csődöt mondott ezen a helyen.

Miután kiléptem az átjáróból, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Egy hatalmas kertben találtam magam. Valahol a közelből egy patak csobogását lehetett hallani, lágy szellő susogtatta a lombokat. Itt-ott mesterien faragott szökőkutak és medencék tarkították a látványt, két oldalról füzek, távolabb pedig nyírek és nyárfák álltak csoportosan. Mindenfelé virágok nyíltak, mintha egy gondoskodó kéz hintette volna szét őket. Méhek zümmögtek, pillangók repkedtek és madarak csipogtak szüntelenül. Mégis olyan volt, mintha csend ereszkedett volna a helyre, a nyugalom szinte kézzelfogható volt. Az ég csaknem lilás fényben úszott, az egész olyan volt, mint egy álom.

Csak sétáltam előre, megbabonázva, azt sem tudtam, hova nézzek hirtelen. Hamarosan egy oszlopokkal szegélyezett, minden oldalról nyitott csarnokot fedeztem fel a fák árnyékában. Odabent több tucat pamlag állt körbe-körbe, olyanok, amelyekhez hasonlót az ember csak a görög mitológiában találhat. A csarnok közepén egy magas, kis kör alakú kőasztalkán egy hatalmas kristálygömb hevert. Az asztal gyönyörűen ki volt faragva, indákkal és levelekkel díszített mintáján itt-ott eszményi emberalakok is feltűntek. Az egyetlen folt a helyen az üresség volt: rajtam kívül egyetlen emberrel sem találkoztam.

Hamarosan ez is megváltozott. Egyszeriben különös hosszú ruhákba öltözött fiatal férfiak és nők jelentek meg a csarnok túloldaláról és könnyed léptekkel szállingóztak befelé. Mind-mind megállapodott egy pamlag előtt, majd mögöttük megjelent egy pár. Mindannyian gyönyörűek voltak, de ők ketten messze kiríttak közülük. Mind a férfi, mind a nő a többiekéhez hasonló, teljesen fehér ruhát viselt. Nyugodt léptekkel közelítettek felém kéz a kézben. Amikor a csarnok elé értek a kikövezett útra, amin eddig én is haladtam, megálltak és intettek, hogy jöjjek közelebb. Fenségesek voltak. A nőnek szinte combig érő hosszú szőke haja volt, hatalmas kék szemei és barátságos arca. Homlokán egy ezüstkorona futott körbe, aprólékos díszítéssel, orra fölött pedig egy cseppet alkotott. A férfinek ugyanolyan hosszú, szőkés-barnás haja volt és valamivel sötétebb szemei. Az ő homlokán is ült egy korona, ez azonban aranyból volt, fülei fölött pedig két zöld, drágakőből kirakott levél díszítette.

-    Üdvözlünk az Acronison, Yoon Jihyun! – szólalt meg a férfi – vagy legalábbis hangot adott ki, a szája ugyanis nem mozdult, mégis hallottam. Talán a gondolataimban? – Én Celeborn vagyok, a leghatalmasabb az istenek között, ő pedig a feleségem, Celestia – mutatta be magukat. Hirtelen sok mindent tudtam volna kérdezni tőlük, elragadott a hév. Tekintetük azonban egy pillanat alatt megnyugtatott, barátságos mosolyuk úgy hatott, mint a napfény a fiatal növényeknek.

-    Mi az az Acronis? – tettem fel az első kérdést. Furcsa volt, próbáltam kinyitni a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Én is ugyanúgy a gondolataimmal tudtam társalogni velük.

-    Az Acronis az istenek kertje – vette át a szót Celestia. – A hely, ahová ember soha nem teheti be a lábát, hacsak nem hívjuk.

-    Ezek szerint… meghaltam volna? – futott át agyamon a felismerés. Nem emlékeztem semmire, de valamiféle fájdalom nyilallt a mellkasomba.

-    Így van, Jihyun – mondta még mindig a nő. – Meghaltál, pedig még nem kellett volna. Feláldoztad magad valakiért, akinek lejárt volna az ideje.

-    Ezt tettem volna? – merengtem el, de semmi nem jutott eszembe, bárhogy is próbálkoztam. – És ő jól van?

-    Testileg semmi baja, szívét azonban belengi a gyász és a bűntudat. Bosszúvágya nőttön nő, úgy érzi, elmulasztott valamit, amit megtehetett volna korábban és felelősöket keres, akire rázúdíthatja érzéseit, melyeket képtelen magában tartani.

-    Értem… - feleltem. Többet nem tudtam rá mondani, nem tudtam eldönteni, jót tettem-e vele azzal, hogy meghaltam helyette. De ha ilyet tettem, biztosan fontos volt számomra.

-    Neked viszont, Jihyun – szólt ismét Celeborn -, fontos feladatod van még. Nem sikerült életedben elvégezned, így visszaküldünk, hogy teljesíthesd.

-    Fontos feladat? – ismételtem.

-    Ha sikerül teljesítened, tovább élhetsz, ha elbuksz, meghalsz. Azt nem árulhatjuk el, mi ez a feladat. Ha eljön az ideje, rá fogsz jönni magadtól. Azt azonban ne feledd, ez a feladat a tiéd, nem adhatod át másnak téves látomások miatt.

-    Akkor most… el kell mennem innét? – kérdeztem csalódottan.

-    Tudom, hogy nehéz. Senki nem képes eljutni a pavilonig, ha azonban mégis sikerül neki, nem kíván megválni Acronis szépségétől. Kénytelen leszel elfelejteni mindent, amit itt láttál és éreztél, és a feladatodra koncentrálni. Elfendil lesz a kísérőd, aki visszavezet az emberek világába. – Míg ezt mondta, maga mellé intett egy gesztenyebarna hajú fiatal férfit. Ő fakó bíbor és lila színű ruhát viselt, homlokán rézkorona futott körbe. Fiatalabbnak éreztem Celebornnál és Celestiánál, bár a korukat nem lehetett meghatározni. Mind olyan fiataloknak néztek ki, tekintetük azonban több százezer év bölcsességét és tudását hordozta magában.

-    Sok szerencsét, Jihyun – mosolygott még egyszer rám Celestia. – Az istenek áldása fog utadon kísérni!

Nem tudtam mit mondani vagy tenni, legközelebb már csak azon kaptam magam, hogy Elfendillel sétálunk a felhőúton. Nem tudtam, mennyi ideje indulhattunk el, Celestia mosolya lehet hosszú órákra, hosszú évekre is elvarázsolt.

-    Milyen messze van az úti célunk? – kérdeztem kísérőmtől.

-    Emberi értékekkel mérve nagyjából hét napkelte az út – szólalt meg először Elfendil. A hangja fenséges és nemes volt, szelídség és hűség, erő és bátorság szűrődött belőle.

-    Tudok annyit menni?

-    Nem kell aggódnod! Itt vagyok melletted, meg tudod tenni az utat! – mosolygott, mosolya erőt adott tagjaimba, legfőképp lábaimba. Hosszú ideig képes voltam ismét menni, ahányszor pedig újra elfáradtam, egy újabb mosollyal feltöltött energiával.

-    Te minek az istene vagy, ha megkérdezhetem? – szóltam hosszú idő, talán két nap elteltével újra.

-    Az emberek szívében lakozó jóság és szelídség, az egymás iránt érzett hűség és a nemes erő, a lovagias bátorság megtestesüléséből jöttem létre. Fáradt óráikban segítem a vándorokat, kik hozzám kiáltanak, és ott lebegek minden bátor harcos felett oltalmazólag. Téged is őrizlek, mióta csak nekikezdtél hosszú utazásodnak.

-    Miféle hosszú utazásnak? Nem emlékszem semmire, a fejem üres, csak tiszta érzéseim vannak, de emlékem vagy gondolatom egy csepp sem. – Egy pillanatig szinte kétségbeesetten beszéltem, de nehéz volt negatív érzelmeket táplálni ezen a helyen. Elfendil nem szólt semmit, némán baktattunk tovább.

Az út valóban hosszú volt, se előre, se hátra nem láttam semmit, csak a nagy ürességet és a felhőutat. Azt hittem, soha nem érünk a végére, mégis kellemes volt itt lennem Elfendillel, mintha Acronis egy darabját tudhattam volna még magaménak. Aztán egyszer vezetőm eltűnt előlem és egyedül maradtam. Ijedten néztem körbe, tekintetem semmiről semmire járt.

-    Minden jót, Jihyun! – Mintha Elfendil hangját hallottam volna valahonnét a távolból. Egyszer csak a felhőút elkezdett megszűnni mögöttem. Szaladni akartam, de nem volt már erőm, és az út előttem is eltűnt. Se előre, se hátra… merre kéne hát futnom?

-    Elfendil, hová tűntél? – kiáltottam volna utána, de már a gondolataimnak sem volt hangja. Mintha valami nagy áradat tartott volna felém, olyan érzés volt, mintha a hullámok egyszeriben összecsapnának a fejem felett és én süllyednék a tenger végtelenségébe – pontosan így éreztem magam. Aztán egy pillanat múlva, mely hosszú éveknek tetszett, mintha kibukkantam volna tenger mélyéről a friss levegőre, felpattantak a szemeim.