25. fejezet

A két nap rendkívül gyorsan repült el. Az előkészület napjai voltak, legfőképp a Zöld Íjászoknak: búcsút kellett mondaniuk családjaiknak, barátaiknak és minden számukra fontos személynek és tárgynak; viszontlátásban nem reménykedtek. Pontosan senki nem tudta, mi fog történni a téli napforduló éjjelén, ahogy azt sem, mi lesz a győztessel. Ezt a feladatot azonban így is vállalni kellett, különben őseik nem nyugodhattak volna békében sírjaikban.

A Zöld Íjászok mégis nagylelkűnek bizonyultak: nem csupán három hétre elegendő élelmiszertartalékot készítettek össze az útra, de mindenkinek járt egy, az ismeretlen területek telének megfelelő öltözet, egy vastag takaró az éjszakákra és egy szürke köpeny a láthatatlansághoz.

Ezt a két napot teljes egészében L.Joeval, Niellel és Rickyvel töltöttem. Kívülről gondtalannak tűnően beszélgettünk apró, jelentéktelen dolgokról és boldogan játszottunk együtt, belülről mégis mindannyiunkat kétségek és gondok emésztették. Vajon képesek leszünk kitartani mindnyájan a végsőkig? Életünk, az egész csapat élete egy vékony hajszálon függött, csak imádkozhattunk, mást nem nagyon tehettünk.

Az indulás napján, számításaim szerint december tizenkettedikén, a Zöld Íjászok megvendégeltek minket még egy kiadós reggelire, aztán nagyjából kilenc óra körül indulhattunk el. A földalatti csarnokokból egy hosszú alagút vezetett ki, majd egy barlangnyíláson keresztül bukkantunk ki a felszínre. A kinti hideg szél egy pillanat alatt megcsapott minket. Ha nem lett volna a Zöld Íjászok vastag téli ruhája, sapkákkal, kesztyűkkel és bélelt csizmákkal felszerelve, talán hamar mind megfagytunk volna. A felszerelés nagy részét sikerült ráaggatni egyetlen lovunkra, Bathara. A hűséges állat már napokkal ezelőtt visszatalált gazdájához, Rickyhez, most pedig rendkívül nagy hasznát vettük. Őt is rendesen bebugyolálták különféle szőrmékbe, lábára pedig a miénkhez hasonló csizmák kerültek, hogy kényelmesebben tudjon haladni a nagy hóban is. A maradék ennivalót és a takarókat mindenki a maga kis szövethátizsákjában cipelte.

Eleinte fáztam, de ahogy egyre többet gyalogoltunk, ez megváltozott. A köd nagyon sűrű volt, szinte látni sem lehetett tőle; a szürke téli napsugarakat csak nagyon minimálisan engedte át. Kitaposott ösvényen haladtunk, a kopasz téli fák komoran szegélyezték az utat. Csend volt, az egyetlen hangot a lábunk alatt ropogó frissen hullott hó adta. Jó érzés volt benne lépkedni, régi emlékeket idézett. Egy időre behunytam a szemem és megpróbáltam magam elé képzelni, milyen is volt otthon a tél: a közös játékok a hóban ChanHeevel és a barátainkkal, a vad hógolyócsaták, amikben folyton alulmaradtam, a nagy hóemberek, a szánkózások. Valahogy mégis mindez annyira valótlannak tűnt, mintha egy másik életben történt volna. Nem volt már honvágyam, egy ideje teljesen elmúlt. Már abban sem voltam teljesen biztos, hogy szerettem volna egyáltalán hazajutni.

Ahogy végignéztem a klántagokon, mindannyiukat a kinti világ ígérete hajtotta, egy új élet, hogy végre olyanná válhassanak, mint minden más ember. A két világ azonban merőben különbözött, különböztek az értékek, a szokások, a fejlettségi szint. Otthon minden könnyebbnek és biztonságosabbnak látszott, valahogy mégis úgy éreztem, itt vagyok igazán otthon. Nem utolsósorban annyira megkedveltem már az ittenieket, legfőképp Nielt, Rickyt, C.A.P.-et, Aerint, Chunjit és L.Joet, hogy nem szerettem volna elveszteni őket. Vajon találkozhatunk még újra odakint is?

A menet lendületesen haladt előre. Lorian gyors és könnyed léptű, derék fiatalember volt. Hosszú szőke haja, barátságos arca és sokat látó kék szemei nemességet tükröztek. Mintha az istenek közül pottyant volna a földre, tartották róla és húgáról, Lenináról, sokan a Zöld Íjászok közül. Valóban olyannak is tűnt, bár fogalmam sem volt, hogy néznek ki az itteni istenek.

A kopár, sziklás hegygerincek, melyeket már korábban is figyeltem, egyre közelebb kerültek és hamarosan már a lábaik előtt jártunk. Lorian elmondása szerint erre valamivel biztonságosabb volt az áthaladás, mert az erdő vadjai nem mertek errefelé tanyázni; féltek a hegyek szellemeitől, az árnyéklényektől. Ők azonban csak ritkán jártak le, nem szerettek feleslegesen kimozdulni fészkeikből, főleg nem télen. Mindezek mellett a táj a hegyek lábainál valamivel egyenletesebbé is vált, megkönnyítve ezzel a haladást. Egyedül abban kellett reménykednünk, hogy sziklaomlás nem következik be, de ehhez biztonságos távolságot tartottunk a hegyektől.

Már jócskán elmúlhatott dél is, mire az első nagy pihenőt tartottuk. A hegyektől nem messze, a fák között telepedtünk le. A tűzgyújtás nem ment valami könnyen, de szerencsére volt elég száraz fa. Sok időt nem kívántunk elvesztegetni. C.A.P. és Lorian a térkép fölött tanácskoztak, másik olyan helyek után kutatva, ahol az istenek vértje lehet. Szükség volt egy B tervre, arra az esetre, ha a szentélynél nem találnánk semmit, méghozzá minél előbb.

Viszonylag nyugodt volt mindenki, mégis alig vártuk már, hogy továbbinduljunk. A hegyekből ugyanaz a félelem és hideg szűrődött, amit Gaur, az árnyéklény hordozott magával. Le sem lehetett volna tagadni, hogy valahol a hegyekben fészkelnek.

Én Rickyvel, L.Joeval és Niellel ültem együtt, míg ettünk. Nem sokkal indulás előtt azonban Ricky eltűnt valamerre. Hiába kerestem, nem láttam sehol. Gyanúm még közel sem oszlott el, most pedig újabb lángra kapott. De nem szerettem volna szólni róla senkinek, inkább magamban figyeltem. Tisztán emlékeztem, L.Joe mit mondott a múltkor a magányos hősködésről és még szinte éreztem is a következményeit, de akkor is így láttam jobbnak. Nem szerettem volna Rickyt ártatlanul bevádolni az egész klán előtt, amikor végre elkezdtek némi bizalmat szentelni neki. Ezzel együtt nem tudtam kiverni a fejemből azokat a szavakat, amiket akkor mondott, amikor ismét rám bízta a kardját. „Ha úgy gondolod, elárulom a klánodat, legyél te az, aki megöl ezért!” Nem szándékoztam megölni, képtelen is lettem volna rá, elvégre nálam sokkalta jobb harcos volt, mégis teherként nyomott a felelősség. Bíztam benne, hogy nem jön el az a pillanat, amikor választanom kell egy barát és a klán között.

Nem időztünk itt túl sokáig, ahogy mindenki szusszant egyet, már mentünk is tovább. Lorian igyekezett még sötétedés előtt elvezetni a hegyektől, de lassabban haladtunk, mint gondolta, így az éjszakát egy sziklabarlangban töltöttük. Másnap is még végig a hegyek alatt mentünk, néha-néha baljós rikácsolásokat hallva a szirtek felől. Közös megállapodás alapján végül idejekorán elkanyarodtunk az árnyéklények otthonaitól, mielőtt egy esetleges összecsapásra került volna sor. A második estét így már ismét mélyen az erdőben töltöttük.

Még ezen a második napon történt, nem sokkal az után, hogy végleg búcsút vettünk a komor csúcsoktól, hogy íjász felderítőink kevésbé boldog híreket hoztak.

-    Uram, követnek minket – jelentette komolyan Loriannak az egyik íjász. – A Rövid Kardok klánja az. Három, nagyjából húszfős csapattal távolról, míg egy kisebb, talán ha vannak hatan, nyíllövésnyire mögöttünk. Rendkívül óvatosak, csak puhatolóznak mögöttünk.

-    Nem támadás lehet a céljuk – gondolkodott hangosan az Íjász úr. – Azt várják, hogy elvezessük őket az istenek vértjéhez. De honnét tudhatják, hogy oda tartunk? A mindent halló fül…?

-    Nem – rázta meg a fejét C.A.P. – Nyilván régóta figyelemmel kísérik minden mozdulatunkat. Mióta együtt utazunk, egyértelművé vált, hogy konkrét célunk van.

-    Ezt azt jelentené…?

-    Igen, egy kém van közöttünk. Kiválóan el tudja rejteni szándékát a mindent látó szemem elől is, nem átlagos ember. Már korábban észre kellett volna vennem…

A hír, miszerint egy kém van közöttünk, hamar bejárta az egész csapatot. Mindenki egyetlen személyre tudott csak gondolni, arra, aki épp ekkor sem volt jelen. Görcsösen szorítottam a kardot az oldalamon. A dolgok kedvezőtlenül alakultak, valahogy meg kell védenem Rickyt, nem szabad, hogy az emberek rosszakaratának céltáblájává váljon ismét. Elvégre… még nem volt biztos, hogy ő az áruló. Bárhogy is gondolkodtam, bárhogy is áltattam magam, mindenhogy ugyanarra a gondolatra jutottam, mégsem akartam beismerni, hogy ő az.

Innentől kezdve a hangulat még fagyosabb lett az emberek között, Rickyt többé nem engedték közel magukhoz, ismét magányosan kellett bandukolnia a csapat bal szélén. Lova volt az egyetlen társa, aki nem árulta el.

Bűntudatom volt, amiért így magára hagytam. Amíg mentünk igyekeztem összeszedni a gondolataimat, valahogy belelátni Ricky fejébe, átgondolni a céljait, felidézni mindent, amit eddig mondott és ezek alapján bizonyosságra jutni, de nem sikerült előrébb jutnom. Egyáltalán miért is akart Ricky csatlakozni a Sebes Árnyak klánjához?

Igen, ezt korábban többször is mondta. Neki egyetlen célja van, amit mindennél jobban szeretne: a kinti világban élni. Emiatt Alena is ingatag klántagnak találta, és végül be is következett: elárulta őt. De vajon képes lenne elárulni a Sebes Árnyak klánját is? Mi lenne rá az indítéka? Ricky mindvégig a maga feje után ment, így belegondolva nem is volt olyan jó ember. Igen, L.Joenak igaza volt: önző köpönyegforgató, aki arra az oldalra áll, aki épp közelebb van a játék megnyeréséhez. Tényleg ez lenne az igazi Ricky…? Az a Ricky, akit én ismerek… Vajon csak azért árult el nekünk mindent, amit a Rövid Kardok klánja kiderített, hogy utána kémkedhessen a további fejleményekről?

Egy csúnya gondolatom támadt, amit legszívesebben rögtön ki is téptem volna elmémből. Ricky azért kémkedhet, hogy ezzel visszafogadják a másik klánba, mert ők már sokkal előrébb járnak? Szörnyen elszégyelltem magam, amiért ilyet egyáltalán feltételezni mertem egy barátomról. Nem, túl sokat fantáziáltam már így is, egy dolgot tehettem: beszélnem kell vele. Egyszer azt mondta, engem soha nem bántana, még akkor sem, ha áruló. Vajon hogy érthette ezt…? Mindenesetre, meg kell próbálnom.

Már rég besötétedett, csak a kis tábortüzeink adtak fényt az éjszakába. Nem aggódtunk, a köd annyira sűrű volt, hogy még a fényt is csak közelről lehetett észrevenni. A vacsorán már túl voltunk, az emberek nagy része aludt a fák törzseibe vágott odúkban. Egyedül az őrség volt ébren. Csendesen közelebb lopakodtam Ricky magányos alvóhelyéhez. Legnagyobb meglepetésemre nem aludt, sőt, éberen figyelt, és ahogy meghallotta, hogy közeledik valaki, egyből a kardjához nyúlt.

-    Nyugalom, csak én vagyok – suttogtam. Ricky erre eltette fegyverét és hátrébb kúszott a fa menedékében, hogy én is beférjek.

-    Mit szeretnél? – kérdezte hidegen. Meglepett, hogy velem is így viselkedik, de igazából nem érdemeltem jobb bánásmódot, miután én is csúnyán magára hagytam.

-    Beszélgetni – feleltem.

-    Ha arra vagy kíváncsi, áruló vagyok-e, akkor nincs mit mondanom. Csodálom, hogy egyáltalán megtűrtök még a csapatban – mondta rá nem jellemző hanghordozással. Undor volt a hangjában és lenézés, ellenszenve kézzel tapintható volt.

-    Figyelj Ricky, én…

-    Te sem bízol bennem, ne is próbáld tagadni. Csak tudnám, mit tettem, amivel még a te bizalmadat is elvesztettem? – Szomorú hangja mintha csak a lelkiismeretemé lett volna. Ugyanolyan élesen nyilallt belém a bűntudat, mint azok a nyilak, amik leterítettek nem is olyan régen. Nem feleltem semmit, csak lehajtottam a fejem. Szégyelltem magam; észre sem vettem, mikor lett belőlem ilyen rossz ember.

-    Emlékszel még arra, amikor azt mondtam, harcolnom kell, hogy kijuthassak az erdőből? – Bólintottam, tehát folytatta. – Tudod, nagyon nehéz kitaszítottként élni ebben a világban, úgy, hogy egyik oldalhoz sem tartozol. Az ilyeneknek nincs jövője. Nem hazudtam, eddig egyetlen szavam sem volt hazugság, amit elejtettem, főleg nem neked vagy a Sebes Árnyak közül bárkinek. Egy kis ideig sikerült úgy éreznem, tartozom valahová, hogy mégsem volt felesleges a sok küzdelem, hogy a bajtársaimmal érhet az az öröm, hogy megnyerjük az istenek játékát. De ennek most vége. Te voltál az utolsó, akire számítottam. Kezdetektől tudtam, hogy senki nem fog bízni bennem, mégis felvállaltam, hogy esetleg, ha minden elcsitult, még találkozhassak veled.

-    Ricky – kezdtem volna bele, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

-    Még nem végeztem! – tette mutatóujját a számra. – Olyan sokáig kiálltál mellettem… Tudod, egy pillanatig sem bántam meg, hogy akkor ott megszegtem az úrnő parancsát és nem öltelek meg. De most, hogy már te sem állsz mellettem, minden hiábavalónak tűnik. Ismét az a Ricky vagyok, aki nem tartozik sehová, akinek nincs hová mennie, akinek az élete senkit nem érdekel. De Jihyun, kérlek, egy valamit ne felejts el: amit akkor ott mondtam a dombtetőn, amikor csatlakoztál a csapathoz. Nem fogom megismételni magam, nem használna semmit, csak kérlek, emlékezz rá, és ha a szükség úgy hozza, sújts le a kardoddal! Most pedig menj vissza a saját helyedre, még a végén téged is megvádolnak, amiért velem vagy!

Ricky nem mondott többet, magára tekerte a takaróját és lehunyta a szemét. Egy picit még ültem, éreztem, mondanom kéne valamit, de egyszerűen nem tudtam hangot adni gondolataimnak. Végül szó nélkül felálltam és visszamentem az én odúmba. Többet nem figyeltem arra, hogy észrevétlen legyek, nem érdekelt, ha kiderítik, hol voltam vagy kivel beszéltem. Úgy éreztem, a bűnöm jóvátehetetlen. Ahogy betekerőztem a takarómba, nem bírtam tovább megálljt parancsolni könnyeimnek és végül sírva aludtam el.

Utazásunk negyedik napja, mióta eljöttünk a Zöld Íjászoktól, még baljósabban virradt, mint eddig bármelyik. Az egész tábor már korán felkelt, az időjárás mintha enyhült volna valamelyest, a köd is átláthatóbb volt, mégis rossz érzés tartott fogva mindenkit.

-    A vihar előszele – emlegették sokan a tapasztaltabb íjászok közül.

Sokat nem foglalkozhattunk ezekkel a megjegyzésekkel, ugyanis szorított az idő. Legyen bármilyen is az idő, tovább kellett mennünk, méghozzá minél gyorsabban. Már csak egy hetünk volt a napfordulóig, de Lorian elmondása szerint lassabban haladunk előre, mint azt gondolta. Ha szerencsénk van, pont a napforduló előestéjére érjük el a szentélyt. B tervre tehát többé nem volt szükség, csak abban bízhattunk, hogy eddigi feltevéseink nem voltak tévesek és az istenek vértjét valóban itt találjuk.

Mivel a Rövid Kardok klánja csapata ennyire közel volt hozzánk, vigyázni kellett, mit mondunk ki hangosan, ugyanis nem tudhattuk, Alena mikor hallgat ki minket. Emellé párosult még a kém gondolata is. Sokan megelégedtek már azzal, hogy Rickyt kirekesztették a menetből, voltak viszont néhányan, akik továbbra is gyanúsan méregették a többieket.

Ez alkalommal sikerült gyorsabban haladnunk a vártnál, bár sokakat aggasztott már az is, hogy olyan, mintha nem is jutnánk előre: csak fák és fák mindenhol, de semmi nyoma változásnak. Egyesek kezdték elveszteni bizalmukat a Zöld Íjászokban is, a félelem egyre jobban behálózta a szívüket. Igyekeztek felidézni a Főnök szavait arról a napról, mikor beléptek az ismeretlen területekre és ez némi erőt adott nekik. A kétségek viszont egyre jobban nőttek, főleg, hogy a Rövidkardos csapatok is állandó fenyegetést jelentettek.

Dél körül szokásosan ismét tartottunk egy nagyobb pihenőt. Ricky még mindig magányosan üldögélt a szélen, egyszerűen képtelen voltam közelebb menni hozzá. Annyira szégyelltem magam, hogy nem mertem ismét a szeme elé kerülni. Rosszul voltam egész nap, valami láthatatlan súly nehezedett a vállamra, amit eddig nem éreztem és rossz érzésem volt. Nem tudtam volna megmagyarázni, mitől, de nem éreztem jól magam. A tetejébe ismét kínozni kezdtek a látomások, amiket nem tudtam összerakni. Biztosan éreztem, hogy valami fontos dolgot felejtettem el, de bárhogy igyekeztem, nem állt össze a kép. Mire pihenőt tartottunk, mintha hidegebb is lett volna, én legalábbis vacogtam.

-    Jihyun, jól érzed magad? Falfehér vagy! – szólt aggódva L.Joe. – Gyere közelebb a tűzhöz és ne emészd magad feleslegesen Ricky miatt!

-    Rendben vagyok, csak fázom egy kicsit – feleltem, és közelebb húzódtam mind a tűzhöz, mind L.Joehoz. L.Joe átölelt, hogy még jobban át tudja adni a maga melegét. Végigsimított a hajamon, aztán ahogy elvette a kezét, meglepődve fordult felém.

-    Jihyun, te őszülsz?

-    Miről beszélsz? – kérdeztem hitetlenkedve. Ekkor láttam meg a fehér hajszálat a kezében. A hajamra pillantottam, ami kilógott a sapka alól, a szemeim is elkerekedtek a látványtól. Vastag tincsekben fehér volt a hajam, éles kontrasztot képezve a természetes sötétbarna részekkel. Nem tudtam mit szólni hozzá. Talán annyit aggódtam, hogy már bele is őszültem? Nem, nem lehet, az én hajam nem ősz, hanem hófehér. Mi folyik itt?

-    Csa-csak túl sokat aggódok – préseltem ki magamból a szavakat. – Minden rendben van – mosolyogtam L.Joe-ra. Láthatóan nem győztem meg, mindenesetre egy időre félretette magában a dolgot.

Nemsokára indultunk is tovább. Még mindig nem éreztem magam valami jól, de mindent beleadtam, hogy tudjam tartani a tempót. Talán megfáztam és lázam van, biztos csak ennyi. El sem hiszem, Jihyun, hogy tudsz ennyi gondot okozni a csapatnak. Lehet, tényleg jobb lett volna, ha otthon maradok. Elvégre még semmit nem segítettem nekik, egyedül azt tudtuk meg, hogy Aerin a fehér angyal. Végülis ez is nagy előrelépésnek számít. Aerint azóta éberen őrzik, mindent meg kell tenni azért, hogy ha valaki, hát ő mindenképpen eljusson az istenek vértjéig.

Az út kezdett egyre unalmasabbá és fárasztóbbá válni. Nem lehetett látni semmit a kopár fákon és a ködön kívül, egyszerűen olyan volt, mintha végig egy helyben járnánk. Az energiánk azonban napról napra jobban fogyott. Nem tudtunk éjjelente sem nyugodtan aludni, mellesleg az éjjelek is rövidek voltak. Mivel tél volt, így korán sötétedett és későn világosodott, tehát kénytelenek voltunk sokat haladni sötétben is. Ez volt a legijesztőbb része az utazásnak, ezt utáltam a legjobban. Fáklyákat nem gyújtottunk, vaksötétben araszoltunk előre. Lorian és íjászai számára nem jelentett akadályt a sötétség, majdnem ugyanúgy tudtak tájékozódni, mint nappal. Lenyűgözőek voltak, ahogy elrejtett csapásokra vezettek minket még a legnagyobb sötétségben is. Ha ők nem lettek volna, soha nem jutottunk volna el a szentélyig.

Nem sokkal sötétedés előtt megálltunk és tartottunk egy rövid pihenőt. Ilyenből napközben több is volt, ekkor a felderítők pontosan tájékozódni tudtak a Rövidkardosok csapatairól és felmérhették a távolságukat. Hosszú ideig úgy tűnt, nem kívánnak támadni, de ez egy szempillantás alatt megváltozott.

Egy nyílvessző repült be közénk elsőként. Lorian sikeresen kitért előle, így egy fába fúródott. Ezt hamarosan még több ilyen nyílvessző is követte, valamint minden oldalról kiáltozás és ránk törő Rövidkardosok. Észre sem vettük, mikor kerültek hozzánk ilyen közel a nagyobb csapatok is, ez okozta a legnagyobb problémát. Pillanatok alatt levágtak az íjászok közül talán ötöt is, mire sikerült csatasorba rendeződnünk. Ismét kitört a csata keveredése. L.Joe amilyen gyorsan csak tudott, a közelembe került, és igyekezett megvédeni. Én is előkaptam a kardomat, hogy harcoljak. Eddigi rosszullétem szinte teljesen el is felejtettem már, újult erővel, bár némileg fáradtan vetettem bele magam a harc forgatagába.

A Rövidkardosok még mindig túlerőben voltak, de ha nem lettek volna a Zöld Íjászok, ezt a támadást biztosan nem éltünk volna túl. Általában nem sok ideje van az embernek gondolkodni egy ilyen helyzetben, nekem mégis sikerült valahogy. Ricky jutott az eszembe és utána kutattam a küzdő felek között. Nem láttam sehol. Egy vágással utat törtem magamnak a harc gyűrűjének széle felé. Helyesen tettem, hogy a megérzéseim követtem, ugyanis Ricky pont előttem tűnt el a fák és a köd együttesében. Gondolkodás nélkül utána indultam.

*Ricky pov.*

A Rövid Kardok klánja meglepetés támadása ismét sikerrel járt. Számíthattam volna rá, elvégre ismertem Alena úrnő gondolkodását. Örökké így se, úgy se kísértek volna minket, de ezek szerint most látta elérkezettnek a pillanatot. Úgy sejtettem, a fő célpontjai Aerin, a fehér angyal és Lorian, az útmutató voltak, de ha már úgy alakult, igyekeznek majd minél többet levágni a Sebes Árnyak közül is. Tökéletes volt az alkalom arra, hogy végre leszámoljak azzal a zavaró tényezővel.

Szememet többször is átfuttattam a harcosok között, minden arcot jól megnéztem, de nem találtam. Az úrnő sem volt itt, talán pont oda igyekezett. Ha már elment, akkor mindennek vége, nem találhatom meg. Csaknem kétségbeestem már, amikor mégiscsak sikerült megtalálnom. Három Rövidkardos támadt rá egyszerre, de ő állta a sarat. Miért támadnak rá a Rövidkardosok?

Sokáig néztem küzdelmüket, mire rájöttem, csak álca az egész: igyekezték kivonni őt a csata közepéből, hogy aztán észrevétlenül eltűnhessen. C.A.P. klánfőnök felé néztem. Teljesen lefoglalta a harc és Aerin védelme, nem tudott másra koncentrálni. Végig éreztem, hogy ez az én feladatom lesz, az idő pedig elérkezett.

Egy erőteljes vágással lemetszettem ellenfelem karját, majd átugrottam fölötte és hamarosan sikerült kikerülnöm a csata gyűrűjéből. Az erdőbe szaladtam, arra, ahol ő is eltűnt, amilyen gyorsan csak tudtam. Még az előtt kellett utolérnem, mielőtt odaér az úrnőhöz. Hamarosan már hallottam magam előtt az ágak recsegését, ahogy szaladt előre. Egy pillanatra megtorpantam, hogy körülnézhessek. Végül balra fordultam el, hogy üldözöttem elé tudjak vágni. A tervem sikerrel járt, pillanatok alatt elé kerültem.

-    Eddig, s ne tovább, Barin az Ifjak Tanácsából. Vagy inkább mondjam úgy, kém uram? – szóltam hozzá hidegen. Egy pillanatra mintha meglepődött volna, de aztán arcán bárgyú mosollyal tett egy lépést felém.

-    Szóval tényleg tudtad – mondta mély hangján. – Mindenesetre, jó szolgálatot tettél nekem, elterelted felőlem a gyanút. Nem gondoltam volna, hogy még a klánfőnököt és a kis barátnődet is ilyen könnyen át lehet ejteni – nevetett.

-    Ne légy büszke tetteidre, gaz! – rántottam kardot.

-    Nem értem, miért mondod ezt – nevetett még mindig. – Mi ketten egyformák vagyunk: mind a ketten elárultuk a klánunkat a győzelemért. Rokon lelkek vagyunk, vagy hogy szokás mondani.

-    Egy szót se többet! – feleltem higgadtan. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a szavait. Tisztában voltam vele, mit tettem, tudtam, hogy egy áruló vagyok. Nekem azonban megadatott az újrakezdés lehetősége, nem úgy, mint őneki. Az ő vétke, még ha nem is nagyobb az enyémnél, de számomra elfogadhatatlan. Épp ezért kell nekem végeznem vele, ezzel talán tisztára moshatom magam Jihyun szemében.

Kivont karddal közelítettem felé, majd egy szempillantás alatt rá is támadtam. Neki azonban, legnagyobb meglepetésemre, volt elég ideje ahhoz, hogy kirántsa a kardját és még ki is védje a csapásomat. Ebből a mozdulatból láttam, hogy többet tud, mint amennyit eddig mutatott a klánjának. Nyilván nem hiába állt akkora köztiszteletben, nem csak esze miatt volt az, aki; de azt egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy nálam jobb harcos. Tévedtem. Hirtelen megingott a hitem abban, hogy képes leszek legyőzni, mégsem adhattam fel. Ha kell, akár az életem árán is, de megállítom őt, a Sebes Árnyak klánjáért!

*Jihyun pov.*

Ricky nagyon gyorsan futott, nem tudtam vele lépést tartani. Hamarosan sikerült teljesen lemaradnom, a köd miatt pedig már se látni, se hallani nem tudtam. Vettem egy nagy levegőt, majd ismét megérzéseimre hagyatkozva szaladtam tovább az egyik irányba. Fortuna asszony ismét a pártomon állt, ugyanis hamarosan egy kisebb tisztás közepén újra megpillanthattam Rickyt. Először megbújtam a fák között, nehogy észrevegye, hogy utána jöttem és onnét figyeltem.

Ricky nem volt egyedül, az egyik klántaggal, Barinnal az Ifjak Tanácsából harcolt.

-    Ők meg miért…? – kérdeztem félhangosan. Talán mégiscsak Ricky lenne az áruló? Nem tudtam elhinni… Hazudott, végig hazudott még nekem is.

Valami kimondhatatlan düh kezdett izzani bennem. Tisztán hallottam Ricky szavait, amint arra kér, ha ő lenne az áruló, személyesen végezzek vele. Oda kell mennem, oda kell mennem…

Eleinte úgy tűnt, Barin előnyben van Rickyvel szemben, de valahogy mégiscsak sikerült a fiúnak felülkerekednie. Ha jól láttam, néhány apró, vékony tűt szúrt a férfi testébe úgy, hogy az nem tudott mozdulni.

-    Itt a vége! – mondta kíméletlenül. A pillanat elérkezett, kiugrottam rejtekemből és nyugodt hangon így feleltem:

-    Nem, még csak most kezdődik!

-    Jihyun! – lepődött meg Ricky. Szemmel láthatóan nem számított rám. Kardját leengedte, kis híján kiesett a kezéből. – Mióta vagy itt?

-    Épp elég ideje ahhoz, hogy tudjam, mi történik! Ricky… azt mondtad, soha nem hazudtál, de most már látom, hogy egyetlen becsületes szó sem hagyta el a szád! Védd magad! – Határozott voltam. Belülről éreztem, hogy normál esetben esélyem sem lenne Rickyvel szemben, de ha valóban nem tudna bántani engem, ha legalább ezt az egyet nem hazudta, akkor megölhetem. De képes leszek rá…?

-    Kulcs kisasszony, épp a legjobbkor jöttél! – mondta Barin elgyötört hangon. – Azt hittem, megöl ez az áruló! De vigyázz, nagyon jó harcos! Előbb szabadíts meg ezektől az istenek átkaitól! Ketten legyőzhetjük!

-    Jihyun, meg ne próbáld! – szólt rám egyszeriben szigorúan Ricky. Ismét kezébe kapta kardját és fenyegetően felém nyújtotta. – Hozzá ne érj!

-    Akkor gyere és próbálj meg megállítani! – vágtam vissza, és míg fél szememet végig rajta tartottam, Barin felé fordultam.

-    Én tényleg nem akarlak bántani, de nem hagysz más lehetőséget! – mondta, hangjából kétségbeesés szűrődött. Vett egy nagy levegőt, majd nekem támadt. Nagyon nagy erő volt a csapásában, egyenesen a földre döntött. Kicsavarta a kardot a kezemből, félredobta a sajátjával és puszta kézzel akart nekem támadni. Ekkor valami fülsiketítő zaj ütötte meg mindkettőnk fülét. Ricky már tudta: Alena úrnő itt van valahol és figyeli őket. Nem tudta, mit tegyen, gyorsan kellett mérlegelnie a dolgokat. Végül leszállt rólam és újra a kardjáért nyúlt, hogy végezhessen Barinnal.

Ezt én nem hagytam annyiban, egy kisebb kő akadt a kezembe. Egy pillanatig hezitáltam, ahogy a követ néztem, de végül megkeményítettem akaratomat és elhajítottam. Rickyt a vállánál találta el, szerencsére soha nem tudtam pontosan célozni. Ahogy az ütés érte, visszafordult hozzám. Szemeiből fájdalom és megbánás tükröződött, mintha számon kért volna azért, amit tettem. Újonnan elszégyelltem magam, egyszerűen rettenetesen éreztem magam. Hogy fajulhattak a dolgok idáig, hogy most Rickyvel kell küzdenem!?

A fülsiketítő hang ismét betöltötte a teret, muszáj volt a tenyeremet rátapasztanom füleimre, de mit sem ért. Egy ideig azt hittem, csak valami zúgás, de hamarosan értelmes szavakat vettem ki belőle: öld meg, öld meg őt, Ricky. Alena hangja volt, kétség sem férhetett hozzá. Megrémültem, ahogy Ricky tekintete megkeményedett a hang hallatára. Mintha ő többet hallott volna az üzenetből, mint én. Megrémültem. Ricky felállt és közelebb jött hozzám. Kardját útközben elejtette, helyette egy erőteljes jobb egyenessel jutalmazott. Éreztem, hogy vér szökött a számba, az ütés helye vadul lüktetett.

Félregurultam egy újabb ütés elől, majd talpra álltam. Nem fogom hagyni, hogy ezt tegye, nem adom olyan könnyen magam! Kitértem újabb két támadás elől, de nem figyeltem a helyszínre és nekiütköztem egy fának. Visszadőltem a földre, Ricky pedig kapott az alkalmon. Ráült a derekamra, majd egy mély, átható pillantás után újra megütött. Azt hiszem, az ütései sokkal jobban fájtak már csak azért is, mert ő ütött meg.

Oldalra nyúltam, kezem valahogy egy kard markolatát érte. Elfogott a kísértés, hogy egy gyors mozdulattal hátba döfjem, de nem tudtam megtenni. Nem, képtelen lettem volna megölni a barátomat. Elkezdtek folyni a könnyeim. Miért történik ez? Miért kell így végződnie a dolgoknak?

Ebben a pillanatban hirtelen egy tőr repült el felettem. Ricky még időben észrevette, így sikerült legurulnia rólam, a tőr pedig a valahol mögöttünk térdelő Barint érte.

-    Azonnal fejezd be, Ricky! – csendült fel L.Joe hangja a tisztás túlsó végéből. – Ha harcolni akarsz, válassz valaki hozzád illőt!

És nem is várt többet, mint egy vadmacska, vetette rá magát Rickyre. Ricky félrebukfencezett és felkapta a kardját. L.Joe is előrántotta a magáét és így folytatták a harcot.

-    Te mocsok! Hogy merészeltél kezet emelni Jihyunra? – sziszegte L.Joe, ahogy közelebb került Rickyhez. – Pont Jihyunra!

-    Ehhez semmi közöd! A legjobb, ha félreállsz! – felelt komoran Ricky. Minden erejét összeszedve ellökte magától L.Joet és így folytatta:

-    Félreértetek! Mindannyian félreértettetek! Nem én vagyok az áruló, hanem ő! – mutatott élesen Barinra.

-    Ne higgyetek neki! – nyögte a férfi. Fájdalmai voltak, a tőr a veséjét találta el. – Utána jöttem, hogy megállítsam, még mielőtt újabb titkokat adna át az úrnőjének, de megtámadott… Ha a kulcs kisasszony nem ér ide, már halott lennék!

-    Hazug! – kiáltott rá Ricky. – De attól félek, L.Joe, téged nem tudlak meggyőzni! Figyelj rám! – próbált beszélni, de L.Joe nem hagyta, újból nekitámadott. Ricky sikeresen kitért a rúgás elől, a kard azonban pont telibe találta és mélyen vágott bele a jobb vállába.

-    A következő a fejed lesz! – tombolt L.Joe. Kitépte a kardot az imént ejtett sebből és Ricky fejét készült levágni vele, de a fiú felfogta a csapást saját kardjával. Ismét elég közel kerültek ahhoz, hogy beszélhessen hozzá.

-    L.Joe… Alena úrnő úton van ide… el kell menned innét Jihyunnal, még mielőtt ideér!

-    Ne hazudozz!

-    Nem hazudok…! Ha valakit, hát Jihyunt nem szeretném holtan látni…

-    Mondtad volna korábban, mielőtt te magad próbáltad megölni! – L.Joe szabályosan fortyogott a dühtől, nem látott maga előtt mást, csak Rickyt, az ellenségét, akivel végre végezhet.

-    L.Joe! – kiáltott rá a fiú; mintha még mondani akart volna valamit, ebben a pillanatban ismét felzengett az a fülsiketítően magas zaj, ami Alena érkeztét jelezte. L.Joe kérdőn nézett Rickyre, mire ő bólintott. Még mindig nem volt teljesen meggyőzve, de abban már biztos volt, hogy valami olyan közeledik, amivel ő nem veheti fel a harcot.

-    Tényleg Barin az áruló? – kérdezte immár higgadtabban.

-    Soha nem hazudtam…!

-    Tűnjünk innét! – intett erre L.Joe a fejével.

Én egész eddig eszméletlenül feküdtem, csak a fülsiketítő zajra tértem magamhoz. Fejemet ismét betöltötték a képek a füzesekről, egy lágyan csörgedező folyóról és a két emberről, egy férfiről és egy nőről. Celeborn és Celestia… az Acronis! Hirtelen eszembe villant minden, ami történt velem, amíg „halott voltam”, és a szavak: fontos feladatod van még. Feltápászkodtam. A fejem nagyon fájt, azt hiszem az ütésektől, amiket Rickytől kaptam és az emlékektől egyszerre.

L.Joet és Rickyt láttam meg, ahogy beszélgetnek. Ricky válla súlyosan megsérült, L.Joenak viszont nem volt komolyabb baja. Ricky, az a… nem, nem lehetett áruló!

-    Jihyun, fel tudsz állni? – jött oda hozzám L.Joe. – Gyorsan el kell mennünk innét!

-    Megvagyok, de mi van Rickyvel? – kérdeztem vissza, miközben segített felállnom.

-    Nem ő az áruló… valaki csúnyán átvert minket! Gyerünk!

Végül felkapott a hátára, hogy gyorsabban itt hagyhassuk a tisztást. Ha visszamegyünk a csata helyszínére, ott sem vár nagyobb biztonság, sőt, Alena is követhet minket, de ott talán nagyobb esélyünk van elbánni vele. Az egyetlen, aki Alenaval felvehette a versenyt, az úgyis C.A.P. volt.

Ricky mögöttünk bicegett. Egy métert, ha megtettünk, amikor hirtelen egy tőr repült el mellettünk és találta el Barint. A férfi eddig szenvedett a veséjébe fúródott fegyvertől, ez azonban pontos volt és azonnal végzett vele. Rögtön egy másik tőr is repült felénk, ami egyenesen Ricky hátába fúródott. A fiú arca eltorzult a fájdalomtól, majd összeesett.

-    Ne! – kiáltottam. – Ricky! L.Joe, menjünk vissza! Nem hagyhatjuk itt! Ricky!

-    Nem maradhatunk itt, nem érted? – makacskodott, de éreztem, ő is visszament volna.

Kétségbeestem, mintha valami egy pillanat alatt elszakadt volna. Nem bírtam elmenni, leugrottam nagy nehezen L.Joe hátáról és visszafutottam Rickyhez. Nem halhat meg most itt, azt nem tudnám elviselni. Ricky… annyi rosszat tettem veled, nem hagyhatsz itt!

-    Ricky, Ricky, szedd össze magad! – könyörögtem neki. Magam felé fordítottam és ki akartam húzni a tőrt a hátából, de megállított.

-    Nekem már mindegy – nyögte erőtlenül. Hangja halk volt, ami még jobban megijesztett.

-    Ne mondj ilyeneket! Tarts ki egy kicsit, és azonnal rendbe teszünk! Jól leszel, meglásd!

-    Jihyun… annyira sajnálom… - préselte ki magából a szavakat, de folyton vér bugyogott ki a szájából, megnehezítve a beszédet.

-    Ne beszélj! Nem te vagy a hibás… annyi rosszat tettem veled! Úgy sajnálom, kérlek, ne hagyj itt, jóvá kell tennem valahogy! Ricky, kérlek! – zokogtam. Rettenetesen éreztem magam, egy ilyen ember, mint én, nem hívhatja magát barátnak.

-    Jóváteheted… csak… mondd… meg tudnál… bocsátani? – erőlködött, de a vér ismét feltört.

-    Persze, hogy megbocsátok! Hisz nem is tettél semmi rosszat! Én voltam a hűtlen barát…

-    Jihyun… - mosolygott erőtlenül. – Olyan szép vagy… de mondd… miért fehér a hajad?

-    Az… nem tudom, Ricky! Derítsük ki együtt! – Erre megrázta a fejét.

-    A kém… - próbált beszélni, de muszáj volt megállnia.

-    Ne beszélj! Tudom, nem te voltál! Barin volt, igaz? De nézd, meghalt! Már minden rendben! Nem leszel többé kitaszított, mindenki ismerni fogja a neved: Ricky, a nagy hős, aki megtalálta és elkapta a Rövid Kardok klánja kémét, Barint!

-    Sok mindent el akarok még mondani neked… annyi mindent szerettem volna... – itt tartott egy kis szünetet, zihálva vette a levegőt, nagyokat szippantva, mégsem sikerült eleget beszívnia. – C.A.P. főnök… tudni fogja, mi történt… ő tud mindent Barinról… elmondtam neki, mielőtt idejöttem…

-    Ne erőltesd a beszédet, kérlek! Maradj erős, amíg ide nem érek valami segítséggel, jó? – Próbáltam tartani benne a lelket. Tudtam, hogy odakint talán még mindig dúl a harc, ki tudja, mikor ér rá valaki orvoslásban jártasabb arra, hogy segítsen, mégsem hagyhattam csak úgy itt meghalni. A barátom volt, ha eddig elrontottam mindent, legalább most ne tegyem ezt!

-    Nem, Jihyun… hajolj… kérlek, hajolj közelebb… mondanom kell valamit, de neked… csak… neked… - Ereje már a vége felé járt, mégis küzdött, valamit nagyon el akart mondani. Intett a kezével is, hogy hajoljak közelebb. Teljesítettem kívánságát, közben megszorítottam a kezét. Haldoklott, szemmel láthatóan haldoklott. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy semmit nem tehetek már érte, csak mellette lehetek halála pillanatában.

Közelebb hajoltam tehát hozzá, ő pedig a fülembe suttogott valamit. Először alig értettem, de aztán, mire utolsó erejéből másodszor is elmondta, mindent megértettem. Nyolc betű, nyolc olyan betű, ami felnyitotta a szemem és végre sikerült teljes egészében megértenem Rickyt. A nyolc betű, melyet egész idáig nem tudott nekem elmondani, csak most, utolsó erejével.

A sírás még nagyobb hévvel tört elő belőlem, nem tudtam türtőztetni magam. Egy ideig szorította még a kezem, de aztán szorítása elmúlt, feje pedig lehanyatlott. Én pedig ott maradtam fölötte és csak sírtam, sírtam az elpazarolt pillanatokért és az életért, aminek ilyen hamar ki kellett aludnia.