21. fejezet

Amikor kinyitottam a szemem, egy furcsa helyen találtam magam. Valahol a felhők fölött lehettem magasan fenn az égen. Rendkívül világos volt, csaknem fehér volt már minden, az eget leszámítva, ami gyönyörűen kéklett. Körülöttem is mindenfelé felhők voltak, előttem pedig utat alkottak. Valahova messze vezettek egyenesen, itt-ott enyhén kanyarodva. A távolban egy óriási pavilon körvonalazódott ki. Arany csillogása messzire elért. Nem tudtam, hol vagyok, vagy hogy mit akarok, de ösztönösen megindultam a pavilon felé. Néhány lépés után azonban mindkét oldalamról egyszeriben fekete páncélosok emelkedtek ki a felhőrengetegből és elzárták előttem az utat. Vissza kéne fordulnom?, ötlött fel bennem a gondolat. Mégis éreztem, hogy a pavilonhoz kell mennem, tehát szavakkal akartam hatni a páncélosokra. Szólásra nyitottam a számat, de legnagyobb meglepetésemre egy hang sem jött ki a torkomon. Épp kétségbe akartam esni, amikor egy lágy fuvallat simított végig az arcomon és a páncélosok akadálya kettévált, utat engedve nekem. Határozott léptekkel indultam hát tovább.

Hosszú ideje sétáltam már a felhők alkotta puha úton, célom mégsem került közelebb. Kezdtem azt hinni, a pavilon menekül előlem. Minden lépést egyre nehezebben tettem meg, mégsem tudtam megállni, az arany csillogás mintha hívott volna magához. Minden erőmet összeszedve meneteltem tovább, de hamarosan elértem képességem határát. Fel akartam adni a harcot. Ebben a pillanatban, ahogy lábam a felhőutat érintette, az megbomlott alattam és én lezuhantam.

Egy rángás kíséretében ébredtem fel. A nap viszonylag erősen sütött be az ablakon, már amennyire a decemberi nap erős lehet. Rossz irányból érkezett a fény, a szobámban nem innét szokott.

Egy hirtelen mozdulattal ültem fel. Kicsit beleszédültem, de arra jó volt, hogy felébredjek. Valóban nem otthon voltam. Hogy kerülhettem ide? Egyáltalán hol vagyok? Nem kellett sokat gondolkodnom, a tarkómhoz nyúltam és egyszeriben minden eszembe jutott.

L.Joe! Az a kis… Leütött, hogy semmi esetre se menjek velük! Nem hiszem el…

A számhoz kaptam, ahogy időben visszafelé haladva eszembe jutottak a tegnap este történései. Egy meleghullám söpört rajtam végig, ahogy L.Joe csókjára gondoltam, a szívem pedig ismét hevesebben vert. Mi a csuda üthetett L.Joeba? Biztosan részeg volt, más magyarázata nem lehet a viselkedésének. Elvégre utáljuk egymást – az ilyenek nem szoktak csak úgy csókolózni. Úristen! Ez nekem… ez volt az első csókom – szorítottam a számat. És ezt nem neki szerettem volna adni… Ha jobban belegondolok, gyakorlatilag megcsaltam a még nem is barátom Byunghunt egy fiúval, aki akár ő maga is lehetne, ha a személyiségét nem nézzük.

De mégis, miért érzem ezt, ezt az örömöt? Nem, nem lehetek belé szerelmes, ennyi szerelem már túl sok lenne nekem. De mégis… Mellesleg mit is mondott? Túl fontos vagyok neki ahhoz, hogy odavesszek? Ez valami vallomás akart lenni?! Tényleg teljesen becsavarodott…

Nagyot sóhajtottam. Most mi legyen?

Hirtelen eszembe villant egy kép valamelyik álmomból: zuhanok lefelé a semmi közepén, és váratlanul szárnycsapkodásra leszek figyelmes. Valami közelít felém, majd hirtelen elkap és együtt repülünk tovább. Körülöttünk minden fehér és kék keverve, megmentőm azonban teljesen fehér. Egy angyal… egy fehér angyal! Igen, még az arcára is emlékszem, olyan ismerős! A fehér angyal a jóslatból! A csapat!

Még csak most tudatosult bennem, hogy napkeltére tették az indulást. Már jócskán elmúlhatott, talán két-három órája is. Ennyi idő alatt már messze járhatnak. Nem, akkor sem maradhatok le! Mindenképp utánuk kell mennem, megfejtettem, ki a fehér angyal! A személyére még nem jöttem rá pontosan, de nagyon ismerős volt. Majd útközben kitalálom, ki is lehet, de most nem vesztegethetem az időt!

Rám nem jellemző gyorsasággal pattantam ki az ágyból. Igaz, azt sem tudtam, hol vagyok, de hamar kitaláltam a kastélyból és szaladtam haza Nielékhez, hogy teljesen összekészüljek. Egy íjat vittem magammal a Rickytől kapott kardon felül, illetve minimális élelmiszert, hogy semmi felesleges ne hátráltasson út közben. Szerettem volna elbúcsúzni Marintól vagy legalább megköszönni eddigi kedvességét, de biztosan nem engedett volna el akkor. Helyette hagytam neki hátra egy üzenetet, hogy megkíméljem a felesleges aggodalomtól. Bár elképzelhető, hogy csak még jobban fog aggódni, ha megtudja, hová mentem.

Ló nélkül esélyem se lett volna utolérni őket, így a kastély istállójába siettem. Szerencsémre anyu amíg még kicsik voltunk, elküldött minket ChanHee-vel egy lovastáborba, hogy megtanuljunk lovagolni. Teljesen odavolt az ilyen dolgokért és a harcművészetekért, így ChanHee taekwandozni és íjászkodni is tanult. Mivel én lány voltam, ezért én nem részesültem ebben a kiváltságban – ezt nem is bántam, egészen mostanáig.

Az istállósfiúval már beszéltem korábban párszor, viszonylag jó kapcsolatban voltunk, így kevés kérlelés után előkészített nekem egy lovat. Nagyon kedves volt, még egy vastag kabátot is adott.

-    Úgy hallottam, a tél nagyon hideg az ismeretlen területeken. Vidd ezt magaddal és vigyázz nagyon! – köszönt el, miután átnyújtotta a kabátot.

Felpattantam a lóra. Nagyon szép egyed volt, sötétbarna, csaknem fekete színe volt már. Szeméből okosság, izmos alkatából erő sugárzott.

-    Köszönök mindent! – mondtam még oda a fiúnak, majd megindítottam a lovat és kiviharoztam a kastélyból. Változatlan sebességgel szeltem át a főutcát is, majd hamarosan távoztam a főkapun keresztül. Ahogy a tisztás végéhez értem, még egyszer megálltam és visszanéztem a falura. Hatalmas út és veszélyek állnak most előttem, hátra kell hagynom ezt a helyet. Nagyjából két hónapig volt az otthonom. Ha belegondolok, talán mégis megkedveltem valamennyire. Vajon visszatérek még valaha? Nem hinném…

-    Hát akkor – mondtam ki hangosan -, viszlát Sebes Árnyak klánja! Kívánok továbbra is minden jót és toleránsabb viselkedést!

Ezzel megindítottam a lovat és hamarosan belevesztem az erdő sűrűjébe.

Viszonylag kellemes idő volt, de odafent felhők gyülekeztek, már amennyire a ködtől látni lehetett. Nemrég ereszkedett csak le; minél távolabb értem a falutól, annál inkább sűrűsödött.

Mielőtt eljöttem volna, azért vetettem egy pillantást a térképre Niel apjának dolgozószobájában. Aszerint ha egy ideig keletnek megyek, idővel kijutok a klán területéről és az ismeretlen területeken találom magam. Egyértelmű utakat nem jelzett a térkép az erdőn keresztül, úgyhogy úgy döntöttem, egy ideig azon a csapáson haladok, ami a sámán kalyibájához vezet és majd onnét térek el a megfelelő irányba. Felállt a szőr a hátamon még a sámán gondolatától is, de nem volt más választásom. Talán még útbaigazítást is kérhetek tőle, bár ebben nem voltam én sem biztos. El-, kölcsönvettem a dolgozószobából egy iránytűféleséget, ami elég kezdetlegesnek tűnt, de legalább északot mutatta.

Egész gyorsan, vágtában tudtam haladni a kitaposott ösvényen. Az ágak néhol túlságosan is behajoltak az útra, de ezt leszámítva egész normális volt. Olyan volt, mintha nem is emberláb, hanem a vadak taposták volna ki. Erre nem láttam túl nagy esélyt, elvégre még egyetlen állattal sem találkoztam ebben az erdőben. De minden bizonyára éltek itt, elvégre többször ettem szarvashúst is vacsorára, csak jól elrejtőznek.

Hosszú órák óta haladtam már csak előre, de a csapatot semerre sem láttam. Lehet, hogy nem is erre jöttek. Arra nem volt tervem, hogyan fogom megtalálni őket, bíztam C.A.P. mindent látó szemében, hátha észreveszi, hogy itt loholok utánuk.

Már jócskán elmúlhatott dél is, mire pihenőt tartottam. Ez az erdő tényleg nagyobb, mint azt először gondoltam. Amikor gyalog mentünk a sámánhoz, akkor is beletelt néhány órába az út, bár tegyük hozzá, gyalog jóval gyorsabban lehetett haladni az ösvényen, mint lóval – főleg a Sebes Árnyak klánjának. Az ismeretlen területekig az út egy napot, vagy még többet is felölelhetett, a követek késlekedése alapján. Ezek szerint még a többiek sem érhettek be oda, tehát még lehet reményem.

Tegnap vacsora óta nem ettem egy falatot sem, úgyhogy most elővettem kis élelmiszercsomagomat. A lovat is megszabadítottam addig a nyeregtől, hogy pihenjen kicsit.  Nem tűnt fáradtnak, de azért mégis hosszú út állt még előttünk.

Hűvös volt, a köd pedig annyira besűrűsödött, hogy 100 méterre sem láttam előre. Békésen eszegettem, amíg valami váratlanul el nem süvített az arcom előtt, kikapva a kezemből a sajtdarabot, amit éppen bekapni készültem. A mögöttem lévő fába fúródott bele, így hamar szemügyre vehettem. Egy tű volt az. Láttam valamit, mintha egy drót lett volna rákötözve. A szívem hevesen dobogni kezdett, megijedtem, de egyszerre izgatott is lettem. Valaki van itt a Rövid Kardok klánjából. Csak ők használnak ilyen tűket, tehát biztos voltam benne.

Sokáig nem gondolkodhattam, mert egy újabb tű repült felém. Nem sokon múlott, hogy ki tudtam térni előle. Ugyancsak egy drótot hozott magával. Szerencsésen kibukfenceztem a két drót alól, egyenesen a kardom felé.

Az első harcom, most sor kerül az első küzdelmemre. Féltem, de igyekeztem megnyugtatni magam, hogy koncentrálhassak. Szépen sorba idéztem fel a Főnök, Niel, Ricky és a többiek tanácsait és nagyot nyeltem.

Fogalmam sem volt, hányan lehetnek, legjobb esetben is ketten, elvégre két eltérő irányból érkeztek a tűk. A ködtől viszont semmit nem láttam. Újabb tűk repültek felém, amiket megpróbáltam hárítani a kardommal, illetve kitérni előlük. Eddig minden jól ment.

-    Nem értem – szólaltam meg fennhangon -, mit keres itt valaki a Rövid Kardok klánjából még javában a Sebes Árnyak klánja területén.

Bíztam benne, hogy ezzel előcsalogathatom. Kevés reményt fűztem hozzá, mégis sikerült. Szembe velem megreccsentek a száraz ágak és hamarosan egy alak lépett elő a ködből. Hosszú szürkészöld köpenyt viselt, mely derekán némileg látni engedte az illető fekete ruháját és kemény bőrpáncélját. Csuklyája teljesen az arcába volt húzva, egyedül a szája látszott ki – ezen démoni vigyor ült. Magabiztos léptekkel közelített felém, közben egy határozott mozdulattal előrántotta a kardját, kétszer megpörgette jobb kezében, majd így szólt:

-    Nem tartozom neked felelősséggel, kulcs-kisasszony! – hangja ismerősnek tűnt, de annyira át volt itatva gúnnyal, hogy nem tudtam rá figyelni. Azt mondta, kulcs-kisasszony? Ismerne valahonnét? Átfutottam az emlékeimet, és arra a következtetésre jutottam, hogy akkor láthatott, amikor az egész klán előtt „bemutattak” azon a bizonyos éjszakán.

Szívesen feltettem volna neki jó néhány kérdést, de inkább a harcra koncentráltam. Nem támadtam előre, ezt így tanították: ha nem muszáj, ne kezdjek feleslegesen harcba. „Általában arra jó az első támadás, hogy felmérd ellenfeled képességeit. Ha azonban bizonytalan vagy, csak várj és figyelj.”

Igen, így tettem. Nem tudtam pontosan, hányan lapulhatnak még a ködben, úgyhogy csak figyeltem. Közben le sem vettem a szemem ellenfelemről. Egyelőre ő is csak méregetett, majd amikor már szinte nem is számítottam rá, hirtelen nekem rontott. Szorosabban markoltam kardomat, hogy háríthassak.

A köd felfogta az egymáson csattanó acél hangját. Nem sokon múlott, hogy ki tudtam védeni; ha egy kicsivel több erőt ad bele, nem tudom, mi lett volna.

Hátráltam egy lépést, hogy felkészülhessek a következő csapására. Ez már akkora erővel jött, hogy egyenesen a földre döntött. Ellenfelem igyekezett kihasználni a helyzetet és megsebesíteni, de elgurultam előle és amilyen gyorsan csak tudtam, ismét talpra álltam.

Ezúttal én kezdeményeztem a támadást; leginkább azon mesterkedtem, hogy kicsavarjam kezéből a kardot. Könnyedén hárított, de nem készült fel a rögtön következő rúgásomra, így sípcsonton találtam. Az első ütés az enyém volt.

Bár szinte meg sem érezte a rúgásomat, mégis megtántorodott egy pillanatra – ez épp elég volt ahhoz, hogy újra támadják: a fejét céloztam a kard lapjával, de kikerülte, csak csuklyáját sikerült lerántanom. Hirtelen, ahogy az arca is elém tárult, végigfutott rajtam a hideg. A magassága, a hangja, az alkata – mindez ismerős volt már, de most már tudtam, ki ő. Vörös haja és kifejezéstelen arca elárulta: a fiú volt az, aki elrabolt és az erdőbe hozott, Changjo.

A felismerés nyomán nem tudtam, mit éreztem inkább: félelmet, dühöt vagy elszántságot; a meglepetésnek viszont akkora ereje volt, hogy teljesen megfeledkeztem a harcról. Changjo ismét kihasználta a helyzetet és egy pillanat alatt a legközelebbi fához szögezett vagy egy tucat tűvel. Hála az égnek, mind csak a ruhám szélét érte.

Egy pillanatra eluralkodott rajtam a kétségbeesés: ha ebben a közdelemben elbukok, akkor mindennek vége. Nem érhetem utol a csapatot, nem árulhatom el, ki a fehér angyal és haza sem juthatok. Ha most vesztek, örökre eltűnök mindenki elől, még csak nem is fogják tudni, hogy meghaltam. Nem szabad, nem adhatom fel!

Mióta elszakadtam az otthonomtól és ide kerültem, nagymértékben megváltozott a gondolkodásom. Egy halál közeli élmény és oly sok megpróbáltatás nyomán érettebbé és ravaszabbá váltam. Valahogy sikerült megtanulnom azt, mekkora hatalma van Fortuna asszonyságnak, ha éppen a pártodat fogja, és hogy csak magamra számíthatok.

Changjo ismét kardját forgatva közelített felém. Könyörületet nem mutatott, mivel nem látta hasznomat, hidegvérrel végzett volna velem. Valószínűleg valami titkos küldetést folytathatott errefelé, talán kémkedett utánunk. Ha ezek után életben hagy, az egész küldetése kudarcba fulladna.

-    Én a helyedben nem tenném ezt – nyeltem nagyot. Igyekeztem komolynak és magabiztosnak tűnni, de nem tudtam palástolni remegésemet. Talán az utolsó perceimet élem és itt fogok meghalni…

Changjo nem vett komolyan, csak felvonta a szemöldökét, de tovább közeledett. Biztos voltam benne, hogy már rengeteg kegyelemért könyörgő férget látott maga előtt vergődni.

-    Te tudod – próbáltam megvonni a vállam, már amennyire a tűk engedték -, de akkor soha nem győzhetitek le a Sebes Árnyak klánját a játékban.

Changjo megtorpant.

-    Miért akarnál nekünk segíteni? – kérdezte kíméletlenül; már egy lépéssel előttem járva. Láttam rajta, hogy nem fogom tudni egykönnyen átejteni. Okos volt, talán a klánja egyik legjobb embere, akit nem lehet holmi hazugságokkal átverni. Mégis kénytelen voltam hazudni, hogy megmenekülhessek. Bármennyire is szánalmas, de nem akartam itt meghalni, még mielőtt bármi elkezdődhetett volna.

-    Az életemért cserébe – feleltem gondolkodás nélkül. Váratlanul önbizalmat nyertem, úgyhogy bátrabban folytattam.

-    Tudom, ti sem tudjátok, hol van az istenek vértje, vagy hogy mi az – Ismét felvonta a szemöldökét, némi érdeklődést mutatott, de összességében még mindig bizalmatlanul méregetett.

-    Nos, én tudom, hol van. De nem mondom el akárkinek! Vezess az úrnődhöz! Tudom, hogy már jó ideje az ismeretlen területeken bolyong egy csapatotok a megoldás után kutatva.

-    Nem hiszek neked! – vágta rá és suhintott egyet a kardjával, ijesztően közel hozzám.

-    Aznap éjjel, amikor a játék elkezdődött, volt egy álmom Te-Onggal, a sámánnal. Azóta több hasonló álmom is volt, ezek közül egy egy ködös helyről szólt, halott fákkal szegélyezve, középen egy nagy oltárral. De ennél többet nem mondhatok – tettem hozzá végül. Ekkora hazugságot régen mondtam már. Az igaz, hogy voltak furcsa álmaim, mióta találkoztam a sámánnal, de ez teljes kitaláció volt. Changjo nem tűnt úgy, mintha hinne nekem, de a józanész is azt diktálta, hogy egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. Még ha most nem is biztos, utólag sokkal rosszabb, ha kiderül, hogy egy ekkora lehetőséget szalasztott el.

-    Mi a biztosíték arra, hogy a Sebes Árnyak nem tudnak róla?

-    Ha tudnának, miért loholnék utánuk egyedül ilyen veszélyes helyeken és időkben?!

A tervem sikerrel járt, Changjo sikerült valamennyire meggyőznöm. Sorban szabadított meg a tűk fogságából, azzal a kikötéssel, hogy egy rossz mozdulat után végez velem. Nyeregtáskámból előkeresett egy kötelet, amivel hátrakötötte a kezemet, majd egy kardot a hátamnak nyomva indított meg.

-    A lóval mi lesz? És a fegyvereim és az étel?! – fordultam vissza a cuccaimhoz. Jihyun, te naiv lány!

-    Majd a vadak jóllaknak vele! Gyerünk! – felelt mogorván.

-    Azt már nem! A ló jön velem és kész!

Nem vitatkozott tovább, inkább elkapta a kantárját és utánunk húzta. Őszintén szólva bíztam benne, hogy nem kell ismét az úrnő elé állnom. Abban reménykedtem, hogy még valamikor útközben belefutunk a Sebes Árnyak csapatába és megmentenek. De ilyenek is csak a mesékben történnek, ha lenne ilyen, valaki már harc közben megmentett volna.

Csupán néhány métert tettünk még meg, mire tisztulni kezdett a köd. Ahogy a látóviszonyok javultak, biztosra mentem abban, hogy Changjo egyedül van, nem követ minket senki a két szélről. Durva iramot diktált, amit hosszútávon nem tudtam volna tartani. Szerencsére nem is kellett.

Nem jártunk még messze előző csatahelyszínünktől, amikor váratlanul Changjo a földre döntött. Ő is mellém ugrott, épphogy nem érték el a fölöttünk elrepülő nyílvesszők. A lovat elengedte, ami rémültében elszaladt, engem pedig gyorsan belökött egy nagy fa mögé és számat befogva kuporodott mellém.

-    Eltaláltál valamit? – hallatszott hamarosan egy hang.

-    Nem hiszem, pedig biztos voltam benne, hogy hangokat hallottam. Megnézem közelebbről! – felelt rá egy másik.

Hamarosan reccsentek az ágak és a két személy ott állt, ahol pár pillanattal ezelőtt még mi feküdtünk. Ezer közül is felismertem volna ez utóbbi hangot, Ricky volt az. Izgatott lettem, legszívesebben kiáltottam volna neki, hogy itt vagyok és mentsen meg. Kétség kívül ezt tettem volna, ha fogva tartóm nem szorított volna pengét a torkomhoz.

-    Arra szaladt valami! – biccentett az ismeretlen egyén a lovam menekülési irányába. – Mintha egy ló lett volna. Valaki követhet minket?

-    Nem, ezek a nyomok már legalább egy naposak – tapogatta Ricky a földet tőlünk csupán néhány méterre. – Nincs itt semmi, biztos csak az ismeretlen területektől való félelmünkben képzelődtünk! – folytatta kisebb csend után. Nem akartam hinni a fülemnek. Ricky biztos nem tévesztette volna el a nyomokat, hiszen teljesen frissek voltak még! Mellesleg itt állt mellettünk, még a lélegzetét is hallottam, kizárt, hogy ne vett volna észre. Mi folyik itt?

-    Menjünk vissza! – intett társának. A további beszélgetésüket már nem értettem tisztán, olyan sebességgel távoztak.

Ismét egyedül maradtunk Changjoval. Egy ideig még lapultunk a fa mögött, amíg biztos nem lett benne, hogy elmentek, majd durván kirángatott és az előző tempóban indultunk tovább. Az elmenekült lovam irányába néztem: ott szaladt vele minden élelmem, fegyverem és csaknem minden reményem. De még kitartottam, még bíztam benne, hogy valahogy keresztezzük a klán útját.

Már rég letértünk arról az útról, amin én akartam haladni. Hosszú ideig meneteltünk, már lassan esteledett. A köd szinte teljesen felszállt; a levegő is nyugodt volt, így rendkívül lehűlt az idő. Az égen sötét felhők gyülekeztek, csupán percek választhattak el attól, hogy havazni kezdjen. A távolban, már amennyire a felhők alól kiláttam, szürke hegyvonulatok álltak komoran. Bíztam benne, hogy nem kell majd megmászni egyiket sem. Fáradt voltam már és fáztam is. Szerencsére a vastag kabát, amit kaptam, mindvégig rajtam volt, de a fegyvereim elvesztek a kard kivételével, amit még Ricky adott. Changjo ezt szorította folyton a torkomhoz, sajátját tokjában pihentette.

-    Elég volt, nem bírok továbbmenni! – roskadtam össze, amikor már tényleg nem bírtam. – Tartsunk pihenőt! – kérleltem. Igazából fogalmam sincs, honnét szedtem ennyi bátorságot, amikor éppen fogságban voltam és egy hajszálon függött az életem. Talán a túlélés ösztöne az, ami erőt adott. Tényleg megváltoztam.

Changjo kivételesen nem ellenkezett, hanem erőszakosan mögém dobta a kötelet és ő is kifújta magát.

-    Egy lépést se tovább! – szólalt meg egy szigorú hang váratlanul. Ijedten kaptam fel a fejem, mire négy ember lépett elő négy oldalunkról. Mindnyájuknál kivont kard vagy felhúzott íj volt. Nehéz dolguk lehetett, ilyen tiszta időben ilyen csendesen követni és becserkészni minket. Changjo végig éberen figyelt, nem tudom, hogy játszhattak ki.

-    Ne mozduljatok, be vagytok kerítve! Egy lépés és végetek! – fenyegetett tovább. Changjot meg sem rendítették a szavai. Ugyanolyan határozottan állt, mint előtte. A négy férfit méregette, közben ugyanolyan ördögi vigyor ült az arcán, szemei pedig szikrákat szórtak. Hirtelen felrántott a földről, magához szorított és ismét kardot nyomott a torkomhoz. Ahogy levegőt vettem, éreztem, hogy bőrömet csiklandozza. Megrémültem, elhagyott eddigi elszántságom, mégis feltámadt reményem is. Bár a négy férfi közül egyet sem ismertem, biztos voltam benne, hogy a Sebes Árnyak klánjához tartoztak. Úgy tűnt, ők sem tudták, ki vagyok, mert különösebben nem hatotta meg őket Changjo fenyegetőzése. Ha ők itt vannak, a többiek sem lehetnek messze – ez járt a fejemben. Leginkább C.A.P. mindent látó szemében bíztam. Igaz, még soha nem láttam vagy hallottam arról, hogy használja, de már csak a tény, hogy van ilyene és bármikor használhatja, reménnyel töltött el. Ricky jutott még eszembe, aki korábban nem vett észre minket. Vajon mi lehetett az oka? Changjo ilyen jó lenne a rejtőzködésben vagy Ricky szándékosan nem vett észre? Nem, erre gondolni sem akartam. Bíznom kell benne.

-    Azonnal engedd el őt! – tűnt fel váratlanul még egy ember a színen. Látszólag nagyon siethetett, hogy ide érjen, kardját is csak most rántotta elő. Bármilyen gondolataim is voltak, megörültem neki.

-    Nocsak, nocsak, Ricky! – szólalt meg Changjo. A négy férfi már nem tudta, mi folyik itt, szóval csak támadásra készen figyeltek. – Mégis mi tartott ilyen sokáig?

A szemeim is elkerekedtek erre a kijelentésre. Ricky…? Nem lehet igaz, miről beszél? Mintha várt volna már Rickyre, mintha Ricky…

-    Áruló! – mondta ki helyettem a Rickyhez legközelebb álló férfi a gondolataimat és kardját immáron neki szegezte. Ricky nem szólt semmit, csak nagyot nyelve nézett továbbra is hol Changjora, hol rám, hol a hozzá legközelebb álló férfira. Mégis mi folyik itt…?