18. fejezet

Már csaknem két nap eltelt, mióta a Főnök útnak indította a követeit, hogy visszahozzák Chunjit a klánba.

Annyi kérdés bujkált bennem az eseményekkel kapcsolatban, hogy szinte össze sem tudtam volna számolni. Szerettem volna mihamarabb megtudni, ki is ez a Chunji, és az ismeretlen területek is érdekeltek volna. Arra azonban esélyem sem volt, hogy Nieltől bármit is megtudjak. Niel a gyűlés óta, amikor kijelentették, hogy Chunji visszajöhet, nagyon furcsán viselkedett. Nem volt hajlandó beszélni róla, mit érez, de látszott rajta, mennyire izgatott és aggódik. Ritkán lehetett ilyennek látni.

Talán 7 óra is eltelhetett már azóta, hogy a városkaput „őrizte” kis csapatunk. Niel volt a fő ötletadó, hogy itt várjuk be a küldöttek érkezését. Természetesen akkor mentem én is és Ricky is. Meglepődtem rajta, de kis idő múlva még L.Joe is feltűnt. Nem néztem rá, nem akartam ránézni. Csak egy futó pillantásra méltatott ő is, sokkal inkább lekötötte, hogy a messzeségbe bámuljon. Niel fel-alá sétált, egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával.

-    Mégis hol késlekednek már? – kérdezte többször is.

Amíg ott ültünk, volt időm gondolkodni, de igazából semmire sem volt jó, semmit nem értem el vele. Próbáltam megoldást találni a helyzetünkre is Rickyvel, mindenféle lehetőségeket számba venni, hogy mit is tehetnénk. Egy dologban biztos voltam: semmi esetre sem ragadhatok ebben a világban, haza kell mennem, haza akarok menni. Ahhoz viszont, hogy a Főnök engem is magával vigyen az útra, valamit fel is kellene mutatnom. Ha csak teher vagyok a nyakukon, semmire sem mennek velem… Rickynek nagyobb esélye volt velük menni, mint azt elsőre gondoltam volna, még így is, hogy korlátozott bizalmat szenteltek neki.

Gondolataimat a területet elkerítő falon állomásozó katonák szakították meg. A magasból jó előre észrevehették a közeledő alakokat, akik hamarosan a mi szemünk számára is láthatóvá váltak. Öt alak bontakozott ki az erdő sűrűjéből, ahogy a falu tisztására értek. Öt alak, ebből az első kettőben felismerhettük a követeket. Ők ketten lovon utaztak, mögöttük három zöld köpenyes, csuklyás alak lépdelt. Mindhármójuk köpenye kopott volt, itt-ott már a szakadás fenyegette. Arcukból semmit nem lehetett látni.

A középső alak hosszan elidőzött a kapu előtt. Végigfuttatta szemét a panorámán: az egész falun és a fölötte magasodó kastélyon. A levegő egész hűvös volt, a szél lágyan lengedezett. Az alak lehúzta a csuklyáját, hogy teljes egészében átjárhassa a szellő. Nagyot szippantott a levegőből, ami a falu füsttel keveredett illatait hozta. Az otthon illata.

Tett néhány lépést még előre, hogy ténylegesen beérhessen oda, ahová hosszú ideje annyira kívánkozott. Most kissé bizonytalannak érezte magát, ez az érzés azonban hamar elszállt.

-    Chunji! – és Niel máris a nyakában landolt. Egy szempillantás alatt tűnt el mellőlünk és ugrott az imént érkezett fiú nyakába. A két őr egy pillanatra a kardjához nyúlt, de felismerték az ismerős arcokat és ők is fellélegeztek.

-    Nahát, Niel! Hogy megnőttél! – mosolygott a fiúra.

-    Csak egy évvel vagy idősebb nálam, mégis úgy csinálsz, mintha apám lennél – nevetett Niel, mindketten örültek. Egy pillanaton belül ott termett mellettük L.Joe is, csatlakozva a csoportos öleléshez. Mint a régi barátok találkozója, nagyon jó volt nézni őket. A sok mosoly, ami túlcsordult bennük, a hirtelen előbukkanó emlékek, amiket mindenképp meg kell osztaniuk egymással, nem is beszélve az elmúlt három év történéseiről.

A sok mosolyból, mintha megérzett volna valamit, Chunji felemelte a fejét és előrenézett a kastélyhoz vezető úton. Hirtelen mintha víz alá került volna, a hangok elnyúltak, minden kivehetetlenné és torzzá vált számára, ahogy meglátta az úton közeledni őt, a klánfőnököt. Öröme már eddig is nagyobb volt, mint amire egyáltalán számított, most azonban teljessé vált.

Kibontakozott Niel és L.Joe karjai közül és C.A.P. elé lépett. Egy rövid ideig csak néztek egymásra, Chunji arcán széles mosoly, tétovázva, de aztán végül ők is egymás nyakába borultak. Fogadni mertem volna, hogy C.A.P. szája is mosolyra állt. Egészen biztosan mosolygott, kétség sem férhetett hozzá. Soha nem láttam még mosolyogni, elképesztően boldog lehetett.

-    Most velem kell jönnöd – váltott vissza a klánfőnök hivatalos hangnembe. – Sok mindenről tájékoztatnom kell téged, többek között arról is, miért hozattalak vissza a klánba. Előbb a munka, utána a szórakozás.

Még néhány örömtől fűtött tekintet után elvezették Chunjit az Arany Kastélyba. Niel és L.Joe még mindig elképesztően széles mosollyal vonultak utánuk, teljesen megfeledkezve rólunk Rickyvel. Az egész eseményeknek csak kívülállóként voltunk tanúi. Hogy őszinte legyek, nagyon nem is tudtam odafigyelni. Ahogy először megláttam a visszatérő fiút, Chunjit, hirtelen minden kiesett, nem tudtam koncentrálni többet. Sokkolt. Nem, nem tudtam elhinni… Chunji… ő ChanHee! A bátyám, ChanHee! Alig akartam hinni a szememnek. Hát életben van… él és itt van ő is…

Ennyi elég volt, ennél többre nem is tudtam gondolni. Így arra sem, hányszor csapott már be a látszat, mióta ebbe a világba kerültem, ahogy arra sem, hogy valószínűleg Chunji is csak egy amolyan hasonmás, „ikertestvér”, mint Ricky vagy L.Joe. Az sem jutott eszembe, hogy ChanHee eredetileg nem is vérszerinti bátyám. Ez nem számított, cseppet sem számított.

-    Beszélnem kell vele – szólaltam meg hosszas hallgatás után. Mereven magam elé bámultam arra a pontra, ahol először levette a csuklyáját és megpillanthattam az arcát. Fogalmam sem volt, mennyi ideje vonulhattak már el.

-    Hogyan? – lépett mellém Ricky kérdő tekintettel. – Ismered őt? – bökött fejével a távozók irányába.

-    Beszélnem kell vele – ismételtem magam valamivel hangosabban, mintha meg sem hallottam volna, amit mondott.

-    Jihyun!

-    Ő a bátyám, Ricky! – fordultam felé egy hirtelen mozdulattal. Mintha egy pillanatra megrémült volna, de még mindig tanácstalanul nézett rám. – A bátyám, ChanHee… elképzelésem sincs, hogy kerülhetett ide, de itt van! Ő is itt van… - meghatódtam, már a gondolat is könnyeket csalt a szemembe.

-    Nem Chunjinak hívták? – vonta fel szemöldökét a fiú. – Szerintem összekevered valakivel!

-    Nem! – rivalltam rá. Most meg miért ellenkezik velem? – Te nem ismered őt! Beszélnem kell vele, beszélnem kell vele!

Mint akit megbabonáztak, úgy indultam a poros úton az imént távozók után. Utólag belegondolva én sem értettem, mi ütött belém. Teljesen magamon kívül kerültem abban a percben, ahogy megláttam őt. Minden emlék, az otthon íze pezsdült fel bennem. Egy ideig elült ez az íz, amíg azt hittem, képes lehetek beilleszkedni a klánba. L.Joe ismét felszínre hozta honvágyamat, ChanHee látványa pedig teljesen megőrjített. Azonnal beszélnem kellett vele.

-    Jihyun, várj! – kapta el Ricky a karom. – Jól vagy? Úgy nézel ki, mint akit megszállt egy szellem!

-    Hagyj békén! – téptem ki magam Ricky kezei közül. Rám nem jellemző éllel csattant a hangom. Ricky visszavonulót fújt, mégis csalódott, aggódó tekintettel meredt utánam. Ezzel mit sem törődve rohantam ChanHee után.

Az új ruhám, amit nem rég kaptam ajándékba, nagymértékben megkönnyítette a dolgomat. Kényelmesebb volt, mint az előző rövid szoknyám, nem kellett annyira aggódnom amiatt, hogyan ülök le. Ezúttal egy fekete hosszúnadrágot viseltem valami gombos fekete felsővel, mindkettő bőrből volt. Kaptam mellé egy oldalt gombos, csatos kabátot is, ami rendkívül jó szolgálatot tett főképp este, amikor már nagyon hideg volt. Kis híján térdig érő csizmámban vertem fel az út porát.

Hamar felértem a kastélyhoz, szívem majd kiugrott a helyéről. Amikor a várkapuhoz értem, némileg elbizonytalanodtam. Végre képes voltam, bár csak egy pillanatig, de józanul gondolkozni. Mi van, ha ő mégsem ChanHee? Egyáltalán hozzáférkőzhetek, hogy beszéljek vele? Annyira szorosan körbevették… Így utólag visszagondolva feltűnt az is, milyen jó barátságban lehet Niellel és a többiekkel. Ha őket ismeri… talán mégsem a bátyám az.

Nem, nem Jihyun! Meg kell próbálnod, beszélned kell vele, különben biztosan megbánod! Ha valahogyan ChanHee át tudott jönni, akkor lehet, hogy az a kapu még nyitva áll és hazamehetnénk. Igen, vissza az otthon melegébe, a puha ágyba, vissza anyához, Changhyunhoz, EunKyunghoz és Byunghunhoz. A gondolatára is elpirultam. Vajon mi lehet vele? Talált azóta egy másik lányt?

Átsétáltam az első udvaron, de még mindig bizonytalan voltam. Leültem a kastély belsejébe vezető folyosó szélére. Hideg volt, de ezúttal nem érdekelt. Rengetegen jöttek ki és be a várból, mind jól megnéztek. Zavart a tekintetük. Azt hittem, hozzám szoktak már valamennyire. Nem értem, mi lehet annyira feltűnő rajtam… Igaz, hogy olyan ruhákat viseltem, amilyeneket a klántagok szoktak, de ettől még nem kellett volna olyan csúnyán megbámulniuk!

A gondolataimba merültem, kétségek közt vergődtem. Azt sem tudtam, hová mehettek. Csupán néhány helyet ismertem a kastélyban: hajdani szobámat, a tróntermet, a Főnök dolgozószobáját és egy kisebb tanácstermet. Ezek közül bármelyikbe mehettek. Végül úgy döntöttem, a trónterem előtt várom meg őket.

A trónterem a központi toronyban volt, hosszú, kanyargós folyosók és lépcsők vezettek fel. Bizonyos fokig utáltam felmászni ide, de ezúttal észre sem vettem, mennyire fárasztó megmászni őket. Egy jó ideig türelmetlenül járkáltam fel-alá az „előszobában”. Az őröket is megpróbáltam szóra bírni, valamit kihúzni belőlük, de túl jól végezték a dolgukat. Miután meguntam a járkálást, leültem az egyik oldalra és elnézelődtem.

Talán fél órába sem telt bele, mire hangokat hallottam a trónterem felől. Közelebb léptem az ajtóhoz, megpróbáltam behallgatózni. Normál esetben soha nem tettem volna ilyet, főleg nem az őrök szeme láttára. Utálok visszagondolni arra a napra, fogalmam sincs, mi üthetett belém. Talán tényleg egy szellem szállt meg, ahogy azt Ricky is mondta.

-    Miért nem hallok így semmit? – panaszkodtam félhangosan, mire váratlanul kinyílt az ajtó. Egy szempillantás alatt felegyenesedtem. Szerencse, különben az élen haladó egyén egyenesen belém robogott volna. Így is egy hajszál választott el attól, hogy nekem jöjjön. Olyan közel állt meg hozzám, hogy ha csak egy picit is megingok vagy előrehajtom a fejem, hozzáérek. Nagy levegőt véve, pislogva néztem fel az arcára. Valami furcsát éreztem. Ki lehet ez?

-    L.Joe? – futott ki a számon csalódottan.

-    Ya! Te meg mit keresel itt? – torkolt le egyből gorombán és félretolt.

-    Én cs-csak beszélni akartam… Chan… Chun…

-    Ne makogj itt! – szakított félbe és idegesen beletúrt a hajába. Túlságosan megszeppentem, nem volt erőm ellenkezni.

-    Chunji – fordult szerencsére a mögötte kilépő fiú felé –, szerintem téged keres! – mutatott le rám. Én csak nagy szemekkel felé fordultam.  – Ismered őt?

-    Nem hinném – vonta meg a vállát, míg közelebb jött hozzám. – Mit szeretnél?

-    N-Négyszemközt… - próbáltam hozzátenni, de csak valami rekedtes hang jött ki a torkomon. Nem ismertem magamra, már megint. Izzadt a tenyerem, izgultam. Egy karnyújtásnyira állt tőlem ő, a bátyám. Teljesen ugyanúgy néztek ki. A barna haja, még annak állása is teljesen ugyanolyan volt. Nem is beszélve a hangjáról.

Valahogy végül csak meghallották a kérésem és elvonultak mellettünk. Niel kérdőn nézett rám, bár kíváncsisága nem volt teljesen őszinte, sokkal inkább el volt foglalva a maga örömével. Nagyot nyeltem, nem tudtam belekezdeni. Rettenetesen izgultam, féltem a nemleges választól.

-    Te vagy a kulcs-lány, SeHong lánya, igaz? – törte aztán meg ő a csendet. – Hallottam a történetedet, sajnálom a szüleidet. SeHong jó ember volt, ismertem.

Nem válaszoltam, haboztam. Gyerünk Jihyun, itt az alkalom!

-    Ch-ChanHee…

-    Hogy mondtad? – döntötte oldalra a fejét.

-    ChanHee, igaz? – kérdeztem nagyot nyelve.

-    Áá, nem, Chunji, Chunjinak hívnak! Valamit félreértettél – rázta meg a fejét. Kész. Ennyi. Megint tévedtem. Nem hiszem el. Ez a világ… ez a klán, mennyi meglepetést tartogat még számomra? Hányszor szeretne még átverni? Kezdett már nagyon elegem lenni. Inkább nem is mondtam többet, összetörten megfordultam. El akartam tűnni előle minél előbb.

-    Jihyun! – szólt utánam. Ebben a pillanatban szinte megfagyott a vér az ereimben. A hangja… ahogyan a nevemet mondja, teljesen mintha ChanHee lenne… Sírhatnékom támadt, de könnyeimet visszafojtva, reménykedve felé fordultam. Vajon mit akar még?

-    Hallottam, hogy sokáig éltél a kinti világban. Megköszönném, ha megkeresnél a napokban és mesélnél róla pár dolgot.

Csak bólintottam, nem válaszoltam. Egy pillanat alatt eltűntem előle, szaladtam ki a toronyból, ki a várból. Miért, miért, miért? Miért ilyen kegyetlen az élet, miért nem mehetek haza? Azt hittem, hozzászoktam már az itteni élethez, de nem. A remény halvány sugara is képes arra, hogy felégesse mindazt, amit eddig felépítettem magamban, az elhatározásomat, a kitartásomat.

A várkapuban Ricky állt. Összefont karokkal, szúrós tekintettel nézett felém. Hát persze, megbántottam… Annyira fontos számomra, mégis gondolkodás nélkül megbántottam. Szép kis barát vagy, Jihyun....

-    Sajnálom – mondtam, ahogy mellé értem. Nem néztem rá, lehajtott fejjel álltam meg mellette. Nem akartam sírni sem előtte. Semmit nem akartam, csak elszaladni valahová messze és kikiabálni minden bánatom.

-    Sikerült beszélned vele? – nem válaszoltam. Ha az ember rossz hangulatban van, miért mindig azokat bántja, akik fontosak számára!? – A bátyád volt?

-    Nem… megint átvertem magam. Szánalmas vagyok – temettem tenyerembe arcomat. Ricky nagyot sóhajtott. Tudom, hogy ő is megmondta, ő is tudta, de nem akarta az arcomba mondani. Nem néztem rá, úgyhogy nem tudom, hogy reagált erre. Vajon kinevetett, amiért ilyen ostoba voltam vagy inkább szánalmat érzett, amiért ilyen szerencsétlen vagyok? Talán egyik sem, talán mindkettő. Rettenetesen éreztem magam.

Azt hiszem, ezt ő is észrevehette – ki ne vette volna észre -, úgyhogy némi habozás után lépésre szánta el magát. Először csak azt éreztem, hogy megfogja a karom, de végül magához húzott és gyengéden átölelt.

Meglepett ez a tette. Szerettem volna felpillantani rá és leolvasni arcáról szándékát, megkérdezni tőle, miért cselekszik így, de nem tettem. Csak hagytam, hogy magához öleljen, mint valami hideg bábot, hogy melegével átmelegítsen engem is. Hogy reményt adjon.