14. fejezet

Ahogy visszaértünk az Arany Kastélyba, C.A.P. rögtön bezárkózott a dolgozószobájába és senkit nem engedett be magához, még Aerint sem. Ahogy megtudtam, Aerin volt a Főnök legfőbb bizalmasa és tanácsadója. Szinte minden ügyben kikérte az ő véleményét is, rendkívül közel álltak egymáshoz. Érthető tehát, Aerin mennyire aggódott, amikor még ő sem mehetett be a Főnökhöz.

Pontosan nem tudhattuk, mi az, amin gondolkodik, de elég valószínű volt, hogy Rickyvel kapcsolatos. Nehéz lehet klánfőnöknek lenni…

C.A.P. nem adott magáról semmilyen jelet, még csak nem is evett, egészen másnap délelőttig. Akkor ugyanis magához hívatott engem. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Rickyvel kapcsolatban akar kérdezni. Itt az alkalom, valahogyan segítenem kell neki. Remélem, helyesen teszem, hogy megbízok benne. Ugyan már, Jihyun! Megbízhatsz benne, teljesen biztos vagyok benne, hogy őszintén beszélt, hogy velem őszintén beszélt.

-    Főnök, hívatott! – léptem be a viszonylag kicsi dolgozószobába. Az eddig megszokott termekhez képest nagyon sötét volt, csak egy apró ablakkivágás volt a szemközti falon; a fényt többnyire gyertyák szolgáltatták. Most azonban mind az összes szinte csonkig volt égve. Vajon egész éjszaka fent lehetett?

A terem közepén egy fenyőből készült asztal volt, megpakolva rengeteg papírral és tekerccsel. Az asztal mögött pedig egy szék volt – C.A.P. ezen ült. Tekintete fáradtnak és gondterheltnek tűnt, ahogy ott könyökölt az asztalon.

-    Arról a fiúról szeretnélek kérdezni a Rövid Kardok klánjából. Mennyire ismered őt? – tekintete az asztalon heverő holmik között kalandozott, míg hozzám beszélt. Valószínűleg még mindig gondolkodott.

-    Ricky a cellaőröm volt, amikor a másik klán foglya voltam. Aztán egy nap olyan parancsot kapott, hogy végezzen velem, de nem tette, helyette segített kijutni a kastélyból.

-    Elmondta, hogy miért nem ölt meg? – Bólintottam. Úgy éreztem, mintha egy kihallgatáson lennék.

-    Azt mondta, nem érezte volna helyesnek… - Ezt követően kisebb csend telepedett közénk. Nem tudtam, mi olyat mondhatnék még, ami javít a helyzetén.

-    Főnök – kezdtem bele aztán mégis -, nem hiszem, hogy Ricky bármi veszélyt jelentene, vagy hogy elárulna. Őszintének tűnt, amikor azt mondta, szeretne csatlakozni.

-    Ezt elhiszem, de nem olyan könnyű rábólintani. A falu és a kastély is tele van olyan emberekkel, akiknek szívén gyógyíthatatlan sebet ütött a Rövid Kardok Klánja. Nem várhatom el tőlük, hogy fogadják be szeretteik gyilkosát.

-    De nem Ricky volt az, aki-

-    Ő is közéjük tartozik. Az emberek nem azt nézik, ki volt az a személy, a gyűlöletük az egész klán ellen irányul. Te nem utálod őket, amiért megölték apádat? – A kérdés szíven szúrt. Nehéz volt szavakba öntenem az érzéseimet apámmal kapcsolatban. Vettem egy mély levegőt és csak aztán kezdtem neki.

-    Apám nemes ügyért halt meg. Bár soha nem találkozhattam vele… igen, dühös vagyok, amiért megölték, de ezen már nem változtathatunk. Ricky azonban itt van még és él és a barátom! Nem hagyhatom cserben!

-    Furcsa egy lány vagy, Yoon Jihyun! Nem mondom, hogy rossz a hozzáállásod, de ez nem változtat a klán hozzáállásán. Próbáld meg magad kicsit a helyükbe képzelni! Mint klánfőnök, a többség, a klán érdekét kell néznem.

-    De Főnök! Ricky ismeri a rejtvény másik részét, ha azt elmondja, azzal nem a klán érdekét szolgálja?! – Egyre jobban kétségbeestem, már-már a sírás kerülgetett. Nem lehet, nem hagyhatom cserben Rickyt! Így visszagondolva viszont meglepő, honnét szereztem azt az önbizalmat, amivel szembeszegültem a klánfőnökkel. Egyszerűen nem ismertem magamra.

-    Most kérlek, távozz! – intett a kezével és hátat fordított nekem. Szóval ennyi? Ennyivel lerendezi, ahelyett, hogy belátná: igazam van? Nem tudom elhinni!

Nagyon felhúztam magam a történteken, de nem tehettem semmit. A Főnök szava szent volt, engedelmeskednem kellett. Abban azonban biztos voltam, hogy valamilyen hatást sikerül elérnem nála. Talán átgondolja a dolgokat újra és figyelembe veszi, amit mondtam neki. Igen, mindenképp az lenne a helyes megoldás, ha elfogadnák Ricky segítségét, bármilyen nagy is a büszkeségük. A másik klán már egy napja ismeri a rejtvényt teljes egészében; lehet, hogy már meg is fejtették. Nem maradhatnánk alul, ha valóban komolyan gondolják ezt a játékot…!

Miközben ezen gondolkoztam, nem is figyeltem, merre megyek. Lábaim önkéntelenül a temetőbe vezettek, apám sírja felé. Még nem értem el, amikor már megláttam, hogy L.Joe ott ücsörög a múltkori frissen temetett sír mellett. Messziről látni lehetett, hogy nincs valami jó hangulatban. Jobban belegondolva még nem is láttam L.Joet jó hangulatban. Mindig goromba és megsértődik, folyton panaszkodik és gyerekesen viselkedik. Létezik egyáltalán számára kedvesség, barátság vagy csak egy kicsi öröm? Előre sajnálom a jövendőbelijét…

Mindenesetre látva, mennyire le van taglózva, nem akartam veszekedni vele, mint a múltkor. Valami van itt a temetőben, az a sír az, ami ennyire elszomorítja. Vajon hogy reagálna, ha megkérdezném, ki az? A bizalmába férkőzhetek valaha?

Álljunk csak meg, Jihyun! Miért akarsz te egyáltalán a bizalmába férkőzni? Hol érdekel téged, mit csinál ez a goromba kis… De mégis, annyira végtelenül magányosnak és szomorúnak tűnt, ahogy ott ült és a fűszálakat tépkedte, hogy nem bírtam magára hagyni. Amikor mellé értem, mintha éppen a sírhoz beszélt volna.

-    Mit akarsz? – kérdezte szokásosan nem túl kedvesen.

-    Csak erre jártam – ültem le mellé.

-    Hallom, beszéltél a Főnökkel. Csak nem megpróbáltad meggyőzni, hogy engedje ide azt a Rövidkardost? – ugyanolyan goromba volt, mint mindig. Pedig én most nem is akartam veszekedni…

-    L.Joe, nem próbálnád meg túltenni magad ezen?

-    Cöhh – fordult el élesen felső testével is, hogy még véletlenül se kelljen rám néznie. Valami szörnyen bántó megjegyzést nyelhetett le. Nem szólt semmit, csak tépkedte tovább a fűszálakat.

-    Figyelj… - kezdtem bele a mondandómba. Nem tudtam, hogyan kérdezzem meg. Végtére is nem állunk olyan közel egymáshoz. Már megint túl kíváncsi vagyok. Unottan felém fordította kicsit a fejét, de még mindig nem nézett rám.

-    Tudod – fogtam bele ismét, haboztam -, nagyon meglepődtem azon, amit a sámán mondott. Hogy csak a kulcs fele van nálam. Mit gondolsz, mi állhat a tekercs másik felében?

Kész, nem tudtam megkérdezni. Inkább hagyom is a csudába. Nagyon fontosnak tűnik L.Joenak, én pedig csak túl kíváncsi vagyok.

-    Komolyan azért jöttél ide, hogy erről beszélgess? – húzta gúnyos mosolyra a száját és újult erővel esett neki a maradék fűszálak kiszaggatásának is. Fintorogtam egyet és elnéztem messzire, a falu irányába. Olyan békésnek tűnt minden. Vajon az átlagos emberek, akik békés mindennapjaikat élik, ugyanúgy tudnak mindent a játékról? És vajon annak is tudatában vannak, hogyha egyszer a Sebes Árnyak Klánja nyer, onnantól kezdve semmi nem lesz ilyen és teljesen új, teljesen más életet kell kezdeniük? Vajon ők is akarják ezt?

-    Talán nagyon ellenségesnek tűnök azzal a Rövidkardossal szemben – kezdett bele L.Joe magától a magyarázatba -, de meg kell értened a mi álláspontunkat is! Rengeteg számunkra fontos ember esett már áldozatául a Rövid Kardok Klánja támadásainak. Nem tudjuk csak úgy elnézni nekik, amit tettek. És ez ugyanígy vonatkozik rád is: ők ölték meg apádat és anyádat is, sőt a testvéredet is elvették. Attól még, hogy nem ismerted őket, ugyanúgy a családod voltak!

-    A Főnök is ugyanezt mondta – mosolyodtam el ironikusan. – De csak ismételni tudom magam. Nem tudom Rickyt utálni azért, amit nem tett meg! Nem Ricky ölte meg a családom, ahogyan a többieknek sem ártott, neked sem! Miért nem lehet őt elfogadni, miért kell a klánja miatt elítélni?

-    Valóban a kinti világból jöttél… - fordult ismét a föld felé.

-    Mi ez a megkülönböztetés nálatok? – pattantam fel felháborodva. – Ez a másik klánba tartozik, az a kinti világból jött… könyörgöm, nem vagyunk mind egyformán emberek? Kölcsönösen el kéne fogadnunk egymást és közösen dolgozni, ha ki akarunk jutni innét! Nem ez a lényeg?

-    Te nem értesz semmit! – dobta el indulatosan az utolsó fűcsomót és ő is felállt.

-    Még csodálkozol, hogy nem értek semmit, amikor semmit nem mondotok nekem? Igen, a kinti világból jöttem és nem tudom, mi folyik itt! Egy valamit viszont biztosan tudok: a kinti emberek közé nem fogtok tudni beilleszkedni ilyen hozzáállással!

Nagyon mérges lettem, elképzelhetetlenül. Nem tudom felfogni: több száz évre elrekesztették ezeket az embereket a külvilágtól, de ezzel együtt a gondolkodásuk is beszűkült!? Egyik pillanatban még azt hinném, tényleg a klán érdekét nézik, másik pillanatban pedig már csak gyűlöletet és megkülönböztetést látok. Ez lenne a valóság? Akkor nem kérek belőle!

Csak haza szeretnék menni, vissza anyuhoz és ChanHeehez. Mennyivel szebb és nyugodtabb volt ott minden! Mint valami tündérmese… ez pedig a rémálom, amiből nem ébredek fel, hiába csipkedem magam.

Dühömben képes lettem volna széttépni, széttörni vagy lerombolni bármit. Dacosan meg is indultam, de L.Joe utánam kapott. Megpróbáltam kitépni magam a szorításából, de ismét kudarcot vallottam – még mindig erősebb volt nálam.

-    Várj már!

-    Nem, nem várok! Engedj el!

-    Ide figyelj, Yoon Jihyun! – fordított szembe magával. Próbáltam elfordítani a fejem, de L.Joe is eléggé mérges volt már, szóval morcosan ugyan, de ránéztem, amíg beszélt. – Két dolgot kell megértened ezzel a világgal kapcsolatban. Az első, hogy teljesen más, mint amit eddig megszokhattál, más az emberek életmódja, gondolkodása és felfogása – minden más. A második pedig, hogy ezen nem tudsz csak úgy változtatni! Próbáld meg magad a helyembe képzelni! Apámat még kiskoromban megölték a szemem láttára a Rövidkardosok. Aztán megölték Se Hongot is, a mesteremet, akire apámként tekintettem. Most pedig elvették tőlem Sent is, a legjobb barátomat, a vérrokonságon felüli bátyámat! Emlékszel még, hogy éreztél, amikor azt hitted, Ricky meghalt? Próbáld meg a helyembe képzelni magad! Utáltál volna, ha hagyom ott meghalni, igaz? Utáltál volna és bosszút forraltál volna ellenem, nem így van? Hát én is pontosan így érzek irántuk! És túl sok sérelem ért már ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni a Rövidkardosok között! Mind romlott, ahogy van és ők sem válogatnak közülünk!

Sokkolt, amit mondott. Először is az, hogy így megnyílt nekem, másodszor pedig a fájdalom, amit magában hordozott. Igen L.Joe, köszönöm, hogy végre megértetted velem, hogyan is éreznek az itteniek. Szégyelltem magam a viselkedésemért, amiért ilyen fájó sebeket tépkedtem fel állandóan, és egyben azért is szégyelltem valamennyire, mert nem bírom felfogni a súlyát, mit jelent az, hogy megölték a valódi szüleimet.

Mire mindezt végigmondta, L.Joe hangulata is megváltozott. Dühös volt, de már nem az a mindent szétvető düh, sokkal inkább a néma düh kerítette hatalmába, mellyel az ember önmagában birkózik, és egyedül csillapítja, hogy aztán ha majd eljön az ideje, mindenestül kiengedhesse. L.Joe még mindig csillapította, legalábbis igyekezett, bár beleremegett az erőfeszítésbe.

Lassan elengedett, majd kikerült és lendületes léptekkel megindult a falu felé.

-    L.Joe – szóltam alig hallhatóan utána. Megtorpant. – Sajnálom… - A végére már szabályosan suttogtam, a sírás környékezett. Ő persze nem reagált a bocsánatkérésemre semmit; egy perc néma álldogálás után ugyanúgy folytatta az útját, ahogy megkezdte. Én pedig ottmaradtam a sírok között és magányosan zokogni kezdtem.