8. fejezet

Hosszú órákig vágtattunk többnyire dél, többé-kevésbé délkelet felé. A sötétség, valamint az egyhangú fák semmi látnivalóval nem kínáltak, meg amúgy is kimerült voltam az elmúlt napok viszontagságaitól, szóval szinte az egész utat átaludtam. Csak arra ébredtem fel, hogy vágtából sétára váltottunk. Sajgott mindenem, nem éreztem se a lábaimat, se a hátsó felemet. A legjobb az lett volna, ha azonnal leszállhattam volna a lóról.

A levegő csendesen állt, csípős hideg volt. A köpeny, amit Rickytől kaptam, meglepően meleg volt, mégsem tudott eléggé melegen tartani. Vacogni kezdtem. Nagyon hideg volt, főleg így ébredés után. Hamarosan Rickynek is feltűnt a vacogásom, tehát leugrott a lóról és néhány méter után megálltunk.

-    Tartsunk egy kis pihenőt! – javasolta, amibe szavak nélkül is beleegyeztem. Bár inkább neki számított ez pihenőnek, mint nekem, elvégre egész idáig aludtam.

Valahol mélyen a fák között „vertünk tábort”. Úgy láttam, Rickynek nem nagyon akaródzott tábortüzet gyújtania, mégis megtette, ahogy vacogásomat hallgatta. Összedobott egy elképesztően kicsi tüzet, majd szorosan köré gyűltünk.

-    Sajnálom, egyelőre be kell érnünk ennyivel. Több szárazabb ágat nem találtam, ha pedig a nedveset rádobjuk, pillanatok alatt elárulhatjuk, hol vagyunk. Ha gondolod, odaadhatom az én köpenyem is… - ajánlotta és már szinte bújt is volna ki belőle, de megállítottam.

-    Nem kell, köszönöm, most jó így is. Neked is szükséged van rá. – Bár hozzá beszéltem, nem néztem rá. Tekintetem a parányi tábortüzünkre szegeztem. Ahogy viszonylag hangos pattogások közepette a lángok egyre jobban felemésztették a vékony ágacskákat, egyre azon gondolkodtam, vajon én is így áldozatul esek-e az itt folyó küzdelmeknek. Az álmom is eszembe jutott, de szerencsére már korántsem volt olyan valóságos. Távoli volt, nagyon távoli, ahogy az otthon szeretete és biztonsága is. Bár jelenleg egész jó idegállapotban voltam, mégis képes lettem volna elsírni magam, és mint valami ötéves, anyuért kiáltani. Szánalmas vagy, Lee Jihyun!

Hosszú percekig csak meredtünk mindketten magunk elé, majd végülis én törtem meg a csendet.

-    Miért nem öltél meg? – szegeztem neki újból a kérdést. Most már van időnk rá, hogy válaszoljon.

-    Ez egy elég jó kérdés – mosolyodott el zavartan. – Nem tudtam, mihez kellett volna kezdenem, egyszerűen nem éreztem helyesnek, hogy megöljelek. Talán önzőnek fogsz tartani, de igazából csak egy dolgot szeretnék: a kinti világban élni. A tudat, hogy itt vagy velem szemben te, aki onnét jöttél, az erdőn túlról, egyszerűen megőrjít… Nehezemre esik elhinni… - dobott néhány apró faágat a tűzre, majd hosszasan bámulta, ahogy a lángnyelvek kíméletlenül belekapnak és gyenge, vékony testüket teljesen elhamvasztják. – Volt egyszer egy fogjunk a börtönben. A Sebes Árnyak klánjából való volt és járt már odakint. Rengeteget mesélt a kinti világról és még keservesebbé tette szenvedésemet. Gyakorlatilag lehetetlen, hogy bárki kimenjen innét, ez a mi sorsunk, hogy ebben a végtelennek tűnő, mégis igen kicsi farengetegben éljünk. Csakis nagyon ritka alkalmakkor nyílik rá lehetőség, hogy kimehessünk. Ilyen volt néhány napja az istenség földre szállásának ünnepe, amikor téged is elraboltak.

-    Nem értem… te is ott voltál, amikor elraboltak, nem? Miért nem maradtál odakint akkor? – értetlenkedtem.

-    Először is, nem, én nem voltam ott. Az úrnőnk tudja jól, mennyire szeretnék odakint élni, éppen ezért nem engedte, hogy kimenjek. Ezzel próbált magához láncolni, amúgy is ingatagnak talált. Másodszor, nem maradhatunk csak úgy egyszerűen odakint. Szigorú és kusza szabályok vannak mindenre, amiken nem változtathatunk. Ezt így rendelték el az istenek… - tekintete ismét a semmibe meredt, gondolataiba merült. Megsajnáltam őt. Bár nem értettem teljesen, amit mondott és nem is látom át ennek az egész világnak a rendszerét, de az érthető volt, hogy akaratuktól függetlenül vannak ide bezárva. Vajon segíthetek rajtuk valahogy? Mi lehet az én szerepem az ő történetükben? Annyi kérdésem lett volna és úgy éreztem, Ricky meg is tudna válaszolni valamennyit, de nem kérdeztem. Csendben meredtem magam elé én is, mígnem egy kérdést intézett hozzám:

-    Mondd, Jihyun, mesélnél nekem a kinti világról, az otthonodról? – szomorkás, csillogó szemekkel tekintett rám. A kiskutya-nézés, amit Changhyuntól is ismertem, nála is ugyanúgy megvolt és egyszerűen beleborzongtam, ahogy kimondta a nevem, miközben ilyen szemekkel nézett rám. Nem tudtam nemet mondani.

-    Még szép! – mosolyodtam el. – Lássuk csak, képzeld el, otthon nem fáklyákkal világítunk és még csak nem is lovakkal közlekedünk. Van egy csomó gép és eszköz, amik ezt a célt szolgálják, például… - és hosszan meséltem neki egy csomó mindenről, ami itt nincsen. Lebilincselve, csukott szemmel hallgatott. Már-már azt hittem, elaludt közben, de ekkor mindig egy kisebb kérdést tett fel valamelyik jelentéktelen részlettel kapcsolatban. Úgy éreztem, közelebb kerültem hozzá. Teljesen más volt, mint amikor először megláttam a nagyteremben vagy a cellám ajtajában. Hiányzott róla az a könyörtelen tekintet, helyette barátságos, gyengéd pillantásokat küldött felém. Teljesen olyan volt, mint Changhyun, mégis más. Mégis, ahányszor ránéztem, folyton eszembe jutottak az otthoniak és egyre erősödött a honvágyam. Vajon hazajuthatok még valaha?

Éppen a családomról, valamint a vidámparkról meséltem neki, amikor váratlanul csendre intett. A kis tüzünk már ígyis kialvóban volt, most azonban óvatos, nyugtalan mozdulatokkal teljesen eloltotta. Ismét teljes sötétség borult a tájra, bár a hold valamelyest kilátszott a vonuló felhők mögül. Intett nekem, hogy lapuljak a földre, ő maga pedig felállt és feszülten meredt előre a sötétben, minden neszre felkapva a fejét. Jó pár percig semmi nem történt. Már épp fellélegeztem volna, amikor valami megcsillant az éppen előbújó hold fényében és Rickyt a legközelebbi fához szorította. Valami hajszálvékony, mégis szinte átvághatatlan drót. Mélyen belevágott Ricky tagjaiba, biztosan fájt.

Még mélyebbre lapultam a fák árnyékában. Féltem. Hamarosan egy csuklyás alak lépett elő a szemközti fák homályából. Nem volt túl magas, mégis félelmet keltett bennem. Ricky csak összehúzta szemét, ő már tudta, kivel van dolga.

-    Kik vagytok? – kérdezte parancsolóan a csuklyás. Ahogy egy felhő elvonult a hold előtt, némi fény esett a tájra, megvilágítva a csuklyás arcát. Ne! Nem lehet igaz… ! Ez… ez hogy lehet?

-    Válaszolj, rövid kardos! – folytatta lenézően, közben fenyegetően oldalán lógó kardjára helyezte a kezét és kipattintotta azt hüvelyéből.

Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Aki előttünk állt, nem volt más, mint Lee Byunghun…