5. fejezet

Sokára aludtam el, valószínűleg álomba sírtam magam. Az ébredés pillanatában, amikor rájöttem, hogy nem a szobámban, de még csak nem is ágyban fekszem, hirtelen minden megvilágosodott: Még mindig a sötét tömlöcben ültem, most azonban az ajtón lévő kisablak nyitva volt, kevés fényt adva a cellának. Tehát nem álom volt.

A tegnapi nap eseményei legalább olyan távolinak tűntek, mint az otthon és a békés hétköznapok, amikből oly váratlanul kiragadtak. Mint valami rossz film, aminek nem ismerni a történetét, s így érthetetlenné válik. Akaratom ellenére osztottak nekem is szerepet, csak épp a forgatókönyvet felejtették el megmutatni.

Mégis mit kéne tennem? Teljesen magamra maradtam ebben a rémálomban. Egyedül az a kis fényfolt okozott némi örömöt. Legszívesebben elsírtam volna magam ismét, de ezzel semmire sem mentem volna. Felesleges, teljesen mindegy, mit csinálok.

Ahogy így marcangoltam magam, egyszeriben kinyílt a cellaajtó és valaki, egy ismerős idegen, egy ócska alumíniumtálcán ételt csúsztatott be rajta. Nem voltam éhes. Elhatároztam magam, hogy nem fogadok el tőlük semmit, főleg amíg azt sem tudom, kik az elrablóim. Ki tudja, lehet meg is van mérgezve!

Abban viszont biztos voltam, hogy Changhyun volt az, aki a tálcát beadta. Elképzelhető, hogy ő volt az is, aki kinyitotta nekem a kisablakot. Egy próbát megér, hátha beszélhetek vele. De nem válaszolt. Talán tényleg nem ő volt az, nem tudom.

Nagyjából így ment ez még két napig, amikor végül megtört a jég.

-    Changhyun, kérlek! Tudom, hogy te vagy az! – szóltam hozzá kétségbeesetten. Az állandó sötétség, magány és félelem teljesen kikezdte az idegeimet, csaknem az őrület szélén álltam. - Csak egy kicsit, néhány szót kérlek szólj hozzám! Nem értem, mi történik itt! Annyira… annyira félek! – szemeim ismét elkezdtek megtelni könnyekkel, bár nem az volt a célom, hogy meghassam. Hallottam, hogy nem ment el, még ott állt valahol a tömlöc előtt. Néhány percnyi habozás után végül ismét kinyílt a bejárat és valóban Changhyun lépett be rajta.

-    Na jó, akkor két dolgot tisztázzunk! – guggolt le elém. Hangja szigorú volt még mindig, de valamivel kedvesebb, mint odakint a nagyteremben.  – Egy – emelte fel mutatóujját -, én nem Changhyun vagyok. A nevem Ricky! Ri-cky! Érted? A másik pedig… igen, én hagytam nyitva neked azt a kis ablakot. A kinti világban éltél, szóval nem tűrheted olyan jól a sötétséget. – idegesen beletúrt a hajába. Látszólag menni készült, de aztán az ajtóból még egyszer visszajött hozzám. – Csak azért teszem, hogy ne úgy jöjjön le, mintha mi lennénk a rosszak. Nem, semmivel sem vagyunk rosszabbak a Sebes Árnyak Klánjánál! Mi is csak élni szeretnénk, kijutni végre a kinti világba, ugyanúgy, mint ők! Ezért igazán nem ítélhetsz el… nem mi vagyunk a gonoszok, érted? – úgy tűnt, eléggé felzaklatta magát. Idegesen felugrott, majd hangosan becsapta maga után a cellaajtót. Még a kisablakot is becsapta, de aztán néhány perc múlva visszajött és azt azért kinyitotta.

Összerezzentem. A hallottak csak még jobban összezavartak. Sebes Árnyak klánja? Kinti világ? Mibe csöppentem? Olyan ez, mint valami fantasy-regény. Arcomat a kezeimbe temettem és kétségbeesetten nevetni kezdtem. Nem hiszem el! Teljesen megőrültem!

-    Ne higgy el neki semmit! – szólalt meg hirtelen valaki. Nem tudtam pontosan, honnét jön a hang és még sötét is volt.

-    Ki vagy te?

-    A rabtársad, ha minden igaz. – nevetett ironikusan. Mintha előre tudta volna a következő kérdésemet, így folytatta: - Papírvékonyak itt a tömlöcök közti falak. Valahol jobbra tőled találsz egy pici lyukat a falon, nagyjából egy ujjnyi. Megvan? – Nem igazán találtam semmit, erre ő átdugta az ujját rajta. Így már megvolt. Megpróbáltam átnézni rajta, de nála teljes sötétség uralkodott, úgyhogy semmit nem láttam.

-    Figyelj, ne higgy el semmit neki! Rövid kardos talpnyaló! Még hogy semmiben sem rosszabbak nálunk… !! – mintha még köpött is volna egyet, fokozva ellenszenvét és lenézését. – Te a kinti világból jöttél?

-    Ha minden igaz… de nem értem. Te tudod, mi ez a kinti világ-dolog? És hol vagyunk most? Én Seoulból jöttem, de ez már biztosan nem ott van…

-    Tényleg onnét való vagy. Hát, a kinti világ minden, ami nem az erdő. Minden, ahová mi nem mehetünk. Az erdő pedig… van, de mégsincs sehol. Ez már csak ilyen paradox szituáció. Mi sem tudjuk pontosan… De ha te a kinti világból származol, mit keresel itt? Miért hoztak ide? – kíváncsiskodott tovább. Biztos nem gyakori, hogy rabtársa van. Főleg nem egy ilyen „kinti világból való”, mint én.

-    Azt hittem, talán te meg tudod mondani…

-    Esélytelen – sóhajtott egy nagyot. – Utálom, hogy nem tudom, mi történik odakint!

-    Mióta vagy itt?

-    Nagyjából hat hónapja, ha jól számolom. Egy ideje már nem tudom pontosan követni az idő haladását… Na de figyelj, biztos nem mondtak semmit, miért kellettél? Egy apró mondatot sem? – Egyértelműen nagyon érdekelte a dolog. Ha tudtam volna bármit is mondani, megtettem volna. De ami fontosabb: hat hónapja itt van már? Egy fél évet eltöltött ebben az állandó sötétségben és még nem őrült meg? Szégyellhetem magam, amiért én ezt a három napot is alig bírtam ki. Vajon meddig kell még itt maradnom?

-    Figyelsz te rám?

-    Őő igen, bocsánat… mintha valami olyasmit mondtak volna, hogy én vagyok a kulcs… és valamilyen jelet kerestek rajtam, ami csak napfénynél látszik… - kutakodtam emlékeimben.

-    Kulcs? A titok kulcsa? – ugrott hangja egy fokkal magasabbra. – Értem már… - dőlt neki jól hallhatóan a falnak. – Tehát a játék elkezdődött...

Úgy tűnt, ezen hosszan elgondolkozott, mert nem szólt semmit. Eljött az én kérdéseim ideje!

-    Milyen játék? És mi ez a van-de-mégsincs-erdő dolog? Mi az a Sebes Árnyak Klánja? Nem értek semmit, válaszolj kérlek!

Nem szólt semmit, ugyanis sietős léptek hangzottak fel a folyosóról. Hamarosan kinyílt a cellám ajtaja is. Changhyun, vagyis Ricky volt az, két ismeretlen férfivel. Intett nekik a fejével, mire mindketten megragadtak és ismét végigráncigáltak a hosszú, homályos folyosón. Miért pont most? Pont, amikor végre választ kaphattam volna kérdéseimre! Miért játszik a sors folyamatosan ellenem?

Egy belső udvarhoz hasonló helyen engedtek el végül. A vörös hajú úrnő már itt várt ránk. Itt volt még vele a Luna nevezetű nő és Changjo is. Az éles napfényben alig láttam valamit, szemeim annyira megszokták már az állandó éjszakát. Elég hűvös volt az idő, de ez a kinti friss levegő mégis sokkal jobban esett, mint a cella dohos, poros hidege. A két férfi úgy fordított, hogy a meleg napsugarak egyenesen a meztelen bal vállamat érjék, ahol még napokkal ezelőtt a jelek voltak. A jelenlévők tágra nyílt szemekkel, feszülten meredtek a vállamra.

Ahogy a sugarak elkezdték melegíteni bőrömet, ismét előjött az égető fájdalom, csak sokkal erősebben. A hosszú jelsorozat, ami néhány napja jelent meg a vállamon, ismét kirajzolódott, még élesebben, mint előtte.

-    A jel! – szólalt meg megkönnyebbülten az úrnő. – Valóban ő a kulcs. Jól van, szép munkát végeztetek! A kulcs mostmár a markunkban van! Készüljetek! Azonnal indulunk és visszaszerezzük a tekercset is!

-    A lánnyal mi legyen, úrnőm? – kérdezte Ricky.

-    Másoljátok le a jeleket, amíg még ilyen szép napos időnk van! Utána azt csinálsz vele, amit akarsz, már nem lesz rá szükségünk…

-    Igenis! – hajolt meg, majd miután a kis társaság elvonult, furcsa, némileg szánakozó tekintettel rám nézett. – Vigyétek vissza átmenetileg a cellájába! Majd még később eldöntöm, mi lesz a sorsa! Nem szabad életben hagynunk, különben a Sebes Árnyak is tudomást szerezhetnek a jelről! – adta ki a parancsot.

Szemeim tágra nyíltak: most tényleg meg fognak ölni? Ki fognak végezni? Amíg elvittek, végig Rickyre néztem esdeklő tekintettel, de úgy tűnt, nem értek el hozzá az érzéseim. Mit csináljak? El kell szöknöm! Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni!