Outro

-    Jihyun! Jihyun! – szólongatott egy ismerős hang. Ujjaim megrándultak egy pillanatra, ahogy magamhoz tértem. Először csak füleltem - egy gép csipogása, visszafojtott lélegzetek és aggodalmas sóhajtások hangja. Lassan kinyitottam a szememet is, pilláim ólomnehézségűnek tűntek. Tekintetemet végigjárattam a szobán – fehér falak, egyik oldalon gépek, a másikon egy infúziós állvány. Körülöttem pedig csupa ismerős arcok, melyeket aggodalom kínzott, de már ott bujkált minden a megkönnyebbülés is.

-    Végre magadhoz tértél! – borult a nyakamba egy nő könnyes szemekkel. Ismerős volt a hangja, az illata, az érintése.

-    Anyu! Így nem kapok levegőt! – szóltam rekedt hangon. A nő tehát lemászott rólam és visszaállt az ágy széléhez a többiek közé. Újra végignéztem a jelenlévőkön, tekintetem két emberen akadt meg a leginkább. Elöntött az öröm, hirtelen azt sem tudtam, melyikükhöz forduljak elsőként.

-    Ricky! L.Joe! Hát éltek, semmi bajotok… Ricky, annyira sajnálok mindent! – fordultam elsősorban a fiú felé. Bár fejemben káosz uralkodott, nem emlékeztem semmire, de ezek a nevek, ezek a szavak, az érzések, melyeket nem tudtam korábban kimondani, mind tisztán ragyogtak elmémben. – Soha nem akartalak bántani, nem akartalak elárulni… ugye meg tudsz nekem bocsátani?

Mire a végére értem, teljesen elérzékenyültem. Szemeimbe könnyek gyűltek, de nem hagytam lefolyni őket. A fiú arcára meglepettség ült ki, mintha nem tudta volna, miről beszélek. Hogy őszinte legyek, én sem tudtam nála sokkal jobban, de mindenképp el kellett mondanom neki. A teremben lévők összenéztek egy pillanatra, az aggodalom nem tűnt el róluk, majd anyu vette ismét magához a szót.

-    Jihyun, azt hiszem, pihenned kellene még egy kicsit, aztán minden rendbe jön…

-    Teljesen jól vagyok! – feleltem és feltápászkodtam. Fájdalom nyilallt a fejembe, ekkor tűnt csak fel, hogy be van kötözve. – Mi történt velem? – kérdeztem mereven magam elé bámulva. Anyu összenézett a mellette álló fiúval, majd végül ő szólalt meg:

-    Betörtek hozzánk úgy jó egy hete. Nem tudom, mit kereshettek, de elég jól elbántak velem. Mikor hazaértél a vidámparkból, még mindig itt voltak. Menekülni próbáltál előlük, de az utcán utolértek és jól helybenhagytak téged is. Csúnyán megsérült a fejed, egy hétig kómában feküdtél. Ha akkor Byunghun nem talál meg téged az úton fekve, talán még rosszabb dolgok is történhettek volna… Nagyon aggódtunk miattad! De hála az égnek, már minden rendben lesz!

A fiú, akinek kilétére még mindig nem sikerült rájönnöm, szavai nyomán emlékképek tódultak fejembe. A felforgatott lakás, a bátyám, ahogy eszméletlenül fekszik a konyhában, a félelem, amit éreztem és egy ütés a fejemen… Továbbra is magam elé meredve próbáltam összeszedni a gondolataim. Utána üresség, feketeség és a nagy semmi. Egy hétig csak itt feküdtem, mint Csipkerózsika és nem tudtam magamról. Valami furcsa volt, mintha valamire még emlékeznem kellett volna. Végül aztán feladtam a gondolkodást és végignéztem ismét az embereken. Anyun, Rickyn és L.Joe-n kívül senkire nem emlékeztem. Biztosan számomra fontos emberek lehettek, szégyelltem is magam, amiért nem tudtam felidézni a neveiket.

-    Az orvosok azt mondták, átmenetileg lehetnek gondok az emlékeiddel, de egy idő után magától helyre fog állni minden – magyarázta anyu. – De akkor is tudnom kell, mennyire emlékszel. Tudod, ki vagy te és kik vagyunk mi?

-    A nevem… - gondolkodtam el – Yoon Jihyun vagyok… te pedig anyu vagy, Lee Misoon, te pedig Ricky és L.Joe – mutogattam az illetőkre. – A többiekre sajnos nem emlékszem. Sajnálom – nyúltam a fejemhez. Szégyelltem magam, de nem tudtam mit tenni. Újra Ricky felé fordultam, a fejemben őrülten kavarogtak a gondolatok, semmit nem tudtam kivenni, csakis egy szándékot.

-    Ricky… ugye meg tudsz bocsátani nekem? Mondd, hogy igen…

-    Minden rendben, Jihyun! – mosolygott rám a fiú szánalomtól és együttérzéstől csillogó szemekkel. – Soha nem haragudtam rád!

-    Tényleg? – futott végig egy könnycsepp arcomon. Furcsa szúró érzést éreztem a szememben, amiért megpróbáltam visszatartani őket, úgyhogy inkább többé nem kívántam gátat szabni érzéseimnek, hanem hagytam, hogy szabadon végigszántsák arcomat. Közelebb intettem magamhoz a fiút, hogy megölelhessem. Annyira jól esett, olyan volt, mintha olyat csinálhatnék, melyről korábban úgy gondoltam, soha többé nem tehetem meg. Furcsa érzés volt. Miután elengedtem, a szőke fiú felé fordultam, kinek szemében némi féltékenység bujkált.

-    L.Joe – kezdtem bele. Nem tudtam pontosan, mit mondhatnék neki, vagy hogy ki volt ő, egyszerűen csak mérhetetlen hálát éreztem, amit nem tudtam volna magamban tartani. – Köszönök neked mindent, amiért mellettem voltál és annyit segítettél! – Igazából fogalmam sem volt, mire céloztam ezekkel a szavakkal. Ő mintha megértett volna belőle valamit, bólintott és aranyosan elmosolyodott.

-    Sajnálom, hogy csak ennyit tehettem érted! – A mosolya, a hangja nyomán nagyot dobbant a szívem. Úgy tűnt, ha az elmém nem is, de a szívem nem felejtette el őt egy pillanatra sem. Én is elmosolyodtam, és legszívesebben átengedtem volna magam a megkönnyebbülésnek, de volt még egy dolog, amiről meg kellett bizonyosodnom. Előttem lebegett ugyanis a bátyám képe, ahogy eszméletlenül, csaknem a halál pereméhez közel, fekszik.

-    A bátyám… - szóltam ismét. – A bátyámmal minden rendben? – Az előbbi fiú, aki elmesélte a történteket, fájdalmasan elmosolyodott.

-    Most már teljesen jól érzi magát – felelte.

-    Akkor megnyugodtam! – sóhajtottam fel. Végre megkönnyebbülhettem. Úgy éreztem, mintha hosszú hónapok gondjai szakadtak volna le egyszeriben a vállamról. Hosszú alvásom ellenére ismét elálmosodtam, úgyhogy anyuék elköszöntek tőlem és hagytak, hadd pihenjem ki magam. Úgy éreztem, hosszú idő óta először hajthatom nyugodtan álomra a fejem. Boldog voltam, nagyon boldog.

Azt csak sokkal később, miután kiengedtek már a kórházból és újra mehettem iskolába is, tudtam meg, mennyi hülyeséget hordtam össze aznap, amikor magamhoz tértem. Talán ezek miatt még jobban szégyelltem magam, mint ott helyben, hogy nem ismertem fel az embereket. Persze ők nem haragudtak meg ezért, sőt, Changhyun és Byunghun is kifejezetten menőnek találták a neveket, amiken hívtam őket, engem mégis bántott a dolog.

Miután ismét járhattam iskolába, minden visszatért a régi kerékvágásba: anyu újra sokáig dolgozott, ChanHeevel ismét csak ketten voltunk otthon és Byunghunnal továbbra is találkozgattunk. A hétköznapok ismét unalmassá váltak, nekem viszont más érzés volt. Örültem a nyugalomnak és a semmittevésnek, hálás voltam az életért, valamiért mégis olyan volt, mintha nem tartoztam volna ide. A tanórák, a baráti csevegések, az ebédszünetek mind-mind távolinak, idegennek tűntek. Byunghun és Ricky közelsége volt az egyetlen természetes dolog számomra.

Az emlékeim mind szépen visszatértek, mégis volt valami, valami, ami mintha hiányzott volna – legalábbis eleinte így éreztem, aztán fokozatosan világosodott meg minden. Ahogy telt az idő, lassan eszembe jutott, mi történt velem abban az „egy hétben” is, amikor eszméletlen voltam. Magyarázatot nem találtam rá, hogy lehetett az a néhány hónap a Sebes Árnyak klánjával ennyire élethű, mégis csupán egy álom.

A játék véget ért, én pedig hazatértem. Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi történt a többiekkel, a két klán tagjaival. Vajon nekik is sikerült kijutniuk az erdőből és most boldogan élnek valahol ebben a világban? Biztosan így volt, így kellett lennie…

Amikor Seoul utcáin sétáltam, folyton nyitva tartottam a szemem, abban bíztam, hátha szembejön velem valaki – C.A.P. főnök, Aerin vagy Changjo. Vágytam volna találkozni velük, szerettem volna elbeszélgetni arról, hogy megy a soruk, de sajnos nem adatott meg ez a szerencse.

A klánnál töltött időmről senkivel sem beszélhettem, mindenki őrültnek nézett volna. Az a három hónap mégis túl fontos volt nekem ahhoz, hogy csupán magamban tartsam és idővel elfelejtsem, így döntésre szántam el magam. Tollat és papírt ragadtam a kezembe és leírtam mindent, amit a Sebes Árnyak és Rövid Kardok klánja harcáról tudni kellett, hogy mindenkinek elmesélhessem, de elsősorban, hogy soha ne felejtsem el, mit tettek értem az ottaniak és hogy mivé lettem nekik hála…