20. fejezet

Az indulás napja rendkívül gyorsan jött el, az idő múlását ha akartuk volna sem tudtuk volna feltartóztatni. Mint az áradó folyó, mely medréből is kilép, olyan sebességgel haladt előre.

A harcosok a hajnali órákban indultak. Napkeltére tették az indulást, az ég azonban olyan felhős volt, hogy az égitestnek még a körvonalait sem lehetett látni. Az idő elég komor volt, a faluban azonban nagy volt a hangzavar: csaknem az egész lakosság kiözönlött az utcákra, hogy a városkapuig kísérje és még egyszer, ki tudja, talán utoljára, láthassa hőseit. Minden oldalról éljenzések és felcsendülő kürtök hangjai ütötték meg fülüket, ahogy utat törtek maguknak a sokaságon át.

Kereken 30 fő gyűlt össze, aki fel merte vállalni a feladatot, aki nem rémült meg az ismeretlen területektől. Gyalog mentek, a lovaknak nem vették volna nagy hasznát a sűrű erdőben és a lankás területeken, meg amúgy is, gyalog sokkal gyorsabban haladtak. Nem hiába nevezték őket Sebes Árnyak Klánjának. Képesek voltak olyan gyorsan siklani a fák között, mint holmi árnyék, melyet a nap vet, mielőtt eltakarná egy felhő.

Csupán néhány lovat vittek magukkal – ők cipelték az élelmiszertartalék nagy részét, illetve a nehezebb fegyvereket, amelyeket azért hoztak magukkal, hogy minden eshetőségre felkészüljenek. A lovak jól edzett, erős teremtések voltak, szinte meg sem érezték a rájuk aggatott súlyokat.

A menet, miután áthaladt a hosszú főutcán és a városkapun, ahonnét az éppen szolgálatban lévő őrök íjukat maguk mellé állítva, kihúzva tisztelegtek, belevesztek az erdő sűrűjébe. A kürtök hangját hamarosan elnyelte a köd, a kopár fákon nem talált visszhangra, így csend borult a harcosokra.

Hiába a sokaság éljenzése és a kürtök, az egész mégis olyan hatást keltett, mint egy gyászmenet. Az emberek nem azért dicsőítették őket, mert annyira bíztak sikerükben, sokkal inkább hogy erőt adjanak nekik, hogy biztassák őket, holott szinte kivétel nélkül mind úgy gondolták, a halálukba mennek. Talán nem fogták fel teljesen, hogy az a harminc ember azért indult útnak, hogy megnyerjék az istenek játékát, hogy megszakítsák száműzetésüket és végre kijuthassanak a való világba, hogy úgy élhessenek, mint minden más ember.

De vajon ők is akarták ezt? Vajon ők is annyira vágytak rá, hogy minden, amit eddig felépítettek, az egész eddigi életük egy szempillantás alatt eltűnjön és egy idegen helyen, gyakorlatilag idegen időben ismeretlen emberek között kelljen élniük és mindent elölről kezdeniük? Az átlagos emberek egész életüket úgy élték, mintha csak ez lenne, nem hittek a játék kezdetében, sem abban, hogy létezhet bármi rajtuk kívül. Nekik ez volt a világuk. Egyedül a felsőbb klántagokat nevelték arra a tudatra, hogy ki kell jutniuk az erdőből és jóvá kell tenniük őseik bűnét.

Nagyjából ez lehetett az oka annak is, hogy miután a menet teljesen eltűnt a ködös, kopasz erdőben, mintha mi sem történt volna, a tömeg feloszlott és mindenki visszatért a maga dolgához. Egyedül azoknak a családoknak ködösítette aggály a szívét, melyekből a harminc ember összeállt, amelyeknek egy értékes tagját kellett az ismeretlen területekre engedniük. Bár a vissza nem térés tudata hatalmas szellemként árnyékolta tudatukat, mégis ott ragyogott a remény sugara. Talán ők voltak az egyetlenek, akik bíztak még abban, hogy viszontláthatják azt a harminc hőst, akiket az imént nyelt magába az erdő…

Az indulás előnapján minden harcos elfoglaltabb volt, mint valaha. Voltak, akik még egyszer utoljára egy nagy edzést tartottak, mindent beleadva, amit csak tudtak; és voltak, akik már mit sem törődtek a gyakorlással: úgy döntöttek, kiélvezik az utolsó napjukat a klánnál és csak olyan dolgokat csinálnak, ami kedvükre való.

Ami engem illet, még gyakoroltam egy kicsit. Az elmúlt hetek edzései megtették a hatásukat: számtalan dicséretet kaptam kardforgatói késségemre és még az íjjal is többször majdnem betaláltam a céltábla közepébe (olyan sajnos nem volt, hogy sikerült volna). Mégis, ahogy egyre jobban közeledett az indulás napja és egyre többször kérdeztem rá, velük mehetek-e, folyton kitérő választ kaptam. Nem tetszett, valahogy éreztem, hogy nem akarnak magukkal vinni, bármennyire is szerettem volna és bizonyítottam, hogy meg tudom védeni magam.

Már késő délutánra járt az idő, amikor végleg feladtam. Magányos voltam, mindenki az indulással volt elfoglalva. Persze én is tehettem volna előkészületeket, de felesleges lett volna. Csaknem feladtam már a reményem. Igen, beláttam, hogy az ismeretlen területek nem feltétlen olyan lányoknak valók, mint én, de mégis mindent beleadtam az edzésbe, hogy meg tudjam védeni magam, hogy képes legyek harcba szállni az ellenséges klánnal, sőt, még arra is ügyeltem volna, hogy ne kerüljek láb alá, de mindhiába.

Csüggedten mentem, amerre a lábam vitt – az utóbbi időben szokásommá vált a céltalan bolyongás. Szerencsére a legtöbbször sikerült zökkenőmentesen „hazajutnom”, de előfordult az is, hogy eltévedtem. Ezúttal a kastély istállóinál kötöttem ki. Már nem is emlékeztem, miért akartam egyáltalán a kastélyba jönni. Az istálló elég zsúfolt volt, a lovakat készítették elő a nagy útra. Kicsit arrébb a többiektől Ricky állt elszigetelten. Felismertem előtte a lovat, amivel kihozott még anno a Rövid Kardok klánja kastélyából.

-    Áá, Jihyun! – intett, amikor meglátott. Odamentem hozzá. Gyengéden, barátságosan bánt a lovával, folyton simogatta és beszélt hozzá, míg az eléggé kitömött nyeregtáskával felszerelt nyerget próbálta a hátára.

-    Jól érzi magát az itteni istállóban? – kérdeztem, ahogy melléjük értem.

-    Igen, szerencsére az istállós fiú nem tesz különbséget a lovak közt származásuk miatt. Így semmiben nem kell hiányt szenvedned, igaz, Batha? – simogatta meg az orrát. A ló válaszképp fújt egyet.

A kedvemért Ricky félbehagyta a készülődést és leültünk a lótól nem messze beszélgetni.

-    Valami baj van? – kérdezte egy rövid szünet után. – Olyan csüggedten ülsz itt…

Azon gondolkodtam, vajon mondjam-e el neki, mi a problémám. Biztosan gyerekesnek tartana, amiért még mindig nem fogtam fel a helyzetet. Mellesleg nem is gondoltam volna, hogy ennyire látszik rajtam…!

-    Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – folytatta, miután nem szóltam semmit. Egy mosollyal jutalmaztam és végül csak belekezdtem.

-    Csak a szokásos, még mindig – sóhajtottam. – Annyira szeretnék veletek menni… A klán segítségére akarok lenni, ahogy azt apám is elvárná tőlem.

-    Az a hely nem neked való. Különben is, elég nagy segítségére voltál már a klánodnak!

-    De az olyan, mintha semmit nem tettem volna! Egy szót sem tudtak megfejteni abból, amit leolvastak rólam… Lehet, nem is jó az egész!

-    Jihyun! – nézett rám komolyan, mélyen a szemembe. – Rád itt van szükség! Amíg a legjobb harcosok távol vannak, ki fogja megvédeni a falut? Bármi történhet…

-    Rajtam kívül több tucatnyi harcos marad még itt, akik sokkal jobban meg tudják védeni a falut! Semmi szükség rám itt, ott legalább eggyel több emberrel kéne szembenéznie a másik klánnak…!

Nem tudtam befejezni, amit mondani akartam. Ricky a számra tette a mutatóujját, hogy így késztessen hallgatásra.

-    Hidd el, rád itt van szükség! – mondta végül gyengéden és a kezembe nyomott egy rövidkardot. A kard ismerős volt, még a másik klánból hozta, amikor elszöktünk. Egy bátorító mosoly után végül elfordult és otthagyott.

-    Rám itt van szükség? – ismételtem megbabonázva, miközben Ricky távozásának irányába meredtem. Hülyeség! Mégis miért lenne itt rám szükség? Kinek lenne szüksége rám? Még csak klántag sem vagyok, úgy néznek rám az emberek, mint valami csodabogárra. Nem tartozom ide.

Nagyot sóhajtva álltam fel és sétáltam „haza” Nielékhez. Náluk is minden úti készültségben állt, ugyanis nemcsak Niel, de az apja is feliratkozott a nagy útra. Az édesanya, Marin már napok óta kétségek és félelmek között vergődött, de úrhölgyhöz mérten nem mutatta ezt ki. Egy mosolygós, néha némileg komor álarcot öltött fel, mely valódi érzéseit palástolta – nem szerette volna még ezzel is terhelni férjét és fiát. Többször említette szomorúan, milyen üres lesz a ház a két férfi nélkül és külön hangsúlyozta, mennyire örül neki, hogy legalább én itt maradok addig. Összeszorult a szívem, ahányszor ezt mondta. Ha tudta volna, mennyire szívesen tartottam volna én is velük a nagy útra…

Az indulás előestéjén egy lakomát rendeztek az Arany Kastélyban azok számára, akik másnap útnak indulnak. Természetesen jelen voltak a főbb nemesek és tanácstagok is. Niel elintézte volna nekem is, hogy bemehessek, de inkább nemet mondtam. Jobbnak láttam, ha nem fájdítom még ezzel is a szívem. Helyette segítettem Marinnak elpakolni a konyhában. Egy utolsó uzsonnát tartott még a két férfinek, mielőtt elmentek volna a lakomára. Marin sem kívánkozott oda, szerette volna ezt az „utolsó” vacsorát szűk családi körben tölteni, de hiába.

Miután összepakoltunk és szerényen megvacsoráztunk, mindketten visszavonultunk a magunk szobájába. Képtelen lettem volna aludni, helyette folyamatosan gondolkoztam.

Ismét a fejembe tódultak Ricky szavai, miszerint rám itt van szükség. Azt mondta, bármi történhet, de mégis mi történhetne? Mindkét klán főbb emberei az ismeretlen területekre távoznak és a játékkal vannak elfoglalva. Egy rajtaütést biztosan nem terveznek ilyenkorra, amikor a győzelem már csak karnyújtásnyira van tőlük. Akkor még nem tudtam, de egy sima rajtaütésnél sokkal nagyobb dolog volt készülőben.

Egyre jobban elkeseredtem megint, mire eszembe jutottak a Főnök szavai, amiket akkor mondott, amikor meggyőztem arról, hogy tanítson: „vágyainknak nem szabhatunk határt, hanem célokká kell alakítani őket, s elérhetjük akár a csillagos eget is”. Teljesen lenyűgözött a bölcsessége. Igen, igazának kell lennie! Ha elég erős az elhatározásom, elérhetem a csillagos eget is! Ha még egyszer utoljára beszélek C.A.P.-pel, talán sikerülhet meggyőznöm, vagy ha nem, akkor majd ő meggyőz. De addig képtelen lennék nyugodtan aludni, amíg nem mondja ki a végső szavakat azzal kapcsolatban, hogy megyek vagy maradok.

Annyira elhatároztam magam, hogy rögtön felpattantam. Nem tudtam, pontosan meddig fog tartani a lakoma, ahogy azt sem, hány óra lehetett éppen. Abban azonban biztos voltam, hogyha megvárom a Főnököt a lakosztálya előtt, akkor biztosan összefuthatunk. Ezzel már csak annyi probléma volt, hogy nem tudtam, merre találom ezt. A központi toronyban kell valahol keresnem, ennyi biztos volt. Annyira biztosan nem lehet eldugva…

Sikeresen bejutottam a sötétben a kastélyba. Az őrség elég gyér volt, a többség meglehet, hogy hivatalos volt a lakomára. Ezt a lovagteremben tartották, ami a központi toronytól keletre volt, tehát valószínűleg senkibe nem ütközhetek. Szerencsésen bejutottam a központi toronyba is. Miután megmásztam sok-sok lépcsőfokot, a trónterem előszobájában találtam magam. Óvatosan közelítettem meg, elvégre itt is őrök szoktak állni. Csendesen lopakodtam, úgy éreztem magam, mint egy bérgyilkos.

A szerencse ismét az oldalamon állt. Éppen őrségváltás lehetett, ugyanis egy árva lélek sem állt az előtérben. Biztos voltam benne, hogy a trónteremből valahogyan be lehet jutni a lakosztályokhoz. Igen, a tróntól balra volt egy függönnyel eltakart ajtó, amelyen keresztül a Főnök szokott közlekedni. Valamerre biztos arra el lehet jutni a szobájához. De a trónterem zárva volt.

-    Ezt nem hiszem el! – mondtam ki hangosan. Hangom visszhangot vert a kopár kőteremben. Ahogy meghallottam, hirtelen tudatosult bennem, mennyire hülyeséget csinálok. Talán vissza kéne fordulnom…

Ekkor ismét felötlöttek bennem C.A.P. bíztató szavai. Erőt vettem magamon és gondolkodni kezdtem. Rövid időn belül eszembe jutott, amikor először jártam itt. Aerin a trónteremből vezetett át egy folyosón a terembe, ahol fürödtem és onnét egy másikon jutottunk ide az előtérbe. Ha azt az ajtót meg tudnám találni, nyert ügyem lenne.

Sötét volt és szorított az idő. Idegesen tapogattam végig a falat és ellenőriztem a függönyöket, melyik mögött lehet az ajtó. Hamarosan hangokra lettem figyelmes a lépcsők felől. Megérkeztek volna az őrök?

Kétségbeesetten folytattam tovább a keresést. Meg sem fordult a fejemben, mi lesz, ha zárva van az ajtó.

Talán az utolsó pillanatban akadtam rá egy viszonylag alacsony ajtóra. Egy percig sem gondolkodtam, meghúztam az ajtókarikát. Az ajtó kinyílt és én eltűntem a mögötte lévő sötétségben.

Innentől nem tudtam, merre tovább, de már nem fordulhattam vissza. Szerencsére csak egy út vezetett előre, így azt követtem, szorosan a falnak simulva. A szűk folyosó hamarosan egy már fáklyákkal bevilágított, szélesebb útba torkollott. Csak egy irányba mehettem, nem voltak elágazások. Elképesztően boldog voltam, amikor egy sűrűn világított, hosszú folyosóra értem, melynek oldaláról több ajtó nyílt. A falak mentén díszes oszlopok álltak, közöttük itt-ott festmények vagy mellszobrok sorakoztak. Mind korábbi klánfőnököket, illetve azok családját ábrázolta. Ezek szerint sikerült bejutnom a lakosztályokhoz. Már csak egy dolog volt hátra: megkeresni a Főnök szobáját. Nem tudom, pontosan hányan lakhattak erre. Teljes csend ült a szobákon, vagy aludtak már benne vagy üresen álltak. Csak sétáltam előre, néha be-behallgatózva egy-egy ajtón. Vajon véget érhetett már egyáltalán a vacsora?

Már biztosan későre járt, holnap pedig korán indulnak, úgyhogy valószínűleg nem húzták túl sokáig. Minden erejükre szükségük lesz az elkövetkező hetekben.

Hamarosan egy résnyire nyílt ajtót pillantottam meg jobbra. Gyenge fénysugár szűrődött ki, valószínűleg voltak bent. A Főnök szobája – futott végig agyamon. Közelebb léptem hát és bekukucskáltam a résen. A látvány egyenesen sokkolt.

Először csak C.A.P.-et láttam háttal. A szívem csaknem kihagyott néhány ütemet, ahogy tudatosult bennem, hogy félmeztelenül áll előttem. Izmos hátán egy nagy tetoválás kötötte le figyelmemet. Egy izmos férfi angyalt ábrázolt, karba tett kezekkel. Arca nagyon komor volt, fején glória ragyogott. Fölötte két madár repült, az egyik mintha épp leszállni vagy belecsípni készült volna az angyalba, a másik pedig épp akkor szállt el onnét. A madarakkal együtt valahogy szenvedést tükrözött az angyal arca, mintha kínokat kéne kiállnia.

Nem sokáig nézhettem a tetoválást, mert hamarosan oldalra fordult. Ekkor láttam meg, mi is folyik itt valójában. C.A.P. nem egyedül volt, hanem Aerinnel, de nem is akárhogyan! Vadul falták egymás ajkait, amikor „rájuk nyitottam”. Sokkolt a látvány, de nagyon. Nem is tudtam, hogy ennyire jó, hogy ilyen kapcsolatban állnak.  A mellkasomhoz kaptam. Csak nem… féltékenységet éreztem? Csak nem… irigykedtem? Nem értem… azt tudtam, hogy teljesen lenyűgözött a Főnök, de hogy ennyire… Buta szívem! Képtelen vagyok rá, hogy megértselek…

Minden kedvem elment a beszélgetéstől; sírhatnékom támadt. Nem is értem, minek kellett idejönnöm… Szégyelltem magam, legszívesebben eltűntem volna.

Visszafelé indultam a folyosón, kétségbeesetten futni akartam, de alig hagytam magam mögött néhány ajtót, amikor váratlanul valaki elkapta a csuklóm és a falnak nyomott.

-    Te meg mit keresel itt? – kérdezte mogorván, felvont szemöldökkel. Ezer közül is megismertem volna ezt a stílust már. L.Joe volt az.

-    Én csak… Ezt akár én is kérdezhetném! – próbáltam visszavágni. Nehezemre esett beszélni, alig bírtam visszatartani a könnyeimet.

-    Komolyan kérdeztem! – lépett közelebb hozzám. Nem igaz, miért kellett neki felbukkannia? Csakis ő hiányzott, meg a veszekedés megint.

-    Valami baj van? – szólt egy fokkal kedvesebben. Nem, nem kellett a látszólagos együttérzése, sem az, hogy kigúnyoljon, amiért megint sírok. Ki akartam tépni magam karjai közül, de erősen utánam kapott és kezeimet a fejem fölött összefogva továbbra is a falhoz szorított.

-    Engedj el, hagyja elmenni, engedj már e… - próbáltam hadakozni ellene és kiszabadítani magam, de nem sikerült. Kelletlenül ingatta előttem a fejét, majd másik, szabad kezével felemelte az állam és megcsókolt.

Egy sokk elég lett volna mára, de nem, még ő is rátett egy lapáttal. Szemeim elkerekedtek, egyszerűen annyira lefagytam, hogy nem tudtam megmozdulni sem. Most ez komoly vagy csak álmodok? Ez biztosan az az L.Joe, akit ismerek vagy megint összekeverem valakivel?

A csókja csak tovább erősítette ezt a gondolatomat, ugyanis más volt, mint ahogy L.Joe viselkedni szokott velem. Mindig goromba és durva, csókja azonban gyengéd volt és óvatos. Nem tudtam hinni a saját szememnek.

Hamarosan elvált tőlem, majd elengedte a kezem és szorosan magához ölelt. A szívem majd kiugrott a helyéről. Már előtte is éreztem ezt, amikor együtt gyakoroltunk. Nem gondoltam volna, hogy eddig fajul a helyzet…

-    Nem jöhetsz velünk! Te túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy odavessz a ködben! – suttogta fülembe, miközben egyik kezével a hajamat simogatta.

Mi történik? Mi a baja L.Joenak? Túl sokat ivott a lakomán vagy csak beverte a fejét? Esetleg megbolondította a tudat, hogy hamarosan meghalhat? És én normális vagyok egyáltalán, hogy hagyom, hogy ezt tegye…? Mégis, őszintének tűnt, őszintébbnek, mint valaha.

-    L.Joe… - szerettem volna magyarázatot kapni, kérdések egész hadával elárasztani, de nem tehettem. Hamarosan csak egy ütést éreztem a tarkómon és elsötétült minden.